Sajó András

Nyomtatóbarát változat

„Ha valódi Eichmann-nal akadunk össze, a fegyveres harchoz kell folyamodni. Papír Eichmann-nal  szemben a papír a válasz.”
(Pierre Vidal-Naquet¹ a hololokauszttagadó Faurissonról)

Hatályos meghatározások:

1. A szólásszabadság nem az igazmondási kötelezettség, sem a helyes vélekedés üdvtana. A szólásszabadság a mások megbántásának szabadsága.

2. A vallásszabadság a vallás gyakorlásának és nem gyakorlásának szabadsága. Valamennyi vallásé és valamennyi szekuláris világnézeté.

Nem bizonyos, hogy a felvilágosodásnak ez a jogba öntött, világos, de önhitt elrendezése túléli a mostani vihart. A dán sajtgyártás érdekei, a londoni földalatti biztonsága, az iráni atombombával spékelt geopolitika és a fejekben élő zűrzavar nem kedveznek a felvilágosodásnak.

Egy dán lapban közölt tizenkét karikatúra kapcsán és ürügyén átalakulhat a Nyugat és az iszlám Kelet önmeghatározása, legitimitása, a globalizált világ szerkezete. A Nyugat itt természetesen nem földrajzi, hanem kulturális fogalom: a modernizáció tudatos vállalását és plurális vagy legalábbis nyitott identitást jelent. Ennek ellentéte a kizárólagos és változtathatatlan, minden életviszonyt meghatározó vallási identitás, mely a nyugati, Nyugaton élő vallásos emberek többségére sem jellemző – egyelőre.

A globalizáció eddig uralkodó nyugati széljárása megfordult, és a felvilágosodás ideológiai programját fenyegeti a vihar. Ebben a környezetben a hegemóniáját fenntartani képtelen, politikai ellentétei miatt megosztott Nyugat a felvilágosodás értékeit látszik átrendezni. Az átrendezés során a sajtószabadság és ezzel az ettől függő nyugati kulturális rend új, a szabadság számára kedvezőtlen vágányra kerülhet.

I.

Ahol kialakult ideológiai lövészárkok húzódnak, ott minden kijelentés a már létező konfliktusban értelmeződik. A félreértéseket mérséklendő jelezni szeretném, hol állok ebben az európai szellemi zűrzavarban, mi az alább következő elemzésben szereplő kijelentések mögötti szándék.

1. Az emberek faji, nemi és vallási alapú üldözése, hátrányos megkülönböztetése elfogadhatatlan. A megkülönböztetés ellen az államnak alapvető kötelessége fellépni. Ebben a tekintetben az állam első kötelessége, hogy maga ne diszkrimináljon. A másság iránti tiszteletből a magánéletre morális és jólneveltségi követelmények következnek.

2. A nemzeteket, egy országot nem misztikus faji, nemzeti vagy akár mély kulturális közösség tartja össze, hanem az alkotmányos rend, mely az összeférés és együttműködés lehetőségét kínálva minimális egységet teremt. Ennek az alkotmányos egyneműségnek a fenntartása kívánatos – és előfeltétele minden demokráciának és minden autonómiának. Az államban létezés nemcsak egyenlő állami elnyomást, hanem közbiztonságot, illetve a jóléti államokban egy sor juttatást jelent. Cserébe – vagy egyszerűen mert másképp az állam nem képes ezeket a dolgokat juttatni – bizonyos fokú lojalitás kívántatik az alkotmányos rend iránt, amely lojalitás az államban születettek esetében rendszerint vélelmezett. Nem diszkriminatív, ha nem állampolgárok esetében ezt esetenként bizonyítani kell.

A gyakorlati viták szintjén megfogalmazva a fentieket: lehetséges, de nem kötelező, hogy egy társadalom multikulturális legyen. A kialakult multikulturális vagy toleránsan monokulturális alkotmányos döntést azoknak is el kell fogadnia, akik a konszenzus kialakításában nem vettek részt – tehát a bevándorlóknak is. A szekuláris társadalom a tolerancia és az emberek egyenlő méltósága alapján működik, tehát a tolerancia és méltóság alapján álló minden kultúra, minden másság iránt legalábbis türelmes. Ebből a szekuláris, a multikulturalitás iránt legalábbis megértő álláspontból azonban egyáltalán nem következik, hogy elfogadná azt a kultúrát, különösen vallást, mint közösségmeghatározót, mely azt követeli, hogy a kulturális közösséghez a kultúra szabályai szerint tartozók, az abba születettek kizárólagosan a kultúra, vallás szerinti identitással rendelkezzenek, figyelmen kívül hagyva más identitáselemeket. Az a vallás tehát, mely kizárólagosságot követel a hívő veleszületett vallásának, és elvileg kizárja, súlyosan bünteti az egyéni választást, nem számíthat multikulturális elismerésre egy szekuláris társadalom államában. Ez természetesen nem érinti a vallásgyakorlás – mint a Teremtővel való kapcsolattartás – szabadságát.

Egy szekuláris elrendezés attól alkotmányos, hogy minden kulturális (vallási, nemzetiségi stb.) csoport számára érvényesülési esélyt ad. Igaz, az adott rendszer meghatározza az érvényesülés feltételeit. Mivel rendszerint az uralkodó, többségi, örökölt felfogás szolgáltatja az alkotmányos rend háttérfeltevéseit, a kisebbségi vagy bevándorló kultúrák hátrányos – alkalmazkodást kívánó – helyzetbe kerülnek. (A többnejűségről le kell mondani, de ettől még a valaha többnejűséget engedő kultúrát, vallást nem kell szégyellni.) Személy szerint (morális alapon, de nem alkotmányos szükségletként) helyeslem, ha a jog és a társadalom a kisebbségek nehézségeire, sérülékenységükre kedvező kivételekkel is tekintettel van, és amennyiben e kisebbségi állapot a társadalom/állam bűne, ott az igazság a hátrányok orvoslását megkívánhatja. Ha tehát egy csoport tagjai szisztematikus állami (esetleg társadalmi) üldöztetés áldozatai voltak, úgy legalábbis indokolt, esetleg legalábbis morálisan kötelező ennek jóvátétele. Mindezen elvek azonban meghatározott, tényszerű feltételek esetén érvényesek. A karikatúravitában a kisebbségek sorsa iránt elkötelezettek közül sokan elmulasztják az előfeltételül szolgáló tények fennálltának vizsgálatát, sőt minden ilyen vizsgálati igényt eleve rasszistagyanúsnak minősítenek. (Lásd a Le Monde időnkénti szerkesztőségi álláspontja, Günter Grass.)

Konkrét példával élve: ha a vallásgyakorlás szabadsága ürügyén istentiszteleten erőszakra biztatnak, úgy a vallás és az egyház autonómiájának tisztelete ellenére helye van a rendőrségi megfigyelésnek. Ha a csadort azért viselik a lányok az iskolában, mert a családon belül vagy a helyi közösségben kényszerítik őket erre, akkor a vallásszabadság tiszteletéből nem következik, hogy ne lehetne az iskolai viseletet (semlegesen) előírni, a bármely vallással azonosítható viseletet megtiltani – akármit gondoljunk is a vonatkozó francia, török, tunéziai törvényről. A multikulturalizmus sok szempontból ideális liberalizmus, de nem vezethet párhuzamos társadalmak kialakításához (Botho Strauss kifejezése). A kiteljesedett multikulturalizmus feltételezi, hogy az egymás mellett élő kultúrák egyike se ássa alá a közbékét, ne lehetetlenítse el az alkotmányos társadalom előfeltevéseit. És e feltevés társadalmi és kulturális alapjai hiányoznak, ha a vallási kultúrák nem képesek elfogadni a szekularizációt, ha a vallás a köz- és magánélet teljességét kívánja meghatározni. Az Egyesült Államokban legfeljebb a külvilágra bizonyíthatóan veszélytelen, „őshonos” amish közösség önmeghatározása esetében tettek kivételt, megengedve, hogy az amish gyerekeket kivegyék tizenhárom éves kortól az állami iskoláztatási rendszerből. Még ezt is sokan a liberalizmus és az amish gyermekek elárulásának tekintették. Az mindenesetre elfogadhatatlan volt, amikor a szatmári (ortodox) zsidók követelték különállóságuk pénzügyi támogatását New York államtól, vagy az indiánok szerettek volna vallási alapon kábítószert szívni. A multikulturalizmus számára leginkább kedvező Kanadában Ontario miniszterelnöke 2005-ben már valamennyi vallási közösségtől elvette volna a saját vallási előírások szerinti családjogi bíráskodás lehetőségét, mivel a shari’a a gyakorlatban összeegyeztethetetlennek bizonyult a Kanadát összetartó szekuláris alkotmányossággal, a nők szabadságának és egyenjogúságának követelményével.

A saját (akár közösségi, vallási eredetű) meggyőződés szerint való élet lehetősége alapvető értéke a nyugati alkotmányos toleranciának, de ennek előfeltétele, hogy e meggyőződések és az azokat szervező közösségi felfogások elfogadják a közös államban, közös közéletben működést. Az egyes kultúráknak, a vallásoknak is le kell mondaniuk arról, hogy meghatározzák a közszférát, még akkor is, ha a közszféra állami meghatározása a többségi kultúrának, a hagyománynak kedvez. A kisebbség mint sérülékeny, gyenge, mint a többségi előítélet áldozata külön figyelmet, törődést, védelmet érdemel. De sem az etnikai, sem a vallási kisebbséget – érzékenységük, kultúrájuk nevében – nem illeti meg előjog arra, hogy erőszakot alkalmazzanak, másokat megfélemlítsenek (beleértve a közösségük tagjait). Akik gyengének tűnnek, és mások, mint a többség, még nem feltétlenül ártatlan áldozatok, sem derekas értékteremtők, még ha helyes is az előítéletek világában ilyen vélelemmel élni. A vallási és etnikai kultúrát, legyen az kisebbségi vagy többségi, csak annyiban lehet megőrizni egy alkotmányos államban, ha ehhez nem kell a közösség tagjait vagy másokat fatwával vagy máglyával fenyegetni.

II.

Bár a várható fordulatok előrejelzése szempontjából nem tekinthetek el a közlési környezet értékelésétől, úgy gondolom, a véleménynyilvánítás mint értékválasztás nem függhet a kontextustól, különösen nem, ahol szemmel láthatóan a torzítás európai ideológiai törzsek bálványháborújából és ebből következően elemi különbségek makacs tagadásából következik. A vita kimenetele gyakorlatilag a globalizáció diktátumaitól függ, és a globalizáció alakulása, a tény alakítja majd az értékeket, melyek csak nyugodtabb időben bizonyultak immanensként feltételezhetőnek – akkor sem voltak azok. A történések és értelmezések az értelmezési keretektől függenek, és a harc a győztes metaforák, értelmezési keretek megtalálásáért folyik. Bár a morális és racionális érveknek, melyek a szólásszabadság mellett szólnak, elvileg kitüntetett szerepük lenne, a modern diskurzusformálásban a siker azt jutalmazza, aki a meglevő intenzív érzéseket – beleértve a vélt vagy valós érdekek keltette érzéseket – mozgósítani tudja, egyebek közt az említett retorikai eszközökkel.

A szólásszabadságra vonatkozó, hosszabb távon érvényes társadalmi felfogás attól függ, miként, azaz kinek sikerül a probléma mibenlétét meghatározni. A meghatározáshoz szükséges kereteket az európai (és részben az amerikai) bal- és jobboldal már meglevő metaforái, előítéletei, szerepábrándjai gyártják. A küzdelem kimenetele e sémák elfogadhatóságától függ, amit persze olyan külső tényezők befolyásolnak, mint a követségégetés vagy a karikatúrákkal semmiféle kapcsolatban nem levő Izraelhez fűződő viszony. Nem elvek, hanem az értelmezési keretek határozzák meg a karikatúravita kimenetelét, azaz a sajtószabadság jövőjét – és ezzel a szekularizációét. Sajnos. Miközben mindenki értékekre hivatkozik, valójában az számít, hogy milyen összefüggésben és milyen furcsa szövetségben ítélik meg (ítélik majd el) a szólásszabadságot, milyen összefüggésben hagyják pusztulni.

Nem a szólásszabadság szükségletei szabják meg a vitát, illetve a szólás-szabadság mibenlétét – a korlátozni óhajtók szóhasználatával élve: „határait”. A karikatúravita az egyik olvasatban a rasszizmus térnyeréséről, az eddig semmibe vett mohamedán tömegek méltóságáról szól. E felfogás szerint az a kérdés, miként kell viszonyulni a kisebbséghez. (A kisebbségek iránti indokolt aggodalom a mások integrálódását akadályozni kívánó csoportoknak is kedvez, ezért a vélelmet a korábbiaknál körültekintőbben célszerű alkalmazni.) A másik értelmezés szerint a karikatúrák és az arra adott reakciók az iszlám fundamentalizmusról és ennek a mohamedánokra gyakorolt hatásáról szólnak.

Szerintem a szólásszabadság és ezen keresztül az európai identitás, a vallási és világnézeti tolerancia és a vallás(ok) intoleranciája, de mindenekelőtt a modernitás mibenléte és fenntarthatósága forog kockán. Mennyiben kell és illik elfogadni a szekularizációellenességet? A tét óriási, hiszen szekularizáció és a szekularizáció kínálta szabadság nélkül aligha lehet modernitás. A közélet világi pluralizmusa a modernitás gyermeke – e nélkül legfeljebb a vesztfáliai béke egymás mellett élő, országhatárokkal elfalazott vallási békéje lehetséges. A vallási fundamentalizmusok ide térítenének vissza bennünket.

III.

Tehát a tények – első olvasatban. Egy dán író nem talál illusztrátort az iszlámról szóló gyermekkönyvéhez. Ennek kapcsán egy helyi napilap, hogy megmutassa, mennyire megfélemlítették az iszlamisták a dán rajzolókat, felkér negyven rajzolót, készítsenek karikatúrát az iszlámról. Sokan visszautasítják a kezdeményezést, részben mert provokációnak tartják, részben mert megvallottan félnek. 2005. szeptember 30-án  12 karikatúra megjelenik egy dán újságban. A dán mohamedánok egy része sértve érzi magát. Körülbelül ötezres utcai tüntetésre kerül sor. Néhány helyi halálos fenyegetéssel elintéződni látszik a dolog, akárcsak két évvel korábban Franciaországban, ahol hasonló karikatúrák jelentek meg. Ám egy Dániában menedékjogot élvező palesztin imám, hogy mobilizálja a világ igazhitűit, vagy talán hogy a dániai mohamedán radikálisok kicsinyke csoportjai közti versenyben megszilárdítsa helyzetét, néhány igazán durva, blaszfém képet hozzátesz a megjelentekhez, és ezzel járja az igaz hit országait. (A tények kedvéért: a delegáció szerint a képeket „kapták”.) A körút nem is eredménytelen: iszlám országok vezetői diplomáciai úton tiltakoznak. Az üggyel a közvélemény Dánián és Norvégián kívül sehol sem foglalkozik, bár egyes iszlám országok médiájában európai iszlámellenes öszszeesküvés képe sejlik fel. Aztán győz a Hamász. Január 30-án Gázában fegyveresek különböző európai uniós képviseleteket támadnak, és a karikatúrák, Dánia és a Nyugat elleni tömegtüntetésekre kerül sor, talán az Iszlám Dzsihád szervezésében. Másnap a dán lap sajnálkozását fejezi ki, de a dán miniszterelnök továbbra sem tartja a kormány feladatának, hogy újságok helyett nyilatkozzon, és hitet tesz a sajtószabadság védelme mellett.

Az első gázai erőszakcselekményekkel nagyjából egy időben bejelentik a dán és norvég termékek szaúdi bojkottját. Február 2-án néhány vezető európai napilap szolidaritásból közzéteszi a képeket. Emiatt egy szerkesztőt azonnali hatálylyal menesztenek. A legtöbb nyugati ország televíziója beszámol az eseményekről, de hogy a képek mit ábrázolnak, azt a közönség fantáziájára bízza, esetenként tág terjedelemben dicsérve a nehéz döntés bölcsességét. Az Egyesült Államokban mindmáig lényegében ismeretlenek a karikatúrák, bár egyes újságírók hevesen követelik a közzétételt.

Egy hét elteltével az iszlám világban kiégett dán követségek és halottak mutatják az igazhitűek haragjának erejét. A talibánokra nyilván meleg szívvel emlékező afgánok NATO-támaszpontokat rohannak meg, mártírokkal. A karikaturisták ellen halálos ítélet van érvényben, a dánok, norvégok és esetenként minden – a gázaiak ellátásán fáradozó – európai menekül Gázából, Hebronból, majd egyre több országból. A közzététel miatt jelenleg is hét újságíró ül börtönben.

Miért éppen most tüntettek? Miért nem két évvel ezelőtt, amikor például Franciaországban jelent meg hasonló karikatúra? Miért nem 2005 őszén kergették el az uniós segélyosztókat, ősszel, mikor a Hamásznak még nem sok esélye lett volna politikailag elfogadtatni magát, s az iráni atombombát sem vette komolyan a közvélemény?

Lehetségesek más olvasatok is.

Az angol külügyminiszter sietett leszögezni, hogy a karikatúrák átvétele „tiszteletlenség”, és a szólásszabadság nem azt jelenti, hogy megkezdődött volna a vallási tabuk elleni vadászati szezon. A Fehér Ház, franciaországi zsidó hitközségi vezetők és a Vatikán szóvivője elítélte a provokációt. Félreértések elkerülésére, e tekintélyek és méltóságok nem azt tartják provokációnak, amit a feldühödött tömegek és  különféle radikális iszlám irányzatokhoz tartozó uszítóik csinálnak, hanem a sajtóbeli közzétételt. A német belügyminiszter, Chirac elnök, az Európai Unió soros elnökségét ellátó Ausztria külügyminisztere és európai rendőri és titkosszolgálati vezetők a sajtó felelősségéről értekeztek. Az amerikai külügyi álláspont szerint bár a sajtószabadság sérthetetlen, azt felelősséggel kell gyakorolni. A nyugati sajtó egy része – legalábbis a követségégetésekig – egyet is értett a felelősség diktálta önkorlátozással.

Baloldali politikusok, közéleti szereplők, a diszkriminációellenes küzdelem iránt elkötelezett jogvédők és újságok rasszistának minősítették a karikatúrákat. Dániát – noha szigorú és szigorúan alkalmazott törvényekkel tiltja a faji izgatást – azzal vádolják, hogy érzéketlen az iszlám kisebbség igényei iránt, mi több, legalábbis eltűri a nyílt társadalmi diszkriminációt. Európai emberi jogi szervezetek például azért bírálták Dániát, mert arra a három évre, amíg a bevándorlók közköltségen beilleszkedni tanulnak, csak a hatóságilag kijelölt településen biztosítják számukra közköltségen a lakást. Ráadásul a „pornográfbarát dán kormány” (Philip Roth) nem ismeri el a mohamedánokat nemzeti kisebbségnek.

Voltak, akik a dán karikatúrákban a Stürmer és más antiszemita uszítók gúnyrajzainak ismétlését fedezték fel. Mohamed, a turbánja alatt bombával provokáció, visszaélés a szólásszabadsággal, mert egy védtelen, előítéletektől amúgy is szenvedő kisebbség megfélemlítését szolgálja. Nem közlési aktus, hanem szélsőséges, provokatív politikai harci tett, hiszen a karikaturisták ügyén keresztül a többség félelmét kívánta bizonyítani és gerjeszteni. E többségi félelem igazolása esetén az iszlám jelenléte immár nemcsak kulturálisan, de egzisztenciálisan is fenyegetőként járatható le. A szólásszabadságra hivatkozók pedig a rasszizmus malmára hajtják a vizet, punktum.

Akik rasszizmustól tartanak, attól félnek, hogy az európai iszlamisták példájára hivatkozva minden mohamedán bevándorló, majd a következő fordulóban minden bevándorló, talán minden kisebbség ellen mozgósítani lehet az államot. Mivel elhatárolhatatlannak tartják az iszlamisták és az iszlám elleni bírálatot a mohamedán bevándorlók elleni támadásoktól, mindenféle, az iszlámra vonatkozó negatív megjegyzést visszautasítanak. Ez a félelem motiválja a vallási tabukat sértő közlések iszlamofób visszaéléssé minősítését, emiatt tekintik a szólásszabadságra hivatkozást a rasszizmus trójai falovának. Mint Bill Clinton volt amerikai elnök és doctor iuris (Yale) állítja a karikatúrák kapcsán: az antiszemitizmus helyébe iszlámellenesség lép. Az antiszemiták megkönnyebbülhetnek, az antiszemitizmus elveszíti kitüntetett helyét. A zsidók ellen uszító közel-keleti média pedig igazolva láthatja, hogy a mohamedánok az igazi áldozatok.

A mohamedánokkal szembeni ellenérzések a madridi és londoni merényletek vagy Theo van Gogh meggyilkolása után felerősödtek. Az elmúlt években a közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy az európai muzulmánok közt egyre többen vannak, akik az igazhitűek számára külön világot, kivételes elbánást követelnek. Olyan világot, ahol az életet totálisan meghatározzák a vallás sajátosan értelmezett előírásai.

Tekintettel a mohamedánok közt a lelkekért folyó küzdelemre, és a mohamedán hitben születettekre vetülő sötét árnyékra, különösen fontos, hogy az érintett kormányok minden védelmet megadjanak a rasszista támadásokkal szemben.  A rasszizmussal szembeni szükséges fellépést azonban nem lehet összekeverni például az angol munkáspárti kormány jogpolitikájával, mely – a mohamedán szavazatok kedvéért – az integrációt akadályozó, az állami ellenőrzés alól magát kivonni igyekvő felekezeti iskolarendszert alakított ki,² és a szólásszabadságnak a brit Mohamedán Tanács szája íze szerinti korlátozásával is megpróbálkozott. Az pedig súlyos következményekkel jár – nemcsak a szólásszabadságra, hanem a szekularizációra is –, ha rasszizmust látunk a karikatúrákban vagy abban, hogy az európai bevándorló (sokszor nem állampolgár) mohamedán vallásúaknak nincs nemzeti kisebbségeket megillető csoportjoga, vagy hogy a gyengének vélt kisebbségiek egyes kulturális megnyilatkozásait valaki bírálja, netán elfogadhatatlannak tartja. Immár nemzedékek nőttek fel Európában, akik a Biblia helyett vagy Bibliaként olvasták Saint-Exupéry Kis hercegét. A könyv arra tanít, hogy bárha különbözünk is embertestvéreinktől, ez nem fenyeget, nem árt, hanem, ellenkezőleg, gazdagabbá tesz. De a különbség még nem feltétlen biztosítéka a kölcsönös gazdagodásnak. Az elmúlt öt évben Németországban negyven dokumentált esetben öltek meg nőket családtagjaik, akik úgy vélték, a nő megsértette a vallást – mert európai módra, vagy legalábbis a férjük nélkül próbáltak élni. Az ilyesmi felett nem lehet szemet hunyni a multikulturalizmus nevében, vagy az előítéletek sújtotta kisebbség védelmében.

Az iszlámot sértő blaszfémiát a jobboldal egy része is elutasította. A nem iszlám vallási fundamentalisták a szekularizáció elleni utóvédharcot vívó egyházakkal egyetértésben úgy vélték, hogy a vallási érzékenység semmibevételének újabb jele a dán karikatúrák közlése, a szólásszabadságra hivatkozás pedig a szólásszabadsággal való liberális visszaélés.

A karikatúravita tehát nemcsak a szólás- és vallásszabadság viszonyáról, illetve egy érzékenységközpontú közléspolitika lehetőségéről és megengedhetőségéről szól. Az „ügy” átmetszi az európai bal- és jobboldal küzdelmeit, de a meghatározó értelmezések az ideológiai csatarendbe illeszkednek. Évtizedek óta tart a multikulturális versus nemzeti-európai identitás harca. A baloldali médiában, a magát az elesettek érzékenysége iránti megértés harcosaként azonosító baloldali retorikában a jobboldal a xenofóbia szálláscsinálójaként jelenik meg. A szekuláris jobboldal önmagát a hagyományos európai értékek védelmezőjeként szerepelteti. Ebben az ügyben a szólásszabadság bajnokának teszi meg magát, holott máskor a baloldali sajtót állították be olyanként, mint ami a tekintélyeket nem tisztelve visszaél a sajtószabadsággal.

A populisták és a szélsőjobb retorikában „konstruktívan” alkalmazzák a xenofóbiát, bár ez egyre szelektívebb, és egyre inkább a mohamedán és esetleg fekete bőrű emigránsokra vonatkozik. Ezeket a csoportokat az integráció visszautasításával vádolják. De a karikatúrák nem a nemzet faji tisztaságát, kulturális értékeinek (ld. még „keresztény értékek”) megrontását hánytorgatják fel, nem is azt, hogy becsületes nemzettársakat fosztanak meg előnyöktől, kezelnek hátrányosan – merthogy ezek a szélsőjobb xenofób politikai propaganda tézisei. Nem vélelmezhető tehát, hogy a rasszizmus csínytevésével van dolgunk. Az persze nem kizárható, hogy a rasszistáknak is örömöt szerez ez a fajta sztereotip ábrázolás, mint ahogy az is valószínű, hogy sok mohamedán a vallási tabutól függetlenül kellemetlenül, esetleg megalázva érezte magát amiatt, hogy milyen egyoldalú és ennyiben igazságtalan a kép. Az Újtestamentum egyes részeiben is vannak olyan részek, amelyek igen kedvezőtlen színben tüntetik fel a zsidókat, sőt ezeket a passzusokat az antiszemita kampányokban fel is használták. Tiltsuk be Máté evangéliumát? Nem inkább az a cél, hogy megértessük, hogy még akkor sincs helye antiszemita vádaknak, ha Máté pontosan írta volna le a történteket? A konkrét közlések, a tények és vélekedések legfeljebb a konkrét helyzetben válnak rasszistává, alsóbbrendűséget hirdetővé.

IV.

Mindezen szembenállásokat bonyolítja a nyugati országokban az iszlamista terrorizmus fenyegetése, a terrorizmus elleni küzdelem eltérő stratégiái, valamint a nyugati, mindenekelőtt amerikai csapatok jelenléte iszlám országokban. A karikatúraügy – nem csak a tüntetők fejében – összekavarodott az Izrael barátai és ellenségei közti harccal és az Amerika- és Nyugat-ellenességgel. A mohamedánok körében a Próféta ábrázolásának megítélése a vallási és politikai hegemónia megszerzéséért folytatott küzdelem része. És mindenekfelett a karikatúraügy a nemzetközi kapcsolatok és ezzel összefüggésben a nyugati intézményrendszer átalakulásáról szól. Ha úgy tetszik, a Nyugat és az iszlám közti új geopolitikai egyensúly mérlegét súlyos kőként terhelheti. Ezért nehéz a közlés határainak mibenlétét a szólásszabadság értékrendjében kezelni. A történetben nem elvekről van szó. Mindenki azt lesi, hova áll eddigi ellenfele, s az ideológiai ellenfél helyét feltételezve azzal szemben foglal állást.

Az európai országok számára különösen az okoz nehézséget, hogy a terjedő neofundamentális iszlám a hívők életét az élet teljességében meg kívánja határozni, miközben olyan vallási vagy vallásivá tett hagyománybeli viselkedési előírásokat tesz követendővé, amelyek ellentétesek a nemzeti konszenzust alkotó értékekkel, világi, semleges előírásokkal. Franciaország – egyebek közt a nemek egyenlősége, a nemzeti laikus homogenitás nevében – betiltotta a csadort. A beilleszkedni kívánó vagy az iszlám nevében gyakorolt elnyomástól szabadulni kívánó bevándorlók és ezek leszármazottai kívánják és támogatják az ehhez hasonló fellépéseket. Akik francia állampolgár létükre az iszlámban látják identitásuk egyetlen forrását, azok sértve és megalázva érzik magukat. A közrendi, liberális és szekuláris törekvések részben egybeesnek a politikai szélsőjobb követeléseivel. A xenofóbabb populisták évtizedek óta csökkenteni kívánják a mohamedán jelenlétet, a helyi, tradicionális, konzervatívan értelmezett kultúrát (értsd: elsősorban jólétet) féltve. A nyíltan xenofób radikális csoportok mohamedán honfitársaikat igyekeznek megfélemlíteni és elüldözni.

A baloldal szerint a szélsőjobb azt akarja elhitetni, hogy a mohamedánok esetenként még a befogadó országok többségétől is elvárják, hogy a saját viselkedésüket is a kisebbségéhez igazítsák.

(A leírást megszakítva: tragikus tévedés és elfogadatlan általánosítás a mohamedánokról mint egységes egészről beszélni, minden mohamedánra vonatkoztatni. A rasszizmus nemcsak előítélettel él, hanem túláltalánosítással is. A jelen történetben a rasszizmus ellenfelei is hasonló gondolkodási-lelki zavar jeleit mutatják.)

A baloldal szerint a rasszista jobboldal propagandájának része lenne, hogy a mohamedánok nem fogadják el a Nyugat értékeit, amikor a shari’a szerint kívánnak élni. A baloldali Guardian azt írja, hogy a felmérések szerint ugyan az angol mohamedánok 61 százaléka a shari’át választaná, vagy annak megfelelően is él, amennyire teheti (és sok francia muzulmán csadorban járatná a családját), ez azonban a Guardian szerint nem releváns, mivel sok angol mohamedán csak annyiban kívánja ezt a premodern shari’át, amennyiben az összefér az angol joggal. A multikulturalitás azt követeli, hogy a nemzeti jog tegye meg a lehetséges és szükséges kivételeket.

A karikatúrákról folytatott európai vitában a jobboldal és a liberális beállítottságú kontinentális újságok a sajtó szabadságára hivatkoztak, míg az angol kormány és más „felelős tényezők” a sajtó felelősségével érveltek. A felelősség mibenlétét nem részletezték, illetve a mások megbántását tekintették felelőtlennek. Természetesen szó lehet felelőtlenségről, például, ha előre látható, hogy a közlés miatt a közlők honfitársai életveszélybe kerülnek. Utólag például az angol PEN elnöke vádolta ilyesmivel az „újraközlőket”. Szerinte tudvalévő, hogy ilyen képek miatt a megbántottak pusztítani fognak.

A francia és német sajtó, valamint a „felelős sajtó” mibenlétét a kommunizmus alatt megismerő, szekularizált közép-európaiak egy része viszont pusztán sajtószabadság-kérdésnek tekintve az ügyet, vállalta az újraközlést – hallgatólag tagadva, hogy ennek kapcsolata lehet a jobboldali vagy egyébként iszlámellenes vagy xenofób törekvésekkel. Eközben persze naivan vagy álnaivan mindenki úgy tesz, mintha a sajtószabadság kérdésében Európában egyértelműen egy színtiszta liberális álláspont uralkodna.

A sajtófelelősség kormányzati hívei persze a sajtószabadságnak is bajnokai, akárcsak az iszlám országokban nyilatkozó vezetők. Mindenki középre húz, hogy a mértéktartás, az egyenlő távolság pártatlanságával hitelesítse magát. Ezért minősítik a dán karikatúrákat szélsőségesnek. A német zöldek parlamenti vezetője például az 1939. évi hitleri Németország antiszemita kampányai közepette vélte találni magát. A karikatúrák rasszista kampányának szélsőségével egy másik elfogadhatatlan szélsőséget, az erőszakos tüntetéseket állítják párhuzamba. Ezt az erőszakot a „pártatlanok” beállítása szerint a jogos felháborodás enyhíti, nyilván a szimmetria megőrzése érdekében. Az egyensúlyteremtési kísérletet csak ideig-óráig zavarja meg, hogy az idézett zöldpárti hangulatjelentést 24 órán belül egy iráni miniszter is megerősíti, aki a német kancellárt egyenesen Hitlerrel azonosítja.

Az iszlám számos országán felháborodás, esetenként dühroham söpört végig. Rövid távon ez erősítette a „megvédjük a sajtószabadságunkat” érzelmeket. A lángoló dán képviseletek árnyékában taktikai hibává válhat a sajtófelelősséget emlegetni, mivel a követséggyújtogatókkal közös imaszőnyegre térdelni hálátlan dolog. De ha az eredeti karikatúrák eleve a rasszisták művei, ha sikerül egyenlőségjelet tenni a karikatúrapártolók mint rasszista provokátorok és az ennek hatására identitásuk védelmében reagáló haragvó népek (tehát nem feldühödött, gyilkolászó radikális mohamedán tömeg) közt, máris fordul a kocka. (Így kockázza el Európa a maga legfontosabb vívmányait.) A karikatúrák rasszistává minősítése és ezzel a szólásszabadság átszabása tovább folyik. Nem csoda, ha ezek után, ennek a szélsőségnek az „ellensúlyaként” a nyugati média egy része a torzult arcú gyújtogatókat és a kormányzatilag támogatott zsidó- és Európa-ellenes kampányokat minden mohamedán, az iszlám valamennyi változata közös műveként jeleníti meg. Például India kétszázmilliós iszlám közösségét nem érte el a kollektív téboly – alias jogos, intenzív felháborodás. Igaz, a független India egymilliónyi áldozatot követelő vallási alapú polgárháborúban született. Indiában minden tilos, ami valamely vallásra sérelmes. Nincs helye (elvben) a vallási alapú politizálásnak, és az újságírók megtanulták, miről kell hallgatni a köznyugalom érdekében. A kérdés mindössze annyi, hogy az egész világnak az indiai minta szerint kell-e élnie.

V.

A karikatúra és a pamflet a politikai szabadság kivívásának történelmileg fontos eszköze volt és maradt, és ezt a hatását személyes támadásokkal, a megtámadott személy valamely gyengeségének, különösen hipokrita mivoltának asszociatív leleplezésével éri el. Ezeknek a rajzoknak értelmes és demokratikus társadalomban tárgyalásra alkalmas álláspontja van: arra utaltak, hogy az iszlám vallásban vannak olyan lehetséges tartalmak, illetve ehhez fűzött értelmezések, amelyeket terrorizmusra és a nők elnyomására lehet használni, és használják is erre. Az apokrif hozzáadások az iszlám vallás lehető legagresszívebb megsértései, nincs más üzenetük. Lehetséges, hogy az eredeti 12 karikatúra is vallási tabut sért, de ezzel közöl valamit (ami sértő, de van asszociatív igazságtartalma). Ámde, hallatszik az ellenvélemény, még ha így lenne is, ezt ki lehetett volna az érzékenységet jobban kímélő módon fejezni, a szentség megsértése nélkül.

Mivel a karikatúracsata nem pusztán tipikus epizód egy folyamatban, hanem könnyen fordulóponttá válhat (mind a sajtó felelőssége, mind a globalizált világ működése szempontjából), elkerülhetetlen a karikatúrák üzenetével érdemben foglalkozni, noha az apokrif ábrázolás (vagyis annak a híre) váltotta ki a jelek szerint a legnagyobb felháborodást Gázában. Mi hát a baj a karikatúrákkal (és mi a baj a vallási érzékenységet sértő közlésekkel)? A kép állítólag

– vallást sért,

– mohamedán identitást sért,

– rasszista előítéleteket erősít, rasszista (iszlámellenes) provokáció.

1. A Prófétát (béke és Allah áldása legyen a nevén) tilos ábrázolni. Nem bizonyos, hogy a hívők kötelessége lenne büntetni ilyen esetben. Tiberius császár – igaz, nem számít prófétának – úgy vélte, az istenekre kell hagyni, ha bosszút akarnak állni, nem a halandók dolga ez – és eltekintett a római blaszfémiatörvények alkalmazásától, míg aztán a keresztényüldözéshez ismét elővették ezeket a szabályokat. Még a fundamentalista megújulást kívánó Tárik Ramadán is hajlik a tiberiusi álláspontra. A Koránban vannak szúrák (VII. 180., VII. 200), amelyek szerint az istenkáromlót magára kell hagyni, az ördög majd gondoskodik róla. A büntetés tehát legfeljebb a közösségből való kizárás. De ma nem ez az iszlámban uralkodó álláspont. Vagy ezer éve a bizánci keresztény képrombolók is radikális Szentírás-értelmezést választottak…

A közlés nem érinti a vallás szabad gyakorlását. Számos nyugati jogrend megőrizte a vallássértés bűntettét, de ezeket az előírásokat egyre kevésbé alkalmazzák, és nem egyeztethetők össze a szekularizációval. A dán jog szerint nem történt jogsértés. Meglehet, a jog arrafelé fog haladni, hogy más országokban érvényes vallási felfogásnak is érvényt kell szerezni, de ez a szekularizáció végét jelenti.

2. A második kifogást jellemzően összegzi a Brit Muszlim Tanács egyik tagja (Inayat Bunglawala), aki szerint minden olyan karikatúra elfogadhatatlan, mely valamely fajt vagy csoportot sztereotipizálva ábrázol. Figyeljünk a csúsztatásra. A karikatúrák kiemelik a vallás egy – egyébként az adott valláson belül is vitatott – hittételét, mely az öngyilkos merénylők számára irányadó. Tehát a karikatúra rasszista. A vallás egyik tételének a kifigurázása itt faji sztereotipizálásnak számít. Nota bene, ezen az alapon minden nemzeti, etnikai szimbólum kicsúfolása betiltandó – amennyiben megcsúfolásnak találják a hívők vagy politizáló vezetőik. Kétségtelen, a raszszista közbeszédben a faji csoport tagjainak negatív sztereotipizálása fontos szerepet játszik. A dán karikatúra azonban egy vallási tételről szól. Milyen alapon lehet a változtathatatlan faj (bőrszín) és a vallás közt azonosságot felfedezni, ha egyszer a vallás választás dolga? Az antirasszista felfogás szerint a karikatúrák az iszlámot támadva etnikai kisebbségeket aláznak meg, és a megfélemlítő, provokatív rasszista politikai kampány részeként minősítendők, függetlenül attól, hogy a karikaturisták, a karikatúra készítésére felhívást tevők vagy a szerkesztők maguk rasszisták, illetve szélsőjobboldaliak-e. A vallás bírálata a rasszista sztereotípiákat erősíti, a vallási izgatás leple alatt – mint más esetekben is – rasszista izgatásra kerül sor.

Kétségtelen, a rasszista légkör megfélemlíthet, és ezzel hozzájárulhat a kisebbség elleni diszkrimináció és támadások újratermelődéséhez. De az antidiszkriminációs politika szempontjából fontos felismerés egy általánosításra épül, és a konkrét ügyre alkalmazva – a szólásszabadságra végzetes módon – nem engedi az egyes kijelentések konkrét hatásának, jelentésének vizsgálatát. A szólásszabadság irányadó nyugati felfogása szerint a legsértőbb karikatúrák is egy aligha feledhető összefüggésre utalnak, még ha az sokak számára kényelmetlen is. Azt fejezik ki, hogy az iszlám bizonyos értelmezései és a terrorizmus között kapcsolat van. A terrorakcióktól szenvedő iraki síiták radikális vallási vezetője, Ali asz-Szisztani szerint viszont, bár a képi ábrázolás bűn, nem árt elgondolkodni azon, hogy a terror miként hat az iszlám megítélésére. Ali asz-Szisztani nagyajatollah azok közé tartozik, akik az állam és egyház olyan fundamentalista elválasztását kívánják, amelyben az iszlám, vagyis az egyházi vezetők döntik el, hogy a felfogásuk szerint vallásinak tekintett területen milyen szabályok szerint élnek a hívők.

Viszont az adott kommunikációs közegben, Dániában és Európában nem magától értetődő az az értelmezés, miszerint az iszlám vallás mint olyan lenne a terrorizmus oka, ámbár ilyen vélemények is kétségkívül léteznek – és ezek sem büntethetők. A mohamedánok éltek is azzal a lehetőséggel, hogy megmutassák, hogy lehetségesek és léteznek a Koránnak olyan olvasatai, amelyekből nem következik a terrorizmusra való felhívás, illetve könnyen igazolhatják, hogy ha vannak is ilyen értelmezések, azért még a hívők döntő többsége nem terrorista, és nem is támogatja a terroristákat. De az iszlám hit mozgatta terrorizmus nem tartozik a középkori vérvádfantáziák körébe. Az iszlám bizonyos értelmezése a terrorizmust segíti, és vannak a terrorizmusnak és az erőszaknak támogatást adó mohamedán közösségek. Az adott körülmények közt nem rasszizmus, ha valamely iszlám közösségtől elvárják, hogy elhatárolja magát az iszlám vallás egyes értelmezéseivel szoros kapcsolatban álló bűncselekményektől. A karikatúrákat aligha lehet úgy értékelni, mint ártatlan hívők befeketítését, ellenük irányuló esetleges állami kényszerintézkedések megalapozását. A karikatúrák, ha egyáltalán valamiféle politikai akcióval összefüggésbe hozhatók, legfeljebb azt kívánták dokumentálni, hogy a mohamedánok közt vannak olyanok, akik politikai ellenfeleiket és másokat is meg kívánják félemlíteni. Az sem kifogásolható, s nem minősül a szólásszabadsággal való visszaélésnek, hogy a karikatúrák kifogásolják a nőknek a vallási szabályokkal intézményesített elnyomását.

Ámde sok európai politikus és egyházi vezető nem kíván a tartalmi kérdésekkel foglalkozni. Ehelyett azt hajtogatják, hogy a vallást tisztelni kell. Ez esetben akár azon az áron is, hogy minden vallást – tehát a versenytárs vallást is – tisztelni fognak. Mi is olyan nagyon tiszteletreméltó egy olyan vallási felfogásban, mely a terroristákat a hit mártírjának tartja, és elvi követelménynek tünteti fel a nők elnyomását, amely nők állítólag büszkék erre, vagy legalábbis büszkéknek kellene lenniük? Ezt a kérdés természetesen nem csak a decentralizált iszlámmal kapcsolatban lehet feltenni. Számos centralizált vallásra is vonatkoztatható. Mert ugyan mi tiszteletreméltó van Torquemada katolicizmusában, az azték emberáldozatokban, vagy miért is kellene tisztelnünk Kálvint a katolikusok által már eretnekként üldözött Szervét Mihály máglyahaláláért vagy Luther Mártont antiszemitizmusáért? Az inkvizíció összekapcsolása a katolikus egyházzal jelenleg legalábbis belefér a szólásszabadságba, és nem feltételez tiszteletlenséget a katolikus vallás iránt. Aki ma ilyesmit hallván vallási érzékenysége megsértése miatt nyafog, alighanem folytonosságot képzel a középkori eretneküldözés és II. János Pál pápa egyháza között. Torquemada csak a katolicizmus egyik, meghaladott lehetősége, Bin Laden pedig valószínűleg az iszlám megcsúfolása.

A vallások mára elfogadott kölcsönös tiszteletét az teszi lehetővé, hogy ezek a vallások – a világba kilépve – nem jelentenek sem az elfogadott társadalmi rendre, sem egymásra komolyabb veszélyt. Ez tehát nem zárja ki, hogy a hívők és nem hívők egy modernizált, szekuláris világban éljenek, ahol a vallási tételek nem rendelkeznek az élet totális meghatározásának hatalmával, legfeljebb az egyén szabad választása alapján a magánszférában működnek – ahol a magánszféra határait a közfelfogás és az alkotmányos rend határozza meg. A vallás tartalmával – tekintettel ezen előfeltételek elfogadottságára – eddig nem kellett törődni a szekularizált alkotmányos államban.

Az a tény, hogy valaki vallásos, ahhoz elegendő, hogy minden más emberi lénnyel egyenlő méltóságúnak tekintsük, de az, hogy intenzíven hisz valamiben, önmagában nem ok a tiszteletre. A politikai iszlám vagy a vallási fundamentalizmus elutasítása ép elmével nem tekinthető a mohamedán családból származók, sem a vallásos mohamedánok mint emberek semmibevevésének, kirekesztésükre vonatkozó felhívásnak, e kirekesztés előkészítésének. Az iszlámellenes politikai megnyilvánulások, de még a mohamedánokat joggal sértő, elfogadhatatlan etnikai sztereotípiák sem fenyegetnek apartheid vagy fajüldöző rendszerek uralomra kerülésével, még csak azzal sem, hogy jogkorlátozó vagy diszkriminatív jogpolitikát intézményesítenek valamelyik európai országban, hacsak az új bevándorlóknak nyújtott szociális segély kurtítását nem tartjuk rasszizmusnak, pusztán azért, mert a szélsőjobb is örül ennek (bár kevesli).

Minden ellenkező híresztelés ellenére nem élünk a hitleri Németországban, de még csak Weimarban sem. Meglehet az antiszemita propaganda sokat segített a nácik programjának népszerűsítésében, de nem a zsidók kiszorításának ígérete volt a nácik választási sikerének kulcsa, hanem a nacionalista sérelmi politika, Versailles kiküszöbölésének reménye, az antikommunizmus és a gazdaságpolitikai ígéretek. Tanulságos ebből a szempontból összevetni a nácik 1920-as pártplatformját, amelyben a zsidók kárhoztatása és a zsidó befolyás megszüntetése alkotja a programpontok többségét, azzal a populista-autoriter ígéretözönnel, mely a nácik 1929–33-as választási sikerét – az utcai erőszakkal és megfélemlítéssel együtt – megalapozta. A zsidók kiirtását sem tekinthetjük a Harmadik Birodalom központi törekvésének, még ha a holokauszt volt is a legelvetemültebb programjuk.³ A revansizmus, az élettér és egy népszerű, de fenntarthatatlan (faji alapú) szociális és gazdaságpolitika voltak a meghatározók. Kétségtelen, mindezek „melléktermékeként” minden ponton antiszemita politikát kellett alkalmazniuk (például, hogy állásokat és vagyont kínálhassanak híveiknek).

A múlt század első felének amerikai joggyakorlata és a mai afrikai tapasztalatok szerint a közösség elleni izgatásra vonatkozó törvények általában a kisebbségek rovására érvényesülnek.

Megfigyelhető, hogy az iszlamofóbiától undorodók egy része a mohamedánok elleni gyűlöletet az antiszemitizmus kaptafájára húzza. Ez egyfelől jól működő stratégia, amenynyiben a kaptafát persze nem szorítja a cipő. De a cipőbőrt szétfeszíti a kaptafa. Az antiszemitizmusra vonatkozó történelmi tapasztalatok szerint a faji előítéletek társadalmi, majd hatósági kirekesztésre, agresszióra, végül nem is esetlegesen fizikai megsemmisítésre vezetnek. A modern idegengyűlölet azonban a maga útját járja, bár sok ponton kapcsolódik azokhoz a lelki és mozgalmi mechanizmusokhoz, amelyek az egyébként változó és kontextuális antiszemitizmust is jellemzik. A személyi átfedés is jelentős, sok radikális antiszemita iszlamofób is. Isten (Allah) állatkertje hatalmas, és abban a xenofóbiának számos változata megtekinthető. De ma Európában – ha a francia adatok alapján általánosíthatunk – a xenofób erőszaknak továbbra sem a mohamedánok a célpontjai, hanem a zsidók. Franciaországban például az összes rasszista támadás mintegy háromnegyede zsidók ellen irányult, antiszemita támadás volt, holott Franciaországban tizedannyi zsidó vallású él, mint igazhitű. Az idegengyűlöletet, mely kétségtelen az iszlám vallással szembeni erősödő megvetéssel párosul, alaptalan az antiszemitizmus mintája szerint működő rasszizmusnak tekinteni.

Az iszlamofóbia elleni küzdelem hevében a rasszizmus elleni küzdelemben kialakított feltevésrendszert, az antirasszista stratégiát és az erre épülő preventív büntetőjogi stratégiát átviszik a vallás megsértői elleni küzdelemre. Ezt azután nemcsak a mohamedán egyházi és közösségi vezetők, hanem más vallásban utazók és sok vallásos ember is örömmel üdvözli, hiszen maguk is áldozatnak tekintik magukat a szekuláris világ materiális mocskában. Egyébként azt is figyelembe kellene venni, hogy a modernizációt kívánó mohamedánok vagy az ateisták mit gondolnak minderről...

Kétségtelen, az iszlámellenesség vagy más társadalmakban más kisebbségi vallás támadása sokszor rasszizmust leplez, vagy – éppoly megvetendő módon – a vallási kisebbség elleni diszkriminációt készíti elő. A vallás gyakorlói gyakran meghatározott fajjal, etnikummal azonosíthatók, bár a nyugat-európai mohamedánokra ez nem jellemző. Az idegengyűlölet szempontjából itt elhanyagolható a különbség, de az idegengyűlölet és a rasszizmus nem azonosítható. A karikatúrák tényleges összefüggésre utalnak: az iszlám egyes, napjainkban terjedőben lévő változatait a gyújtózsinór bensőséges kapcsolata fűzi az öngyilkos terroristákhoz. A rasszizmus elleni küzdelem szempontjából ez a tény kellemetlen, mivel a bevált, egyszerű fellépési alapot ezentúl nagyobb körültekintéssel kell majd alkalmazni. Ha a terror vagy a nők bántalmazása és egyes vallási tanítások közti kapcsolatra utalnak, az, mint túláltalánosítás, mélyen bánthatja a többi, a dologban ártatlan hívőt, de ezek a járulékos hatások a közlés szempontjából esetlegesek. Ráadásul az érintett és remélhetőleg még többségben levő hívők – talán éppen a bírálatok hatására – el is határolhatják magukat, hitüket a támadott szélsőségtől, felléphetnek ellene. Hány magába zárva kisszerű, elnyomó vallás tisztult meg a környezet olykor jogos, mindig bántó ellenszenvének a nyomására a történelem során! Ha az általánosítás veszélye miatt minden kritikai közlés gyanússá válik, ha tartalmilag megalapozott közlések általánosítással sikeresen „gyanúsíthatók”, az öncenzúrára vezet. Az általánosítás veszélyes lehet, de általánosítás nélkül nincs gondolkodás. A gondolkodás zavara – mint a rasszizmus – a túláltalánosítással kezdődik.

Ha sikerül a vallás bírálatát rasszizmussá átminősíteni, az azt jelenti, hogy például nem lehet bírálni, támadni a terrorizmus vagy a genitáliacsonkolás vallási alapjait, közösségi gyökereit, holott a vallás igencsak ludas ezekben. Elég talán az öngyilkos merénylőket a Paradicsomban fogadó ellenszolgáltatásokra vonatkozó szexista elképzelésekre utalni.

A nyugati identitás arra épül, hogy elég erős elviselni, ha mások nem tisztelik ezt az identitást. Kétségtelen, az előítéletek sújtotta kisebbségek identitása sebezhetőbb, de ennek a sebezhető identitásnak nem a barátságtalanok és ellenségesek elhallgattatása nyújt védelmet. Az emberi méltóság tisztelete természetesen nem igényel semmiféle pozitív teljesítményt, de a társadalmi el- és befogadást megkönnyíti a kisebbséghez tartozók pozitív teljesítménye. Az európai zsidó vagy az angliai katolikus kisebbség esetében legalábbis nem elhanyagolható hatása volt annak, hogy e csoportok a többségi értékrend szerinti teljesítményt nyújtottak. Vagy legalább a csoport tagjainak önérzetét erősítette a saját teljesítmény, ami fontos tényezője a társadalmi elfogadtatásnak. A mohamedán bevándorlók társadalmi sikerei elismerést váltottak ki, a kulturális sokféleség gazdagította Európát. Feltételezem, hogy még az angol rasszista szélsőjobb tagjai is szívesen beugranak egy indiai étterembe. A vallás nevében elkövetett bűncselekmények vagy a 2005. őszi francia külvárosi pusztítás azonban súlyosan terhelik ezt az elismerési folyamatot.

Nem kívánom tagadni a gyengék érzékenységéből adódó társadalmi és állami felelősséget, bár az Európában már eddig is intézményesített szóláskorlátozások túlzottnak tűnnek a szólásszabadság szempontjából. Az amerikai szólásszabadság erőteljesebb, inkább megfelel a szólásszabadság eszméjének. Feminista és más kritikai álláspontok szerint az amerikai szólásszabadság olyan kifejezéseknek nyújt védelmet, amely kifejezések a korábban szisztematikusan elnyomottak (japán származásúak, afro-amerikaiak, nők) számára történelmi tapasztalataik alapján fenyegetőek, megalázóak.  De sem a jelenlegi európai, sem a feminista érzékenységkultuszból nem következik szükségszerűen az, hogy kollektív jogfosztás következményétől nem szenvedő, de az alkotmányos rend toleranciáját és egyenlőségét elutasító érzékenység követeléseinek helyet adjunk a büntetőjogban.

Tegyük fel, hogy a francia vagy angol iszlám közösségek tagjai a többségi társadalom előítéleteitől szenvednek. Az angol – és más módon – a francia állam kötelességének tekinti, hogy minden állampolgárát és mindenkit, aki joghatósága alatt áll, megvédje a faji (vallási) alapú támadásoktól, diszkriminációtól. Odáig megy, hogy a nem állami szférában is azt ígéri, hogy legalábbis közömbös légkört teremt, fellép az ellenséges légkör ellen. Ami indokolt is, hiszen nem szolgálja a társadalmi békét, az emberi méltóságot, ha olyan légkörben kell élnie bárkinek, bármely csoport tagjának, ahol minden házfalról vagy videoklipről megvetés, gyűlölet sugárzik. Az állam dolga naponta lefesteni a rasszista feliratokat. Egyébként a kisebbség rasszista firkáit is.

Miként érinti a védtelen kisebbségek iránti védelmi igény a szólásszabadság gyakorlását? Tekintsünk el attól, hogy e kisebbségi állapot egyes iszlám közösségek esetében nemcsak a kirekesztettségből, hanem a vállalt és ellenséges különállásból származik, s hogy nem minden kisebbség feltétlenül gyenge és ezen az alapon védelemre jogosult. A szeretet vagy legalábbis társadalmi közömbösség légkörének büntetőjogi előmozdítása enyhén szólva túlzásnak tűnik. A szólásszabadság érzékenységalapú korlátozása továbbá azért sem elfogadható, mert különös alap nélkül eltekint attól a jól indokolt elrendezéstől, hogy a megszólaló privilegizált helyzetben van. Ha a magát érintettnek érző szempontját fogadjuk el, a közlés lehetősége szubjektívvé, esetlegessé, a kommunikációs tér töredékessé válik. Nem mindegy, kinek a mércéje szerint ítéljük meg a fenyegetést és megalázást, teret adva az önkénynek és az amúgy talán joggal megbántottak paranoiájának. Disznóhúst dobni egy mecsetbe nyilván provokáció. De hogy mi történik a mecset falain kívül, az nem feltétlenül a mecsetbe járók értékrendjéhez kell igazodjon, mint ahogy a keresztényekéhez sem igazodhat egy alkotmányos szekuláris államban, amilyennek nem csak a laicitást alkotmányos értékké tevő Franciaország tartja magát.

A karikatúrákkal kapcsolatban talán a legsúlyosabb ellenvetés az, amit néhány évvel ezelőtt David Braddon-Mitchell és Caroline West fogalmazott meg egy elméleti munkában. Eszerint „van egy szemernyi igazság abban a politikailag korrekt gondolatban, hogy helytelen a hatalom nélkülieket és az elnyomottakat kigúnyolni, de az uralkodó erők (establishment) nevetségessé tétele megengedett, sőt kívánatos”.⁴ Nem mintha az elnyomottaknak inkább igazuk lenne, mint másoknak, de az ő nézeteik a nevetségessé tétel miatt kevésbé juthatnak el másokhoz, mivel azok kevésbé veszik ezt figyelembe, s így a vélemények versenye, az eszmék piaca sérül.

E megfontolás esetünkben nem döntő – a szerzők is csak ideiglenes és feltételes igazságnak tekintik, amely nem alapozhat meg jogi kötelességet. A tények ismeretében a tétel aligha alkalmazható a dániai mohamedánokra (a milliárdnál több igazhitűről nem is szólva). A dán hatóságok folyamatosan kapcsolatban álltak a mohamedán közösségekkel, bár kétségtelen nem olyan szervezeti formában, amit egyes imámok kívántak. A dániai mohamedánok nem elnyomott jogfosztottak, folyamatosan szerepelhettek a médiában. A dán rádió és televízió kvótarendszerrel biztosítja, hogy elég mohamedán riporter legyen. Más kérdés, hogy a mohamedánok vallási elképzeléseit, életvitelét sokan eleve elutasítják a többségi társadalomban.

Nemcsak az említett ténybeli okokból nem alkalmazandó a fenti, legalábbis óvatosságra intő elv. Az elv egy vitatott háttérfeltevésre épül, nevezetesen, hogy a szólásszabadság, az eszmék piaca akkor teljes, ha a vélemények akadálytalanul eljuthatnak mindenkihez. Más felfogások szerint viszont a piaci verseny nem igényli az egyenlő esélyt a figyelembevételre. Az eszmék piacán – és a vallások versenyében ez különösen igaz – az eszmék elfogadtatása a közlő és a közlemény meggyőző erejétől, például hitelességétől függ, és éppen az adott befogadói (vásárlói) közegben kell érvényesülnie: a befogadókat, a „vásárlókat”, az ő preferenciáikat nem lehet a piac részeként államilag átalakítani. A létező (elfogult) embereket kell meggyőzni – és mint a világtörténelem mutatja, erre a kisebbségnek vannak is lehetőségei. E lehetőségek közül az erőszakot és megfélemlítést elutasítjuk – bár ismeretesen ezek is szerepeltek a sikeres elfogadtatási technikák közt. E történet, félő, megint a fegyveres próféták igazát fogja megmutatni.

A dolgozat néhány bekezdése a Magyar Narancsban és a Népszavában jelent meg először.

Jegyzetek

1 Pierre Vidal-Naquet kiemelkedő francia klasszika-filológus, emberi jogi harcos és az Izrael elleni gazdasági bojkott híve. Szülei Auschwitzban pusztultak el. Mint az idézetből kitűnik, még ő is...

2 Míg én a kéziratban jelzett veszélyek valóságáról győzködtem különféle szerkesztőket, a Nobel-díjas közgazdász Amartya Sen a New Republicban megjelentetett egy esszét, mely szerint a Blair-kormány kisebbségi politikája, a plurális multikulturalizmus toleranciának tűnő zsarnokság. Különösen felháborítja, hogy különböző vallási vezetőkkel mint a valláshoz tartozók közösségének képviselőivel tárgyal a kormány, és hogy a kormány támogatásával szaporodnak a mohamedán, szikh, hindu vallási tanintézetek, amelyekben a gyerekektől megtagadják a lehetőséget, hogy felnőttként ésszerű válaszokat adjanak a modern világ kérdéseire. Chili and Liberty. The New Republic. 2006. febr. 18.

3 A ma uralkodó álláspont szerint nem tekinthető központi törekvésnek, legalábbis a háború eszkalálódásáig. A holokausztkutatók egy része, különösen az ún. intencionalisták értelemszerűen persze a német nép körében népszerű antiszemitizmusnak tulajdonítanak meghatározó szerepet. De még Yehuda Bauer is csak a holokauszt magyarázatára tárgyalja az antiszemitizmust meghatározó erőként, és nem mint a nácik diadalának meghatározó okát említi. „A holokauszt az ideológiai antiszemitizmus logikus következménye.” Y. Bauer: „Genocide”: Was it the Nazi’s Original Plan? Annals of the American Academy of Political and Social Science 450 (1980): 35–45. Az antiszemitizmusra vonatkozó kitérőt az indokolja, hogy az antirasszista attitűdöket a történelemre vonatkozó manicheus sztereotípiák, egy igen kétséges folk-történelem alakítja (nem tévesztendő össze holmi völkisch történelemszemlélettel). Az antirasszista attitűd sajnálatosan kevéssé vizsgált, de feltűnő, hogy a taktikai repertoár mennyire repetitív. A roma jogvédelemben hosszú ideig az amerikai polgári jogi mozgalom kísértett, az iszlamofóbia ellen fellépni kívánók pedig a zsidóellenesség mintái szerint tájékozódnak, és iszlamofóbiát kiáltanak ott, ahol a zsidókkal kapcsolatban genocídium kezdetét látnák.

4 David Braddon-Mitchell – Caroline West: What is Free Speech? 12 The Journal of Political Philosophy, 4. (2004), 451.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges