Révész Sándor

A kurrens problematika: a vastagbőrűség problematikája. Elefánté, vízilóé, kurzustörténészé.

Elefánt

Mit csinálunk, ha kiböjtöljük az elefántot a porcelánboltból? Nyilván eltakarítjuk a romokat, újrarendezzük a boltot és a kirakatot – amúgy sem voltak azok olyan jól berendezve. Csakhogy a romeltakarítást és a rombolást formai szempontból gyakorta nehéz, mi több, gyakorta tilos megkülönböztetni, hiszen a demokrácia előfeltevése az, hogy közös szabályok szerint vagy közös szabályokat sértve rombolnak és takarítanak azok, akik rombolásnak tekintik azt, amit mások takarításnak, és viszont. A takarítás legitimálja a rombolást visszamenőleg, előremenőleg, s a rombolás folyamatosságának a fölszámolása a folyamatosság fölszámolásának rombolását folytatja.

Nagy dilemma ez. Ha például a közös szabályrendszerre hivatkozva helytelenítjük, hogy Profi Pétert lecserélték Pártos Pálra, akkor nehéz lesz helyeselni, ha majd Pártos Pál helyébe visszacserélik Profi Pétert, ám ugyanolyan nehéz lesz helyeselni azt is, ha ezt nem teszik meg, hiszen akkor egy helytelen lépés eredményeként Pártos úr marad abban a pozícióban, amelyről azt tartjuk, hogy Pártosoktól mentesnek és Profik számára fenntartottnak kellene lennie.

Gondoljunk például Surányi György és Bod Péter Ákos váltakozására a Magyar Nemzeti Bank élén. A liberális orrok kényesebbje már akkor is fintorgott, amikor Horn 1994-ben lemondásra piszkálta Bod Pártost, akinek még jó néhány éve lett volna hátra a ciklusából. Éppen azért lett volna még jó néhány éve, mert a törvény azzal is védi az MNB függetlenségét, hogy elválasztja a bankelnöki ciklust a kormányzatitól. Éppen ez a függetlenséget garantáló elem állt a kormány útjába, hogy helyreállítsa az MNB függetlenségének kívánatos mértékét. Ha Bod Pártos nem lett volna lemondós kedvében, és a kormány másképp próbálta volna őt a székéből kivésni, az még a kevésbé kényes liberális orrokat is heves fintorgásra késztette volna. S nem is mondhattuk volna mást, mint hogy: helyes a fintorgás, liberális. Azt viszont aligha helyeselték volna ugyanezen orrok gazdái, ha a gazdaságpolitikában semmi nem történik meg, ami Surányi vagy egy Surányi-féle bankelnök nélkül nem történhetett volna meg.

Ha lépünk, ha nem, mindenképpen helytelenül cselekszünk, s mindenképpen számíthatunk arra, hogy Pártos úr pártostársai Pártosnak minősítik majd a mi Profinkat, és Profinak az ő Pártosukat. Annál is inkább, mert Pártos Pál is lehet profi, és Profi Péternek is lehet pártállása, csak az első esetben pártosan működő szakértelemről, a második esetben egy szakember magánemberi jellemzőjéről van szó.

Pártos Pálon és Profi Péteren természetesen nemcsak személyeket, hanem intézményeket is értünk, hiszen már személyként is azért érdekesek, mert intézményeket határoznak meg.

Az illetéktelen, pártos térfoglalás a térfoglalók szempontjából kétféle, egyaránt üdvös eredményre vezethet. Az egyik: vetélytársaik nem követik őket az illetéktelen térfoglalásban, s ez esetben a térfoglalás eredménye tartós lesz, nem kell leadni a kormányzással együtt az illetéktelenül elfoglalt területet, hanem azt meg lehet tartani. A másik: vetélytársaikat bevezetik az illetéktelen térfoglalás gyakorlatába, megfertőzik őket stílusukkal, harcmodorukkal, s a szokásjogot eltérítik a nekik megfelelő irányba.

Nézzük, miként lehet ezt a dilemmát ráilleszteni az 1956-os Intézet és a kancellária udvari történetírói számára gründolódó intézet ügyére.

Lapzártakor még nem lehet tudni, hogy a kormány, illetve – ami ugyanaz – a kancellár mire vállalkozik az 1956-os Intézet elpusztítása érdekében. Megelégszik-e azzal, hogy fölmondja a kormányzati felelősségvállalást az intézet fönntartásáért, és a meghagyott pár millió forintos támogatással visszavonul az intézet melléktámogatóinak sorába; vagy további erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy az intézet fönnmaradását lehetetlenné tegye; további intézkedésekkel bünteti azokat, akik az intézet mellett kiálltak; esetleg a törvényesség határán billegő vagy azon átbillenő puccsal elrabolja az intézetet azoktól, akik létrehozták, akik az emigráns Nagy Imre Intézet örökségét a diktatúra évtizedeiben megszolgálták, átvették és kiteljesítették, és az általuk teremtett műhelyt átjátssza ellenfeleik és rágalmazóik kezére… Akár így, akár úgy, annyi bizonyos, hogy az 1956-os Intézetet – legalábbis a jelenlegit – az Orbán-kormány állami pénzből nem tartja fenn. Létrehoz és fenntart viszont egy másik történeti intézetet a kormány hivatalnokai, tanácsosai, tanácsadói és ideológusai, udvari történészek és a kancellár személye körüli műkedvelők számára.

Kérdés, mi lesz az 1956-os Intézettel, és mi lesz a Tellér-Schmidt-félével, ha majd az egyenletesen bőszülő választó kiszavazza az elefántot a porcelánboltból. Talán nem kell bizonygatnunk, hogy ez számos analóg kérdés próbakérdése. Van-e erre jobb válasz a két kézenfekvőnél? Az egyik kézenfekvő válasz az, hogy mindent visszacsinálunk: amit leállítottak, elindítjuk, amit elindítottak, leállítjuk, akitől elvétetett, annak adatik, akinek adatott, attól elvétetik; még egyszer nem leszünk olyan balekok, hogy eltartjuk a Magyar Nemzetüket, a Vasárnapi Újságjukat, a Teleki Alapítványukat, elfogadjuk a médiatörvényüket, a médiavezéreiket, a vizsgálóbizottságaikat és mindenféle egyebüket, hogy azután joviális önkorlátozásunkat korlátlan pofátlansággal hálálják meg. Bejáratjuk azt a gyakorlatot, hogy minden intézet addig él, amíg az őt éltető kormány él, úgy váltják egymást a kutatóintézetek, mint a politikai államtitkárok.

A másik kézenfekvő válasz az, hogy hadd fusson, amit leállítottak, hadd fusson, amit elindítottak, hadd fusson mindenki, ne panaszkodjon senki, széles az adózó zsebe, minden kéz belefér.

Lehet, hogy a kézenfekvőeknél jobb válasz nem nagyon különbözhetne a gyakorlati következményeket tekintve a fentiek valamelyikétől, de különbözhetne tőlük a kiszámíthatóság és a normativitás mértékét illetően. Ehhez a különbözéshez három dolog kell. Egyrészt le kell vonni a történtekből azt a tanulságot, hogy egy kutatóintézet sorsát nem lehet bizalmi alapon, hiányos garanciákkal rábízni egy kormányra akkor sem, ha az illető kormány erre rászolgált, mert egyetlen kormány sem garantálhatja, hogy mindig ő lesz a kormány. Másrészt végig kell gondolni, hogy milyen lehet és milyen nem lehet egy költségvetésből fenntartott, hogy úgy mondjam, ideológiailag érzékeny kutatóintézet, illetve közalapítvány, milyen követelményeknek, normáknak, összeférhetetlenségi elveknek kell megfelelnie. Ezt a követelményrendszert még az elefánt hivatali idejében nyilvánosságra kell hozni, le kell szögezni, hogy a követelményrendszert kidolgozó párt(ok), ha kormányra kerülnek, ahhoz tartják magukat, s az újonnan gründolt intézmény is akkor maradhat meg, ha a tevékenysége annak megfelel, vagy annak megfelelően át-alakul. Ennek a követelményrendszernek az volna a legfontosabb funkciója, hogy a történelem kutatását elválassza a politikai kurzusoknak nyújtott ideológiai és politikai szolgáltatásoktól. Nagyon valószínűtlen például, hogy ezzel az elvvel összeférhetne az, ha a kutatóintézetet birtokló közalapítványban a kancellária politikai elemző osztályát vezető személy elnököl.

Mindazonáltal nagy és nehéz kérdés, hogy lehetséges-e ennek az elválasztásnak a normatív érvényesítése.

Kurzustörténész

December 6-án kóstolót hozott a Duna Tévé Télapója a kurzus diétája szerint elkészített történelemből, melynek a kancellária most konyhát nyit. Szent Miklós estéjét a csendőrség békés és boldog emlékezetével tölthettük. Levetítették a Magyar Királyi Csendőrségről szóló dokumentumfilm két részét egy stúdióbeszélgetéssel összekötve.

Sok minden elhangzott, ami fölháborító, de nem ez a probléma. Az nem fölháborító, ha a televízióban fölháborító dolgok hangzanak el. Ezeket is rögzíteni kell, ezekkel is szembesülni kell, át kell élni, hogy a történteket milyen sokféleképpen lehet átélni, és el kell viselni, hogy nem mindenkit háborít fel, amit fölháborító. Nagyon érdekes, ahogy a csendőrség közreműködésével végrehajtott délvidéki vérengzés mellékszereplőinek ajkán megelevenednek, megszemélyesülnek a vérengzés apológiájának ismert elemei (amelyek természetesen az igazság elemeit is tartalmazták), ahogy a kortanú elmondja, hogy a csendőrök nem öltek ott, csak razziáztak a közbiztonság végett; nagyon érdekes, ahogy az egykori csendőrtiszt lelkesen előadja, mennyire fellélegzett az ország, amikor a nyilas puccs érvénytelenítette Horthy fegyverszüneti proklamációját, hiszen mindenki félt az oroszoktól (és valóban majdnem mindenki félt, és valóban nem ok nélkül); nagyon érdekes, ahogy a gettósítás végrehajtásában részt vevő tiszt arról beszél, hogy a zsidó tanácsok viselkedtek a leggaládabb módon a zsidókkal; ahogy az ostromlott fővárosban szolgáló csendőr szenvedélyesen magyarázza, hogy ők nem támadták, hanem éppen a nyilasokkal szemben védték a gettóba zárt zsidókat, stb.

Ez a dokumentumfilm azonban nem a különböző nézőpontok iránt érdeklődő, tájékozott, illetve tájékoztatott, nyitott befogadónak készült, hanem azoknak, akik nem tudnak vagy nem akarnak tudni arról, hogy a Magyar Királyi Csendőrség ezredese végeztette ki a kivégzendőket az újvidéki strandon, hogy a vérengzés csendőr főszereplője, Zöldy Márton, a Magyar Királyi Csendőrség századosa a fegyveres SS összekötője volt, aki szökése után a Gestapo századosaként tért vissza Magyarországra, és magánszorgalomból irányított munkaszolgálatosokat Auschwitzba; akik nem ismerik a túlélők és szemtanúk beszámolóit a gettósítás során csendőrök által végrehajtott kegyetlenkedésekről; akik nem hallottak még arról, hogy szerte az országban számos gettóban működtek úgynevezett „pénzverdék”, ahol csendőri közreműködéssel, helyenként különleges csendőri vizsgálóosztagok létrehozásával folytak a zsidók értékeinek felkutatását szolgáló kínvallatások, s a felkutatott értékek egy része a csendőrök zsebében tűnt el; hogy a zsidótlanítási akciót irányító csendőrök, Ferenczy László, Lullay Leó és mások nem végrehajtó közrendészeti szakemberekként, hanem nagyon is aktív politikusként kavargattak a pokol bográcsaiban; hogy a mentesítések elbírálásában csendőrtisztek vettek részt, hogy a nyilasok által felállított Nemzeti Számonkérés Szervezetét a M. Kir. Csendőrség Orendy nevű alezredese vezette, s állománya jelentős részben csendőrökből állt, hogy az ostromlott fővárosban az volt a kivétel, amikor a csendőrök valóban védték a nemzetközi gettó lakóit a nyilas betöréstől, s az volt a szabály, hogy a csendőrség, akárcsak a többi fegyveres testület tétlenül nézte azt a nyilas vérengzést, amely ellen még a Szálasi-érában hatályos jogszabályok szerint is kötelességük lett volna fellépni. Az ártatlanul átlagos nézőtől nem várható el, hogy egy név fölidézzen benne egy jó pár évvel ezelőtt lefutott botrányt, és eszébe jusson hogy az a Szende József nevű joviális bácsi, akinek honvédő pátosztól átfűtött szavai búcsúzó üzenetként oly erős hangsúlyt kapnak a film végén, azonos azzal a háborús bűnösnek minősített nyilaskeresztes párttaggal, aki 1991-ben a miskolci MDF-szervezet által kiadott önéletrajzi művével bizonyította, hogy őt speciel volt miért háborús bűnösnek minősíteni, s a kezében szorongatott könyv azonos azzal, amit betiltottak, miután hemzsegtek benne a zsidóság és a cigányság elleni gyűlöletkeltésre alkalmas kijelentések.

A film üzenete az, hogy a M. Kir. Csendőrség autentikus képe azonos az önképével, azzal a képpel, amit önmagáról ad. Hogy az igazság nemcsak azzal a külső képpel ellentétes, amit a háború utáni évtizedekben hamisítottak erről a testületről (s ami valóban távol állt a hiteles ábrázolástól), hanem minden külső képpel egyáltalán. Éppen ezért a film az önképet kiegészítő vagy kiegyensúlyozó külső információkkal sem szolgál, és nem is vallja magát hiányosnak vagy részlegesnek emiatt.

A stúdióbeszélgetés funkciója kettős. Egyrészt megerősíti a film üzenetét azzal, hogy külsőként megjelenített belső szemlélőkkel igazolja vissza a csendőrség belső szemléletének a hitelét, másrészt szorosan összeköti a filmet a jelennel. Ennek a kettős funkciónak felel meg a beszélgető társaság összetétele. A stúdióbeszélgetést filmfüggetlen műsorvezetőnek álcázva a dokumentumfilm szakértője, dr. Szakály Sándor celebrálja, beszélgetőtársai egy kivétellel a rendőrségtől jöttek: rendőrök tanárai és parancsnokai. Dr. Szakály előadja, hogy a zsidókkal való csendőri törődés a gettósítástól a bevagonírozásig (a sajnálatos, de szabályerősítő kivételekkel együtt) nem volt és nem is lehetett más, mint egy alapvetően békés, szakszerű és szabályszerű intézkedéssorozat, hiszen ezek a szegény zsidók törvénytisztelő állampolgárok voltak, akik jóhiszeműen és engedelmesen követték a hatóságok rendelkezéseit. Természetesen dr. Szakály is tudja, hogy az üldözöttek, a segítők és a préda felkutatása, a csoportos megfélemlítés éppen elég ok volt az erőszakra, s a világháború kollektív idegrángása éppen elég ok volt az oktalan erőszakra is; azt pedig pláne tudja, hiszen én is az ő könyvéből tudom, hogy a Magyar Királyi Csendőrségből kiállított tábori csendőrség hogyan lépett föl a frontkatonákkal szemben; hogy ők tartóztatták fel a Donnál a legkíméletlenebb eszközökkel a visszaözönlő katonákat, ők fogadták géppisztolytűzzel a menekülő csapatokat, ők koncolták fel az ellenszegülőket, hogy pontosan úgy hajtották végre Jány Gusztáv hírhedt hadparancsát, mint a gettósítási és deportálási rendeleteket. Szóval, tudja ő ezt, amikor tudnia érdemes, és nem tudja, amikor nem tudnia érdemes.

A háborús évek csendőri munkálkodásának apológiája nem végcél, hanem közbülső cél, amelynek elérése nélkül nem lehetne a M. Kir. Csendőrséget a közrend biztosításának ideális intézményeként bemutatni. A beszélgetés végső és politikailag jelentős, nagyon egyértelműen, határozottan és sokszorosan megfogalmazott üzenete ez: a közbiztonság megteremtésének ideális eszköze a csendőrség volt, és ez lenne ma is, ez az a működési mód, amellyel a bűncselekményeket fölülmúlhatatlan eredményességgel meg lehet előzni és fel lehet deríteni, és ez az eszköz csak azért nem áll a rendelkezésünkre, mert 1945 után a szakmai szempontokat mellőzve, tisztán politikai okokból, kollektív megtorlásként megszüntették. Miután ezek a politikai okok megszűntek, immáron semmi értelme sincs a csendőrség hiányának, pontosabban semmi értelme sincs annak, hogy ami van, ne olyan legyen, mint a csendőrség volt, semmi értelme sincs annak, hogy egy nagyon eredményes modell helyett egy nagyon kevéssé eredményes működjön. Minden módszertani és elvi aggály eltűnik a mögött a filmben és a beszélgetésben sokszorosan hangsúlyozott állítás mögött, hogy a csendőrség úgyszólván tökéletes szabálytartással működött, a csendőr úgyszólván sohasem lépte túl jogosítványai határát. Egyetlen szó sem esik arról, ami a csendőrség modelljének aktualitása szempontjából egy demokrata számára a legfontosabb kérdés, hogy tudniillik miként viszonyulnak a századvégi európai demokráciák normáihoz azok az eszközök, amelyeket a csendőr használhatott. Senki nem említi, következésképpen senki nem viszonyul ahhoz, hogy a csendőr bizonyos társadalmi kategóriákkal szemben mintegy természetes fenyítési, pofozási szabadsággal rendelkezett, és ez alapvetően meghatározta módszertani lehetőségeit a bűnüldözésben és helyét a helyi társadalomban. Bergstein Béla írja 1910-ben: „Egy Szabolcs megyei csendőrőrmester e sorok írójának így magyarázta egy meghitt pillanatban a magyar cigánytelepítő metódust: »Minden csendőrőrsnek megvan a maga körzete. Ha azon belül egy cigánykaravánra találunk, azt elverjük, és a szomszéd körzet határáig kísérjük. Ott a másik csendőrőrs akad reá, ez ismét elveri, és a szomszéd körzet határáig kíséri. S ez így megy a végtelenségig.«” A csendőrpofon a magyar ugar patriarchális világának közönséges jelensége volt. Veres Péter külön megemlékezik a Számadásban arról, hogy amikor a faluja a nyílt szavazáson nem a csendőrileg megtámogatott kormánypárti jelölt mellett szavazott, akkor a helyi szocdem pártvezetővel ellentétben, akit a községháza pincéjében „először szokás szerint megkezeltek és kitanítottak az állampolgári jogairól”, ő még nem is kapott „túl sok pofont” a csendőrségen.

Egy ennyire jellegzetes tényről ennyire nem beszélni (annak a Mezey Barnának a jelenlétében, aki például a fönt idézett Bergstein-szöveget a maga dokumentumgyűjteményében megjelentette) csak szándékosan lehet. Azzal a szándékkal, hogy ne kelljen elítélni azt, amit nem lehet nyíltan helyeselni. A csendőrség teljes körű módszertani rehabilitációja a szóba hozott módszerek nyílt és a szóba nem hozott módszerek (a fenyítési szabadság) hallgatólagos rehabilitációját jelentik. Ezzel az üzenettel szólítja meg a pofonadta biztonságra vágyó nézőt a rendőrség PR-előadásává nemesedett stúdióbeszélgetés, amely a télelőn szépen harmonizált a parlamenti viták tematikájával, pontosan arra vitte a szót, amerre a kormány terelte.

A történelemformálásnak és az aktuálpolitikai diskurzusnak ezt a harmóniáját állandósíthatja majd a kancellária történelemkutatási hivatala, ameddig állandósíthatja.

Víziló

Kezdtük azzal, hogy mi legyen a túlélés után, zárjuk azzal, hogy mi legyen a túléléssel. Képletesen fogunk erről beszélni, mégpedig valóságos vastagbőrű túlélők túlélési képletével. Ezekkel a vastagbőrű túlélőkkel Ungváry Krisztián lenyűgöző könyvében, a Budapest ostromában találkozunk. Ungváry Krisztián könyve a könyörületes együttérzés és a könyörtelen tárgyilagosság találkozásából született mestermű. A szerző úgy számol el az ostrom másfél százezer áldozatával, mintha minden halál az ő személyes ügye volna. A hekatomba szabatos leírásában az állatoknak is jut egy oldal, a 228.: az állatkert két és félezer lakójából 14 élte túl az ostromot. A gondozóknak, miután már harmadik társuk veszett oda az Állatkertre hulló golyózáporban, be kellett látniuk, hogy az állatok etetése lehetetlenné vált. A pálmaház üvegfalát beszakította a légnyomás, a fűtőberendezés találatot kapott, a tavacskájukba belefagyott krokodilokat csak a tavaszi olvadás után lehetett eltemetni. Az akváriumokat éhes emberek verték szét puskatussal az ostrom után, és a tengervízben tocsogva összefogdosták a tengeri halakat. A ragadozók elhagyták sérült ketreceiket és éhségükben fölfalták egymást, némelyiküket a katonák lődözték le a városban. A földalatti alagútjában bujkáló, kóbor lovakon élő utolsó oroszlán befogására Zamercev városparancsnok szervezett kisebb hadműveletet. Ettől az élve befogott oroszlántól és két shetlandi pónitól eltekintve csak néhány dögevő ragadozó madár élte túl az ostromot, és a vízilovak: „A vízilovakat zsírtartalékaik mellett az mentette meg, hogy medencéjük vízellátása független volt a vízhálózattól: a természetes, meleg, mindvégig egyenletesen bugyborékoló artézi vízbe elmerülve éhesen, de mindent túléltek.”

Két sikeres túlélési stratégia van tehát: a dögevő-stratégia, amely bevon a pusztítás érdekkörébe, és a víziló-stratégia, amely kivon a pusztítás hatóköréből. Az elsőhöz hulla kell, a másodikhoz: zsírtartalék és független vízellátás.

• A hónap üzenete