Karsai Gábor

Nyomtatóbarát változat

A választások előtt mindig nagy a hangzavar, ez különösen nem a higgadt elemzés, a cselekvési lehetőségek megvitatásának időszaka. Cikkemben mégis erre teszek kísérletet. Három témával foglalkozom. Egyrészt a múlttal, pontosabban az elmúlt évtizedek gazdaságtörténetével, ahogyan azt a pártok kommunikálják, s ahogyan én látom. Másrészt a jelennel, pontosabban azzal a gazdasági helyzettel, amely meghatározza a jövendő kormány mozgásterét. Harmadrészt a jövővel, annak esélyével, hogy az új kormány felnő az előtte tornyosuló feladatokhoz.

Kis magyar történelemszemlélet

„A jelenlegi viszonyok jobb megismerése érdekében vissza kell menni a nyolcvanas évek elejére, amikor Magyarország először vált fizetésképtelenné, és onnantól kezdve egy közös hanyatlás vette kezdetét... Az individualizálódás önmegvalósítási technikákba torkollott, és ez a folyamat az elmúlt tizenöt évben csak felerősödött” – mondta február végén a Fidesz elnöke.¹ Ne foglalkozzunk most azzal, hogy Magyarország a nyolcvanas évek elején nem lett fizetésképtelen – csak annak közelébe sodródott –, a különbség a korabeli tv-nézők számára az üres lengyel és viszonylag teli magyar pultok láttán amúgy is nyilvánvaló volt. A tény akkor is tény marad: a nyolcvanas években valóban kemény pénzügyi megszorításokra került sor, ez az időszak kétségkívül a szocialista tervgazdaság világméretű válságának kora volt, amely végül rendszerváltásba torkollott.

De miért is kell visszamennünk ehhez az időszakhoz a jelen megismerése érdekében? A nyolcvanas éveket megelőző időszak lenne az az aranykor, amellyel a máig tartó negyedszázad szembeállítható? Ha valaki szimpatizál is a hetvenes évek ilyen-olyan, például az éppen csak megindult piaci hatásokat, a differenciálódást megakadályozni kívánó céljaival, komolyan hihet-e abban, hogy egy pénzügyi válságot megelőző időszaknak nincs köze magához a válsághoz? Meglehetősen nyilvánvaló ugyanis, hogy a nyolcvanas évek eleji pénzügyi krízis a hetvenes évek voluntarista életszínvonal-javító és beruházási döntései, valamint az azt átmenetileg lehetővé tevő fedezetlen eladósodás következménye volt. S tegyük hozzá, a nyolcvanas évek közepén, amikorra a megszorítások révén sikerült az ország pénzügyi helyzetén javítani, az állampárti vezetés akkori szóhasználattal „kongresszusi élénkítésbe”, mai kifejezéssel választási gazdaságpolitikába kezdett, újabb fedezetlen eladósodásba taszítva az országot. Úgyis fogalmazhatnánk, hogy míg a hetvenes években a magyar külső eladósodás összességében növekedést finanszírozott, a nyolcvanas években ez már csak a stagnáláshoz volt elegendő, a kilencvenes évek elején pedig, amikor az eladósodás növelése már nem volt fenntartható, a gazdaság teljesítményének nagyarányú visszaesése következett be.²

Hasonlóan értékeli ezt az időszakot a jelenlegi miniszterelnök. „Évszázadok óta nem volt a tömeges felemelkedésnek Magyarországon olyan hosszú és tartós időszaka, mint a Kádár-korszak középső két évtizede. (...) A gazdaság és az életszínvonal finanszírozásához, de leginkább és legáltalánosabban fogalmazva a változatlanság fenntartásához szükséges növekvő hitelfelvételek nyomán a nyolcvanas évek derekára kialakult a szocialista gazdaság általános válsága, ami a kilencvenes évekre elvezetett az összeomláshoz és a rendszerváltozáshoz.”³ Azt már csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy az Orbán Viktor által negatív felhanggal említett individualizáció Gyurcsánynál – igaz a Kádár-korban még lefojtott, felemás és torz, de mégiscsak – újrapolgárosodás.⁴

A nyolcvanas évek kezdetének felidézése, az azóta eltelt időszak vadkapitalistának minősítése, a szolidáris piacgazdaság és a szolidaritás elve alapján működő államnak, ennek a definíciószerűen magyar fejjel gondolkodó, magyar szívvel érző, magyar érdekeket védő intézménynek a meghirdetése⁵ logikus folytatása a Fidesz négy-öt évvel ezelőtti, kormányzati pozícióból hirdetett törekvéseinek. Az akkori címszavak – „magyar modell”, „az építkezés kora” – tartalma az erős, fejlesztő állam eszménye, konkrét megtestesülése pedig a Széchenyi-terv volt. Ennek a terveket és vágyakat megfogalmazó magyar modellnek semmi köze sem volt ahhoz a valóságos, sok tekintetben valóban sajátos gazdaságtörténeti folyamathoz, amely a mai magyar piacgazdaság kialakulásához elvezetett. Az „építkezés kora” deklaráltan 2000-ben, a Fidesz vezette kormány időszakában kezdődött, s már a propagandisztikus elnevezés is az előző kormányok „rombolása” – mindenekelőtt a Bokros-csomag – ellenpontozására volt hivatott.

Holott a magyar gazdaság már 1997-től – kormányokon átívelve – átlagosan 4% feletti ütemben, az EU-nál 2-2,5%-kal gyorsabban fejlődött és fejlődik, s az egyes évek közötti ingadozás alapvetően az európai konjunktúra hullámzásainak következménye. Ezt a növekedési pályát nagyrészt a nyolcvanas évek végén elkezdett liberalizálási és reformprogram, az 1991. évi Kupa-program és az 1995. évi Bokros-csomag alapozta meg. Ezek a koncepciók feszült pénzügyi helyzetben, stabilizációs kényszerek közepette születtek, de távlatos piacgazdasági reformlépésekkel párosultak.

Az Orbán-kormány hivatalba lépésekor, 1998-ban már nem volt ilyen kényszer, pontosabban az akkor kialakult orosz pénzügyi válság hatásai „csendes kiigazítás” – például egyes beruházások, így az új fővárosi metróvonal megépítésének elhalasztása – révén kezelhetők voltak. Ez józan – ha nem is átlátható – gazdaságpolitika volt. A 2001–2002. évi kétéves költségvetés azonban új szakaszt nyitott a kreatív államháztartási könyvelés hazai történetében. Ennek keretében népszerű, széles körű béremelések kezdődtek – a minimálbér másfélszeresre emelése, a köztisztviselők fizetésemelése –, amelyek azonban gazdaságilag nem voltak megalapozottak, emellett tovagyűrűző hatásként béremelési spirálhoz vezettek. A gazdaság teherbíró-képességét messze meghaladó, szociálisan irracionális lakástámogatási rendszert alakítottak ki.

Bár a reformfolyamat 1998-ban még korántsem volt befejezett, a reformok leálltak, sőt kifejezett visszalépésekre is sor került. Ezzel együtt a kormány első, 1998-ban tett lépései – a tb-önkormányzatok megszüntetése vagy a Postabank-ügy határozott kezelése – még beilleszthetők voltak a piacgazdasági átalakítás vonulatába, hiszen e szervezetek működése valóban nehezen volt piackonformnak tekinthető. Az egészségügy reformja azonban elmaradt, a nyugdíjreform esetében pedig kifejezett visszalépésre került sor. Nem indult meg a közigazgatás átalakítása, az agrárszektor EU-csatlakozásra való felkészítése sem. A privatizációs folyamat leállt, sőt ismétlődően visszaállamosításokra került sor. A Fidesz által az 1998. évi választások előtt hirdetett „több mint kormányváltás, kevesebb mint rendszerváltás” szlogen tényleg megvalósulóban volt. Mivel az általuk szükségesnek tartott erős államnak sok tekintetben a tervgazdaságból már ismert piachelyettesítő funkciókat szántak, koncepciójuk a gyakorlatban letérést jelentett az államtalanítás és piacépítés rendszerváltás óta tartó útjáról.⁶ Sőt – ahogyan ez a mostani, vízválasztónak a nyolcvanas évek elejét tekintő megnyilvánulásaikból is látszik – még a szocialista kereteken belüli, következetlen piaci reformokhoz képest is visszalépnének. Hiszen a hetvenes évek már az „ellenreformáció”, a versenyt politikai eszközökkel is akadályozó időszak volt.

Az elosztásközpontú gazdaságpolitika azonban a 2002-es kormányváltással nem ért véget. A 2002-ben a jóléti rendszerváltás és ezen belül a száznapos program ígérete révén (is) választási győzelmet arató szocialista–liberális koalíció sok tekintetben elődje 2001-től alkalmazott elosztásközpontú gazdaságpolitikáját folytatta. Az egymást váltó kormányok döntéseinek együttes hatására 2002-ben a költségvetési szférában jóval 20% feletti, az üzleti szférában 10%-os (a teljesítmények javulását háromszorosan meghaladó) volt a reálkereset növekedése. (Az üzleti szféra gyors bérnövekedése részben a minimálbér emelésével és az emiatt bekövetkezett bértorlódás feszítő hatásával függött össze, de szerepe volt ebben a munkaerő-piaci bérversenynek és a minimálbér adómentessé tételének is. A költségvetési szektor béremelése döntően a száznapos program következménye volt.)

A Medgyessy-kormány csak 2003 tavaszára érzékelte az örökölt, de általa továbbvitt, a belföldi kereslet élénkítésén, így a fogyasztás rövid távú maximalizálásán alapuló gazdaságpolitika folytathatatlanságát. Ekkor nézett szembe a tényekkel. Így azzal, hogy a magyar gazdaság nemzetközi verseny- és tőkevonzó képessége jelentősen gyengült, a külső egyensúly romlott, az államháztartás hiánya a tervezettnél kevésbé javult, a munkanélküliség emelkedett, a lakosság megtakarítási és a vállalkozói szféra beruházási hajlandósága nagyon szerény volt.⁷ A kormány helyzetét tovább nehezítette, hogy a jegybankkal való viszonya igen feszült volt. 2003-ban beindult egy korrekciós folyamat, amelynek keretében takarékossági intézkedések születtek, szigorodott a lakáshitelezés, új lendületet kapott a privatizáció, s 2004-ben nagyjából stagnáltak a reálkeresetek. Az államháztartás hiányát azonban érdemben nem sikerült csökkenteni, reformokra, nagyobb konfliktusok vállalására nem került sor. Ennek ellenére a korábbi osztogatás lecsökkent. Azonban már ez kiváltotta egyes befolyásos kormánypárti politikusok kritikáját, miszerint a „kormány most szálanként visszaveszi azt a virágcsokrot, amit a száznapos program megvalósításával a társadalomnak átadott”.⁸

A 2004 nyár végi, ősz eleji miniszterelnök-cserét alapvetően az EU-parlamenti választásokon elszenvedett vereségben kicsúcsosodó, a kormányzati tétovaságot már korábban is rossz szemmel néző koalíciós pártelitek elégedetlensége kényszerítette ki. Eközben tartalmi kérdésekről szinte szó sem esett. Így például arról, hogy az uniós választási kudarc azért következett-e be, mert a kormánypártok nem voltak elég populisták, vagy épp ellenkezőleg, azért, mert nem voltak elég piac- és reformpártiak. Azaz az új kormányprogramban a „száznapos program” népszerűséget hozó politikájához kell-e visszakanyarodni, vagy pedig abból kell kiindulni, hogy éppen e „sikerek” időszakában következett be az az egyensúlyromlás, amely kikényszerítette a gazdaságpolitikai váltást, s népszerűségvesztést okozott.⁹

Az új kormány – politikai hátországának megerősítése és népszerűségének megteremtése érdekében – rövid távon halaszthatónak vélte az államháztartási hiány további csökkentését kikényszerítő lépéseket, ugyanakkor mind markánsabban igyekezett a társadalmat áthangolni a megelőző évek államközpontú, paternalista gazdaságpolitikája helyett az öngondoskodást, reformokat feltételező gondolkodásra. A közelgő 2006. évi választások miatt azonban tényleges, átfogó reformok meghirdetésére 2004–2005-ben már nem került sor. A száz lépés programja keretében ugyan néhány elvi jelentőségű kezdeményezés történt, e program azonban inkább a változtatásokra való ráhangolást, a tevékeny kormány képének kialakítását szolgálta, s nem hozott érdemi változásokat.¹⁰

A különbség tehát egyelőre főleg a szemléletben van. A hetvenes évek, Kornai János szavaival „koraszülött jóléti államába” visszarévedő orbáni megközelítéssel szemben Gyurcsány Ferenc álláspontja az, hogy az innováció, a rugalmasság és a gyorsaság szöges ellentétben áll a változatlanságra épülő biztonsággal, aminek következtében a „hagyományos, védekező és bezárkózó jóléti állam megoldás helyett problémává vált”.¹¹

Makrogazdasági összefüggések

Milyen gazdasági helyzet határozza meg a választások után felálló kormány mozgásterét?¹²

A magyar gazdasági folyamatokra a világgazdasági – ezen belül főleg európai – konjunktúra, a globalizációs folyamatokhoz való alkalmazkodóképesség, valamint a hazai gazdaságpolitikai törekvések vannak hatással. Ez utóbbi mozgásterét azonban hiba lenne túldimenzionálni. Jól mutatja ezt, hogy a magyar gazdaság 1997–2000. évi, átlagosan évi 4,7%-os dinamikus növekedése – elsősorban az európai recesszió hatására – 2001–2003 között átlagosan évi 3,8%-ra lassult. A lassulás 2003 első felében elérte mélypontját. Vagyis a lassulás éppen akkor következett be, amikor a gazdaságpolitika – dekonjunkturális európai környezetben – megélénkítette a belföldi kereslet számos elemét (főleg a lakosság és az állam kiadásait). A költségvetési deficit megugrott; a monetáris politika ennek ellensúlyozására igen magas szinten tartotta a nominális és a reálkamatokat, ami egyúttal felértékelte a forintot. Mindez együttesen nem annyira a belföldi kínálat élénküléséhez, mint inkább egyensúlyi és versenyképességi feszültségekhez vezetett.

A gazdaságpolitika 2003 közepétől változott: a fogyasztásvezérelt növekedés helyett az export- és beruházásvezérelt gazdasági fejlődést helyezte előtérbe. Ennek hatására a gazdasági folyamatok jellege és iránya módosult. A gazdaság 2003 második felétől egészségesebb fejlődésnek indult: így a növekedés gyorsult, az egyensúly – ha lassan is – javulni kezdett. 2004-ben az ipari termelés és az export a korábbi évekénél jóval gyorsabban, igen dinamikusan emelkedett; emellett kiugróan magas volt a mezőgazdasági termelés. 2005-ben folytatódott az export- és beruházásorientált, az ipar és immár az építőipari termelés dinamizmusa által táplált gazdasági növekedés, a GDP 2004–2005 átlagában 4,3%-kal emelkedett, ami 2,3 százalékponttal volt gyorsabb az EU átlagánál.

A magyar gazdaságban 2005 elején az európaival párhuzamos konjunkturális lassulás ment végbe, de az év közepétől gyors és viszonylag kedvező szerkezetű – főleg exportra és részben beruházásokra támaszkodó – gazdasági növekedés alakult ki. Az export több mint 10%-kal nőtt; ez jóval meghaladta a behozatal ütemét. Az EU-tagság hatására Magyarország piacot nyert, a kelet-közép-európai országokba irányuló kivitele ugyanis tavaly 40%-kal, importja viszont csak 18%-kal bővült (euróban). A folyó fizetési mérlegben az előző évinél kisebb deficit keletkezett, a külső finanszírozási igény (az EU-támogatásokat is figyelembe véve) a GDP 8,5%-áról 7,2%-ára mérséklődött, bár így is nagyon magas volt.

A beruházások 2005-ben 6,4%-kal, az előző évi 8,4%-nál kisebb ütemben emelkedtek. Gyorsan nőttek az infrastrukturális, főleg állami eszközökből finanszírozott autópálya-építések, az oktatási és más közösségi beruházások, az üzleti szférában pedig az építőipari, a logisztikai, a kereskedelmi, az idegenforgalmi és pénzügyi fejlesztések. Csökkentek viszont az ingatlan- és lakásberuházások, az energiaszektor és a közigazgatás fejlesztései, alig emelkedett a feldolgozóipari beruházás. A külföldi működőtőke-beáramlás kiugró mértékű, mintegy 4,2 milliárd euró körüli lehetett. A tőzsde szárnyalt, a jelentős külföldi pénzbeáramlás nyomán a BUX csúcsokat döntött. A megtakarítási ráta a nagyon alacsony előző éviekhez képest érezhetően emelkedett, megközelítette a GDP 4%-át. Ebben főleg a hitelfelvétel mérséklődése játszott szerepet. A foglalkoztatás az üzleti szférában kismértékben emelkedett, az államiban csökkent. A munkanélküliség jelentősen, 6,1%-ról 7,2%-ra emelkedett. (Ez részben a sorkatonai szolgálat eltörlésével függ össze; a korábban behívottak jelentős része ugyanis foglalkoztatási szempontból is hátrányos helyzetű kistelepüléseken lakott.)

A gazdaság külső egyensúlya úgy javult, hogy közben az államháztartás pozíciója tovább romlott: a deficit (a magán-nyugdíjpénztári befizetést figyelembe véve) az előző évi 5,4%-ról 6,1%-ra emelkedett, s jelentősen, mintegy 2 százalékponttal haladta meg a tervezettet. (Ebben nagy szerepe volt annak is, hogy az Eurostat nem engedélyezte az autópálya-építések tervezett elszámolási módját.) A jelentős privatizációs bevételek nyomán azonban az államháztartás adósságállománya alig emelkedett, az év végén a GDP 57,7%-át tette ki. Ugyanakkor az a tény, hogy az államháztartási hiány visszatérően jelentősen meghaladja a tervezettet, illetve az EU-nak benyújtott konvergenciaprogramban vállaltat, hiteltelenné tette a fiskális politikát. Ezt világosan jelzi az EU – egyébként elég visszafogott, a választások előtti politikai realitásokat bekalkuláló – kritikája és a hitelminősítők romló értékelése is. Hasonlóan hiteltelenné vált egyébként egyes jegybanki vezetők kommunikációja is, a riogató kijelentésekre már alig – esetenként éppen ellentétes módon – reagál a piac.

Kedvező folyamatok mentek végbe az inflációban és a pénzpiacokon. Részben annak következtében, hogy a gyorsan emelkedő világpiaci energiaárak (állami tehervállalás nyomán) egyelőre csak kevéssé szivárognak be a háztartások áraiba, az infláció a 2004. végi 5% feletti szintről erőteljesen, 2005 egészében 3,6%-ra, 2006 elejére 2,7%-ra csökkent. A forint árfolyama 2005 első felében tendenciáját tekintve jelentősen erősödött, ezzel is összefüggésben a kamatok nagymértékben, 9,5%-ról 6%-ra mérséklődtek. Szeptember után ez a folyamat leállt (ekkor vált világossá, hogy az autópálya-építések elszámolása 2005-ben a költségvetésen belülre kerül, vagyis a kimutatott hiány a korábban tervezettnél sokkal magasabb lesz).

Összességében a magyar gazdaság reál- (magán) szférája viszonylag dinamikus és versenyképes, az állami tevékenység viszont alapvető reformokra és egyensúlyjavításra, a fiskális és monetáris politika hitelessége megerősítésre szorul.

Mi várható a következő hónapokban? A világgazdasági folyamatok közül magyar szempontból az európai konjunktúra némi élénkülése a legfontosabb (és pozitív) fejlemény. A hazai üzleti és fogyasztói konjunkturális várakozások 2005. tavaszi mélypontjuk óta lényegesen javultak. A magyar gazdaság és főleg ipar EU-ba történt integrálódását jól mutatja, hogy a magyar és az EU-ban működő iparvállalatok üzleti várakozásai rendkívül hasonlóan alakulnak. Az ipar tényleges termelése és a várakozások között is rendkívül szoros a kapcsolat. A magyar ipari konjunktúra tehát rendkívül erőteljesen követi az európai konjunktúrát. Az index 2005 nyarától jelentősen javult, 2006 elején pedig a 2005. végi csúcsértéken stagnált. Ez a tavalyihoz hasonló, esetleg kissé gyorsabb idei ipari növekedést vetít előre. Szintén bizakodóak az építőipari cégek, ingadoznak viszont a várakozások a kereskedelemben és a szolgáltató szektorban.

Az európaitól teljesen eltérő viszont a fogyasztói bizalmi index viselkedése. A parlamenti választások előtt a „választási gazdaságpolitika”, a mindenkori hatalmon levő kormány különböző jövedelemnövelő intézkedései, valamint az általános választási ígéretlicit hatására a fogyasztói várakozások hagyományosan jelentősen javulnak. Majd a választások, különösen az önkormányzati választások után – a kijózanodás, illetve a reálpolitikai lépések hatására, különösen ha gazdaságpolitikai kiigazítás is szükségessé válik – erőteljes kiábrándulás kezdődik, hogy azután a következő választások közeledtével ismét a bizakodásnak adja át a helyét. Így volt ez 1994-ben, 1998-ban, 2002-ben, és jól láthatóan így lesz 2006-ban is. A fogyasztói bizalmi index 2005 második félévétől szinte töretlenül és látványosan emelkedik, 2006 februárjában már hároméves csúcsára jutott. Ez jól jelzi a vásárlóerő növekedésében és az infláció csökkenésében való általános bizalmat.

A gazdasági folyamatok 2006 első félévében a 2005. évihez hasonlóan fognak alakulni. Konjunkturális szempontból a várakozásokkal összhangban enyhe élénkülésre, az export és a beruházások dinamikus bővülésére lehet számítani. Az üzleti szférában a nominális bérdinamika lassul, de az infláció legalább ennyivel mérséklődik. Az általános áfakulcs 20%-ra történt mérséklése miatt az előző év azonos hónapjához viszonyított infláció a nyár elejére 1,5% környékén lesz.

A politikai tényezők azonban lényegesen befolyásolják a gazdasági folyamatokat. Az áprilisi választások előtt széles körű ígéretverseny bontakozik ki az egyes társadalmi csoportok megnyerése érdekében. Az egyes pártok támogatásokat, adó- és járulékcsökkentést ígérnek a kis- és közepes vállalkozásoknak, a nyugdíjasoknak és a gyerekeseknek, a diákoknak és a lakásra vágyóknak, a foglalkoztatóknak és a foglalkoztatottaknak. Munkahelyteremtést, nagyszabású fejlesztési programokat, olcsóbb árukat és szolgáltatásokat helyeznek kilátásba. Az ellenzék ígéretei lényegesen nagyobbak, esetenként – például a tb-járulék csökkentéséből „finanszírozott” 14. havi nyugdíj esetében – kifejezetten groteszkek. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a kormánypártok már a 2006. évi költségvetés kereteinek kialakításakor érvényesítették választási szempontjaikat, hiszen például a lakosság számára kedvező áfa- és szja-csökkentés nem illeszkedik az államháztartás helyzetéhez, az EU felé vállalt konvergenciaprogram teljesítéséhez. Az ígéretlicit közepette rendkívül kevés szó esik mindennek lehetséges finanszírozásáról, a szükséges állami reformokról, az államháztartás pénzügyi egyensúlyának helyreállításáról. A magyar államháztartás hiánya (módszertantól függően) a GDP 5-8%-a között van, s deficitből nem lehet osztogatni! A helyzet a nem párthoz kötődő szakemberek nagy részét is megakadályozza konkrét hiánycsökkentő javaslatok megfogalmazásában, hiszen fennáll a veszélye annak, hogy a pártok vezetői – a kampány során nekik szegezett kérdések kapcsán – e népszerűtlen lépések elutasítására kényszerülnek, ami a választások után tovább nehezíti azok megvalósítását.

Mi várható a választások után? Minden bizonnyal kijózanodás következik be. Akármelyik politikai erő nyeri is meg a választásokat, szembe fog kerülni azzal, hogy egyfelől a magyar gazdaság tartós versenyképessége s így a magyar lakosság hosszú távú jövője szempontjából, másfelől azonnal érzékelhető rövid távú kényszerek miatt, elengedhetetlenül meg kell valósítani egy bonyolult, kétirányú lépéssorozatot. Egyrészt meg kell kezdeni az egy évtizede halogatott szerkezeti és intézményi reformokat az állami szférában (közigazgatás, önkormányzat, egészségügy, oktatás, vasút, állami gazdálkodás), másrészt erőteljes lépéseket kell tenni az államháztartás egyensúlyának javítására.

A szakemberek számára ez meglehetősen világos. Erős és egyértelmű a nemzetközi politikai és pénzügyi szféra várakozása (elvárása) is. Magyarországnak 2006 őszén be kell nyújtania a II. Nemzeti Fejlesztési Terv operatív programjait, szeptember 1-jéig konkretizálnia kell konvergenciaprogramját, s mindezt a pénzpiaci szereplők, a befektetők kiemelt figyelemmel fogják kísérni. A reformok egy részét időben lehet ugyan későbbre ütemezni, a reformok tartalmában is lehetnek különböző nézetek, a költségvetési konszolidáció mértékében lehetnek eltérő vélemények, de ha ezekre vonatkozóan nem készül hiteles kormányzati program, azt az EU illetékesei kemény nyilvános bírálattal fogják illetni, s a pénzpiaci szereplők magatartásukkal fogják minősíteni.

Hiteles konvergenciapályát nem lehet felépíteni úgy, hogy abban csak költségvetési lefaragások, zárolások, vágások legyenek. Az állami szféra olyan helyzetbe került, hogy hosszú távra ható szerkezeti-intézményi változtatások, működési reformok nélkül már nincs hiteles konszolidáció. Mivel a magyar pénzpiacon óriási összeg van befektetve, egy újabb hitelességvesztés vagy bizalmi válság a forint nagymértékű gyengüléséhez, ennek nyomán ugrásszerű kamatemeléshez vezetne.

A 2006-ra elfogadott költségvetés látszólag komoly javulást tartalmaz. Azonban a feltételezett deficitcsökkenés (a GDP 2005. évi 6,1%-áról 2006-ra 4,7%-ra) nagy része az autópálya-építés egy részének költségvetésen kívülre helyezéséből fakad, ami ugyan megfelel az EU-országok jellemző gyakorlatának, de nem biztos, hogy sikeresen végrehajtható. Másfelől már most látszik, hogy az évek óta görgetett problémák, az ígéretverseny és a magas világpiaci energiaár miatt számos területen (például gyógyszertámogatások, gázártámogatások, MÁV, önkormányzati költés) többletkiadások léphetnek fel, összesen akár 300 milliárd forint értékben. Az adóbevételeknél a korábbi évektől eltérően most lényeges elmaradás nem valószínű, illetve ha ilyen mégis fellépne, azt más (például ingatlanértékesítésből származó) bevételek nagyrészt pótolni tudják.

A kívánatos az lenne, ha 2006 közepén – az intézményi reformok beindítása mellett – a GDP 1-1,5%-ára kiterjedő idei hatású költségvetési kiadáscsökkentő és bevételnövelő lépések történnének. Ilyenek lehetnek például az állami szférában végrehajtott átszervezések, intézményi összevonások és megszüntetések, létszámcsökkentések, egyes közterheket érintő változtatások, hatósági közszolgáltatási árak és hozzájárulási díjak emelése, kiadási előirányzatok zárolása. Konkrétan ilyen lehet az EU-ban az egyik legalacsonyabb, az átlagtól mintegy 40%-kal elmaradó lakossági gázár világpiaci árakhoz való felzárkóztatásának megkezdése (a legrászorultabbak legalább részleges kompenzálása mellett). Hasonlóképpen racionális lehet a 15%-os áfa-kulcs 20%-ra való emelése. Az ilyen lépések nélkül esély sincs az EU-ban a konvergenciaprogram elfogadtatására. A reformlépések persze középtávon lényegesebbek, de pénzügyi hatásaik a 2006. évi folyamatokban még kevéssé mutatkoznak meg.

Mindezek nyomán elérhető, hogy az idei, EU-módszertan alapján számított hiány (a magán-nyugdíjpénztári befizetéseket a megengedett 80%-os mértékben figyelembe véve) a GDP 5,7%-a körül alakuljon. Ez még mindig nagyon magas deficit, de pénzpiaci és nemzetközi elfogadtatásában segít, hogy a második félévtől a meghatározó államháztartási folyamatok rövid és középtávra már számottevő és többségében tartós alapokon álló javulást mutatnak. Abban az esetben, ha sem reformokra, sem egyensúlyjavításra nem kerülne sor, sőt az adó- és járulékcsökkentő, ármérséklő és szociális kiadásokat növelő ígéreteket ellentételezés nélkül betartanák, az államháztartás hiánya 2006-ban a GDP 8-10%-a közé esne. Mivel esély sem látszódna ennek érdemi és gyors mérséklésére, ez súlyos pénzügyi krízishez vezetne.

A kiigazítás hatására az infláció az év második felében emelkedni kezd. Az államháztartási reformokat beindító és egyensúlyjavító lépések egy része ugyanis áremelkedésekkel fog járni, ezért az év végén az előző év azonos hónapjához viszonyított árindex 3,5% környékére emelkedik. Az éves átlagos infláció 2,3% körül lesz, így is alacsonyabb, mint bármikor az elmúlt 30 évben. Ez egyben azt jelenti, hogy még a második félévben gyorsuló infláció ellenére is kb. 4%-os reálbér-növekedés megy végbe. Ez jelzi, hogy a költségvetési konszolidáció mellett is számottevően emelkedhet a lakosság életszínvonala. A lakosság fogyasztása kb. 3,5%-kal emelkedik, felhalmozásán belül a nettó pénzmegtakarítások rátája a GDP mintegy 5%-ára nő (a lakáshitel-felvétel növekedése tovább lassul, az év végére a szigorodó gazdaságpolitika hatására óvatosabbá válhat a lakosság költése).

A gazdasági növekedés kissé gyorsul, a GDP kb. 4,4%-kal emelkedik. A pénzpiacon két ellentétes félév valószínűsíthető. Májusig a bizonytalanság kissé fokozódik, emiatt az euró árfolyama gyengülhet, a jegybanki alapkamat viszont feltehetőleg változatlan marad. Ha megtörténne az előbbiekben körvonalazott kettős lépéssorozat, akkor az év közepétől a befektetők bizalma – és ezzel a forint – látványosan erősödhet. Ilyen körülmények között az euró árfolyama 245-250 forint közé kerül, s további számottevő kamatcsökkentésekre nyílik lehetőség. Ha a jegybank habozna a kamatok lejjebb vitelével, akkor azt lehet, hogy a piac – a forint iránti nagy, túlzott erősödést kiváltó kereslet – fogja kikényszeríteni. Az év végére 5% alatti jegybanki alapkamat alakulhat ki.

Ha viszont nem kerülne sor sem reformokra, sem egyensúlyjavító lépésekre, akkor a pénzpiac maradék bizalma is elillanna, a forint árfolyama gyengülni kezdene. Komoly államháztartási javulás nélkül bármikor jelentős pénzügyi krízis, számottevő forintgyengülés és ugrásszerű kamatemelkedés következhetne be. Ezt célszerű lenne elkerülni.

Politológia

Felnő-e a választások után megalakuló kormány az előtte álló feladatokhoz? A gazdasági mozgástér ismeretében adódik a kérdés, hogy a választások után – legalábbis a győztes(ek) részéről – valóban bekövetkezik-e a remélt kijózanodás, s megindul-e a gazdasági-gazdaságpolitikai fordulat. A rendszerváltozás első nyolc-tíz évének tapasztalatai szerint a magyar kormányok, ha habozva és halogatva is, de végül az utolsó előtti pillanatban mindig képesek voltak a kényszerek felismerésére, s hatásos stabilizációs és reformprogramokat valósítottak meg. Igaz, a kényszerek (átmeneti) enyhültével, illetve a választások közeledtével e törekvések rendre elhaltak, hogy aztán a következő kormány idején – részben a választások előtti fellazulás miatt kialakuló szükséghelyzet miatt – újrainduljanak. Így volt ez a még a szocialista időszakban beindított liberalizációs programmal, az Antall-kormány idején meghirdetett Kupa-programmal, majd a Horn-kormány időszakában a Bokros-csomaggal. Ez a ciklikusság a gazdasági és gazdaságpolitikai lépésekben egyaránt jól kimutatható.¹³ Az Orbán-, majd a Medgyessy-, illetve Gyurcsány-kormány idején – nagyrészt a megelőző évek piacgazdasági átalakulásának köszönhetően – nem alakult ki a korábbiakhoz hasonló szükséghelyzet, az esetenként szükségessé vált költségvetési korrekciók pedig nem tettek elengedhetetlenné reformokat, amelyekre így nem is került sor. Most, mintegy nyolcévi szünet után a kényszer ismét valós, s ezzel – ha a választási hangzavarban ez nem is igazán hallatszik – a zárt ajtók mögül kiszivárgó hírek szerint, ha nem is egyformán, de minden felelős politikai erő vezetése többé-kevésbé tisztában van.

Abban természetesen megoszlik a gazdasági elemzők, a politológusok és politikusok véleménye, hogy melyik oldal lehet inkább képes a fordulat megvalósítására, illetve a társadalommal való elfogadtatására. Azok, akik a Fidesztől remélik ezt, az Orbán-kormány 1998–2000 közötti szigorú gazdaságpolitikájára, az orosz pénzügyi válság idején végrehajtott „csendes kiigazítására” hivatkoznak, szembeállítva ezt a Medgyessy-kormány száznapos programjának deficitnövelő hatásával, illetve azzal, hogy a szocialista–liberális kormány azóta sem volt képes betartani egyetlen hiánycsökkentő vállalását sem. Az ellenoldal képviselői viszont úgy gondolják, hogy a mai Fidesz sok tekintetben a populista lengyel kormánypártokra emlékeztet, amelyek voluntarizmusa, EU-szkepticizmusa korlátja lehet a reálpolitikai döntéseknek, s így nagy kockázatokat rejt magában.

Ha a jobboldal alakít kormányt, az a gazdasági szigort az általa a választási kampányban mindvégig hangoztatott válsághelyzettel fogja indokolni. Ígéretei teljesítésének legalább egy részét pedig azzal az indokkal halaszthatja a későbbiekre, hogy ekkora pénzügyi szükséghelyzetre azért még ők sem számítottak. A Gyurcsány-kormány szájából ez persze nem hangzana jól, a fegyelmezett költségvetési politika – miként a távlatos reformok is – azonban az MSZP és az SZDSZ programjának is fontos eleme, így ezek megvalósítása – ha ennek kezdeti költségeiről eddig nem is nagyon esett szó – megindokolható.^14,15 A jelenlegi kormánypártok gyors, részben már a nyáron elfogadtatható, saját képviselőik esetleges ellenállását is kezelni képes változásokban gondolkodnak.¹⁶

Miközben a gazdaságpolitikai váltásnak aligha van alternatívája, az államháztartási hiány leszorításának mértéke és ütemezése már nem ennyire egyértelmű. A fő kérdés az, hogy az új kormány kitart-e az euró 2010. évi bevezetése mellett, vagy új, távolabbi időpontot határoz meg. Mint ismeretes, az Európai Bizottság idén felszólította Magyarországot, hogy 2006. szeptember 1-jéig nyújtson be egy kiegészítést a konvergenciaprogramhoz, amelyben részletezi a megvalósítani kívánt lépéseket. Ez a döntés tulajdonképpen bármire lehetőséget ad az új kormánynak: megfelelő eszközökkel hitelesítheti a korábbi pályát, meg is változtathatja azt, sőt új céldátumot is megjelölhet.

A halasztás melletti érv, hogy a 2006. első félévi – a nyári korrekció előtti – helyzethez képest a GDP mintegy 5%-át kitevő mértékben kellene 2008-ig csökkenteni az államháztartás hiányát. Ez nyilvánvalóan rendkívül nagy feladat. Figyelembe kell azonban venni, hogy egy-két éves halasztás esetén a kritériumokat éppen a következő választást megelőző vagy magában a választási évben kellene teljesíteni, márpedig az államháztartási hiány ezekben az években inkább növekedni szokott. Ráadásul 2010-re a hiány nyugdíjpénztári befizetésekkel való korrekciójának lehetősége teljesen megszűnik, vagyis az időnyereség nagyobb deficitcsökkentési követelménnyel párosul. Mindez három-négy éves halasztást, vagyis 2013-2014-es csatlakozást indokolna. Ez viszont olyan távoli időpont, amelyet a piac könnyen a belátható időn belüli csatlakozásról való lemondásnak értelmezhetne. (Ez akkor is így van, ha a befektetők már ma sem számítanak az euró 2010. évi bevezetésére.) A halasztás tehát olyan nagyfokú bizalmatlanságot okozhat a magyar gazdaságpolitika és a pénzpiacok iránt, amelyet csak a költségvetés gyors és határozott kiigazításával, reformprogramok megkezdésével lehetne ellensúlyozni. Ennek elmaradása már a 2006. őszi önkormányzati választások előtt pénzügyi válságot okozhatna. Az euró bevezetésének halasztása esetén ugyan a szükséges kiigazítás mértéke valamivel kisebb lehetne a maastrichti kritériumok 2008. évi teljesítéséhez szükségesnél, de a következő években hiányozna az a spekuláció elleni védettség is, amelyet az euró 2010. évi bevezetése garantálna. Könnyen lehet tehát, hogy a kezdetben kisebbnek látszó áldozat végül nagyobbra nőne, s ráadásul kármentésre fecsérlődne el. Nem beszélve arról, hogy az államháztartási reform nemcsak pénzügyi megtakarítást, hanem a szolgáltatások magasabb színvonalát is jelenti.

A döntést minden bizonnyal gazdaságilag és politikailag is befolyásolni fogja a velünk együtt csatlakozott kelet-közép-európai országok magatartása. Szlovénia 2007-ben, a három balti ország és Szlovákia 2008–2009-ben lehet a Gazdasági és Monetáris Unió tagja. Csehország is némi eltökéltséget mutat a 2010. évi belépés (a 2008-as teljesítés) iránt. Lengyelország a 2010 utáni időszakra halasztotta a csatlakozást, jelenleg nem szerepeltet hivatalos céldátumot, a feltételeket 2009-ben akarja teljesíteni (ami elvileg 2011. évi belépést tenne lehetővé). Ha Magyarország egy időre egyedül maradna ki az euróövezetből, az nagyban növelné a spekulációnak való kitettségét. Ez nemcsak politikai presztízsveszteséget okozna, de paradox módon az euró bevezetéséhez hasonló szigorúságú gazdaságpolitikát igényelne, az eurótól várható előnyök nélkül. Nagy kérdés, hogy a Lengyelországgal – mint a régió legjelentősebb országával – együttes halasztás milyen hatással járna Magyarország megítélésére. Sok jel utal arra, hogy az ottani populista ízű irányvonal nem találkozik az EU és a befektetők szimpátiájával. Ez adott esetben a kisebb gazdasági súlyú Magyarországot még jobban sújthatná, miközben azt sem lehet kizárni, hogy a befektetők tolerálni fogják – bár egyúttal kockázati felárak formájában meg is fizettetik – a gazdasági és politikai bizonytalanság árát.

Összességében tehát elmondható, hogy egy sikeres reformprogram és az euró 2010. évi bevezetése – az EU-tól várható modernizációs támogatásokkal együtt – a 2006-ban kormányt alakító erőknek jó esélyt adna a 2010. évi választások megnyerésére is. A konfliktusok részleges kezelése, a változások legszükségesebbre redukálása viszont állandó pénzügyi fenyegetettséget és az egyébként lehetségesnél valamivel lassúbb növekedést valószínűsítene.

Jegyzetek

1  ; Orbán Viktor: Készen állunk a kormányzásra. Beszéd a „Polgári kormányzás 2006” munkacsoport záró konferenciáján. 2006. február 26. www.fidesz.hu/hircentrum/ov_0226

2  ; Vö. Vértes András – Karsai Gábor: Gazdasági átalakulás és gazdaságpolitika. Magyarország évtizedkönyve (1988–1998). Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 1998. Szerkesztette: Kurtán Sándor, Sándor Péter, Vass László. I. kötet, 104. o.

3  ; Gyurcsány Ferenc: Útközben. Napvilág Kiadó, 2005, 41. o.

4  ; Uo. 46. o.

5  ; L. az 1. jegyzetet.

6  ; Vö. Karsai Gábor: Merjünk kicsik lenni! HVG, 2001. szeptember 8.

7  ; Vö. Karsai Gábor: Péter-fordulás. Népszabadság, 2003. június 7.

8  ; Szili Katalin kijelentését idézi: Karsai Gábor: Nem jó, de nem is rossz. Népszabadság, 2003. november 22.

9  ; Vö. Karsai Gábor: A színes fekete ló. HVG, 2004. szeptember 11.

10  Vö. „Karsai Gábor – Vértes András: 2005: Felismerték? 2006: Merik? Teszik? Megjelenés alatt a Magyarország politikai évkönyve, 2006 című kötetben.

11  Gyurcsány Ferenc: Útközben. Napvilág Kiadó, 2005, 28. o.

12  E fejezetben felhasználtam a GKI Gazdaságkutató Rt. egész kollektívája által készített, 2006. március elején publikált Gazdasági várakozások és előrejelzés 2006-ra című tanulmányt.

13  A magyar gazdasági folyamatok és gazdaságpolitika ciklikusságával részletesen foglalkozom Nem tudták, de tették. (Ciklus és trend a magyar gazdaságban és privatizációban, 1990–2004) című tanulmányomban, amely az Állami vagyon – privatizáció – gazdasági rendszerváltozás című, az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. által 2005-ben kiadott kötetben található.

14  „Szerintem most nem szociális ígéreteket kell tenni. ...hozzá kell nyúlni az állam működéséhez egy sor területen. Az államigazgatásban, az egészségügyben, a kistérségi oktatásban előre kell menni” – nyilatkozta a miniszterelnök. (Népszabadság, 2006. február 24. Az interjút készítette: Tanács István és Tóth Ákos.)

15  „Az SZDSZ elkötelezett a valódi reformok, a takarékos költségvetés mellett. Nem ez azonban az az időszak, amikor mélyen bele lehet menni a részletekbe” – nyilatkozta Kuncze Gábor, az SZDSZ elnöke. (Heti Világgazdaság, 2006. március 11. Az interjút készítette: Lőke András.)

16  „Addig nem leszek hajlandó kormányt alakítani, amíg a kormánypárti frakciók alá nem írják azokat a törvénytervezeteket, amelyek mindezeket az átalakításokat szolgálják. Ha nem írják alá, akkor nem velem fognak kormányozni” – nyilatkozta Gyurcsány Ferenc. (Napi Gazdaság, 2005. december 23–24. Az interjút készítette: Baka Zoltán.)

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges