Az elkövetkezőkben három állítást szeretnék körüljárni:
A mai portugál demokrácia konszolidációját és stabilitását nagymértékben az (akkor még) Európai Gazdasági Közösségbe történt 1986-os integrációjának köszönheti.
A Maastrichtban és Amszterdamban kivívott előrelépések ellenére a közösségi intézményeknél még mindig érzékelhető a demokratikus legitimáció hiánya; ennek egyik oka a nemzeti demokráciákban észlelhető hiány.
„Milyen világot építetek, fiaim?”
Most, amikor a NATO fél évszázados fennállását ünnepeljük, úgy tűnik, a szervezet legjobb 50 éve zárult le. A továbbiakban azonban választ kell kapnunk arra a nyugtalanító kérdésre, amelyet a költő Jorge de Sena így fogalmaz meg egyik versében: „Milyen világot építetek, fiaim?”
A NATO-nak még a Szovjetunióval való szembenállás legkritikusabb időszakában is sikerült megőriznie a háborús konfliktustól mentes nyugalmat az európai kontinensen.
Az 1974. április 25-i forradalom nem csupán Portugália legújabb kori történelmében, hanem a portugál nemzet egész históriájában alapvető mérföldkő. Ezzel a forradalommal egyrészt lezárult a nagy földrajzi felfedezésekkel a XV. században kezdődött birodalmi korszak, másrészt megnyílt a csatlakozás útja egy új, alakulóban lévő politikai szervezethez – az Európai Unióhoz.
Salazarról és a „három Franciaországról”[1] beszélni egyfelől annyit tesz, mint megvizsgálni az 1940 és 1944 közötti zűrzavaros időszakot, melynek során Franciaország darabjaira esett szét, és ugyanakkor Portugália – semlegessége révén – addig nem tapasztalt geostratégiai jelentőségre tett szert.[2] Másfelől két autoriter rendszer (a portugál Új Állam és a vichyi Franciaország) vizsgálatát is jelenti, amelyek antikommunista, antiparlamentá
Portugália divatban van. 1998-ban expót rendezett és friss irodalmi Nobel-díjassal büszkélkedhetett, az idén elhalászta a 2004-es foci-EB megrendezésének lehetőségét nemcsak előlünk, de ibér riválisa, Spanyolország elől is. Mitől olyan érdekes mostanában Portugália? Talán végleg leküzdötte kisebbségi érzését?
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 2 hét
9 év 27 hét
9 év 31 hét
9 év 31 hét
9 év 32 hét
9 év 33 hét
9 év 33 hét
9 év 35 hét
9 év 35 hét
9 év 36 hét