Helena Pinto Janeiro, Szilágyi Ágnes Judit

Nyomtatóbarát változat

Portugália divatban van. 1998-ban expót rendezett és friss irodalmi Nobel-díjassal büszkélkedhetett, az idén elhalászta a 2004-es foci-EB megrendezésének lehetőségét nemcsak előlünk, de ibér riválisa, Spanyolország elől is. Mitől olyan érdekes mostanában Portugália? Talán végleg leküzdötte kisebbségi érzését? És mitől olyan érdekes nekünk (is) a portugálság, amiről magyarul frissen megjelent kötetében Eduardo Lourenço a következőket írja: „Önazonosságunk veleje, ható- és összetartó ereje egy olyan sajátos tér-idő élményével van összegyúrva, amelyet egyneművé tesz a nyelv, a történelem, a kultúra, a szociológiai »magatartásként« értelmezendő vallás, valamint marginális beágyazódásunk Európa szövetébe, amit saját magunk »szigetként« való felfogása is tükröz, még ha nem is vagyunk sziget.” (Lourenço 1999, 12) Érdemes talán e marginális beágyazottságra koncentrálnunk. Kevésbé a marginalitásra, inkább a sajátos európaiságra.
A beágyazódás akadályai és szimbólumai közül kiemelhetünk néhányat. Azokat, melyek az idei évben különösen aktuálisak. 1999. december 20-án Portugália gyakorlatilag és szimbolikusan megszűnik gyarmattartó ország lenni. Ezen a napon kivonul Makaóból, a hajdan kiterjedt birodalom megmaradt utolsó külbirtokáról, és átadja helyét a kínai adminisztrációnak. Ötszáz év alatt a portugál gyarmatbirodalom lassan elolvadt, különösebb nemzeti trauma nélkül, sőt most, a második ezredvégről visszatekintve, úgy tűnik, az anyaország nem is járt olyan rosszul ezzel: „Tény, hogy elveszítettünk egy gyarmatbirodalmat, de sokkal kevésbé veszítettük el, mint azt gondolni lehetne, az öntudatos portugálok… nemcsak beletörődtek a gyarmati kaland végébe, hanem mintegy meg is könnyebbültek…” (Lourenço 1999, 22)

A huszadik század közepén még nem tűnt ilyen vonzónak ez a fejlődési alternatíva. Európa legkitartóbb antidemokratikus rendszere, a salazari Estado Novo (Új Állam) politikájának mozgatórugói között mindig is kulcsszerepet játszott a gyarmatok megtartásának szándéka. A világbirodalmi státus – vagy legalább a tudat – fenntartása. A portugál autoritarianizmus persze nem csupán a „birodalmi eszme vagy európaiság” aspektusából lehet érdekes napjainkban. Amikor a mai Portugáliát szeretnénk valamilyen módon bemutatni, több okból is megkerülhetetlen téma a Salazar-korszak. A magyar közönség számára különösen ismerős lehet ennek a periódusnak mint „élő múltnak” a megközelítése, hiszen jól párhuzamba állítható a Horthy-rendszer napjainkig ható, az aktuális politikai vitákat is aktívan befolyásoló jellegével. A salazarizmussal is valami hasonló történik. Tíz évvel ezelőtt, a diktátor születésének 100. évfordulóján még nagy érzelmi viharokat kavart Portugáliában az időszak tudományos megítélése. Azóta felnőtt egy új történészgeneráció. Fontosnak tartottuk tehát, hogy összeállításunk egyik tanulmánya foglalkozzon a Salazar-rendszer néhány sajátosságával. Az írás a rezsim európai kötődéseit, elsősorban francia kapcsolatait érinti, és így talán túllép a jól ismert sztereotípiák hangoztatásán.

Portugália divatban van és ünnepel. 1999-ben ünnepelte demokratikus forradalmának 25. évfordulóját. 25 éve, április 25-én kezdődött az 1974(–76)-es portugál forradalom, melyet Kenneth Maxwell sok vonatkozásban a XIX. század közepi európai forradalmakhoz hasonlít, mint amelynek igen nagy volt a pszichológiai hatása, ugyanakkor csak korlátozott mértékben rendezte át a társadalmi viszonyokat. Jelentőségét nem egyszerűen abban látja, hogy a demokratizálódási folyamat nyitánya lett, hanem még inkább abban, hogy bár „nem fordította feje tetejére a világot”, és véresnek sem volt mondható, mégis megadta az embereknek mindazt, amit a forradalmiság nyújthat: az elmúlt forradalmak eufóriáját. (Maxwell 1999, 15–19) Ehhez az eseménysorhoz kötődik összeállításunk második írása, mely az évforduló kapcsán számba veszi a korabeli bel- és külpolitikai fordulatokat. És ismét a gyarmatoknál vagyunk, és Európánál, és a magyar párhuzam lehetőségénél. Hiszen a szekfűs forradalom közvetlen hatásának tekinthető, hogy Portugália az évtizedes gyarmati háború lezárultával elvesztette afrikai területeit, Angolát, Mozambikot, Bissau-Guineát, a Zöld-foki-szigeteket, Săo Tomé és Príncipét. Viszont így, kényes túlsúly nélkül egyre közelebb került Európához, az uniós tagsághoz (a mintegy nyolc éven át folytatott tárgyalássorozat lezárásaként 1985. június 12-én írták alá Portugália csatlakozási okmányát, mely 1986. január 1-jén lépett hatályba). Hosszú diktatúra, demokratizálódás, jól megérdemelt uniós tagság. Ez a sematikus ibér képlet, melyet gyakran emlegetnek mostanában Magyarország perspektíváival kapcsolatban is.

Még egy kerek évforduló 1999-ben: Portugália 50 éve tagja, pontosabban alapító tagja a NATO-nak. Részvételének jellege a katonai szervezetben a 90-es években alapvetően megváltozott. A XX. század folyamán tradicionálisnak tekinthető semlegességét feladva, az I. világháború óta először (mikor katonákat küldött a frontra) vesz részt egy európai fegyveres konfliktus megoldásában, a balkáni háborúban. Vitathatatlan, hogy ez hatással van bizonyos portugáliai tendenciákra. Ahogy Nuno Severiano Teixeira kiemeli, serkentette a katonapolitika újragondolásának, modernizálásának folyamatát, mintegy ismét legitimálva a portugál hadsereget, növelve társadalmi presztízsét. Ezen túlmenően megindította azt a változást, mely Portugáliát kilendítette korábbi passzív szerepéből, vagyis abból a hagyományos beállítottságából, hogy csupán elfogadja a nemzetközi szövetségi rendszer nyújtotta biztonság előnyeit, anélkül hogy maga is aktív szerepet vállalna ennek a biztonságnak a megteremtésében. (Teixeira 1999, 41 o) Fontosnak találtuk tehát a NATO és Portugália viszonyát elemző tanulmány közlését. Az írás annál is érdekesebb, mert kitér a NATO bővítésére, azaz arra, hogyan is fest Csehország, Lengyelország, Magyarország belépése a szervezetbe Portugáliából nézve.

Portugália divatban van, és immár minden kisebbségi érzés nélkül alakítója az európai politikának. 2000-től ismét (először 1992-ben) betölti majd az Európai Unió elnöki tisztét. Az uniós tagság a portugálok számára első pillanattól kezdve természetes volt, ők magától értetődően európaiak. Főleg mióta elvesztették azt az illúziót, hogy birodalmuk „négy kontinensre terjed ki”, és iskolai tankönyveik már nem viselik a Portugália Minhótól Timorig címet. Igaz, ez a tudati változás nem akadályozta meg, hogy Kelet-Timor sorsa az idén lázba hozza a közvéleményt, és politikai lépésekre késztesse a portugál kormányt. Az európaiság azonban ettől nem csorbult. És attól sem, ha bizonyos sajátosságait elemzés vagy kritika tárgyává teszik. Ahogy negyedik tanulmányunk szerzője, aki sajátos alkotmányjogi vízióját tárja elénk a demokráciáról és az Európai Unió működéséről. A demokratizálódás szükségességéről, belső folyamatáról, esetleges eltolódásáról a föderáció irányába.

Az összeállításban szereplő írások portugál szerzők munkái, akik belülről látják és elemzik országuk helyzetét. Témaválasztásuk, megközelítésmódjuk nagyon eltérő. Ilyen módon az itt kirajzolódó kép eklektikusnak is nevezhető, de talán ennek ellenére vagy éppen ezáltal lesz érdekes, informatív és a maga módján kerek.

Felhasznált irodalom:

Eduardo Lourenço: Mi és Európa. Budapest, Íbisz, 1999.

Kenneth Maxwell: A Construçao da Democracia em Portugal. Lisszabon, Editorial Presença, 1995.

Nuno Severiano Teixeira: Portugal e a NATO: 1949–1999.
Naçao e Defesa, 1999, No. 89. 17–41. o.

Az összeállításban szereplő tanulmányok szerzői

José Medeiros Ferreira (1942) politikus, történész, egykori külügyminiszter, jelenleg a lisszaboni Universidade Nova tanára, az európai ügyekért felelős portugál parlamenti bizottság elnöke.

Helena Pinto Janeiro (1965) történész, jelenleg a BKE-Lusocentro oktatója. Legutóbbi könyve (Salazar e Pétain. Relaçoes Luso-Francesas durante a II Guerra Mundial), mely jövőre jelenik meg magyarul az Osiris Kiadónál, 1996-ban, Portugáliában elnyerte a legjobb legújabb kori történeti munkának járó díjat.

Vital Moreira (1944) alkotmányjogász, a coimbrai egyetem jogi karának tanára. Tagja az Európa Tanács Jog a Demokráciáért (Velence) Európai Bizottságának. Mintegy tíz szakmunka szerzője, a Público című napilap publicistája.

António Reis (1948) politikus, történész, egykori kulturális államtitkár (1978), parlamenti képviselő (1975–1983 és 1995–1999), a lisszaboni Universidade Nova tanára. Több könyvet publikált Portugália legújabb kori történetének kérdéseiről.

Szilágyi Ágnes Judit (1966) történész, az ELTE BTK portugál tanszékének tanára, az MTA Bolyai-ösztöndíjasa. Fő kutatási területe Portugália és Brazília modern kori története.

A szövegek fordítását a BKE Lusocentro-Egyetemközi Portugál Központjának és az ELTE portugál nyelv és irodalom tanszékének oktatói és hallgatói végezték: Csaba Márta, nyelvtanár (ELTE), Csortán Csaba, V. éves történelem-portugál szakos hallgató (ELTE), Dankó Dávid, a BKE III. éves hallgatója, Zsoldos Olga, egyetemi adjunktus (BKE)

Az összeállítást támogatta a Camőes Intézet és a Könyvek és Könyvtárak Portugál Intézete.

• Euro – Portugália