Sajó András

Nyomtatóbarát változat

Az alábbiakban sokszor szerepel majd, hogy SZAR. Merthogy szar van, és nem körülírás. Körülírásba nem lehet belelépni. Nem váltja ki azt a kisgyerekkortól belénk vésett emberi és a kutyában meglevő állati utálkozást, amit a szar. Az alábbiakban továbbá nem mindig tudni, vajon kutyáról vagy gazdiról esik szó. Egyiket sem áll szándékomban felmenteni. Nem látom a különbséget közöttük. Nem hiszek a kutyák eredendő derekasságában, bár a párhetes kiskutyák aranyosak. A kis bulldogok különösen tetszenek. Nem teszek különbséget aközött, ha a kutya vagy a gazdája szart a járdára. Ámbár az emberi ürülék talán büdösebb. Továbbá nem teszek különbséget gazdik közt. Pedig láttam már Pesten kutyája után nejlonzacskóval vonuló gazdit, nem is egyszer. Aki felszedi a mocskot, az kanti értelemben morális lény, elvégre ha cselekvése maximája általánossá válna, rend lenne. Csakhogy bomlásban elégtelen a kanti morál. Főleg kutyaügyben. A nejlonzacskós – objektíve – a kutyások táborába tartozik. Ha fellép ellenük – az más. De a rendetlenségspirálban a kanti morál önáltatás. Kantnak itt kampec, ez a baj. Mert miféle polgári világ lehet ez, ahol Kant nem érvényes – sőt árt? Kant nélkül persze visszaúszkálunk a rendpártiságba. A rend általában az erősebb rendje. Az erősebbek pedig a kutyák. Legalábbis az erősebb kutyák. Következik a kutyaszabadság rendje.

Azelőtt

Születésem óta egy park mellett éltem. A park lakóháznyi széles, de olyan hosszú, hogy mi, a fenti részen lakó gyerekek szinte sose merészkedtünk az alsó végére. A park közepére nagy medencét építettek, nyáron akár fürödhettünk. Volt csősz is, bottal, úgy az ötvenes évek végéig. A park évente romlott, de keveset. Hol a vizelde zárt be, hol elhordták a területet körbevevő vaskorlátot. De – megszépítő emlékezetem szerint – a kommunizmus végéig csak kisebb károk estek.

Még a sztálinizmus elején az éj leple alatt elszállítottak egy politikailag ellenségesnek tartott szobrot – viszont a rejtélyes talapzatról még sokáig lehetett ugrálni. A hetvenes években a kor szellemének megfelelően javítással rontottak: felállítottak néhány kommunista párti szobrot, és elültettek néhány a parkba nem illő szovjet fát (úgy mint nyírfa). Takarékosságból felére vették a medencét, de néhány évig még volt benne víz. Fürödni már kevesen engedték a gyerekeket, attól fogva, hogy oda jártak hűsölni a kutyusok. Talán ezzel egy időben bukkantak fel a homokozóban is, ekkor még heves felháborodást kiváltva. Tiltó táblát is tett ki a hatóság, amelyet még nem mertek elvinni. Komenyizmus volt, állítólag emberarcú, de semmi esetre sem kutyapofájú. Akadtak kutyák, de rendben, pórázon. Legalábbis nappal pórázon. Csak a nyolcvanas évek végén vették át az uralmat. Az új generáció a kilencvenes évek elejére hármas-négyes csoportokban, póráz nélkül futkározott, míg a házias és praktikus szabadidőruhákba bújt gazdik a megtalált közösség melegét élvezve cserélték magvas eszméiket, főleg – gondolom – a kutyatartás szépségeinek tárgykörében. A kutyák a sétánnyal szemben előnyben részesítették a gyepesített, tágas térséget, labdát és tört ágat hajító gazdáikkal egyetértésben. Így vették át az uralmat a gyepen is, vagyis azon, ami a tavasszal rendszeresen megjelenő kertészeti vállalat szerint gyep lett volna, s amit addig az apjukkal futballozgató dedósok igyekeztek letaposni. Lassanként aztán maguk maradtak a parkban a kutyák a gazdikkal, legalábbis a kutyás órákban.

Ahová szerelmes diákok és házasságtörésen fáradozó bérből és fizetésből élők jártak csókolózni, meg nagymamák unokákkal napozni, ott – a két kutyasétáltatási napszak közt – kétforintos alapon kártyázó nyugdíjasok üldögéltek az egykor népi demokratikus nekibuzdulásban elhelyezett szürke betonpadokkal övezett betonasztalok körül. A belső utcákból kiszédelgő, sörrel és olcsó kétdecis pálinkásüveggel felszerelt munkanélküliek kibiceltek nekik. Olykor valakik, talán az éjszaka ide húzódó részeg csavargók vagy a turkálók, politikailag korrektebben a hajléktalanok, felborogatták a szemetesládákat. A kutyák közömbösen kerülgették a húsz deka parizerből maradt vastag csomagolópapírt. 1997-re – midőn rejtélyes okból a hatóságok elhatározták, hogy felújítják az éppen hatvanéves parkot – első nekifutásra már nem is tervezték a játszótér újjáépítését. A helyszínt tanulmányozó, egyébként kutyatulajdonos mérnök úgy tapasztalta, hogy a parkot nem használják kisgyerekek. Ha nincs igény, minek a játszótér. A mérnöknek igaza volt. A gyerekek eltűntek, ahogy a kocogók is. Pedig az a vád, hogy a park szaros, egyáltalán nem igaz, mert a kutyák a parkhoz vezető utcákban könnyítenek magukon, sötétre csíkozva a házfalakat és járdákat, meg a járdán álló kocsik kerekét. Esőzéstől esőzésig egyre sötétebbre. Mert egyre több kutya érkezett, egyre messzebbről, a már lecsúszottak belső utcáiból, lehúzni magukhoz a még csak lecsúszni készülőket. Vagy egyre ritkábban esett.

Jöttek a kutyák, felszabadultan, póráz nélkül, szájkosár nélkül, fegyelmező szó nélkül. A kutya nélküliek hallgattak. A kutyusok gazdái is hallgattak. Kerülgette mindenki a járdára nyomult parkoló autókat és a kutyaszart. És senki sem szólt.

A város és a kutyák

Budapest a kommunizmus összecsuklása óta az egyik legdinamikusabban fejlődő város – kutyatartásban. A növekedés – ahogy általában a minikapitalizálódás – még a gulyáskommunizmus alatt megkezdődött, de csak a szabadságban teljesedett ki. Fogyasztói kapitalizmus helyett akkor vált termelőivé – kutyafronton is. A magyar – mint hagyományosan a keleti – gazdaság teljesítménye elrejtőzik az adófizetés rémével fenyegető nyilvánosság elől. A kutyaszektor fejlődését is csak becslésekkel közelíthetjük. A tönkrement parkokból, a tízpercnyi séta során kerülgetett csinos halmocskák mennyiségéből, a kutyaeledel-reklámok sokaságából, a bulldog által széttépett humán egyedek számából indulhatunk ki. A budapesti kutyatartás és annak szokásai egy államszocializmus utáni új társadalmi rend elsőként megszilárduló körvonalaival szolgálnak. A posztkommunista gazdag és szegény, aki gazdagodni szeretne, meg az is, aki fél a szegénységbe csúszástól, aki elegáns, és akinek más társaságra vagy szórakozásra nem telik, mind-mind kutyát tart, ha persze másfélét és más módon is. Keletje van a védő kutyának, de a támadónak is. A harci kutya kell a viadalokra. Kutyák lepik el a lakótelepi betonskatulyákat, mert piaca van a szaporulatnak. A parkom szélén lézerprintelt hirdetés rottweiler kölykök előjegyezhetőségét adja tudtul. Kutyát szerez a hajléktalan és a jómódú – egyaránt támadástól félnek. Egyenruhában tüntető neonácik harci kutyákkal vonulnak végig a körúton. A járókelők reszketnek, míg a hagyományos feliratokat olvassák. A rendőrök szintén. Panaszkodnak, hogy nekik nem engedik ilyen kutyák tartását, és fogalmuk sincs, mit lehetne, azaz kellene tenniük. De vadított kutyákat tartanak a cigányok is; ok neonáci támadástól tartanak. A Klauzál téri jelzőnyomok határai mögül a Capuletek és Montague-k vérre idomított szolgái acsarognak, míg a közegészségügyi szolgálat reszkető emberei lopva a falakra hányják a civilizációt jelképező meszet, fertőzések elleni középkorias védekezésül. Ahogy sokasodnak, egyre öntudatosabbak. A gazdák. A kutyák csak követik gazdájukat – a gazda tudatossága a kutyánál tudatzavarnak látszik. A gazdák azok, akik. Ami bennük csak szunnyad, a kiteljesedésüket jelentő kutyában bontakozik ki. Engem leszarnak! Tehát leszarni mindent! A kutya valóra váltja legszebb álmainkat. Mindenféle elnyomorítottság, kényszerpálya, bunkóság felsorakozik a kutyázás, a kutyatartás mögé. Vagy csak örömöt akar szerezni a bérből és fizetésből élő a gyereknek, és balszerencséjére nem a magyar paradicsomban: kertes házban lakik, mint a gyerek barátnője vagy a tévébeli példakép. A motívum közömbös: a szartermeléshez vezető út is jó szándékkal van kikövezve.

Nem a lélek torz, a város az. Kegyetlenül kutyaellenes. Nem kutyára tervezték, aminthogy autóra sem. Ezt az ellenséges környezetet kell, ha kutyabaráttá már nem lehet, legalább kutyaszerűvé alakítani. Ez a titkos terv. És a gazdik vezette kutyák meghódítják a várost. A város és kutyátlan lakói nem képesek ellenállni. A lakók potenciális árulók: szívük szerint kutyát tartanának. Egy idő után elfelejtjük, hogy ellen kellene állni. Hogy a kutyaszar nem végzet. Hogy Bázel vagy New York utcáin nem kegyelmi kiválasztottság vagy évszázados polgári hagyomány fegyelmezi a kutyatartókat, hanem kemény és népszerű hatósági terror. A pestiek tűrnek, leszegett fejjel kerülgetnek.

Két iciripiciri bulldogocska üldögél az élelmiszerbolt előtt. Már igazából nem is olyan picirik. Átmegyünk a túloldalra. Ott is van járda. A vevők visszajönnek később. Azt is megtanuljuk, megjegyezzük, hánykor telepszik a járdára a rottweiler hatalmas, sötét árnya. A gyereksétáltatással, a kiskutya-pisiltetéssel ahhoz igazodunk. Különben a hatóság is tudja, hogy rottweiler lakik mifelénk. A hatóság is jár az utcán. A címet is tudja, de nem tudja, mit tehetne. Ellenállásra nincs esély. A nyolcvanas évek végéig még a mentegetőzés járta: a „nem harap a kutyus”-t a rendőrállam és a jogbizonytalanság keltette alázat és jóindulat színezte. A rendszerváltozás táján ugyanezt már a dacos „mi köze hozzá?” öntudatával vágták oda. Mára eltűnt a kérdő hangsúly. Odavágják, agresszíven vagy fenyegetően, kutyája válogatja: „Nem tetszik? Nekem se tetszik a pofád!” (Farkaskutyától fölfelé a sörhast alig fedő trikók öntudatos viselői és nőstény megfelelőik tegeznek. Demokrácia van: mindenki le van szarva. Aki lejjebb van, az jobban.) A kutyatulajdonos a posztkommunizmus szabad embere. Aki szabad, véli, azt nem korlátozhatják. Senkit, még a kiskutyát se. Még a gyenge, öreg, nyugdíjas özvegyasszony kutyatartót sem, már amennyiben kutyatartó. Itt mégis méltóságteli lény. Számíthat rá, hogy ha okvetetlenkedő, cipőlevizelő, hajnalhasadáskor a környéket fölugató korcsát félrerúgnák, más kutyatulajdonosok szolidárisak lesznek vele. Sietve mellé állnak a parkért vagy lépcsőházért vívott, közös küzdelemben.

A kutyaellenes ellenállás reménytelensége elméletileg alapokon nyugszik: Mancur Olson kollektív cselekvésre vonatkozó paradoxonján. A kisebbségben levő kutyások győzelemre ítéltettek a szétfolyó érdekű többséggel szemben. Egyenként ráadásul a legtöbb kutya nélküli gyengébb is, mint a farkaskutyás (sörhasán trikós stb.) gazdi. A kutyátlan nemcsak gyengébb, nincs is eléggé motiválva. Mit tehet mint egyén? Lője le az összes csaholó dögöt? Fizessen egy házmestert, aki elkergeti a kapubejáratot levizelő ebet? Fizessen netán önként több adót, a takarításért? (Különben, szándéka ellenére, ez fog történni: az adóját a kutyák jólétére fordítják a kutyafuttató-program keretében…) A kutyátlanok egyáltalán nem képesek megszerveződni, kollektív akciójukra semmi esély. Néhány értelmiségi, ha egy nap többször is belelépett, cikket ír. Sok-sok elszigetelt cikk jelent meg az elmúlt években. Egyetlen hatásuk, hogy a szaklapok az önérzetes kutyatenyésztők nevében visszautasítják a rágalmakat, a durva általánosítást… A kutyától szenvedők, mivel képtelenek speciális kollektív cselekvésre szerveződni, a kollektív cselekvés pótlására hivatott államtól várnak védelmet. Elvileg a demokrácia is segíthetne, hiszen több szavazónak fűződik érdeke ahhoz, hogy ne lépjen szarba, vagy hogy a gyereke, unokája játszóteret használhasson, mint ahány elvadult kutyatartó van. Mégse látott senki olyan önkormányzati vagy országos képviselőjelöltet, aki kutyatisztaságot ígért volna. Az a polgármester, aki bírsággal és elszállítással akarna rendet teremteni, jobb, ha megásatja a sintérrel a saját sírját. Sintérre pénzt? Soha. És még csak nem is kell ehhez valamiféle kiterjedt kutyapárti konspiráció. A rendteremtő nem a kutyatartók meglevő, egyébként kitűnő és harcos szervezeteivel kerülne összeütközésbe. A tenyésztőknek igazából nem is érdekük a korcsok és a bérlakásokban meghúzódó zugtenyésztők érdekeinek (azaz kényelmének) védelme. Az ilyen programot politikai alapon készítenék ki, méghozzá könnyen, mert általános ellenszenv fogadná. A szabadelvűek és a konzervatív rendpártiak egyaránt nekiesnének: nálunk nem a bírság a megoldás, hanem adjanak közpénzből valamit a kutyásoknak is, hogy jól érezhessék magukat. Az állam ne fegyelmezzen, hanem adjon. Maga a fegyelmezés az, ami felettébb népszerűtlen eszme ott, ahol mindenki valamiképp a tilosban jár (teszem azt, parkol). Ma a kutyák ellen mennek, holnap az én autómat akarják elvontatni, azon mondvacsinált okból, hogy nem lehet tőle átmenni a járdán. Kinek kell ez? Akinek rend kell, védje meg magát! A hatóságra inkább ne hagyatkozzunk: a tapasztalat szerint a hatóságnak arra kell a rend, hogy ezen a címen adót vagy vesztegetési pénzt csikarjon ki azoktól, akiket kiszúrt, és megtett rendetlennek. Akit elítélnek, nem bűnös, csak peche volt – mondaná korunk morálfilozófja, ha még egyáltalán létezne ez a szakma. A rendfenntartásra nincs esély. Az állam, a hatóság nem fogja pótolni a létrejöhetetlen kollektív cselekvést. A jog uralmával megvert posztkommunista állam és hatóságai, éppúgy mint bamba polgárai, ez az élelmes, tehetséges egyénekből kovácsolt birka népünk, csődöt mondanak. Ha nem is a kutyák, de a kutyatartók szabadsága érvényesül. Minden szabadság mások elnyomása, ha nem ismer határt, ha nem tanítják meg, nem idomítják be a határt tisztelni, azaz – a kutyakiképzők nyelvén szólva – szolgálni. A kutyatartók lesznek az elnyomók. (Egymásé is, de ez legyen az o gondjuk.)

Az esélytelen kutyátlanok

A kutyátlanok számára akkor elviselhető a városi kutyatartás, ha megfelelő szabályok védik őket – és ezeket a szabályokat valaki be is tartatja. A szabály betartásához a jogszociológiai közhely szerint az érdekeltek által mozgósított és ellenőrzött jogszabály-érvényesítés, ahhoz pedig érvényesítő gépezet szükségeltetik. Minél kisebb a szabályozottak ellenállása, annál hatékonyabb az érvényesítés. Esetünkben minden feltétel hiányzik. A budapesti ebtartást egy 1968-as eredetű, sokat módosított fővárosi rendelet szabályozza (3/1968. [X. 30.]). (Ó, szent jogfolytonosság – avagy az ebügyet még a kommunisták is képesek voltak papíron rendezni.) A fővárosban, akárcsak más magyar városokban, az ebtulajdonosnak a kutyáját az állatorvosnál nyilvántartásba kell vétetnie, s legalább veszettség ellen be kell oltatnia. Közterületen mutatkozhat ugyan eb, de pórázon kellene vezetni, s ha harapós, szájkosarat kell rá tenni. Egyébként a harapós kutyát nappal meg kell kötni. Hogy harapós-e, az persze csak utóbb, egy esetleges sajnálatos incidens folytán derül ki, s ugyan ki tudná a kutya múltját ellenőrizni az utcán? 1994 óta bizonyos fajtákat minden körülmények közt szájkosárral kell ellátni, s a hatóságnak elvileg legfeljebb a fajta felismerése okozhat gondot. A kutya csak kijelölt helyen üríthet. Vannak szankciók is, szép számmal. A harapós kutyát – a bezárására vonatkozó szabályok megszegése esetén, további írásbeli hatósági figyelmeztetés után – el kell távolítani. Társas- és bérházban jegyzői engedéllyel szaporítható az eb, csak Köjál-engedély kell hozzá, valamint a szomszédok többségének beleegyezése. Tessék figyelni a kiindulópontra! A diszkrecionálisan (kegyként?) mért szabadsághoz tartozik a bérlakásban vagy társasházban üzemeltethető ebtenyészet. Továbbá, ismét hatósági engedéllyel, melynek feltételei ismeretlenek, több eb is tartható egy pesti lakásban. Ehhez a szomszédokat meg sem kell kérdezni, ám a jegyző közérdekből a lakóházban az ebtartást megtilthatja, a lakók meghallgatása után. (Jogilag a lakók talán nem lennének teljesen kiszolgáltatottak, mivel az engedély államigazgatási eljárásban születik, ott pedig nekik, jogos érdekükről lévén szó, lehet éppen ügyféli jogállásuk.) Ha az eb a lakók nyugalmát zavarja, „ha az előírt tartási feltételeket [a kutyatartó] nem biztosítja, el kell rendelni az ebnek a lakásból való eltávolítását, vagy más módon kell intézkedni a panasz okainak megszüntetéséről”. Ha tehát a kutya nem tetszik valakinek, annak mindenekelőtt vállalnia kell, hogy a kutyatartóval összevész, esetleg a házban lakó kutya meg is harapja, majd ezt követően valami tartási feltételeket kell előírni, majd újabb feljelentést kell tenni, esetleg több lakó bevonásával, mivel a rendelet többes számot használ. A bejelentési, póráz-, szájkosár-használati és tenyésztési-tartási kötelezettségek megszegése esetén 3000 Ft-ig terjedő szabálysértési bírság szabható ki, ami 10 000 forintra emelkedhet belterületen. A köztisztasági szabálysértésért 20 000 forint is lehet a bírság, ami tekintélyes összeg, eléri a havi létminimumot. Elkobozni viszont csak az iskolák, játszóterek szomszédságában tartott, a csendet tartósan háborító vagy a szomszédok nyugalmát zavaró kutyát lehet. Sem a harapós, sem a szájkosár nélküli vagy rendszeresen mocskoló kutya esetében nincs helye eltávolításnak. Miféle jogállam lenne, ahol a kutya viselkedéséért (nem tett fel szájkosarat) a gazdát tulajdonelkobzással büntethetik?

E gyengécske szabályok egy része eleve akkora hatósági cirkusszal, olyan kutyamegvető, megátalkodott szomszéd-feljelentői és tanúskodói terhekkel jár, hogy eleve esélytelen az érvényesítés. A rendelet kiindulópontja szerint kutyapárti, azaz elvileg kutyát tartani lehet, s ehhez képest tesznek néhány megszorítást. Pedig némely vidéki város mer lakó- és lakástulajdonos-párti lenni, talán mert kisebb településen erősebb a demokratikus nyomás. Csongrád, Székesfehérvár és Balatonfüred nemes városában az összes lakó (bérlő, tulajdonos) hozzájárulása kell az ebtartáshoz. Eb pedig csak szájkosárral járhat – mindenféle eb, esetleg az öleb kivételével. Székesfehérvárott még pórázon is tilos kutyát parkba vinni, míg Budapesten és Balatonfüreden parkba csak akkor nem jöhet kutya, ha ezt a polgármester, illetve a kerületi jegyző külön megtiltja. Márpedig minek tenné ki magát külön munkának és vitáknak? Balatonfüreden csak külterületen szabad kutyát futtatni, ám hogy terhelhetnék ilyesmivel a pesti belvárosok népét, elvégre jogegyenlőség van, a belvárosban viszont nincs külterület. A kerületi jegyző tehát póráz nélküli futtatásra forgalommentes területet jelölhet ki, az Ebtenyésztők Szövetsége indítványára és a rendőrség véleménye alapján, de a lakosság megkérdezése nélkül. A kutyafuttatás szakkérdés, és a kutya joga.

A gyakorlat még egyszerűbb. A kutyatulajdonosok a kutyák igénye szerint kialakítják maguknak a futtatót, akár a parkból is – az érdekképviseletük legfeljebb hivatalossá téteti a tényt. Íme a híres jogi tétel, a faktikus normatív ereje a közterületen. De köztisztasági, egészségügyi és biztonsági szabályok (szájkosár) mégiscsak léteznek, méghozzá komoly bírságokkal. Ki fogja megállapítani a szabálysértést, ki fogja behajtani a tartozást? A rendőrség aligha, nekik fontosabb dolguk is akad. Itt van mindjárt a bűnüldözés. Kutyával, csaholással szembeni védelmet kérni manapság annyi, mint a súlyos bűnözők szökését elősegíteni. A közterület-fenntartó (aki a lépcsőházi harapások ügyében persze eleve nem illetékes) újabban mintha rendelkezne önvédelmi spray-vel, de nem vállal kockázatot. Csak a jogkövető személyt szereti bírságolni. A gazdátlan autóval elbánik valahogy, de gazdátlan – és főleg a gazdás! – kutyával? És ugyan ki venné a fáradságot a parkbeli szabálytalanságok jelentésére? És hogyan bizonyítson a feljelentő? Márpedig jogállam van, aki állít, bizonyítson is. Aztán meg mennyi huzavonával járna, ha a jegyző a jogállamiság jegyében „foganatosítaná a lakóházból eltávolítást”? Házkutatást eleve nem tarthat – micsoda dolog lenne a kutyatartót a tartás tényénél fogva megfosztani az otthont illető védettségtől? Házkutatás nélkül viszont lehetetlenség bizonyítani, hogy nem az előírás szerint tartják a kutyust. Mert mi a bizonyítéka annak, hogy a kutyát „nyugalomzavaró módon” tartják? Vagy hogy kivételesen mégis kutyapárti legyek: hogy állapítható meg, hogy megsértették az állatvédelmi szabályokat, kínozzák az állatot? Miféle jogállam lenne, ahol vélelmezni lehet, hogy a kutya a testi épséget veszélyezteti? Hogy acsarog és rángatja a pórázt? Tessék, ez is mutatja, hogy van póráza. Hogy a múltkor harapott? Ez nem jelent semmit a jövőre nézve, mert hisz a múlt, mint a magyar történelem mutatja, nem záloga a jövőnek, vagy ha az, akkor be kell tenni a zálogházba, s nem pedig előhozakodni vele. Jogbiztonság, tisztes eljárás, az ártatlanság vélelme, tulajdonosi szabadság, esetleg még személyiségi jogok is (jobb esetben a kutyára ki nem terjesztve) – mindez az ebtartó malmára hajtja a vizet. Miközben a nemes elvek a hivatalnok kényelmét – a tespedő tétlenséget – is szolgálják. Az értékek az eb mellé állnak, nem is annyira azért, mert a zsarnokság évei után érzékenyek lettünk, hanem inkább azért, mert a zűrzavar éveiben nem tudják az emberek, hogy mi mit jelent. Vagy nem akarják tudni. (A tudatlanság fenntartása természetesen hozzátartozik az átalakulás hatalmi logikájához, például könnyíti a tőkefelhalmozásnak vagy hatékony tulajdonlásnak nevezett közvagyonlopást.) A félreértés, mindenekelőtt a tulajdoni szabadság félreértése, s a félreértésre épülő viselkedési rend a posztkommunista kor – az átmenet? és mibe? – sajátja. Itt mindenféle tulajdon valahol ebül szerzett, visszásan kell hát működjön: fenntartva a szerzés körüli simlisséget, soha meg nem fizetve a felvett hitelt, eltitkolva, hogy hamis a szerzés jogcíme, vagy a kárpótlási jegy, vagy amire használják, vagy hogy a tenderben foglalt kötelezettségre feledés vár… Az elévülési idő, a személyiségi jog és az üzleti titok védte vagyongyarapítás és a szerződések szentsége (még ha egyoldalú előnyöket biztosít is) az a jogállami szentháromság, melyre a posztkommunista rend alapozódik. Ehhez képest kutyát tartani becsületes dolog. Vagy az lenne, ha a tartás minden költségét vállalná a tulajdonos – felszedné a szart és parafáztatná a szobáját, hogy a csaholás ne zavarja a szomszédot. Vagy be kellene látnia az udvari szoba-hallban lakó ebtulajdonosnak, hogy szép kertes házat is kellene vennie a komondora mellé. De a posztkommunizmusban a lehetőségek egyenlősége csak a kutyatartásig terjed. A tulajdonnal járó felelősség túl nagy teher lenne. Ezt nem vállalja a tulajdonos. Az állam meg azt nem vállalja, hogy kikényszerítse a felelősséget. A törvény ésszerű: belátja a kényszerítés költségességét – tehetetlenségből még a saját tehetetlenségével is takarékoskodik.

Egy darab pitbull

A szabadság félreértését és a félreértéssel szembeni bénultságot az eddigieknél sokkal drámaibban jelzi a veszélyes ebek tartásáról szóló törvény. Néhány sétálót pitbullok széttéptek. (Már a pitbull ludasságát is csak véletlenül sikerült bizonyítani, a szomszédok események előtti és utáni bejelentései nem értek semmit a jogállamiság szigorú szemében.) Ebből 1996-ban politikai patáliát lehetett kavarni a parlamentben. A kormány indítványozta hát, hogy ivartalanítsák a pitbullt, és ezentúl tartsák biztonságosan – de tényleg, és komolyan és már nem is becsületszóra, hanem évente hatóságilag ellenőrzötten: be is lehet lépni oda, ahol bejelentett lakhelye van a pitbullnak. Ahová nincs bejelentve, oda változatlanul nem lehet csak úgy belépni, mert honnan tudná a hatóság, hogy ami az ajtó mögött hörög, az belépésre jogosító fajta? A jogállamiság jegyében a fellépésre és a végrehajtási kormányrendeletre a jogalapot az állam- és közbiztonsági törvényben találták meg, egy sajna 1974-es, mélyen államszocialista törvényerejű rendeletben (1974. évi 17. tvr.). Az ebekkel, de legalábbis a pitbullokkal szembeni védekezés végre állami feladatnak minősült. A pitbull és keverékei veszélyes ebek, továbbá a jegyző veszélyesnek minősítheti az olyan ebet, mely embernek vagy állatnak súlyos, azaz nyolc napon túl gyógyuló, csak plasztikai műtéttel orvosolható sérülést okozott. A csonttörés szintúgy megteszi. (A büntető törvénykönyv ennél enyhébb kritériumok alapján állapít meg súlyos testi sértést, mely adott esetben elég a letöltendő szabadságvesztéshez. A súlyos sérülés e kutyapárti körülhatárolását a rendelet és nem a törvény találta ki.) A minősítetten harapós kutyusra adminisztratív kellemetlenségek várnak: a nyakörvén ezentúl a kutyaszemmel talán nem megbélyegző „veszélyes vagyok” feliratot kell viselnie. A veszélyessé nyilvánítás során a sértett magatartását kell „fokozott gondossággal” vizsgálni, már ha a sértettnek a műtétje után még kedve van vizsgálódás tárgyává válni. Ezúttal is szépen érvényesül a kutya ártatlanságának vélelme. De újabb sérülés esetén már nincs tovább. El kell rendelni az állat kiirtását, feltéve, hogy van jogerős határozat. Ami az állat befogásának is feltétele. Hogy közben eltűnik? Első a jogbiztonság. A jogalkotó egyébként nagy gyakorlati érzékkel felismerte a megvadult kutya veszélyét – gyorsított eljárást ír elő. A második harapás után két héttel már vihetik is a veszélyes ebet. Feltéve, hogy megint súlyos az okozott sérülés, mert ha a második harapás után nem kell plasztikai műtét, úgy az eb megússza ivartalanítással. (A jogállamban a tettes büntetése arányos és fokozatos – ámbár ezt tanultam a szocialista büntetőjogban is, amelynek tankönyvében az a feledhetetlen mondat is előfordult, hogy „a börtön a szabad társas élet iskolája”. – Mit nem adnék, ha kimutathatnám, hogy a jogállami jogrendre vonatkozó elképzelések az ilyesfajta tankönyvek olvasóitól, netán szerzőitől származnak!) A hírek szerint az elmúlt évben egy darab pitbull nyilvántartásba vételére (és értelemszerű ivartalanítására) került sor. A már említett gyilkos pitbull mellett élt még kettő, de ok a gazdájukkal együtt ismeretlen helyre távoztak. Magyarországról a törvény kihirdetése, úgy látszik, kipusztította a pitbullveszélyt, ahogy hajdan a verebek is eltűntek, ha kidobolta a kisbíró, hogy verebet kell fogni. A pitbullt mostantól a tenyésztők más fajtaként törzskönyvezik. Ámbár állítólag tényleg eltűnőben vannak, mert a pitbullviadalok gazdái átvitették a dögöket Erdélybe, ahol olcsóbb a tartás és kevesebb a hatósági cirkusz. A jogállam istenei – ha ugyan szomjaztak – most kielégültek. (Embervér is folyt.) A szabályok meghozattak a rend védelmében, s kellő felhatalmazások alapján. De a kínos elődök (1974-es állambiztonsági törvény, 1968-as fővárosi szabályrendelet) esetleges elnyomó hajlandóságát a fáradtságból és tehetetlenségből – amúgy kedve és természete ellenére – szabadságpárti állam nyomtalanul eltüntette. Nincs ereje a saját rendjét fenntartani, hagyja hát a spontán szerveződés rendjét. Elvégre az ésszerűség jegyében nekünk is sikerül a rottweilerhez igazodni, helyi kijárási tilalommal.

Aki háborog, az hülye

A rend létrejön akkor is, ha az állam hagyja, hogy önvédelemre, önfenntartásra rendezkedjenek be a polgárai. A magunkra hagyottság nem elhagyatottság, de ha elhagyatottság is, csak a tehetetlen bánja. Aki tehetős, megszervezi a maga védelmét. Sőt a maga jogérvényesítését is. Ugyancsak Mancur Olson mutatta ki, hogy a korrupció és önkény nélküli rendszerek történelmi anomáliák és véletlenek. Nem lehet, tehát nem is kell a véletlent forszírozni. A helyes kiindulópont szerint tehát a kutya vélelmezetten nem veszélyes, nem zavaró, lakóházba, parkba való (legalábbis Budapesten). A faktikus úgyis rendet csinál: ilyen szegénység mellett hol lenne a köznek pénze megakadályozni. Kinek telik csőszre? De ha a munkanélküliséget enyhítené is a csőszök felfogadása, mit tehet az a csősz? És mit mondjon, ha jön a farkaskutyás gazdi? Mert a jogállam és rendje szempontjából az elvi kérdés nem az, mit tehet, hanem hogy mit mondhat? Melyek a csősz érvei? Miféle legitimitása lehet fellépésének? Mert a tulajdonos, ha éppen nem az erő nyelvén beszél, úgy véli – s nincs egyedül –, hogy neki itten, a parkban és a járdán jogai vannak. Alkotmányos jogai. Amúgy a szabadságot nem sokra becsüli a posztszocialista ember, inkább csak bosszúság meg liberális hőzöngés van belőle. A szabadságot legfeljebb mint békén hagyást szereti – mármint az o békén hagyását. Ezt az egyet nem szerették az emberek az egyébként kedvelt Kádár-korban. Mármint hogy mindenbe belepofáznak. A „hagyjanak békén” szabadságeszméből hiányzik a szabadság szelleme. A szellem egyébként is idegen itten. Nem hisznek semmiben, csak ami tapintható. Az empíria nem a szabadság birodalma.

De azért van az ebtulajdonlással egy kis bibi: hogy az ebtartásért nem fizet a gazdi adót. Sem a tenyésztésből befolyó jövedelem után nem adózik. De mi köze ennek a parkhoz vagy a közpénzből fizetett speciális ebhulladék-eltakarításhoz? A posztkommunista rendnek, a tulajdon-felhalmozás rendjének különben is része az adókerülés. Különben túl drága lenne a tulajdonlás. Ebadó egyébiránt nincs – a demokrácia törölte el, az ésszerűség jegyében. A sokat szenvedett és az inflációval végképp tönkretett nyugdíjastól csúf dolog lett volna adót szedni. A közhangulat romlik, az ebadó bevétele meg a beszedési költséget sem fedezi. Emlékezetes, hogy mikor a kommunisták alatt szedtek volna ebadót, csak annyit értek el, hogy az erdők tele lettek elhagyott kutyákkal. Az adó nem volt humánus. Amúgy se jelentik az emberek a kutyájukat, még az oltóanyagra is sajnálják a pénzt. Ha még adóvonzata is lenne a dolognak, végképp nem mennének állatorvoshoz. Az eredmény: veszettség, gümőkór, szopornyica, mindenféle fertőzés és járvány. Már csak a kutyák védelmében sem fogadhatjuk el az ebadót. A kutyafuttató úgy véli, őt is megilleti mindaz, ami más tulajdonost (függetlenül attól, hogy ésszerűségi okokból az államnak fel kellett adnia, hogy a tulajdon teherviselési költségekkel jár, vagy hogy a köz használatáért fizetni kell). A kutyás szemével nézve o csak egyenlő elbánást követel. Miért térjen ki, miért húzza meg a pórázt, miért fogja vissza a kutyáját, miért okozzon bánatot és kényelmetlenséget leghűségesebb barátjának, mely persze nem bánt. Legalábbis jó embert nem.

Másnak kisebb gond kitérnie az útból. (Nem magyar kezdeményezés a terpeszkedés méltósága, az empátia nélküli kényelem, a Pepsi-életérzés. De jó hűvös – vö. cool – talajra talált.) Miért kellene a kutyával a gyermekhomokozót kerülni, miért lenne a kutyus kevésbé kedves és kevesebbre jogosult, mint más gyereke. („A saját gyerekeimet se zavarja, tetszik látni.”) A kutyatulajdonos talán alábbvaló, mint más sétafikáló? Neki nem jár a közpénzből a park élvezete, mint másnak? Miért ne járna a kutyának éppúgy közeli futtató, ahogy a gyereknek játszótér? Csináljanak megfelelő közeli futtatót, és minden megoldódik. (A budapesti rendtartás a közterület-fenntartó kötelességévé teszi a futtatók tisztántartását – külön térítés nélkül. Még az hiányozna, hogy belépti díjat szedjenek a futtatóban!) Hogy az alkotmány a gyermekek oltalmazásának állami kötelezettségéről beszél, a kutyákról meg hallgat, az olyan szempont, aminek a tárgyalását mégse vonhatjuk be a parkőr és az alagsorból kutyáját felrángató gazdi diskurzusába. Ahogy te vagy más járhat az autójával, felállhat a járdára és piszkolhat, úgy mégiscsak járhat a kutya is, nem? Tulajdon mindkettő, he? (És akkor még a humanizmus…) Valaha a gépkocsik szabálytalanul tolták fel a pofájukat a járdára, főleg azt követően, hogy a kommunizmus bukása utáni elszegényedéssel elszaporodtak. Nem sok választás volt, parkolók híján fel kell állni valahová. Olaszországban sem jobb a helyzet. A hatóság engedett, elvégre az általános nem kezelhető bűnként. Még akkor sem, ha az autós lusta vagy siet, és nem keres parkolóhelyet, vagy sajnálja rá a pénzt. Ahogy a kutyatartásnál, az autózásnál is a kiegészítő költségekre (út, környezetvédelem, fék, biztosítás) már nem futja a magánerőből vagy magánhajlandóságból – és ez határozza meg a rendetlenség határait. A babakocsisok és a nyomorékok oldják meg a gondjukat, ahogy akarják. Különben is, egyre kevesebb a gyerek, miközben örvendetesen gyarapodik népünk gépkocsiállománya.

De ha itt és most az autó a tulajdonnal járó fizikai tények felsőbbségét igazolja, ha az autók diktálta rend (a szűkösség diktálta igazság), rossz üzenetet hordoz a rend átrendezhetőségéről, a hatóság gyengeségéről és a cinkosok lelki közösségéről, mindez nem feltétlenül kellene, hogy érvényesüljön a kutyatartásban. Az autó mégis tömegesebb jelenség, mégis inkább „hozzátartozik” a középrétegek megélhetéséhez, normalizált életviteléhez. Az autósnak amúgy is kevesebb a választása, a munkához adott esetben tényleg kell autó, és azzal tényleg meg kell állni. De miért is kell kutyát tartani? S ha már tartják, miért is ne lehetne felszedni a mocskot a kutya után? Másfelől ahogy az ócska, igénytelen autóriasztók büntetlenül verik fel az éjszaka csendjét (igenis, vannak ugatásmentes órák), ugyanúgy vonyíthat az igénytelenül tartott, ezért is idegbeteg kutya következmények nélkül. Ahogy a beragadt sziréna szétverése jogellenes birtokháborítás (például Olaszországban is), alighanem az önbíráskodás rémképével ijesztgetnének, ha a kutyák ellen magánszemély lépne fel, légpuskával. Aki háborog, az hülye. A rendetlenség, a fizikai leromlás csak nézőpont kérdése. Egyszerűen rendképzetek versengenek. Az igénytelenség rendje érvényesül. Csak oldalazva lehet a fal és a járdán parkoló kocsi között menni? Hát aztán. Van annál rosszabb is. Másfelől nézve, micsoda meghaladott álláspont, a koszos városban sétálgatni. Az ember lehajtat reggel a hegyről, s amint végzett, tép vissza. A vékony magyar középosztály kedvenc (talán egyetlen ismert) szerzője, Saint-Exupery könyvében azt mondja a róka a hercegnek: „Mert megszelídítettél, felelősséggel tartozol értem.” Ezt nem akarja vállalni a kutyatulajdonos. A felelősséget, nem annyira a kutyájával, hanem mindenki mással szemben, a kutyáért. Ahogy bíráink megtanulhatták már a kommunizmus alatt meg az onnan hagyományozott tankönyvekből azóta is, a jog nem lehet közömbös a társadalom iránt. Még az egyébként mindenféle felelősségi kiváltságokat (mentességeket) élvező vadászok sem lőhetik le csak úgy a kóbor farkaskutyát. De nem is kell a vadászoknak irtaniuk az „elcsatangolt vérebet”. Míg a másodfokú bíróság úgy vélte, a vadásztársaság nemcsak jogosult lelőni a kóbor ebet, de köteles is arra a kialakult veszélyhelyzet miatt, „hiszen neki joga van a leghatékonyabb védekezésre, a fegyverhasználatra, míg a felperes [akinek a tanyáján elpusztították a kóbor kutyák a borjakat] úgyszólván kiszolgáltatottja a vérebeknek”, a Legfelső Bíróság már 1990-ben (424) meglátta, hogy a kutya nem vadállat, azzal kapcsolatban tehát – ellentétben a vadállat okozta kárral – nincs kötelezettsége a vadásztársaságnak. (Egy 1971-es rendelet szerint csak vadgazdálkodási érdekből kell irtani a kóbor ebet.) Hiába a vadásztársaság kizárólagos joga a területén lövöldözni, oldja meg a tanyasi ember maga a borjai védelmét. A kutyást nem érdekli, miféle kárt okoz a kutyája, az o kötelessége csak a kutyával szemben áll fenn: a kutya érezze jól magát. A humanizmus azt kívánná, hogy ezt mások is tűrjék. Mi több, a posztszocialista ember felfogása szerint az állam dolga lenne a kutya jó közérzetéhez hozzájárulni. A kutyának mozgás kell! Hát hol futtasson a gazdi, ha nem adtak „ezek” megfelelő futtatót. Talán az aszfalton, a járdán? Az veszélyes lenne, mert esetleg az autók közé futna. Különben is kellemesebb, természetesebb a parki gyep. Azt mondták a gyermekeknek: „Jogotok van rá!” És ok elhitték, s azt gondolták, akkor nincsenek korlátok. De mert gyermekek voltak, hát tehetetlenek s a legtöbben szegények. A korlátlanság hát korlátlan semmittevést jelentett. S ha a korlátlanság mégis szorgalommal párosult, csak annál rosszabb. Hogy a korlátlanságnak is van határa – ne okozz kárt másnak! – azt nem értik.

Igénytelenek és buták – észre sem veszik, mit okoznak, s mi okoz. Az igénytelen Raszkolnyikov, midőn agyonveri a vénasszonyt, csodálkozik (ha egyáltalán csodálkozik): nahát, attól, hogy megpaskoltam a kopasz feje búbját, már fel is dobja a talpát! És mindez átszivárog a jogba, elvégre demokrácia van, továbbá a jogi szabályozásnak az élethez kell igazodnia, és nem lehet az emberek akarata ellenében jogot alkotni. Sorolhatnánk a félrecsavart, rosszul alkalmazott maximákat és laposságokat napestig. De tény: a kutyatulajdonossal szemben a többi lakástulajdonos csak kérelmező vagy panaszos lehet a fővárosi jogban. A kutyatartás tényéből sem a veszélyeztetés, sem a zavarás vélelme nem következik, sőt a szomszéd panaszának az igazolása sem elég, a jegyzőnek a háborításon túl közérdeket kell találnia a kutyatartás korlátozásához vagy a kutya eltávolítására. Hogy a szomszéd magántulajdoni vagy birtokjoga sérül, az nem elég. A tulajdon mint cselekvési szabadság elismert, nem mint háborítatlan, passzív élvezet. A tulajdonvédelem azé, aki használni meri. Védelmet viszont a tulajdon nem nyújt. A kalandor vállalkozók, a konkvisztádorok tulajdonjoga ez, az első foglalók, az első bepofátlankodók elismerése. Amiből azonban – a társadalmi békére aggályosan – következik, hogy aki önsegélyt vesz igénybe, az szintén háborítatlanságot remélhet ebben. Használjunk spray-t, mérget, fojtókutyát. A tulajdon effajta szabadsága az erősebb kutya jogrendjére vezet. Ha az erősebb kutya szabja meg az alaprendet, akkor minden ehhez kapcsolódó jogállami formaság, megkötés csak ezt, az erősebb kutya jogát és rendjét teljesíti ki. Még közönségesebben szólva, a hatóság tehet egy szívességet. De persze a hatóság erőforrás hiányában nem nyalja ki, sem fel, így aztán marad a szar, az egyre ritkuló esőkig. Hogy a tulajdonnal kötelességek járhatnak, s főleg, hogy a tulajdonosi szabadságnak természetes határa a más szabadsága, azt valahogy nem fedezte fel a magyar jogállami forradalom. Az ilyen hivatkozás gyanút kelt, a társadalmi kötelességek nevében általában valami magánzseb sürgős megtöltésére szoktak kísérletet tenni. Az államszocializmus elmúlása lassan felszabadította az embereket, de a visszamaradt túlméretezett állam épp méreteinél fogva erőtlen vagy tohonya, s ezért nem képes mit kezdeni a szabadosság mindennapjaival. Nagyon sokat várnak az államtól, az is magától, de nem lévén se Krőzus, se Herkules, óhatatlanul gyenge teljesítményt nyújt. Nem tud lépni, de azt nem szereti, ha más lép. A piac, a magánérdek kellene hogy segítségül siessen. A mi parkunkat (és néhány másikat is) hatalmas pénzért körülkerítik. Elvégre a vállalkozások korát éljük, ahhoz meg a posztkommunizmusban különösen sok közmegrendelés kell. A kerítés a komoly tulajdonosi gondolkodás jele. Állítólag őrség is lesz. (Ha a kerítésre és a kutyák által legázolt gyep újratelepítésére szánt, a minimálbér legalább tizenötezerszeresét kitevő összeg negyedét az idejáró kutyatulajdonosoknak adták volna, azok alighanem felhagynak a kutyázással, vagy legalábbis vállalkoztak volna arra, hogy a kétszáz méterrel arrébb fekvő – ámbár nem parki – területek valamelyikét, például, mint elnyomásteli gyerekkoromban, a rakpartot használják. Az ebtulajdonosok fel vannak háborodva. Nem fogják eltűrni, hogy a kijelölt futtató gettójába kényszerítsék őket. Déry Tibor látnoki könyve, a G. A. úr X-ben egy József Attila-verssor fonákját ábrázolja. „Szabadság, te szülj nekem rendet!” – fohászkodott a költő. X-ben viszont a teljes szabadság csak fáradtság korlátozta zűrzavart szül. Ez a két exbolsevista sejtett valamit. De X polgárai legalább polgári erényekkel rendelkeznek, végtelenül türelmesek. A posztkommunista szabadság rendetlen vagy rendetlenné tett emberekhez érkezett, akik nem magukat szabadították fel, csak elszabadultak. És az intézményeket, államiakat és szokásbelieket, erkölcsieket és gazdaságiakat ez az elszabadultság szervezi. Neurotikus gazdáknak a kutyái is azok. Mint a Kutya című szaklapban olvasom, a kutya eleve természetellenes görcs, etológiai tévedés. Sokak szerint ezzé tette a szovjeturalom az alattvalóit, mások szerint a farkaskapitalizmus (a kutyakapitalizmus szülőanyja) teszi embertelenné honfitársainkat. Akárhogy is, ez a görcsember most a maga (és kutyája) gazdája. Ez az antropológiai adottság határozza meg az intézményeket, amelyeket az emberek létrehoznak. Ugyan miért is tudnák jobban uralni őket ezek a belőlünk épülő intézmények? Bármennyire is szeretnénk, bármennyire is vágyunk a rendre. A tervezettből létrejött, kikényszerített rend kellemetlen volt. Állítólag, a piac bálványimádói szerint, a rend létrejön szabad, nem tervezett, nem kényszerített cselekedetekből. Talán igen, ha a szabad cselekedetek valami ésszerű jelzésrendszerhez igazodhatnak. Ez a fajta szabadság, a kutyaszabadság, rendetlenséget szült? Fenomenológiailag, a kutyaszaros, repedezett aszfalt szintjén kétségtelenül. Tamás Gáspár Miklós szerint a bornírt kispolgár köszön vissza, amikor az új korszakban a szabadságra az a válasz, hogy piszkos az utca. Pedig piszkos. Az olasz fasizmus, amely a késő-Kádár-korszaknál sokkal elnyomóbb volt, Kádárékhoz hasonlóan kispolgári diktatúraként működött. Amíg létezett, de utána is, annyit mindenki elismert, igazán kispolgári módon: „De legalább a vonatok pontosan jártak.” Amióta Olaszországban sztrájkszabadság van, és szakszervezet, és munkahelyi biztonság, azóta, és alighanem ezek miatt, a vonatok késnek. Vagy el se indulnak. A magyar vonatok viszont a kispolgári diktatúrában és a kispolgári demokráciában is késnek. Rosszak a sínek. Szabadságpártiként különösen kínos rend után kiabálni. Ráadásul aki rend után sóhajtozik, rendszerint azon végzi, hogy rendőrért kiabál. Lehúz a kutyaszar? A kutyák szájkosár és póráz nélkül gyártják a mocskot és a félelmet, a rendfenntartásra hivatottak szándékos tehetetlensége segítségével. A gazdik, a kutyás és kutyátlan „áldozatok” kóbor ebként élnek a félelemben. A kóbor eb élete, írja továbbá a Kutya cím lap, kétszeres kitaszítottság. Az ebet az ember hatezer év alatt megfosztotta természeti környezetétől, falkájától, pár hét után anyjától és testvéreitől is megfosztják a kiskutyát. Aztán a kivert kutyát megfosztják a megmaradt emberi társaságától is. Miféle rendet alkothatnak a kóbor ebek?

• Játéktér