Miklósi Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Amikor a szabaddemokraták legutóbbi küldöttgyűlésüket tartották november végén, a magyar liberális párt mély válsága már mindenki számára – aki akár cseppnyi érdeklődéssel követi a honi közéletet – világos kellett, hogy legyen. Az SZDSZ mai tanácstalanságáról és zavarodottságáról szóló kijelentések éppúgy a köznapi bölcsességek tárházát gyarapítják mára, amiként valaha a „kíméletlen céltudatosság”, a „mindentudó arrogancia” voltak a párt vélt legjellemzőbb jegyei. Rég volt már az is, amikor utoljára komoly formában lehetett hallani azt az állítást, hogy az SZDSZ a „szürkeállomány pártja”. Pedig, ha még emlékszünk, ez a minősítés a kilencvenes évek közepéig – a jobboldali sajtóban tán még tovább is – állandó jelzője volt a liberálisoknak (az ellenfelek mindig félelmetesebbnek és szervezettebbnek látták a pártot a valóságosnál).

Az SZDSZ vezetői az egyre nyilvánvalóbb és mélyebb válságra adott válaszként „új stratégiát” dolgoztak ki, és azt lényegében a párt hivatalos irányvonalává tették. A híradások szerint azonban a stratégia nem aratott egyértelmű sikert a párt testületeiben, és az SZDSZ-hez jobban vagy kevésbé kötődő liberális személyiségek sora zömmel negatív véleményt mondott róla. A megszólalók köre a liberálisok legidősebb, ötvenhatos nemzedékétől (Vásárhelyi Miklós, Eörsi István) a legfiatalabbig (Vágvölgyi B. András, Seres László) terjed – rég volt ilyen élénk és kiterjedt vita a liberálisok körül. Nem szólaltak meg ugyanakkor az SZDSZ ideológiájának kialakításában korábban meghatározó szerepet játszó, régebben egymással is vitázó, de az SZDSZ-t hosszabb ideje a lényeget tekintve azonos platformról bíráló olyan személyiségek, akik szisztematikus bírálatukkal irányt adtak a párton belüli elégedetlenségnek. Hallgatásuk  múltjuk és pártbéli tekintélyük miatt akkor is súlyos figyelmeztetés lenne, ha korábbi kritikájukban semmi igazság nem lett volna – amit nem gondolok.

Az SZDSZ követendő stratégiájáról szóló vitacikkek közül most csak Seres Lászlóéval (Élet és Irodalom, november 26.) foglalkozom. Két olyan félreértést tartalmaz ugyanis, amelyek igen gyakran fordulnak elő az SZDSZ-ről, illetve a liberalizmusról (itt közelebbről: a liberális gazdaságpolitikáról) szóló  fejtegetésekben, ezért fontosak. Az első félreértés az SZDSZ-en belüli nézeteltérések természetét illeti. Seres szerint a liberális párton belül legalább négy éve, a szocialistákkal közösen megkezdett kormányzás legelső időszakát követően megindult viták a liberalizmus különböző filozófiai irányzatai között dúlnak, tehát elméleti vagy legalábbis kvázi-elméleti jellegűek. Az SZDSZ-t megbénító feszültséget a szabadpiaci liberálisok, valamint a „Szeta-múltú szociológusok,” „ballib véleményformálók,” „állambarát opportunisták” etc. közötti feloldatlan ellentétben véli tetten érni. Mármost, a liberalizmusnak valóban vannak irányzatai, ezek képviselői valóban fellelhetők az SZDSZ-ben, és az itt épphogy csak jelzett filozófiai ellentétek valóban nem egykönnyen feloldhatók. Ezek az elméleti különbségek azonban kevés esetben váltak politikailag kényszerítővé akkor, amikor a szocialista rendszer romjainak eltakarítása volt a fő feladat. A rendszerváltó évtizedet jellemző gazdaság-átalakító feladatok és az antiliberális jobboldallal való konfliktusok rendre olyan helyzeteket eredményeztek, amelyekben a különféle liberális irányzatok közös magva (az önkény kiküszöbölése és az egyenlő emberi méltóság védelme) bőségesen elegendő alapként szolgált az egységes politikai cselekvéshez. (A lényeget tekintve ez ma sem lenne másként.) Meglehet, valamiféle hipotetikus és egyre bajosabban elképzelhető Magyarországon, ahol az alkotmányosság és az emberi jogok elveit és a védelmükre létrejött intézményeket egyetlen fontos politikai szereplő sem vonja kétségbe, illetve nem fenyegeti, ezek az elméleti viták politikailag is fontossá válhatnának. Amíg azonban az alkotmánysértés mindennapos gyakorlat, és a társadalom diszkriminációs vágyai (mindenekelőtt a cigányokkal szemben) közhatalmi – önkormányzati és rendőrségi – támogatásra számíthatnak, ez nem fog megtörténni.

Az SZDSZ-t megosztó politikai viták azonban mindig is stratégiai jellegűek voltak, s elsődleges alapjuk a felek eltérő helyzetmegítélése volt és maradt. A konfliktusok akörül alakultak ki, hogy az adott helyzetben (a vélt ellenséges közhangulattal szemben, illetve a koalíciós partner ellenállása mellett) meddig mehet el a liberális párt, miféle kompromisszum fogadható még el, illetve mi az, amit már akár népszerűségvesztés vagy szakítás árán sem szabad eltűrni, illetve meg kell tenni. Többek szerint a párt vezetése egyre messzebb ment a senki által kétségbe nem vont alapelveket illető kompromisszumokban, olyannyira, hogy végül már felismerhetetlenné vált, vannak-e egyáltalán sajátos és csak rá jellemző céljai az SZDSZ-nek. Azaz lényegében opportunizmussal vádolták a vezetőket. Az SZDSZ-en belüli viták tétje nem a legfelső adókulcs vagy például a szociális támogatások mértéke (bár ezek is létfontosságú kérdések). A sokéves konfliktus során olyan, egyébként jelentősen eltérő elméleti alapállású emberek kerültek egy platformra, mint például Hack Péter vagy Bauer Tamás. Az elméleti különbségek itt nem magyaráznak semmit.

Seres másik félreértése általában a liberális gazdaságpolitika státusát érinti. Miközben azt javasolja az SZDSZ-nek, hogy radikális piacpárti politikát kövessen (ami megvitatásra érdemes álláspont), azt is mondja, s a kettőt szemmel láthatóan azonosnak tekinti, hogy az SZDSZ legyen a sikeresek, gazdagok és szépek, a kapitalisták pártja. Hogy is van ez? A kapitalizmus csak a kapitalistáknak (a. m. tőketulajdonosoknak) tetszhet? Seresnek két érve lehet arra, hogy ezt gondolja, bár egyiket sem fejti ki cikkében. Vélheti, s ez nem lenne egyedülálló nézet, hogy a kapitalizmus csak a kapitalisták érdekét szolgálja. Ezt a szocialista gyökerű hiedelmet ma elsősorban a szélsőjobboldalon osztják, társadalmi befolyása és tekintélye ezen a körön túl is jelentős, de hogy éppen a kapitalizmus kételyektől mentes apologétájánál bukkanjon fel, az azért váratlan fejlemény. Ha ugyanis a kapitalizmus semmi egyéb, mint a burzsoázia osztályideológiája („hamis tudat”), akkor semmiféle elgondolható morális érv nem szólhat a kapitalizmus mellett. Ugyan mennyivel különb erkölcsileg a kapitalisták osztályállama bármely másik osztályénál? A liberálisok ezzel szemben azt szokták gondolni, hogy a kapitalizmus azért támogatandó, mert igazságosabb társadalmat eredményez, mint riválisai, s nem azért, mert barátaikat és ismerőseiket jutalmazza. Meglehet, ebben a liberálisok tévednek, de ez legalább erkölcsileg értelmezhető álláspont.

Persze Seres gondolhatja azt is, hogy bár a kapitalizmus az igazságos társadalom alapja, ennek felismerésére azonban csak a kapitalisták lehetnek képesek, s ezért kell az SZDSZ-nek a kapitalisták pártjává válnia. Ezzel az állásponttal mindössze az a baj, hogy a tapasztalat cáfolja. A kapitalisták nem vonzódnak feltétlenül a szabad piachoz, bár az alacsony adókat persze szeretik (ki nem szereti?), és persze sokallják a szegénytámogatásra fordított pénzeket. De a versenynél jobban kedvelik a monopóliumokat, a szabott árakat, a kockázatnál a biztos állami megrendeléseket és a garantált piacokat. (Ezt sokan, sokszor megírták már, különbül, mint arra én képes volnék.) Ezzel szemben például a magyar pártok közül jól felismerhetően leginkább piacbarát SZDSZ törzsszavazói mindig is a beosztott diplomásokból és közalkalmazottakból kerültek ki. A kapitalisták pártja idehaza az MSZP és a Fidesz, a kapitalizmusé az SZDSZ. Vagy legalábbis (talán) az kellene, hogy legyen.

Ezekre a félreértésekre azért kellett hosszabban kitérni, mert bizonyos mértékig meghatározták az SZDSZ november végi küldöttgyűlésének menetét is. Erős volt a szándék, hogy a stratégiai nézeteltéréseket elméleti különbségekként tüntessék fel (szociális vs. „jelző nélküli” piacgazdaság), s minden korábbinál gyakrabban hangzott el a sürgetés, hogy az SZDSZ végre zárja le a „terméketlen elvi vitákat”. Folytatódott az a többéves tendencia, hogy a bírálók önként kivonulnak a párt vezetőségéből. Így az „új stratégiával” szemben kritikus véleményt kifejtők (mint Bauer Tamás, aki mostanáig keményen felvette az odadobott kesztyűt) nem vállaltak ügyvivői pozíciót. Jóformán az egyetlen örvendetes tény, hogy Hack Péter az előzetes félelmekkel ellentétben ismét az SZDSZ egyik vezetője lett.

Az újraválasztott pártelnök és szövetségesei, a jelek szerint, folytatják azt a politikát, amely a mai jelentéktelenségbe sodorta az SZDSZ-t. Az eróziónak vannak olyan tünetei is, amelyek kétséget ébresztenek aziránt, hogy egyáltalán megállítható-e a romlás. Ezek a jegyek a válság olyan aspektusaira utalnak, amelyekről mindmáig kevés szó esett. A koalíciós kormányzás és a választási vereség óta eltelt másfél év politikai és stratégiai hibáit többen kellő alapossággal elemezték (bár ez itt nem túl lényeges, nincs okom titkolni, hogy Bauer Tamás közelmúltbeli elemzéseivel értek egyet), a szervezeti felbomlásról és a legfontosabb kérdésről, az alapelvek feladásáról is lehetett hallani. Az a krízis azonban, amelyről most szeretnék beszélni, bár az előbbiekhez képest kétségkívül származékos csupán, mégis olyan jelentőségű, amely kérdésessé teszi, meghozhatják-e egyáltalán a várt eredményt a szükséges (igen radikális) politikai és stratégiai korrekciók.

Arról van szó ugyanis, hogy következetessége, szavazói és tiszta múltja után az SZDSZ elvesztette kulturális presztízsét is. Valaha, nem is olyan régen, a liberálisokhoz tartozni egyszerűen „jó társaságnak” számított. Az SZDSZ-szel szemben kimondottan ellenséges köröket leszámítva sokan alaposan végiggondolt erkölcsi-politikai meggyőződés nélkül, pusztán felületes rokonszenv alapján is kedvvel nevezték magukat liberálisnak, értetlenül, de öntudatosan. Mindez nyilván számos félreértés és egyéb kellemetlenség forrása is volt, ugyanakkor félreérthetetlenül jelezte a liberalizmus kulturális tekintélyét, amely jórészt független a mindenkor esetlegesen alakuló választói támogatástól. Mára ennek is vége. Az SZDSZ nemcsak a liberalizmus igazságáról, de tiszteletreméltóságáról sem tudta meggyőzni a magyar népet.

Nagyritkán előfordul, hogy az ember racionális belátással olyan következtetésre jut, amelyet saját maga is érzelmileg elfogadhatatlannak talál. Ha ugyanis a fentiekben igazam van, akkor abból az következik, hogy merő önáltatás az SZDSZ-en belüli esetleges (és amúgy is egyre valószínűtlenebb) jövőbeni fordulattól remélni a liberalizmus hazai politikai képviseletének feltámadását. A politikai küzdelmekben ugyanis a helyes elvek képviselete és a helyzethez illő stratégia föllelése mellett nem lehet eltekinteni a cselekvő személyétől: a politikai szereplő behelyettesíthetetlen kiléte redukálhatatlan, konstitutív eleme a cselekvés politikai jelentésének avagy jelentőségének. Mindezzel azt akarom mondani, hogy az SZDSZ az elmúlt négy-öt évben követett politikájával – tényleges és nem lebecsülendő történelmi érdemei ellenére, hiszen évtizedes küzdelmük nélkül a Magyar Köztársaság sokkal nyomorultabb hely lenne, mint amilyen – valószínűleg végleg lehetetlenné tette, hogy sikerrel képviselhesse a liberalizmust Magyarországon. Éspedig nem pusztán azért, amit tesz, vagy a jövőben esetleg tenni fog, hanem azért, mert az, ami – illetve amivé lett az évek során. A fenyegetett kisebbségek és a szabadságszerető emberek jó része számára ma már nem evidencia, hogy az SZDSZ a szabadság pártja. Nem világos, hogy innen van-e még visszaút.

Dokumentumok

„A Fidesz nem hozza el a jövőt, az MSZP visszahozza a múltat”

Magyar Bálint: „Nem lehet liberális politikát folytatnunk, ha beletörődünk a kétpólusú rendszerbe.”


(...) 10 éve követeltük a Munkásőrség feloszlatását, és ma is aktuális a kérdés: a közhatalmi intézmények (adóhivatal, rendőrség, titkosszolgálatok) pártcéloktól független működése.

10 éve követeltük, hogy az MSZMP vonuljon ki a munkahelyekről, és ma is aktuális a kérdés: a politika vonuljon ki a gazdaságból, és ne párthovatartozás alapján osztogassák a gazdasági és közhatalmi pozíciókat.

10 éve követeltük, hogy az MSZMP számoljon el a vagyonával, és ma is aktuális a kérdés: teremtsünk tiszta viszonyokat a pártok gazdálkodása terén. Máig rendezetlen székházügyei vannak mind az MSZP-nek, mind a Fidesznek. Akik erőszakos elitváltással és kétes vagyonszerzéssel igyekeznek behozni az egykori pártállami nómenklatúra előnyeit, azok nem demokráciát teremtenek, hanem csak újabb igazságtalanságot és cinizmust.

10 éve követeltük, hogy a parlament válassza a köztársasági elnököt. A parlament bebizonyította, hogy képes olyan személyt választani, aki köztiszteletnek örvend, feddhetetlen és megtestesíti a nemzet egységét. Ma is ez a feladat. Göncz Árpád, aki a magyar szabadságért hat évet ült börtönben, nagyon magasra tette a lécet. Reméljük, hogy a parlamenti többség nem a bírósági korlát másik oldaláról választ elnököt. (…)

Európában – és tegyük hozzá, a Liberális Internacionálé pártjainál – nem szokás a szélsőjobboldal számára menedéket alkotni a házszabályban.

Európában nem szokás a szélsőjobboldal szavazataival, propagandistáival és rágalmaival harcolni a független sajtó és a független nemzeti bank ellen.

Európában lemondatják az olyan kormányfői tanácsadót, aki arról tart nyilvános előadást, hogy 6 millió zsidó tervszerű meggyilkolása a II. világháborúban marginális szempont volt.

Európában visszautasítják a Horthy-korszak igazolását, Bárdossy László rehabilitálását.

Európát, tegyük hozzá, nem lehet túlságosan hosszú ideig becsapni ezekben a kérdésekben. (…)

A központosítást, az állam túlhatalmát minden eddigi antiliberális hatalom a társadalom védelmeként adta elő. De ez ne tévesszen meg minket. Szinte egyetlen olyan terület sincs, ahol a Fidesz a rendezés ürügyén ne szüntette volna meg – vagy az átláthatóságot, vagy a társadalmi ellenőrzést, vagy a társadalmi önkormányzatot, vagy mindezeket együtt. A Nemzeti Kulturális Alaptól a futballig, a gazdasági kamaráktól a társadalombiztosításig, magának a társadalomnak a szabadságát szűkítik. (…)

Kimondhatjuk azonban, hogy a Fidesz hatalomgyakorlási módszere a jogállam korlátozása és bénítása.

Ki tudja összeszámolni ebben a teremben mindazokat az alkotmánybírósági vagy bírósági ítéleteket, amelyeket a kormány egyszerűen nem kíván végrehajtani? Hány vizsgálóbizottság felállítását akadályozta meg eddig a Fidesz az egyértelmű házszabályi utasítások ellenére? Hány konszenzust kikényszerítő törvényt próbált megkerülni egyszerű ötvenszázalékos szavazással? S mindezeket a jogsértéseket úgy halmozzák egymásra, hogy a jogállamnak ideje se maradjon őket helyrehozni. A Fidesz, ha így halad tovább, veszélybe sodorja azt a szabadságalapot, amelyet rendszerváltásunk létrehozott. (…)

Az SZDSZ szerint a magánélet magánügy, a közpénzek kezelése viszont szigorúan közügy. Ezzel szemben a Fidesz-kormány az emberek magánéletét közüggyé kívánja tenni, a közpénzek elosztását pedig magánügyként kívánja kezelni. (…)

Ahogy az eddigiekben is bemutattam, a magyar szabadság pártja voltunk és maradunk: liberális párt. De ehhez ma már olyan társadalomelvű programokat kell kapcsolnunk, amelyek beteljesítik a szabadság ígéretét. A szabadságnak eredményre kell vezetnie, tehát jólétre, méltóságteljes életminőségre, és esélyt kell teremtenie mindenki számára. (…) Hatalmas munka, kettős reform áll Magyarország előtt: a takarékos állam és az adócsökkentés. Meg kell történnie a liberális csodának, hogy az állam elvesz magától, és többet hagy polgáránál. Enélkül sem szabadság, sem gazdasági fejlődés nincs. (…)

Ma már mindenki előtt világos, hogy a rendőrség és a titkosszolgálat hatalmát növelő politika – a statisztikákkal való bűvészkedés ellenére – sem javította a közbiztonságot.
A szervezett alvilág egy darabig várt arra, hogy a kormány ígéretéhez híven fél év alatt felszámolja, de ennek elmaradása után önfelszámoló robbantássorozattal állt neki öntevékeny módon megvalósítani a kormányprogramot. Ennél súlyosabb fejlemény, hogy a polgárok ma már az államtól is félnek. Bizony, kedves szabaddemokraták, amiről én most beszélek, ismét nem telefontéma. Az alvilágtól és a politikai felvilágtól való félelemmentes szabadság csak akkor következik be, ha a rendőrség és a titkosszolgálatok működése párosul az átláthatóságukat és civil kontrolljukat célzó politikával. (…)

Való igaz, hogy magabiztos, jövőtudatos középrétegek nélkül nincs magyar demokrácia. De az SZDSZ a rövidlátó osztályönzésnél jóval erőteljesebb stratégiát javasol a magyar középrétegek számára. Csak azzal szolgálhatjuk hosszú távon a középosztály kialakulását, megerősödését, ha a magyar társadalmat megszabadítjuk a strukturális szegénységtől. Az igazi hosszú távú önzés a társadalmi szolidaritás. Nincs ennél jobb középosztályi befektetés. Mint ahogy a következő választás be fogja bizonyítani, politikailag is rossz a Fidesz számítása, amikor azt hiszi, hogy az alsó adókategóriákba tartozó családok megsegítéséről elfeledkezhet, mert ők úgysem szavaznak. (…)

Az SZDSZ nehéz helyzetben van. Másfél év után sem tudtunk elmozdulni a holtpontról. Ezt mindannyian látjuk. A diagnózis elkészült, és többségünk ugyanazokra a hibákra hívja fel a figyelmet. A párton belül az elmúlt hónapokban szinte mindenki azt sürgeti, hogy az SZDSZ legyen bátrabb, és a közvélemény számára is érzékelhetőbben vállalja liberális értékeit. Ugyanezt kéri számon értelmiségi holdudvarunk is. (…)

De mindezt hogyan? Attól tartok, nem lehet markánsan liberális politikát folytatnunk, ha sokan már lelkileg beletörődtek a kétpólusú politikai rendszerbe. Ezek a barátaink úgy gondolják, hogy valahova tartozni kell, valahol védelmet kell találni. (…) Attól tartok, hogy a liberális politikáról könnyebb beszélni, mint aszerint cselekedni. Így aztán az sem véletlen, hogy amikor megfogalmaztuk az SZDSZ új stratégiáját, bírálóink egyetlen dolgot olvastak ki belőle: hogy az SZDSZ távolodik az MSZP-től. Volt is rémület. Ezzel önmagában még nem tudták volna megijeszteni a velünk szimpatizálókat, ezért rögtön hozzátették: a szocialistáktól való távolodás egyben a jobboldali Fideszhez való közeledést jelenti. Bírálóinkat az sem érdekli, hogy ez nem igaz. Egy dolgot akarnak: hogy az SZDSZ úgy változzon, hogy közben minden maradjon a régiben. Ez olyan, mint amikor valaki a rulettben mindent a vörösre tesz fel, s közben azt mondja, hogy a fekete a nyerő.

Hosszabb távon egyetlen párt sem képes fennmaradni, ha egymásnak ellentmondó, egymást kizáró elvárásoknak kell megfelelnie. Nem lehetünk egyszerre liberális párt és az MSZP elkötelezettje. Ez olyan logikai ellentmondás, amely a párt teljes felmorzsolódásához vezethet.

Szeretném hangsúlyozni, hogy nem arról beszélek, hogy a szocialista párt ellenségünk lenne. Nem ellenségünk, hanem vetélytársunk. Az MSZP azt teszi, amit egy baloldali párt szokott tenni. Az MSZP szocialista párt, az SZDSZ pedig liberális párt. Ez ilyen egyszerű. Az igazi probléma az, ha a tényleges különbséget a választók nem észlelik. S ha ez így van, ez nem az MSZP hibája, hanem a mi hibánk. (…)

A fantáziadús, építő, dolgos és tettrekész, ugyanakkor elvek által vezetett politikusok egész új nemzedékét kell a szabaddemokratáknak felkínálni a magyar társadalom számára. Ezért üdvözlöm az új generációt is. Ezért tartom nyereségnek, ha ez az új generáció megküzd az SZDSZ-en belül a politikusi rangért, akár úgy is, hogy a nyilvános bírálatot sem takarítja meg. Adjunk esélyt új vezetőknek úgy, hogy a választókat, mégpedig a szabaddemokrata politika számára termett választókat tartsuk szem előtt.

Demszky Gábor: „Merjünk megint önmagunk lenni.”

(…) Az SZDSZ kishitű párt lett. Közülünk sokan már beletörődtek a másodhegedűs szerepbe.

Jó példa erre az új stratégia párton belüli és párt körüli fogadtatása. Magyar Bálint vezetésével új stratégia és új program kidolgozásába kezdtünk. Az új stratégia szervesen illeszkedik a régi, sikeres SZDSZ programjához. Nem tartalmaz eretnek gondolatokat. Azt javasolja, hogy merjünk megint önmagunk lenni. Amiből persze egy sor dolog következik. Ettől a javaslattól estek pánikba a stratégia bírálói. Valahogy így okoskodtak: ha az SZDSZ önmagához közeledik, akkor egyúttal távolodik az MSZP-től. Ez igaz.

A gondolatsort azonban tovább folytatták: távolodunk az MSZP-től, tehát közeledünk a Fideszhez. Ez viszont már nem igaz.

Ez a logika a kishitűség, a fantáziátlanság, a beletörődés logikája. Aki így gondolkodik, annak meggyőződésévé vált, hogy csak két állócsillag van a magyar politika egén, az MSZP és a Fidesz. És az SZDSZ csak azt döntheti el, hogy melyikük körül fog keringeni. Aki így gondolkodik, az már belenyugodott, hogy a 2002-es választásokon az SZDSZ megint betlizik és már most az MSZP győzelmében reménykedik, meg abban, hátha ránk is szükség lesz. Aki így gondolkodik, az már rezignáltan feladta azt a szellemiséget, amely az SZDSZ-t létrehozta, visszaesett a rendszerváltás előtti idők apátiájába.

Ugyanez a kishitűség és fantáziátlanság érződik ki abból is, hogy sokan megrökönyödtek, amikor az utóbbi időben ismét polgárnak neveztük – a polgárt. Több szabaddemokrata entellektüel szerint a Fidesz rövid idő alatt annyira elkoptatta a polgár szót, hogy azt már kimondani sem érdemes.
Szókratész, a büszke athéni polgár, bizonyára elcsodálkozna ezen. Ne használjuk a polgár fogalmát, amelyet ő annyira komolyan vett, hogy kiitta érte a bürökpoharat? Azt a fogalmat, amely túlélt kétezer évet? Szerintem ez nonszensz. Nem hiszem, hogy a Fidesz, – ez az eszmetörténetileg jelentéktelen képződmény – másfél év alatt képes lett volna ennyire lejáratni a polgár fogalmát.

A polgár szót a Fidesz tőlünk lopta el. Hiba volt, hogy hagytuk. Magyar Bálint már a szamizdat Beszélőben polgárként jelentett Lengyelországból. Eddigi programjaink is a polgárosodásról szóltak. Ellenfeleink polgári radikálisoknak becsméreltek bennünket. Egyébként erre büszkék lehetünk. Nekünk nem kell az értelmező szótárat lapozgatnunk, hogy rátaláljunk egy új jelzőre, amelyik jobban kifejezi identitásunkat.

(…) Többpártrendszerben a pártok először megméretik magukat, majd a parlamenti számtan és a programok összeilleszthetősége alapján koalíciót kötnek.

Az előzetes koalíciókötés a kétpártrendszer logikájába illik bele. Egyébként az MSZP is és a Fidesz is erre törekszik. Ennek eredménye az lehet, hogy kiszorítanak bennünket a politikai életből. A magam részéről nem akarok ebben segédkezni.

Nemrégiben fölzúdulást keltett egy megjegyzésem. Azt mondtam, hogy a Fidesz nem hozza el a jövőt, az MSZP pedig visszahozza a múltat. Ezzel azt mondtam, hogy pillanatnyilag egyik párt sem képes a változó világ új kihívásaira megfelelő válaszokat adni.

Az MSZP persze nem kommunista párt. Ezt csak a Fidesz mondja. Ma is azt mondom: az antikommunizmus ideje lejárt. Csak azok riogatnak kommunista veszéllyel, azok hazaárulóznak, akiknek fogalmuk sincs róla, milyen jövőt akarnak. Sőt, úgy érzem, a Fidesz ma inkább hasonlít Kádár János központosított pártjára, mint az MSZP.

Az MSZP baloldali párt, amely igyekszik szociáldemokratává válni. Nem az én dolgom megítélni, hogy hol tartanak a fejlődésben. De úgy látom, jó néhány évbe telik, mire az elmúlt évtized nyugati szociáldemokrata pártjaihoz felnőnek. Nem látom jelét, hogy gyorsan változnának. Amikor azt mondom, hogy a maradi párt, akkor arra gondolok, hogy 2002-ben ugyanazt folytatnák, amit ’94–98 között csináltak. Szerintem ez ma már kevés. Magyarország két legnagyobb pártja avítt, konzervatív. Abban az értelemben, hogy mindkettő ellenáll a változásnak. (…)

Ki kell mondanunk, hogy sem etatista Magyarországot nem akarunk, amelyben egy központosított bürokrácia kezében van minden hatalom, sem pedig korporatista Magyarországot, amelyet a kamarákon, tb-önkormányzatokon és a szakszervezeteken keresztül kormányoznak. (…)

Merjük vállalni, hogy a polgár antikvitásba visszanyúló fogalmát nem engedjük lejáratni. Számunkra fontosak a polgári erények: a szorgalom, a becsületesség, az önbecsülés. Tegyük világossá, hogy a polgár nem lop, nem szőkít olajat, nem csinál székházból bányát, szakszervezeti üdülőből magánpanziót, és betartja a szerződéseket. Egy polgári társadalomban a munkaközvetítők nem nézik a jelentkezők bőrszínét, és semmifajta hátrányt nem jelenthet a vallási meggyőződés. Egy polgári társadalom, ha egy New Yorkba igyekvő egyetemista megvásárolja repülőjegyét, ezzel ugyanolyan jogokra tesz szert, mint a Washingtonba repülő kormánydelegáció.

(…) Mi tudjuk, hogy nem az a hazafi, aki félti az országot az újtól. Mi tudjuk, hogy éppen ellenkezőleg: rossz hazafi az, aki abban reménykedik, hogy olyanok maradhatunk, amilyenek vagyunk, hogy esetleg vissza is léphetünk néhány évtizedet, aki szélárnyékos helyen szeretné kivárni, amíg elrohan mellettünk a történelem. Ha ez bekövetkezne, akkor nem megússzuk a globalizációt, mint egy influenzajárványt, hanem lemaradunk, és generációkra elveszíthetjük a felzárkózás esélyét is.

Mind a korporatista MSZP, mind az etatista Fidesz fél a globalizációtól. A maguk szempontjából igazuk is van, hiszen a globalizáció azokat az intézményeket veszélyezteti, amelyekből hatalomgyakorlási elveiket levezetik. De nekünk meg nem lenne szabad megengedni nekik, hogy a globalizáció veszélyeivel ijesztgessék a polgárokat. A globalizáció csak az ő hatalmi esélyeiket veszélyezteti, nem az ország életesélyeit. Csak akkor jelent veszélyt Magyarország számára, ha az etatista-nacionalista és a korporatista elit rossz mederbe tereli az ország kreatív energiáit, a globalizációval való szembenállás irányába. Éppen ezért merjük kimondani, hogy a globalizáció nemhogy veszély lenne, hanem Magyarország nagy esélye a kitörésre.

(…) Ebben az országban százezrek várják, hogy végre megújuljon az SZDSZ. Óriási a várakozás azokban, akik azt akarják, hogy a politika végre a jövőről szóljon, és ne a múltról. Egy hónappal ezelőtt néhány száz fiatal összegyűlt és megalakították az SZDSZ–Új Generációját. Nem mondtak vagy tettek semmi meglepőt, csak vállalták liberalizmusukat.

Egy hónap alatt a sajtó többet foglalkozott az Új Generációt szervező fiatalokkal, mint fél év alatt az egész SZDSZ-szel. Megalakulásuk hírére az interneten keresztül többen akartak belépni az SZDSZ-be, mint az elmúlt három évben összesen.

Bauer Tamás: „Az új SZDSZ nem tud, hanem rögtönöz, nem mer, hanem helyezkedik, nem tesz, hanem ródsózik.”

(…) Egy nyolc évvel ezelőtti küldöttgyűlésen is másfél évvel voltunk egy választási vereség, egy a mostanihoz képest sikernek is mondható választási vereség után. Arra a küldöttgyűlésre gondolok, ahol lehurrogták Magyar Bálintot és Pető Ivánt, ahol kifütyülték Haraszti Miklóst, ahol nehezteltek Hack Péterre és Wekler Ferencre, meg talán rám is, mert nem vállaltunk ügyvivői jelölést. Mi késztetett bennünket akkor erre? Úgy gondoltuk: ha a küldöttgyűlésen olyan politika nyer többségi támogatást, amely meggyőződésünk szerint elvileg hibás, és amely nem viheti sikerre a magyar liberálisok pártját, akkor ilyen módon is figyelmeztetnünk kell a veszélyre. Jeleznünk kell mind barátainknak itt a küldöttgyűlésen, mint híveinknek a küldöttgyűlési termen kívül, hogy rossz irányba mennek a dolgok az SZDSZ-ben. Nem elég persze jelezni, hanem újra át kell gondolni a helyzetet és a teendőket. Az SZDSZ 1994-es sikere, kormányra kerülése igazolta Magyar Bálint és Pető Iván, Hack Péter és Wekler Ferenc, Haraszti Miklós és jómagam akkori döntését.

Ma számomra hasonló a helyzet.

Magyar Bálint az áprilisi küldöttgyűlésen új SZDSZ-ről beszélt. Az elmúlt hónapokban láthattuk, mit is jelentene ez az új SZDSZ. Ez az új SZDSZ nem az ország fő kérdéseivel foglalkozik, hanem önmagával: azzal, hogy ő akar lenni a harmadik pólus, meg azzal, hogy ő polgári vagy éppen polgári liberális párt. A gazdaságról, a költségvetésről, a közbiztonságról, a külpolitikáról, a szegénységről, a közélet tisztaságáról ennek az új SZDSZ-nek nincs saját, csak tőle hallható mondandója. Ez az új SZDSZ már a Horn-kormányban sem merte megvétózni a vatikáni megállapodást vagy a nagymarosi vízlépcsőt. Ez az úgynevezett új SZDSZ az úgynevezett új stratégiában határozatba hozza, hogy ezentúl ő is kétszáz- vagy négyszázmilliárd forinttal többet fog ígérni ellenzékből, mint amit kormányra kerülve teljesítene. Ez az új SZDSZ elutasítja, hogy komolyan fellépjen az ellen a mocsok ellen, ami a magyar politikai közéletet jellemzi. Ez az új SZDSZ nem akar szigorú összeférhetetlenséget érvényesíteni a parlament után az önkormányzatokban is. Ez az új SZDSZ nem akar gátat vetni a pártfinanszírozási kiskapuknak. Ez az új SZDSZ, ha a jobboldal megtámad egy kisegyházat, melynek szabadgondolkodó tagjai ott voltak az SZDSZ alapításánál, gyáván meghátrál, és maga is rúg egyet egyik legkiválóbb politikusába, hogy igazolja magát. Amikor pedig egy ilyen szégyenletes döntés után nyilatkozni kell, vezetői mellébeszélnek és sumákolnak, nem vállalják, amit tettek. Ez az új SZDSZ, ha a kormány belső tanácsadói félhivatalossá teszik a zsidózást, úgy dönt, hogy nem csinál a dologból parlamenti kérdést. Ahelyett hogy maga kezdeményezne mozgalmat a kormánnyal együttműködő szélsőjobbal szemben, távol tartja magát a baloldal náciellenes tüntetésétől. Ez az új SZDSZ az önkormányzati választásokon két ízben is közös polgármester-jelöltet támogat a MIÉP-pel, és persze veszít. Az új SZDSZ-ben különbséget tesznek budapestiek és vidékiek között, Orbán Viktor módjára lovagolva meg bizonyos ellenérzéseket. Ez az új SZDSZ a küldöttgyűlésén előbb szavaz, és utána folytat csak politikai vitát. Ez az új SZDSZ nem tud, hanem rögtönöz, nem mer, hanem helyezkedik, nem tesz, hanem ródsózik. (…)

Én ellenzem, hogy új SZDSZ-t keressünk, én azt javaslom, hogy építsük újjá a régit. (…)

Azt a régi SZDSZ-t, amely ellenzékből is meg a koalíciós partnerrel is harcolt a tiszta közéletért, és kikényszerítette az összeférhetetlenségi törvényt. Azt a régi SZDSZ-t, amely mert szembeszállni az államilag szervezett iskolai hittérítéssel, és ezután tudott önkormányzati választást nyerni. Azt a régi SZDSZ-t, amely listáján roma képviselőket juttatott az Országgyűlésbe. Azt a régi SZDSZ-t, amely tíz éve a kommunista állampárttal szemben összefogott a Fidesszel, konfliktust vállalt az MDF-fel, és megnyerte a népszavazást. Azt a régi SZDSZ-t, amely öt éve a gazdasági válsággal, az inflációval, a munkanélküliséggel, no meg a nacionalizmussal szemben összefogott az MSZP-vel, konfliktust vállalt a Fidesszel, és megnyerte a stabilizációt, a privatizációt, a nyugdíjreformot, az igazságügyi reformot, az alapszerződéseket és a NATO-tagságot. Azt a régi SZDSZ-t, amely, ha a jobboldal az alkotmányos rendet támadta, nem a kivárást választotta, hanem maga kezdeményezett Demokratikus Chartát, amikor arra volt szükség. Azt a régi SZDSZ-t, amelyben nem rögtönöztünk, hanem tudtuk, nem helyezkedtünk, hanem mertük, és nem ródsóztunk, hanem tettük. Azt a régi SZDSZ-t, amelynek küldöttgyűlésén előbb volt a vita, és utána a tisztújítás. (…)

Én születése óta, tizenegy éve ismerem az SZDSZ-t, és tudom, hogy erősebb ez a párt annál, amit ellenfelei gondolnak róla, de még annál is, amit a vezetői gondolnak róla. Ahogy túljutott azon a válságon, amely nyolc évvel ezelőtt sújtotta, túljut azon is, amellyel ma küszködik. Bizonyos vagyok benne, hogy együttes munkával rá fogunk találni arra a liberális politikára, a régi SZDSZ újjáépítésének politikájára, amellyel kijutunk a jelenlegi válságból. Meg fogjuk találni hozzá azokat az új vezetőket is, akik újra olyan tekintélyt élveznek majd a választók szemében, mint a régi SZDSZ vezetői: Kis János, Tamás Gáspár Miklós, Rajk László, Solt Ottilia, Demszky Gábor vagy Pető Iván. És akkor majd lesz értelme annak, hogy ha jónak látjátok, beválasszatok a párt vezetésébe. Akik jelöltetek, mindig számíthattok rám, együtt fogunk dolgozni, ehhez nem kell ügyvivőnek lenni.

(Elhangzott az SZDSZ küldöttértekezletén, 1999. november 27-én.)

• Játéktér