Nyomtatóbarát változat

1985. március 1-jén indult el a hároméves kísérlet: 20 családsegítő központot hoztak létre, különböző típusú településeken, kettőt Budapesten, a többit kisvárosokban, falvakban és szórt településeken. A költségeket részben a tanácsok, részben az Egészségügyi Minisztérium, valamint – a pletykák szerint – a Belügyminisztérium és a Művelődési Minisztérium állta.

A legfőbb különbség a nevelési tanácsadók és a családsegítő központok között az, hogy a nevelési tanácsadóhoz általában a viszonylag jobb körülmények között élő emberek fordulnak, azok, akik úgy érzik, hogy „mi egészségesek vagyunk, de a gyerekkel valami baj van”, s ennek megfelelően leginkább pszichológiai tanácsokat várnak. A családsegítőbe viszont jól körülhatárolt szociális problémákkal jönnek az emberek. Lakás, munka, általános pénztelenség… Vagy ruha kell nekik, vagy jogi tanács, információ. A másik különbség a tanácsadók és a központok között az, hogy a családsegítőbe olyan családok is jöhetnek, ahol nincsenek gyerekek – mondja Révész Magda pszichológus, a Terézvárosi Családsegítő Központ vezetője, aki ezt megelőzően maga is egy nevelési tanácsadóban dolgozott.

Nemzetközi tapasztalatok szerint ideális esetben minden 30 000 emberre jut egy-egy ilyen központ, Magyarországon még messze vagyunk ettől az aránytól. Szintén nemzetközi tapasztalat, hogy egy szociális munkás legfeljebb 6-8 családot tud egyszerre megfelelően gondozni, ám Magyarországon sokszor 40-50 család jut egy-egy szociális munkásra.

A központokat már az önkormányzatok tartják fenn, de – szociális törvény híján – a szakmai felügyelet kérdése megoldatlan. Ha ugyanis a fenntartó önkormányzat gyakorolná a szakmai felügyeletet, előfordulhatna, hogy szakfelügyelőként az az előadó nézné át egy-egy család bizalmas anyagát, aki másnap hatóságként fog dönteni ügyükben (pl. gyámügyekben). A legjobb megoldás az lenne, ha a Családsegítő Kamara vagy a Szociális Munkás Egyesület, vagy az összes e szférában működő szövetség és egyesület állítana ki egy bizottságot, és ez a független szakmai szervezet gyakorolná a felügyeletet.

A központ a jogi, pszichológiai tanácsadáson, korrepetáláson, a gyerekek üdültetésén stb. kívül időnként segélyeket is ad. De a segélyezettek köre egy-két év alatt jelentősen megváltozott. Régebben azok kaptak segélyt, akik ezáltal jelentősen jobb körülmények közé jutottak, s így lekerülhettek a gondozottak listájáról. (Például kifizette a központ a kliens helyett a lakás-használatbavételi díjat, vagy éppen a fűtés korszerűsítéséhez járult hozzá.) De ma már inkább csak a lyukak foltozására telik. Egy-egy számla jöhet már csak szóba, ha ki akarják kapcsolni a villanyt vagy a gázt.

– Tavasszal volt itt valaki, akinek a kislánya nagyon tehetségesen zongorázott, de az anya már nem tudta fizetni a zongoraórákat. Tőlünk kért segélyt. Mit mondhattam neki? Azt, hogy nem tudok zongoraórát fizetni, amíg mások éheznek… De hát micsoda döntés ez, hogy ezt nem fizetem? – hangzik a költői kérdés.

Mivel a szociálismunkás-képzés csak nemrég indult be Magyarországon, a családsegítő központok alkalmazottai más-más szakmákból kerültek ide. Legtöbbjük bölcsész, tanár, jogász, de van építészmérnök és szociológus végzettségű családgondozó is.

A munka hatékonyságát rontja, hogy a családgondozóknak – az alapellátás hiányosságai miatt – más szakmai körhöz tartozó problémákkal is foglalkozniuk kell.

– A kerületben nagyon sok elmebeteg él – folytatja Révész Mária –, de az ideggondozó hálózat nem képes ellátni őket. (Nem a súlyos esetekről beszélek, mert azok intézetbe kerülnek.) Ezeket az elmebetegeket előbb-utóbb leszázalékolják, de csak nagyon kevesen kapnak 100 százalékos rokkantsági nyugdíjat. Ám a fél nyugdíjból megélni nem lehet, és dolgozni ezek az emberek csak a legritkább esetben tudnak… Ezzel olyan anyagi csődbe kerülnek – családostul –, amiből borzasztó nehéz kimászni. Így aztán hamarosan nálunk kötnek ki.

Csak mint sztorit mesélem, hogy pár évvel ezelőtt a kerületi röntgenszakrendelés és az ideggondozó egy helyiségben, egymást váltva működtek. Épp ott voltam, amikor egy üldözési mániás beteg bejött, és meglátta ezeket a berendezéseket. Ránézett, és már rögtön tudta, hogy honnan sugarazzák…

A másik súlyos probléma az alkohol. A szakrendelőben van alkoholrendelés, vagyis ha nagyon meg akar valaki gyógyulni, és már nem is iszik, de szenved az alkohol hiányától, akkor bemehet, és ott beültetnek egy olyan gyógyszert a bőre alá, amitől rögtön rosszul lesz, ha ráiszik.

De ha valaki nem ennyire eltökélt, akkor nem tudom, hogy mit tudnak ott vele kezdeni. Két nagyon súlyos alkoholista kliensem is van. Időnként bejönnek, és megkérdezik, hogy: „Hova menjek? Abba akarom hagyni, mert félek, hogy meg fogok halni.”

Ezek fiatal, 30-40 év közötti emberek. De nincs hova küldeni őket. A múltkor felhívtam a Korányi Kórház krízis-intervenciós osztályát, hogy itt van egy ember, aki alkoholista, de nem iszik, mert meg akar gyógyulni. Azt válaszolták, hogy nem tudják ott kezelni, ne is küldjem oda, mert ők csak átküldenék a Korányi másik osztályára, a pszichiátriára. Vannak ugyan egyházi intézmények is, de ezekbe nagyon nehéz bejutni, és nagyon nehéz ezt egy nem hívő embernek javasolni.

Volt olyan eset, hogy az egyik kliensem bejött ide a gondozóba, teljesen részegen. Lefektettük a földre. Eljött a nyolc óra, amikor zárunk, és el kellett dönteni, hogy mit csináljunk vele. Formálisan egy dolgot tehettünk volna, azt, hogy kihívjuk a mentőket. Azok elviszik a kijózanítóba, ott jól megverik, és másnap reggel kidobják. Vagyis azon kívül, hogy én megnyugtatom a lelkiismeretemet, hogy megtettem minden tőlem telhetőt, érdemben semmi sem történik vele. Úgyhogy kivittük a házból, és lefektettük egy padra. Elkértem a pénzét, hogy el ne szedjék tőle – ezért másnap délelőtt vissza is jött. Ezek azok a dolgok, amelyek-nagyon elkeserítenek, és ami miatt úgy érzem sokszor, hogy tehetetlen vagyok.

Ott tudunk segíteni, ahol létezik jogi megoldás a kliens problémájára, csak nem elég ügyes hozzá, hogy végigjárja az utat. De ha nincs meg ez a jogi alap – ha például valakit önkényes beköltözés után kiraktak a lakásból –, ott semmit sem tudunk segíteni. De talán legsikeresebben a gyerekekkel tudunk foglalkozni. Nyári táborokat, klubokat, csoportokat, korrepetálást szervezünk, és ezek hatására – úgy tűnik – a gyerekek elkezdik megváltoztatni a családjukat.

• Belföld