Mink András

A német és magyar ideológiai kopaszok idén is megünnepelték a magyar és német hadsereg 1945. februári vereségét Budapesten. Természetesen az ellen a jó ízlés nem tiltakozik, hogy megemlékezzünk azokról a katonákról, akik akkor haltak meg, Budapest ostromakor, nem éppen lelkes önszántuktól indíttatva. Annál ízléstelenebb, ha egy csapat vélhetően igen ostoba és minimális erkölcsi intelligenciával sem rendelkező fiatalember az egykor elesettek tetemén – akikhez semmi közük nincs, például nem őnekik kellett azon a dermesztő hajnalon, éhesen és félelemtől reszketve nekivágni és golyótól találva elterülni az Ostrom utca Széna téri torkolatánál –, nos ezen áldozatok emlékének ürügyén masírozgat föl s alá egy békés város frekventált turistanegyedében, ahol egyébként sem sokan kíváncsiak rájuk. Hát ez gyomorforgató. De joguk van hozzá. De mihez van joga ilyenkor a rendőröknek, és mit gondolhat minderről egy csekély értelmű és liberális érzelmű tollforgató, azaz jómagam?

A 70-es évek elején Németországban (Nyugat-) tetőzött a szélsőbalos terrorhullám. A Vörös Hadsereg Frakció bombákat robbantott, embereket rabolt el és gyilkolt meg, ahogy az már ilyenkor, szélsőpontpontpont terrorhullám idején szokásban van. A német kormány, akkor éppen szociáldemokrata színezetű, bizonyos kényszerintézkedések meghozatalával kísérelt meg gátat szabni a terrornak, utóbb kiderült, nem sikertelenül. A RAF vezérkara hamarosan a börtönben végezte, a szó sajnálatosan szoros értelmében. A kormány antiterrorista intézkedései jobbára, bár igen kis mértékben, érintették az alkotmányos szabadságjogokat. Lazították bizonyos ügyekben a nyomozás alkotmányos korlátait (házkutatás megkönnyítése), és a terroristaügyek a büntetőeljárás és a büntetés-végrehajtás terén is a különleges szabályok szerint folytak.

A baloldali és a liberális értelmiség annak idején fölemelte szavát az alkotmányos jogok alkalmi korlátozása ellen. Attól féltek, mint utólag kiderült, teljesen alaptalanul, hogy azok az állam túlhatalmának növekedéséhez vezetnek, szélesítik az állam szabadságkorlátozó jogköreit, ezáltal nő a hatalommal való visszaélés lehetősége. És ezen várt, de be nem következett fejlemények összességében veszélyeztetik a demokráciát és a tisztességes polgárok szabadságjogait.

Na persze, hangzott az ellenérv: valójában arról van szó, hogy a rózsaszín balliberálisok, hogy ezt a ma is használatos denunciáló titulust alkalmazzam, igazából rokonszenveznek a szélsőbalos, antikapitalista, morális-forradalmi eszmékkel, ámbár szemérmesen és szemforgatón elvetik terrorista módszereiket. Ezt szeretnék ők is, de nem merik. Sajnálják és fedezik a bátor ifjakat. Vagyis – ahogy azt egyébként a tettek mezején tevékenykedő igazi forradalmárok is állították megvetően a konszolidált balközépről – képmutatók.

Összehasonlítva a német esettel a mostani magyarországit, két kedvező körülmény figyelhető meg: a hazai (rózsaszín bal-jobb-bal satöbbi) liberális egyedeket legalább azzal nem lehet megvádolni a náci felvonulás és rendőri akciók ügyében, hogy képmutatók lennének, és lélekben rokonszenveznének ezekkel a hazai és népinémet kiszerelésű tarhonyákkal. A másik üdvözlendő körülmény az, hogy a mi esetünkben sem épület nem dőlt össze, sem emberhalál nem esett. Nem úgy, mint Stuttgartban. Vagy Oklahomában. Mégis olybá tűnik, hogy az eset elvileg korlátlan lehetőségeket biztosít az antiliberális kormányzati és rendőri píármunka kibontakoztatására.

Mert miről is beszélnek ezek a derék rendőrök, rendőrlányok és kormányférfiúk? A szóban forgó cselekményt azért nem lehetett megakadályozni, mondják, mert a rendszerváltás idején paranoid módon lazára faragott gyülekezési törvény, valamint az önkényuralmi jelképeket tiltó – szerintem is nagyjából idióta és törlendő – törvény nem teszi lehetővé, hogy a rendőrség törvényes eszközökkel hathatósan föllépjen. A liberális lazaság akadályozza a hatékony rendőri munkát – halljuk gyakorlatilag azóta, hogy a rendőrség megfosztatott rendőrállami jogosítványaitól, úgy kábé tíz éve. (Azóta egyet-kettőt visszakapott, ha hihetünk a kitűnő Szikinger Istvánnak.) Hát most akkor nézzétek, amint ezek itt flangálnak és rikoltoznak! Egyfelől tehát a honpolgári önérzet és tisztesség (nehogymá’ német kopaszok itt randalírozzanak minálunk) szigorításért kiált, másfelől a hatóságok mossák kezeiket. Eközben a kormányzat is büszke lehet magára: hiszen szó sincs itt a szélsőjobboldallal való kacérkodásról. Lecsapnánk mi ezeket, mint vak a poharat, csak hát meg vagyon kötve a kezünk.

Ne tessék félreérteni: nem gondolom, hogy amúgy a kormány szkinhed-eszmékkel kacérkodna, bár alkalmilag kacérkodik olyan párttal, amelyik viszont rendszeresen kacérkodik ilyenekkel. A kormányzat ez ügyben nem képmutatóbb annál, mint amennyire a civilizált politikában általában is szokás. De érezhető kéjjel használja ki a helyzetet.

Mielőtt teljesen összekuszálnám a szálakat, célszerű nekilátni a bogozásnak. Először is lássuk, mit nem kellett volna. Nem kellett volna megakadályozni a tüntetést. Amiért éppen ezért nem is kellene szabadkozni. A be nem tiltás motivációját viszont én másban fogalmaznám meg. Nem azért nem kellett volna betiltani a tüntetést (egyébként, ha valaki nem tudná, ilyen sáskajárás minden évben van fönn a Várban), mert az az ostoba törvény nem engedi meg, pedig de szerettük volna, hanem mert nem is kellett volna szeretni betiltani. Mint felvezetőmben utaltam rá, azokkal értek egyet, akik szerint ezeknek is joguk van fölvonulni, és nem csak funkcionális érvek alapján. Nemcsak azért, mert ha nem, akkor félő, hogy valakinek máshol más miatt majd szintén nem, hanem egyszerűen csak azért mert vannak. Mit tehetünk. Ez a véleményük. A kutyaszar sem szép, amint azt Sajó professzor e lapszámunkban olvasható nagyszabású jogszociológiai tanulmánya előrebocsátja.

Összegezve tehát: a tüntetést betiltani nem lett volna ok. A tüntetés szétzavarására szintén nem, hiszen az egyesülni vágyó fiatalok törvénybe ütközőt nem tettek, hacsak azt nem, amiért másfél éves, „pá-pát” integető lányomat is könnyen kóterba lehetne vágni, ha nagyon akarnánk. A jelképtörvény – ami az értelmetlen és enyhén alkotmánysértő törvénykezés egyik állatorvosi lova, és nem is a rendszerváltási liberális „paranoia”, hanem az azutáni szekértábor-hisztéria tipikus terméke – pedig tudvalevően semmire sem alkalmas, tüntetés feloszlatására a legkevésbé. Ezért most lássuk, hogy mi is történt (már ami a híradásokból leszűrhető).

A német rendőrség a budapesti tüntetésre induló különítmény kemény magját már induláskor lekapcsolta. Ezért legyünk messziről és ismeretlenül is hálásak német barátainknak, akik megkíméltek bennünket, budapestieket a bekövetkezőnél feltehetően még gusztustalanabb látványtól. Mellesleg ez a magyar szervek dolgát is bizonyára megkönnyítette. A küldöttséget Budapesten a magyar neonáci elvtársak kis csoportja fogadta, majd a kölcsönös üdvözlések után a vendégek a megemlékezés helyeire vonultak, vagy jó fél napon át. A magyar hatóságok – helyesen – szoros biztosítással követték az eseményeket. A fárasztó nap végeztével a külföldi náci elvtársak, eredeti hajlamaikból és természetükből kivetkőzve jogszerűen étkeket, sört és más frissítőket vettek magukhoz egy angyalföldi üzemegységben (amelynek bejáratára nem volt kiírva, hogy kopasz köcsögöket nem szolgálunk ki, egyébként szintén jogszerűen), amidőn néhány felszerelés és biztosítás nélküli, e feladatra kisorsolt és különprémiummal bátorított rendőr szóba elegyedett velük igazoltatás céljából. Pontosan nem tudni, hogy ekkor mi történt. A rendőri intézkedéseknél általában is mindig ezeket a sorsfordító momentumokat fedi a legsűrűbb homály. Maradjunk tehát annyiban, hogy szó szót követett, felgyorsultak az események. Kiderült, hogy a kellő biztosítás hiánya az akció első fázisában nem az akut budapesti rendőrhiánynak volt betudható. A helyszínre érkező(?), ezúttal már jól felszerelt és kellő létszámú rendőri erő rövidesen lokalizálta és felszámolta a kocsmai zendülést. Ám ha ez így volt, akkor bizony az úgy hangzik, mintha provokáció történt volna. De mi lehetett az indíték?

A következőkben tényleg nem akarok rosszmájú lenni. Az egyik indíték az lehetett, hogy a magyar hatóságok elvegyék a kedvét a radikális beállítottságú német fiataloknak a hasonló kirándulásoktól. Magyarán móresre akarták őket tanítani. (Mellesleg az előőrs önfeláldozó fellépése lehetőséget adott az idegenrendészeti eljárás lebonyolítására is, a kiutasítás pedig tudvalevőleg azzal jár, hogy az illető egy darabig nem látogathat hazánkba.)

A szándék nemes. Amikor ezt a történetet először hallottam, bevallom én is elégedetten csettintettem egyet. Jó érzés volt hallani, hogy bevarrtak közülük néhányat. (Tavaly, amikor a Tóth Árpád sétányon futottam össze velük – úgy látszik, azért az nekik is tetszik –, még váratlan feltűnésüknél is jobban zavart, hogy egy szál rendőr sem volt a közelben.) De hamar rájöttem, hogy ez helytelen, következetlen és ösztönös reakció. Ezért azután gyorsan rendreutasítottam agresszív ösztöneimet, arra gondoltam, hogy ez a vágyam, amely biztosan sokunk vágya, nem teljesülhet a törvény rovására. Kocsmai verekedést provokálni és ennek ürügyén elbánni velük nem elegáns és főleg nem törvényes megoldás.

Most már csak az a jogos kérdés merülhet föl a soraimat esetleg fejcsóválva olvasó rendőrtisztben, hogy akkor én voltaképpen mit akarok. Nem szívesen nézem ezeket, de azt sem akarom, hogy ilyen sunyi, ámde feltehetően célravezető módon intézzék el őket. Nem vagyok szakember. Mégis úgy sejtem, hogy vannak törvényes lehetőségek. Végtére is, szövegelni és vonulgatni kulturált keretek között mindenkinek szabad, de, ahogy ezt Ronald Dworkin is kifejtette, nem mindenkinek jár ugyanaz a kényelem. A hatóságoknak széles jogkörük van annak mérlegelésére, hogy kinek mennyire teszik kényelmessé nézetei hirdetését, amint számos gyakorlati lehetőségük van arra is, hogy a nosztalgiakirándulást kényelmetlenné tegyék. Én mindjárt például a határon, rutinszerű vámvizsgálat keretében leszereltem volna még a buszaik kerekét is. Hátha lekésik a budapesti csatlakozást elvtársaikhoz. A tüntetés engedélyezésének bizonyos helyeken elejét lehet venni. Azonfelül a gyülekezési törvény homályban hagyja, hogy a rendőri biztosításnak ilyen esetekben milyen méretűnek és mennyire szorosnak kell lennie. Ellenzéket megjárt honfitársaink tudják, milyen borzasztó idegesítő dolog a szoros személyi követés. Azonfelül azt sem tudom biztosan, hogy be kell-e őket feltétlenül engedni az országba. Legalább addig, amíg úgysem vagyunk még az unió tagjai. Mondjuk a felüket nem. A puhább magnak azt a keményebb felét nem, amelyiket a német kollégák még átengedték.

Tudom, most jön a kontrapunkt, hogy ezzel is vissza lehet élni. Valóban, az erőszak monopóliuma, amelyet az államnak van szerencséje gyakorolni, általában olyasmi, amivel könnyen vissza lehet élni. Rendes helyen ez úgy van, hogy indokolt esetben is csak ritkán élnek azzal, amivel egyébként elvileg lehetne. És elvileg mi lenne a jogcím a szkinhedeket illető szelektív, ámde a törvényes kereteket tiszteletben tartó bánásmódra? Ehhez nem kell kiterjedt és bonyolult nyomozást folytatni. Kérdezni sem kell, elég csak hallgatni őket. Egyvalami nehezen róható föl nekik: hogy képmutatók lennének. Van ok tehát feltételezni, hogy egy ilyen kirándulásra alaposan fölkészülnek a fiatalok lelkileg, és fegyvernek látszó tárgyak tekintetében is.

A magyar hatósági gyakorlat viszont valóban hajlamosít az elvi jogosítványok és gyakorlati fellépés összhangjával kapcsolatos paranoiára, méghozzá mindkét irányban. A rendőrség olykor azt sem teszi meg, amit megtehetne, és közben a jogállami korlátokra mutogat. Máskor meg olyan könnyedséggel lendül e korlátok fölébe, mint egy jóvérű paripa a military-versenyen. Nehéz ügyekben mérlegelni pedig leginkább azt szokta, hogy píárszempontból mi hoz többet a konyhára. Tévedésből sem azt a bizonyos, széles körű konszenzuson alapuló, közjónak nevezett izét. A probléma nem az, hogy a rendőrség és a kormány látványosan nem rokonszenvezik a német újfasisztákkal. A probléma, ha szabad egy életképpel illusztrálnom, a következő: A kisorsolt és célprémiummal lélekben megerősített előőrs tagjai kissé homályos tekintettel és rogyadozó térdekkel közelednek a feltűnően hangos és dévaj asztaltársaság felé. A sűrű füst miatt még nem látják, hányan várnak reájuk, de azt már pontosan tudják, hogy ott mi fog történni. Amint közelednek, irodája késő esti magányában a felelős belügyminisztériumi tisztviselő gondterhelten hajol íróasztala fölé. Előtte a gyülekezési törvény hatályos szövege, kezében plajbász és retus. Akció indul!

• A hónap üzenete