Skip to main content


Tíz évvel a rendszerváltás után még mindig beszélni vagyunk kénytelenek a magyarországi kommunista diktatúra százezernyi áldozatának erkölcsi kárpótlásáról. Pontosabban: ennek az erkölcsi kárpótlásnak az elmaradásáról. Pedig a „totalitarizmus gyökereit” csak akkor tudjuk elvágni, ha valóban demokratikus jogállami módon szembenézünk a kommunista múlttal. Ez a szembenézés azonban mindmáig csak nagyon felemás módon történt meg, pedig Magyarország csak egészséges nemzetként juthat valóban vissza Európába. Az egészséges társadalomhoz egészséges környezet, egészséges életmód és egészséges egészségügy kell. De ez nem elég. A társadalomnak mentálisan, lelkileg is egészségessé kell válnia.

Közép-Európában, így Magyarországon is, a két legfőbb szociális lelki betegség: a társadalmi léptékű paranoia és a társadalmi mértékű amnézia. Mindkettő csak akkor gyógyítható, ha a diktatórikus közelmúlttal szembenézünk, ha a megfigyeltek és üldözöttek információs kárpótlási jogát érvényesítjük. Márpedig ez eddig nem történt meg. Ezt bizonyítja az abszurd magyar „ügynöktörvény”. És ennek következménye az abszurd magyar megfigyelési botrány.

Ezeknek az abszurditásoknak a gyökere a tíz évvel ezelőtti rendszerváltás időszakába nyúlik vissza. Amikor egy diktatúrát békésen számolnak fel, elnyomó apparátusát nem zúzza szét forradalom, a társadalom szembekerül azzal a kérdéssel, hogy mi fontosabb a számára: az, hogy a rendőrállam maradványait felszámolja, vagy pedig az, hogy az állam elnyomó apparátusának működőképességét megőrizze. Legélesebben ez a kérdés a megbukott diktatúra állambiztonsági szervezetével kapcsolatban merül fel. Ha a demokratikus állam felszámolja az előző rendszer államvédelmi szervezetét, akkor – legalábbis egy átmeneti időre – lemond arról, hogy hatékony hírszerző apparátussal rendelkezzen, elveszíti a kémelhárítást, és lemond a politikai rendőrségről, amely felderítheti a politikai terrorizmus előkészületeit, és kezdeti stádiumban meggátolhat minden olyan politikai tevékenységet, amely a demokratikus államrendet veszélyeztetheti. Ha viszont a vezetők kicserélése után átveszi ezeket az elnyomó apparátusokat és személyzetüket, meghagyva rendőrállami felépítésüket, akkor átmenti a demokratikus államapparátusba a rendőrállam legveszedelmesebb részét.

Az 1990 után kialakult magyar demokratikus rendszer nem hozott határozott döntést egyik irányba sem. Egyszerre próbálta a rendőrállamot felszámolni, és egy ütőképes államvédelmi szervezetet fenntartani. A kompromisszumos megoldás lényege az volt, hogy az egykori belügyminisztérium államvédelmi szervezetéből, a III-as főcsoport öt csoportjából egyet megszüntettek, négyet átvettek: az offenzív politikai hírszerzést végző I-es csoportot, a klasszikus értelemben vett kémszolgálatot, a II-es csoportot, azaz a kémelhárítást, a hadseregen belül működő, a sorozott legénység politikai megbízhatóságát felügyelő IV-es csoportot és a technikai apparátust, az V-ös csoportot. Ez utóbbi végezte a telefonlehallgatást, a helyiségek mikrofonos lehallgatását és egyéb hasonló feladatokat. Megszüntették viszont a III-as csoportot, a politikai rendőrséget. A négy csoport jogutódai birtokolják az előd iratanyagát, technikai felszerelését, továbbá – ez nyílt titok – korábbi személyi állományát. A kémszolgálat jogutóda az előd ügynökhálózata felett is rendelkezik. A személyi állomány legkompromittáltabb részét leépítették, de új erőket máig nem alkalmaztak, hiszen ilyen kiképzésben részesült emberei az új, demokratikus államapparátusnak nem voltak. A III/III-as osztály elvileg jogutód nélkül szűnt meg. A Nemzetbiztonsági Hivatal, amely sok tekintetben átvette belbiztonsági funkcióit, nem örökölte iratanyagát és besúgóhálózatát.

A demokratikus állam tehát mindent összevetve inkább a korábbi állambiztonsági apparátus tagjainak az oldalán áll, mint azok oldalán, akiket ez az apparátus korábban megfigyelt és terrorizált. A mai államrezon szerint a volt üldözőket és a szolgálatukban állott besúgókat fedezni kell, mert különben homok kerül a mai állambiztonsági gépezetbe. Elbizonytalanodott apparátus pedig nem mer információt gyűjteni. A volt üldözöttek rossz közérzete és esetleges kiábrándultsága viszont nem akadályozza az állam működését.

A megszűnt III/III-as csoport iratai hozzáférhetők a tudományos kutatás számára, és elvben mindazok, akiket az állambiztonsági csoport korábban megfigyelt, betekinthetnek a személyükre vonatkozó iratokba. Ezeket az iratokat külön hatósági jogkörrel felhatalmazott archívum tárolja, a Történeti Hivatal. A volt üldözöttnek tehát személyi joga, hogy megismerje a rá vonatkozó iratokat az előbb vázolt „kompromisszumos megoldásnak” megfelelően. De személyi jog védi a volt besúgót és a volt állambiztonsági funkcionáriust is. Az egykor megfigyelt nem tudhatja meg, hogy ki volt az őt megfigyelő ügynök. Ha az ügynök neve előfordul az aktában, akkor azt a sértett kezébe adott másolaton olvashatatlanná teszik, „anonimizálják”. A jogszabály a személyiségi jogra hivatkozik. Ha az összes besúgó nevét nem hozták nyilvánosságra, akkor nem lehet közülük néhányat azáltal meghurcolni, hogy áldozataik tudomására hozzák, mit követtek el ellenük – hangzik az érvelés. Ez azonban csak ürügy. Valójában államérdekről van szó, nem demokratikus szellemben felfogott államérdekről. Ha a régi besúgógarnitúrát kiszolgáltatnák, akkor a besúgókat foglalkoztató állami szerv a jövőben nem tudna besúgókat toborozni. Különösen nem a demokráciában, ahol megfélemlítéssel már nem lehet ügynököket beszervezni. A védelem még a besúgót hajdanán foglalkoztató államvédelmi tisztre is kiterjed.

Az egykori megfigyelt tehát nem tudhatja meg, ki figyeltette, ki volt, aki a besúgó jelentéseit feldolgozta, értékelte, és ki volt az, aki az így megszerzett információt használható formába öntve tovább jelentette a diktatúra politikai vezetésének. Az elfogadható, hogy a volt állambiztonsági szervezet funkcionáriusait is védi személyi jog. Róla se tudhassa meg a hivatalos iratokból még az általa megfigyelt személy sem, hogy, például, valaha elvonókúrán volt. Azt azonban nehéz indokolni, miért minősül államtitoknak egykori hivatali tevékenysége, ha napvilágra kerülése a mai állam érdekeit nem sérti.

Az államnak az állambiztonsághoz való jogát még mindig előbbre valónak tartják, „magasabb jognak”, mint az üldözöttek jogát üldöztetésük teljes körű megismerésére. Nemrégiben egy levéltárban titkosíttatták egy hírhedt 1947-es politikai per vizsgálati anyagának egyik dokumentumát, mert olyan megfigyelési eljárást ismerhetett volna meg belőle a kutató, amelyet a „szervek” még ma is alkalmaznak.

Én viszont úgy vélem: a diktatúra működési technikájának széles körű megismerése fontosabb közérdek, mint az aktuális állambiztonsági szempontok érvényesítése. Egy nemzet biztonságát sokkal inkább szolgálja az emberi jogok tiszteletben tartása, mint bármilyen, diktatúrából diktatúrába bukdácsoló nemzetbiztonsági szolgálat.

Ezért erkölcsi parancs az, hogy a lezárult korszak teljes iratanyagát hozzáférhetővé tegyük, minél nagyobb részét minél rövidebb idő alatt publikáljuk. Ebből értheti csupán meg a társadalom, hogy a rendőrállam nemcsak a kínvallatást és a kirakatpereket jelenti, hanem a megfigyelés és a megfélemlítés kiterjedt, finom szövésű hálóját. Akik akkor nem érzékelték, hogy a „Nagy Testvér” szeme állandóan rajtuk van, azok legalább tudják meg utólag, hogy akivel politikai szempontból „baj” volt, annak munkahelyére „szignalizáció” érkezett: az állambiztonság főhatósági összekötője „javasolta” a munkahely vezetésének, hogy milyen megtorlást alkalmazzon „dolgozója” ellen. Az államvédelem leggyakrabban a munkahellyel végeztette el a megtorlás piszkos munkáját.

Ma azonban Magyarországon – jóllehet a magyar „ügynöktörvény” parlamenti elfogadásánál a német példát tekintettük mintának – a kommunista elnyomás százezernyi áldozata a sorsát meghatározó hatalmi döntések hátterét a mai napig nem – vagy csak alig – ismerheti meg.

Miután a törvény szerint egyedül a „belső reakció elleni harc” (III/III-as) ügyosztálya végzett bűnös tevékenységet, az Állambiztonsági Főcsoportfőnökség négy további ügyosztálya – a hírszerzés (III/I), a kémelhárítás (III/II), a katonai elhárítás (III/IV), a technikai csoportfőnökség (III/V) – olyan magától értetődően simul bele a jogállami nemzetbiztonsági szolgálatok működési rendjébe, mintha semmi baj nem lenne vele. Ha egyetlen áldozatról felfektetett dossziéban egymás mögött vannak lefűzve a hírszerzés (III/I), a kémelhárítás (III/II), a katonai elhárítás (III/IV) által keletkeztetett iratok a „belső reakció elleni harc” III/III-as ügyosztályának irataival, a kérelmező a törvény szerint csak a III/III-as jelentések megismeréséért folyamodhat – mivel a III. (Állambiztonsági) Főcsoportfőnökség többi szolgálata ma jogutóddal rendelkezik, a jogutódok pedig éppúgy rendelkeznek az 1990 előtti diktatúra, mint az 1990 utáni demokrácia irataival. Magyarországon tehát a törvényalkotók tréfát csináltak a társadalmi önismeret kollektív, és az információs önrendelkezés egyéni jogából. Ezért aztán hiába tudjuk, hogy az államvédelmi szervek Operatív Nyilvántartójában 1954-ig közel másfél millió emberről vezettek nyilvántartást. Hiába tudjuk, hogy 1960-ban még mindig 600 ezer személyről, 1966-ban 186 ezer emberről gyűjtött az állam adatokat, és még 1990-ben is 164 900 célszemélyről. Hiába tudjuk, hogy az ötvenes években évenként átlagosan 200 ezer ember ült börtönben vagy állt az internáló tábor szögesdrótja mögött.

Ezeket az embereket a rendszerváltás óta a demokrácia pártjai sokszor és sokféleképpen megkísérelték megkövetni. Ám az áldozatok túlnyomó többsége néhány információs morzsát kap csupán, többnyire azt, amit amúgy is tud. A legvérlázítóbb, amikor kizárólag a zaklatás, házkutatás, letartóztatás, per, ítélet, börtönbüntetés, rendőri felügyelet tényét és időpontját közlik a hajdani áldozattal mint „információt”.

Nemcsak elvi okokból, a történelmi igazságtétel egyesek szerint szentimentális perspektívájából nézve közügy az, amit szóvá teszek ebben az írásban. Ha a titkosszolgálatok Magyarországon – ahogy ez egy demokratikus jogállamban szokás – kizárólag az ország, az állam érdekeit védenék kizárólag külföldi hírszerzők, terroristák, valamint a demokráciát erőszakos eszközökkel felszámolni akaró egyének vagy csoportok ellen, és nem volnának egyúttal a mindenkori vezető kormánypárt belpolitikai harci eszközei is az ellenzékkel szemben – akkor nem kerülhetett volna sor a „megfigyelési botrányra” a maga groteszk kacskaringóival.

E kutyakomédia elkerüléséhez, amelyen csak kínunkban nevetünk, a következőkre lett volna szükség:

Arra, hogy a titkosszolgálatokat és irataikat az MDF-kormány ne saját párt-hitbizományaként kezelje, és ne tüntessen el, illetve szivárogtasson ki iratokat tetszése szerint, konkrét napi politikai céljai érdekében.

Arra, hogy ugyanaz a kormány ne próbálja eljátszani az „igazságtétel” című színjátékot, amelyet részint a bosszú motivált, részint pedig az a vágy, hogy eltereljék a figyelmet az iratokkal való titkos manipulációikról.

Arra, hogy az MSZP vezette kormány ne olyan iratfelszabadítási törvényt fogadtasson el az Országgyűléssel, amely kizárólag a III/III-as ügyosztály irataira terjed ki, és amely az áldozatok információs jogával szemben az ügynökök és a szolgálatok jogát preferálja.

Arra, hogy ne olyan Történeti Hivatalt hozzanak létre, amely csak ezekkel az iratokkal dolgozhat.

Arra, hogy a Fidesz-kormány antikommunista retorikával ne kommunista típusú hatalmi központként, az állam helyett ismét a kormányt szolgáló intézményekként, propagandacélokra próbálja felhasználni a titkosszolgálatokat.

A társadalmi paranoia felszámolásához arra van szükség, hogy világosan kiderüljön: ki és milyen mértékben volt áldozat, ki és milyen mértékben volt vétkes a diktatúra idején. Különben tudatlanságból, illetve rosszhiszeműségből mindenki mindenkire gyanakszik, mindenki mindenkit rágalmazhat. A történelmi amnézia felszámolásához pedig arra van szükség, hogy a diktatúra teljes körű megismerése elsőbbséget élvezzen az államrezonnal szemben.

Kár, hogy a történelmi amnézia fenntartásában a két legnagyobb párt — más-más okból – egyaránt érdekelt. Az MSZP rózsaszínre szeretné festeni a kommunista múltat, elbagatellizálni a totális megfigyelést, hogy saját múltját megszépítse. A Fidesz ki szeretné törölni a történelemből a valódi demokratikus ellenzék működését, mert vezetői abban még nem vehettek részt, és az egy másik párt, az SZDSZ erkölcsi tőkéjét növeli. Ezt elérendő a régi módszerekhez és a régi gyakorlathoz nyúlnak vissza.

Demokrataként ugyanazt várom el, amit tíz évvel ezelőtt. Azt, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatok valóban csak a nemzet biztonságával foglalkozzanak, és ne a demokratikus társadalomban és piacgazdaságban tisztességes játékszabályok szerint versengő polgárokkal. Azt, hogy tíz évvel a demokratikus rendszerváltás után az állampolgárok múltra és jelenre vonatkozó információs jogai elsőbbséget kapjanak végre az állami szervek jogaival szemben.














































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon