Mink András

Nyomtatóbarát változat

Rendszerváltás – elitváltás

A nap szellemi értelemben legizgalmasabb eseménye mindenképpen Kolosi Tamás és Tellér Gyula egymással is vitatkozó okfejtése volt az elitváltás magyarországi alakulásáról.

Kolosi történelmi visszatekintéssel fűszerezett vitaindítója szerint a magyar polgári fejlődésnek jelenleg két forrása van. Az egyik az értelmiség, amelyet az utóbbi négy évtized tervutasításos rendszere szinte teljesen állami alkalmazotti státusba degradált. Ez a réteg az államszocialista újraelosztás változatlan fennmaradása következtében máig megmaradt ebben a függő helyzetben, és amíg az államháztartás reformja meg nem történik, nincs sem ereje, sem belső indíttatása, hogy a helyzetén változtasson. (Az előadó a két legnagyobb területet, az egészségügyet és az oktatást említette.) A polgári fejlődés kulcsa ezen a területen az, hogy az alkalmazotti értelmiség elmozduljon a piac irányába, akár külső kényszer hatására is. A polgári fejlődés másik forrása a vállalkozói réteg, amelyik részben az utóbbi évtizedben az állami szférán kívül szerzett gazdasági pozíciókat és halmozott fel tőkét, részben pedig az állami szférán belül a hetvenes évektől kialakuló technokrata-menedzser rétegből ered. Ez utóbbiakra vonatkozóan Kolosi és Tellér is egyetértettek abban, hogy itt nem történt elitváltás. Kolosi a puszta tény megállapításán túlmenve, és elszakadva a tudomány biztonságosan semleges terepétől, azt fejtegette, hogy ez nemcsak hogy nem volt lehetséges, de valószínűleg szükséges sem volt. A gazdaságirányítás különböző szintjein gyökeret eresztő technokrataréteg ugyanis már jórészt valódi szelekció során került pozíciókba. Tudomásul kell venni, hogy a kibontakozó piaci versengésben a szakértelme és a korábbi pozíciójából eredő kapcsolatai révén ez a réteg mindenképpen jelentős előnnyel indul. Őket tehát nem kizárni kell a polgárosodás folyamatából, hanem beilleszteni, végre lehetővé kell tenni, hogy valódi tulajdonossá váljanak. Nem a személyeket kell lecserélni, hanem a struktúrák megváltoztatásával kell kialakítani a piaci viszonyokat, mert ez a hatékony gazdasági és polgári fejlődés erdőké. (Figyelemre méltó, hogy vezető szociológusaink szinte egyöntetűen a nagy kiegyezés szükségessége és elkerülhetetlensége mellett érvelnek. Hasonló gondolatokat még 1989-ben olvashattunk a jelenlegi tévéelnök, Hankiss Elemér tollából is.)

Az előadó a továbbiakban a polgári fejlődés elméleti alapkategóriáival igyekezett magyarázatot keresni a mostani politikai légkör sajátosságaira. A polgári középosztály hagyományosan két csoportra épül: az egyik a képzettségi polgárság (a Bildungsbürgertum: az értelmiség), a másik a tulajdonosi polgárság. Az előbbi elsősorban értékorientált, az utóbbi alapvetően az anyagi haszon maximalizálására törekszik. A XIX. század Európájára a tulajdonosi polgárság egyeduralma volt jellemző, az értelmiség kontrollja nélkül. Ez az egyoldalú helyzet súlyos szociális konfliktusokat termelt ki, és lett indirekt módon a marxizmus és a fasizmus előidézője. A második világháború után ez a két csoport kiegyezett egymással a hatalom megosztásában, és azóta is a kettő egyensúlyára épülnek a modern polgári demokráciák.

A rendszerváltás után Magyarországon a helyzet fordított: az értelmiségi polgárság került hatalomra, a vállalkozók haszonelvű kontrollja nélkül, amelyik egyrészt még túl gyenge, másrészt igyekszik magát távol tartani a politikától, nehogy az függésbe vonja. Kolosi szerint az értelmiségi uralom az, amelynek következtében pragmatikus megoldások keresése helyett a közéletet elöntik az ideológiai viták. A jelenlegi politikai elit ráadásul mindent megtesz annak érdekében, hogy megakadályozza a tulajdonosi polgárság bekapcsolódását a hatalomba, és ebben az előadó szerint egyetlen párt sem kivétel. Az ostorozott értelmiséghez hasonlóan az előadó is a rendszerváltás nehézségeinek inkább ideológiai okairól szólt, és kevés figyelmet fordított a pragmatikusabb okokra: a gazdaság lerobbant állapotára és a társadalmi támogatás hiányára, ami talán az elitváltás elmaradásával is összefügg. Azt az előadó maga sem tagadta, hogy amíg nincs átfogó piaci struktúraváltás, addig a helyén maradt elit a mostani helyzet fenntartásában érdekelt, mert ez biztonságosabb, mint a nyílt verseny vállalása. A politikai pártok mindegyike valamilyen formában próbál a vállalkozóknak udvarolni, igaz, kevés sikerrel. A vállalkozók a jelenlegi bizonytalan politikai helyzetben láthatóan nem szívesen kötelezik el magukat egyik politikai tábor mellett sem. Kivárnak.

Elitváltás – más nézőpontból

Tellér Gyula „Tulajdon és rendszerváltás” című előadásában egyetértett azzal, hogy a gazdasági szférában nem történt elitváltás, ezt a fejleményt azonban merőben másként értékelte. A szocialista tervgazdálkodás a társadalmi élet minden szintjén létrehozta az újraelosztás köreit, amelyek kvázi-tulajdonosokká tették a javak fölött rendelkező csoportokat. A rendszer összeomlásával nem történt más, mint hogy megszűnt az a központi intézményrendszer és politikai felépítmény, amihez eddig többé-kevésbé igazodniuk kellett, és magukra maradtak a vagyonnal. Ami azóta folyik, az ennek a vagyonnak a megszerzéséért folytatott állandó küzdelem a különböző csoportok között. Tellér szerint, bár sok szempontból a „hajó már elment”, ez a folyamat még nem zárult le teljesen. A mezőgazdasági és ipari szövetkezetek átalakulásának tapasztalatai azonban azt mutatják, hogy bár lett volna egy szakmailag kompetens második vonal és külső csoportok, amelyek eséllyel szállhattak volna versenybe a gazdasági pozíciók megszerzéséért, a korábbi elit formális és informális hatalmi eszközökkel sikerrel akadályozta meg az új riválisok beáramlását. Előnyös helyzetük tehát nem elsősorban szakmai, hanem hatalmi fölényükből fakadt. Ez nemcsak erkölcsi szempontból elfogadhatatlan, hanem azért is, mert fékezi egy valóban hatékony piacgazdaság kialakulását, nem hozza ezeket a rétegeket valódi versenyhelyzetbe, és a kormány tétovasága csak növeli a biztonságérzetüket és a piaci „elkényelmesedésüket”. Az egyenlőtlenségek ellensúlyozására a politikának tehát igenis be kellett volna avatkoznia ezekbe a folyamatokba, ami azonban nem jelenti azt, hogy a Csurka-féle mesterséges elitváltás lenne a járható út. Olyan struktúraátalakításra volna szükség, amely egyenlő esélyekkel versenyezteti az érdekelteket a megnövekedett számú pozícióért. A kormány habozó, ad hoc személycserékben kimerülő politikája, amely most már egyenesen az újraállamosítás felé mozdult el, ezért teljesen elhibázott és elfogadhatatlan – hangoztatta Tellér Gyula.

A külső megfigyelő gyanítja, jelenleg senkinek nincs reális képe a társadalom állapotáról. Valamennyi mértékadó politikai erő, leszámítva a jobboldali radikalizmus merőben hamis és gyomorforgatóan szelektív, elitváltó handabandázásait és a szélsőbal kádárista nosztalgiákat gerjesztő párt- és demokráciaellenes demagógiáját, üres dialektikára kényszerül ebben a kérdésben. Nem világos ugyanis, hogy ez a korábbi elit mennyire volt valóban elkülönült rétege a társadalomnak. Az elitváltás elmaradása, egyelőre úgy tűnik, a politikai általánosság és retorika szintjén elfogadhatatlan a társadalom nagy része számára. Ugyanakkor, ahogy az előző rendszer fokozatosan veszített ideológiai jellegéből, a társadalom középső rétege, különösen helyi szinten, a szakmai és gazdasági kooperációk és korporációk és személyes kapcsolatok révén, keresztül-kasul átszövődött az „elittel”. Leszámítva az abszolút vesztesek és az abszolút nyertesek viszonylag vékony és jól körülhatárolható csoportjait, az „elit”-létnek különböző, pontosan nem definiálható, de kétségkívül valamelyest rangsorolható, egyenlőtlen szintjei és állapotai voltak. (Félreértések elkerülése végett ez nem jelenti azt, hogy a társadalom behódolt volna a kommunista eszméknek. Természetes túlélési stratégia volt ez egy túlméretezett újraelosztásra épülő és tartósnak vélt politikai rendszerben. De tény, hogy a jelenlegi problémák, retorikai ellentmondások és a politikai félelmek jó része a fenti helyzetből eredő bizonytalanságból és zűrzavarból származik. Minden, magát középpártnak valló politikai erő azzal próbálkozik, hogy kényes harmóniát találjon a pragmatizmust, szakértelmet, folytonosságot, biztonságérzetet sugalló megnyugtató szólamok és a társadalmi „igazságérzetnek” és elégedetlenségnek elébe menő „forradalmi” („radikális”) szólamok között (lásd legutóbb Orbán Viktor Corvin mozibeli beszédét). Elméletileg többféle igazolható megoldás lehetséges, az azonban korántsem biztos, hogy politikai hitelük intellektuális minőségüktől fog függni. Ennek megfelelően a polgári demokraták sem nyilvánítottak egyértelműen véleményt arról, hogy a két polemizáló felfogásból melyik áll közelebb a szívükhöz, hacsak a baloldali veszély elsődlegességének emlegetése nem értelmezhető halovány irányjelzésként. (A kör egyik szóvivője külön felhívta a figyelmemet a hazai tőke néhány illusztris képviselőjének jelenlétére… [?])

Határon túli magyarság és polgárosodás

A határokon túli magyarság képviselői, Ágoston András, a VMDK elnöke, Duka-Zólyomi Árpád, az Együttélés Mozgalom alelnöke és Kolumbán Gábor, az RMDSZ alelnöke szintén a fenti témakörben elemezték a helyi sajátosságokat. Közös vonás mindhárom régióban, hogy a magyarság szinte egyáltalán nem részesült az előző rezsimek kínálta előnyökből, ugyanakkor sokkal mozgékonyabban vette ki a részét a privát szféra kialakításában. A Vajdaságban az nehezíti a helyzetet, hogy a polgárháború következtében azok, akiknek volt felhalmozott tőkéjük, vagy elvesztették azt, vagy elhagyták az országot. Szlovákiában a magyarság azért van hátrányos pozícióban, mert a II. világháború utáni üldözések elsősorban a magyar polgárságot és értelmiséget söpörték el. Ennek megfelelően mindkét politikus különös hangsúlyt adott a minél szélesebb körű autonómia követelésének; sorra vették a határ menti, regionális gazdasági együttműködésből és az oktatási programokból fakadó előnyöket, amelyek elősegíthetik, hogy az ottani magyarság egyenlő esélyekkel kapcsolódhasson be a polgári fejlődés folyamatába – már ha lesz mibe egyáltalán bekapcsolódni, tették hozzá némi szkepszissel.

A romániai helyzet némileg különbözik ettől – hallhattuk. Ott a magyarság teljes nemzettestet alkot, van értelmisége és izmosodó polgársága. Kolumbán Gábor példaként azt említette, hogy a magyar tőkekivitel túlnyomó része ottani magyar vállalkozók közvetítésével éppen Romániába irányul. Ennek megfelelően az ottani magyar kisebbség érdekei, legalábbis az RMDSZ Kolumbán által fémjelzett szabadelvű szárnya szerint, integráló jellegűek. Az autonómiatörekvésekről nem tudni, hogy az adott helyzetben elősegítik vagy hátráltatják az ottani magyarság polgári fejlődését, amely – így az előadó – az identitás megőrzésének egyedül járható útja egy remélhetőleg demokratizálódó és polgárosuló román társadalmon belül. Ennek esélyeit Kolumbán nem látja olyan reménytelennek, a demokratikus erők választási kudarca ellenére sem. A demokratikus erők növelték befolyásukat, Constantinescu végre valódi ellenfele volt Iliescunak az elnökválasztáson, az RMDSZ image-e pedig kifejezetten jó a románság körében; ezt kiegyensúlyozott parlamenti szereplésükkel vívták ki. A legszélsőségesebb soviniszta mozgalmakon kívül már senki nem becsmérli az RMDSZ-t Az RMDSZ alelnöke ugyanakkor nem tagadta, hogy a fentiek megítélésében koránt sincs egyetértés a szervezeten belül, sőt nem kizárt, hogy a következő kongresszusukon szakadás történik.

A délutáni eszmecsere legfőbb tanulsága az volt, hogy jelentős különbségek vannak az egyes régiók között, és a magyarság mozgalmain belül is vannak ellentétek, ezért nem árt óvatosan bánni az itthonról kifelé sugallt taktikai és stratégiai tanácsokkal.

• Belföld