Vágvölgyi B. András

Sok mindent szokás a jelenlegi magyar miniszterelnökre mondani, ezeknek egy része nem tűrné a nyomdafestéket (tízéves hibernálás után feléledt például a politikai disznó vicc, tetszenek figyelni?), más része meg elemzésnek szánt érdektelenség, sötétben való riadt tapogatózás, úgyhogy hagyjuk. Az azért sokszor elhangzik az éterben, leíratik nyomtatásban, hogy a mi Orbán Viktorunk az utóbbi években marketing szakkönyvekből politizál, a píárosok az istenei, maga a dolog hidegen hagyja, a dolog eladhatóságára koncentrál.

Sok ebben az igazság, a haszonelv szempontjából nem is nagyon vitatható álláspont ez. Orbán kancellár még ellenzéki pártvezető korában megtapasztalhatta, mit jelent egy elcseszett kampány az ártatlanság hímporának lehullta után (1994-ről beszélünk), hogy kell a jó PR, a reklám, az áruvédjegy, a tálalás, különben csak azért lehet imádkozni, hogy Wayne Gretzky felvegye a finn állampolgárságot, és a Suomi-Finland felirat díszelegjen a legendás 99-es mez elején. Bármit, csak eladhatót, bárhogy, csak menjen.

Az utóbbi időszak politikai elemzéseinek kulcseleme a Fidesz-kormány ideológiamentessége, és annak kutatása, hogy van-e ennek a garnitúrának társadalomeszménye überhaupt? A Fidesz – MPP olyan, mint az ifjú Casanova, mindenkit el akar csábítani, aztán, ha nem sikerül, megorrol az el nem csábítottakra. Csábításában nem válogatós: kiábrándult szabaddemokratától, évtizedes korrupciótól agyonhajszolt ex-MSZMP-tagtól MDF-es ún. értelmiségiig, pártütő kereszténydemokratáig, vérnősző kisgazdáig, mindegy, szivárványkoalíció, multifunkciós, körkörösen felhasználható szövetségi politika. A fideszes társadalomeszmény jól hangzó lózunggyűjtemény.

Esélyegyenlőség, vidékfejlesztés, a nómenklatúrás elit leváltása, új elit képzése és felemelése. Későkádári elitek leváltása, rendszerváltó folyamat kiteljesítése, a pont a Nagy Imre-újratemetésen elhangzott beszéd végén. Az egykori "semmi hatalmat senkinek”elvében hívő, a szabadelvűséget az extrém sportok szintjén űző gárda, aki olyan országban akart élni, "ahol a törvény nem csak a kólát védi", ma reklámszlogenszinten ugyan megfogalmaz egy-két szociológiai közhelyet, de a jelentés, a mögöttes tartalom az, hogy minden hatalmat NEKÖM. Az Egészet akarja, s ráadásul mohó.

1998 őszén, egy fakó fényű víkenden Orbán Viktor és Mádl Ferenc, valamint néhány ó- és neofita konzervatív elvtársuk hajóra szálltak, hogy megvitassák a polgári jövő helyzetét a lángoktól öleltben. A kancellár egy vészjóslóan polgári vasárnapon abszolút polgári módon polgári hajókirándulásra ment a Dunán. Itt a fehér garbóval és a hozzá tökéletesen passzoló sötét zakóval jelzett – az azóta leszerződtetett Habsburg-protokollfőnök elismerő laposságait méltán kiérdemlő – polgári lazaság, a kemény, olykor csurkista felhangú beszédben pedig a polgári határozottság jegyében szólt az ő népéhez. Kiegyenlítettség, dialektika. Az esélyegyenlőség lett a nap szava, a nap technikája pedig a csúsztatás. A beszéd hangneme nem volt új azoknak, akik tanulmányozták a korpulens dráma- és forgatókönyvíró vagy más jobbpolgári szélsőradikálisok írói munkásságát. A kancellár balanszokról, megoszlásokról, egyensúlyokról beszélt. Hogy ő, az esélyegyenlőség szenvedélyes szerelmese akár még a kormányfőként rendelkezésére álló pimf eszközök használatától sem riadna vissza, hogy a gazdasági életben és a médiában egészségesen kiegyenlített viszonyokat hozzon létre, hiszen napnál világosabb, hogy az előbbiben az MSZP, az utóbbiban pedig az SZDSZ képviseli magát választási eredményét meghaladó mértékben. Orbán Viktor, mint afféle tájékozott, hazájában otthon lévő, jelentős társadalmi beágyazottságú ember, aki tudja, hogy Magyarországon, ha nincs valamire szoros határidő kitűzve, akkor a dolog evaporálódik a légben, kitűzött végpontot is: mikorra kell az áhított egyensúlyt létrehozni. Fiatalos lendülettel, polgári energiával, a viszonylag korainak tekinthető februárt jelölte meg, majd gőzerővel munkához látott. A gazdasági nyomulást, a '99-es költségvetés elemzését szakanalitikusra hagyom, akárcsak a közszolgálati médiakuratóriumokkal kapcsolatos ámokfutást. Tanulságos viszont az a médiapolitikai perverzió, ami a három napilap megkívánt összevonásában öltött testet. Gondoljunk bele egy pillanatra: a nemzetes Nemtudomka Kristóf Attila és a Napi Orbánviktor-os O. Kovács Attila héjanásza az avaron. Ludwig Emil meg Pilhál György fognak publikálni azokon a hasábokon, ahol egykoron Szabó Zoltán szokott volt. A megálmodott lapfinanszírozás is tanulságos. Stumpf kancelláriaminiszter ellátogat Angliába, tárgyal a konzervatív Daily Telegraphfal, arcán terül egy akkora mosoly, mint a Kisalföld, mikor megérkezik Budapestre, és közli a jó hírt. Aztán csönd az angol bizniszről, majd az új ötlet: az egyik állami bank, történetesen most a Magyar Fejlesztési Bank csinálhatna egy sajtóholdingot, kezdhetné rögtön az új kormánynapilap kiadásával. Az angolok, bármennyire is konzervatív szellemi tejtestvérei a mai magyar kormánynak, talán elálltak az üzlettől, hiszen ott azért a sajtó függetlensége a kormánytól és általában a pártpolitikától olyanfajta szentség, amin nincs az a nemzetközi toryszolidaritás, mi változtatni tudna. A maradékelv alapján tehát a magyar banki megoldás, az mégiscsak tuti, és a déjŕ vu is jólesően otthonos.

A közhiedelem úgy tudja, hogy a Népszabadság nyári, Josip Tot-os, Kaya Ibrahim-os cikksorozatára a kormányzati fiaskós titkosszolgálati Fidesz-megfigyelés-ügy volt a válasz. Jól tudja a közhiedelem, de nem ez volt az egyedüli akció. A Simicska-hivatal egyik első bevetése volt a vizsgálat a Primus Kft.-nél, a Népszabadság hirdetési sales-cégénél, és igazán jól értesültek még azt is tudni vélik, hogy magyar kormányfutonc ment Németországba Bertelsmannékhoz, hogy felajánlja az MTV 2-t a Népszabadságért. A válasz elutasító volt, de azon tényleg érdemes elstudírozni, hogyan csinált volna a polgárok kormánya szocialista napilapot? (Csak egy módot lehet elképzelni: ha az egyetlen kétkapuzó játékos, a vezérpropagandista Bayer Zsolt – aki 1993-ban, megundorodván az azóta ismertté vált nevek által irányított Fidesz-pártpénzügyektől, a Népszabadságba ejtőernyőzte magát újságírónak – vállalna vezető szerepet a polg. szoc. legkedv. napilapnál. Ugyancsak érdemes belegondolni, ha igaz e hír, hogy a kormányzatnak a gyűlölt szocialista napilap semlegessége egy amúgy összeolvasztásra szánt közszolgálati csatornát, annak kereskedelmiesítését is megérné, az azzal járó összes balhéval.)

---

A nyolcvanas évek közepén mondta egy ismerősöm valakiről, aki már akkor is jelentős eredeti tőkefelhalmozó volt, az önérdek apostola, elvekre, eszmékre, szolidaritásra fittyet hányó cinikus, mintegy jellemzésképpen, hogy XY egy geci. Ezt értettem. Elismerőleg csillogott viszont az ismerős szeme, úgy tekintett a jövőbe, mint valami ismert szovjet szocreál bronzábrázolás, elégedetten csettintett is, és ez megzavart. Azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy a geci jelzőt pozitív kontextusban hallottam. Akkori értelmezésen szerint jelentése: célratörő, becsvágyó, törekvő, skrupulusok nélküli sikerember. Néhány évvel később, a piacgazdasági átmenet és a privatizáció nagy csatáiban aztán elterjedt Magyarországon a pozitív geci mint emberfajta, és mára ott tartunk, hogy aki nem ezt a viselkedési stílust képviseli, az szerencsétlen nyomorult, XIX. századi idealista, Zeitgeist-diszkonform, élhetetlen véglény. Gyakran morfondírozok mostanában, mikor jelent meg a gecizmus politikai kultúrája a Fidesz (majd: – MPP) közszereplésében. Másfelől közelítve, mekkora a Fidesz – MPP és jellegadó figurái szerepe, hogy a kilencvenes évek Magyarországán a gecizmus össznépi ideál, hogy a siker és a falmelléki módszerek, a dörzsöltség, agresszivitás, kíméletlenség szinonimák. Az erőpolitika és a paranoia rulez, focihasonlatok híresülnek el (egész pályás letámadás), többre hivatott, jófejű emberek logikai-nyelvi bakugrásai minden hullámhosszon hideg polgárháborúról, fizikailag legyőzendő politikai ellenfelekről, akik talán nem is részei a nemzetnek; új szintaxisblokád. Minden megtehető, amit az írott jog nem tilt, sőt. A szokásjog, a common law, az etika, a jó ízlés smafu. Győzni, de mindenáron, vagy legalább az ellenfél veszítsen, hiszen a politika (gondolják ők) egy nulla végösszegű játszma, ha a másik veszít, az mindenképpen győzelem.

A közszereplő nemcsak tetteivel, de kisugárzásával is hat. Sőt! John F. Kennedyről elsősorban nem a a Disznó-öbölbeli fiaskó, a rakétaválság vagy a vietnami háború kezdete okán asszociál az emberek zöme, hanem a jóképű, fiatalos, vagány politikus képe miatt, aki mert színes egyéniség lenni a politika leginkább szürkének gondolt világában, nagyvilági egy puritán országban. (Nem emlékszem, hogy olvastam volna elemzést, hogyan hatott a JFK-imidzs pár évvel később az életforma-forradalmárokra, pedig szívesen olvasnék.) Orbán Viktor a jófej, radikálisan ellenzéki diák imágójával kezdett, és a széles néptömegek ezt a képet őrizték meg róla úgy 1994-ig. (A széles néptömegek mindig jelentős spéttel figyelnek fel a változásokra.) A rövid visszavonulás és az újrakezdés után viszont, már hosszan gombolódós mellényre és kifogástalan nyakkendőre váltva, Orbán lett a magyarországi cinikus keménykedés viselkedés- és politikai kultúrájának szimbóluma, tehát a fenti hasonlat alapján a (politikai) gecizmus oltárképén a főalak. Orbán a rendszerváltás jelentős figurája a személyes kisugárzás és hatás szempontjából is; ahogy Kádárnak a vállvonogatós, szőnyegalásöprős, fű alatti ügyintézős mentalitás terjedését köszönhette a szépre éhes, tudni vágyó magyar nép, addig Orbán a határozott, kemény döntésekre képes magatartásformák hirdetője. Mi ezzel a baj? Hiszen olyan korszerű, annyira amerikai, annyira az akciófilmek világát megidéző, hogy az ember már tényleg legszívesebben egy multiplexben nézné egy vödör lájt kólával és egy vájdling popkornnal a kézben.

A kancellár megtalálta a megfelelő partnert is az új politikai stílushoz. A kung fu nevű kínai küzdősport és önvédelmi diszciplína wing chun nevű iskolájának van egy harcmódja, amit tapadó kezeknek hív. Becsukott szemmel is kell gyakorolni, lényege, hogy az ellenféllel érintkező kéz a másik kéztartásának, mozdulatembrióinak irányából sejtse, tudja, merre irányul majd a támadás, milyen technikát készül a szembenálló alkalmazni. A karácsonyi MaNcsba írt cikkében Kis János meggyőzően érvel amellett, hogy amit most a kormány és a szocialisták csinálnak, az valami ilyesmi, támadás, védés, oda, vissza, apró s nagyobb jelzések, szálljál le az én gengszteremről, akkor én sem fogom piszkálni egy ideig a te maffiózódat. Jogos a sikoly: Úristen, akkor most ezek fognak itt váltógazdálkodni! (Seres L.: Underpress. Beszélő, 1999/1.) A magyarországi gecizmus politikai kultúrájának nemcsak polgári, de szocialista tagozata is van.

Mit üzen a február? Történik-e valami? Korlátozódik-e a parlamentarizmus, lesz-e hatalomátvétel a médiában, megtörténik-e a gazdasági hatalomváltás, a majdnem rendszerváltás leszámol-e azzal, amit eddig rendszerváltásnak ismertünk, lesz-e Princz-per, ilyesmi? A parttalan parlamenti csatározások korlátozzák a törvényhozás hatékonyságát. Üljön össze a T. Ház háromhetente, az majd jól kiküszöböli ezt a problémát! Nincs új a nap alatt: már a szakkollégiumi években ez volt az egyik fő megosztó vonal, a szakmaiság vs. nyitottság és demokratikus hablaty. Minek szűkíteni egy demokratikusan megválasztott kormány mozgásterét folyamatos pofázással, mikor amit a kormány csinál, az par excellence jó?! A kormány a médiához ugye nem nyúl, mert ezt tiltja a meggyőződése, jó, hát a kuratóriumokban egy kicsit túlreprezentált lesz, de hát nem volt többségben, mikor a médiatörvényt elfogadták, és önkéntes jogkövetőként csak tartja magát a törvényhez (betűjéhez). A gazdaság meg? Új magyar elitet, új magyar középosztályt! Ne legyünk mi német (amerikai stb.) gyarmat! Hogy a kormányzat első félévi ténykedése és hanghordozása miatt a magyar nagytőke egy része kimegy az országból? Nna, kérem: tudjuk milyen nagytőke az, neki is meg mindenkinek jobb, ha elmegy. Ültessük az elmúlt tíz évet a vádlottak padjára? A Kunos-per miről szól? Az Agrobank vezetőjét olyan tőkekihelyezési és hitelezési gyakorlatért ítélték végrehajtható szabadságvesztésre, melyet a Chikán Attila vezette Gazdasági Minisztérium követendő gyakorlatnak lát. (Az elnöki kegyelem igazságügy-miniszteri elvetése már csak hab az arrogancia és a relativizmus tortáján.) Az Agrobank-ügy jelentősége óriási, a gazdasági életben kell fegyelmező erővel bírnia, de smafu egy lehetséges Postabank-perhez képest.

A fideszes gecizmussal nem az a baj, hogy őrületesen sokat rontana az ország állagán. Az Antall-kormány idején még tényleges volt a veszély, hogy balkanizálják az országot a sok ajrópázó dumájukkal, rendies viselkedésükkel, csendőrnosztalgiájukkal, alkalmi fegyvercsempészeti hajlamukkal és bornírt amatörizmusukkal. A Horn-kormányra nagyon-nagyon sok rosszat lehet és kell elmondani a miniszterelnök artikulációs és karhatalmista problémáiról, a kabinet többi szoci tagjának krónikus kleptomániáján át azokig az önjelölt szabaddemokrata értelmiségiekig, akik pótrendszerváltásként élték meg 1994-et (az igazi alatt még kivártak), és a kiszistákkal pariban, miniszteriális tanácsadóként oly kevéssé tudták szimpatikussá tenni a liberalizmust. Viszont a Horn-kormány alatt stabilizálódott az ország, a szomszédsági kapcsolatok, a NATO-csatlakozás, a gazdaság új pályára állítása nagyon fontos eredmény. Az Orbán-kormány ronthat ezen, hosszú távon, de még nem rontott. Ami ennél lényegesebb: a kancellár és közvetlen beosztottjai felelősséggel tartoznak azért, hogy az általuk sugallt kép a sikeres ember imidzsét az erre fogékony korosztályokban az arroganciával, erőszakossággal, pökhendiséggel rokonítja.

A gecizmus kocsmai műfaj. A rohamcsapat behatolt az egységbe, megmarkolt egy piros szkájborítású vasszéket, azt átdobta a bárpulton, az üvegek közé. Lett nagy csörömpölés, szó bennszakadt, néma csönd, vásárlóközönség nézett a szájával, hogy most mi vaaaaan? Fenyegetőn elhangzott még egy dátum, hogy ha addig nem, akkor még fognak repkedni piros szkájborítású vasszékek, lesz csörömpölés, visongás. Két lehetőség van: vagy marad a néma csönd, vagy megkezdődik a tömegverekedés. Az a baj a politikai gecizmussal, hogy egyik lehetséges kimenetele sem jó.

• A hónap üzenete