[Solt Ottilia]

Nyomtatóbarát változat

S. T.[SZJ] még általános iskolás volt, mikor először csukták börtönbe izgatásért. Mint afféle élénk eszű, kalandkereső, kissé elhanyagolt külvárosi munkásgyerek megismerkedett egy felnőttel, aki „klerikális” röplapokat bízott rá. Hónapokig ült vizsgálati fogságban az ÁVÓ egyik alkalmi börtönében. A bemutatkozó pofonokon túl nem verték, viszont nem hagyták aludni, és nem engedték WC-re, amíg alá nem írta vallomását. Két évre ítélték. A fiatalkorúak börtönében érte Nagy Imre 1953-as amnesztiája.

Befejezte az általánost, beállt ipari tanulónak, de szakmunkás-bizonyítványát csak jó 20 évvel később szerezte meg, mert közben újra lecsukták, ez alkalommal imperialista-barát szervezkedésért. A Rákosi-féle visszaütés rövid időszakának kis mellékterméke volt ez az éber szakmunkásoktató jóvoltából felfújt ügy, de a rovott múlt hitelesítette a képtelen vádat. Újabb súlyos évekre ítélték. Életében nagy változást jelentett, mikor a börtönben elérte a nagykorúságot, s felnőtt politikai elítéltek közé helyezték. Megkezdődött az az iskola, melyről annyit olvashatunk és hallhatunk a munkásmozgalom nagyjainak élettörténetéből: a politikai foglyok szabadegyeteme. Hála a gyakori zárkaátrendezéseknek, sok mindent tanult, idegen nyelvtől ideológiákig. Fogékony korban lévő érdeklődő hősünkről nem is peregtek le nyomtalanul ezek a hatások; alighanem az itt tanultak képezték egy következő politikai ügyének alapjait.

A patinás, nagy hírű büntetőintézetben hónapokkal a forradalom előtt már alakult a POFOSZ, a Politikai Foglyok Országos Szövetsége, így a rabok már valamelyest szervezetten tudtak fellépni, mikor a forradalom híre beszivárgott a börtönbe (javarészt az őrök közlésein és viselkedésén keresztül). S. T. nem emlékszik pontosan, hogy október végének melyik napján nyílt meg a börtön ajtaja. A lakosság pénzzel, cigarettával látta el az utcára lóduló rabokat, őt magát például éjszakára is befogadta egy ismeretlen vasutas családja, polgári ruhába öltöztették, és rabruháját elégették. Másnap a területi forradalmi bizottság igazolványt adott azoknak a kiszabadult elítélteknek, akik jelentkeztek; ezzel felszerelkezve indult haza.

Megkereste a szüleit, jelentkezett a kerületi rendőrségen (ott egy forradalmi bizottságot talált), s azok személyi igazolvánnyal látták el. Majd egy újságban felfedezte a POFOSZ november 1-jei gyűléséről szóló értesítést, már reggel elment a meghirdetett helyre – valahová a Vas utcába – s az összegyűlt tömeggel ment át az Uránia moziba. Nem nagyon tetszett neki a gyűlés légköre. Véleménye szerint a legtöbb felszólalót egyéni sérelmei foglalkoztatták. Később csatlakozott egy nemzetőr-alakulathoz.

November 4-én egy tankágyú lövedékének repesze megsebesítette. Hazamenni nem mert, mert sokan látták a lakás környékén fegyverrel. Egy rokonánál, más környéken húzódott meg.

A fegyverropogás elültével beállt rakodónak – valamiből meg kellett élnie. 1957 márciusában letartóztatták, hogy leülje hátralevő büntetését.

Ismét vizsgálati fogságba került. Lenyomozták a forradalom alatti tevékenységét. Ezt megúszta, nem kapott újabb ítéletet. 1958-ban egyéni kegyelemmel kiszabadult. Ekkor még nem volt 25 éves. Az általános iskola padjainak koptatása óta egy évet is alig töltött egyhuzamban szabadlábon, holott nem csinált semmit, ami bűnözéshez hasonló volna.

Kissé megkésve hozzáfogott, hogy kialakítsa valahogy az életét. Ama bizonyos rokon szoba-konyhájában kapott helyet; elhelyezkedett mindenes segédmunkásnak egy szakorvosi rendelőben; udvarolgatni kezdett; egy menyasszonyt – csinos, dolgos vidéki lányt, aki a fővárosban cselédeskedett – elszalasztott, három év múlva végül megnősült. Egy munkatársnőjét vette feleségül. A rokon szoba-konyhájába érkezett két gyerek. Mikor a kisebbik egyéves lett, S. T.-t ismét letartóztatták. Ezúttal fegyveres összeesküvés volt a vád, kapott érte 12 évet. (Ügyvédi, majd ügyészi fellebbezésre végül 10 éves ítéletet emeltek jogerőre.)

A bevezetőben említett okokból elégedjünk meg annyival, hogy „balos” összeesküvésről volt szó, hogy – eltérően S. T. eddigi politikai bűnpereitől – most valóban szervezkedett, s a csoportnak tényleg voltak fegyverei. S. T. a politikai elítéltek között töltött hosszú évek alatt, úgy látszik, átpolitizálódott, igényt tartott arra, hogy befolyásolja az ország sorsának alakulását; s kevéssé illeszkedett be a „nemzeti közmegegyezésbe”, miszerint az emberek törődjenek magánboldogulásukkal, a politikát pedig hagyják a hatalomra.

Ez a börtön már a konszolidáció börtöne volt, érdemes egy pillantást vetni rá; kikkel ült együtt S .T., kik voltak a politikai foglyok a hatvanas évek legvégén, a hetvenes évek elején? Egy viszonylag megállapodott időszakra, amikor sokáig nem rendezték át a foglyokat, börtönszektorának 19 lakójára tud visszaemlékezni. Közülük hárman még háborús bűnösök voltak, életfogytiglani büntetéseiket ülték. Ketten az ő bűntársai, fegyveres összeesküvők a hatvanas évek második feléből. Egy falusi fiú szabotázsnak minősített gyújtogatásért volt ott, öten izgatásért. (Közülük ketten cigányok, egy harmadikat legalább ötödször ítélték el ezen a címen.) A legnagyobb csoport – húszból hét – ’56-os tevékenységéért kiszabott büntetését töltötte.

S. T. valamelyes kedvezménnyel nyolc év múlva szabadult. Immár csaknem 40 éves. Felesége közben elvált tőle. Megint menedéket kapott a szoba-konyhában, 1137 Ft-ot és a rajta lévő ruhát mondhatta magáénak. 12 Ft-os órabérrel tudott elhelyezkedni, mint betanított munkás (a szakmát többször űzte a különböző börtönökben) körülbelül felét kereste annak, amit az ő korában egy szakmunkás kapott.

Mindent kezdett elölről. Szabadulása után egy évvel letette a szakmunkásvizsgát, két évvel később újra megnősült. Ama bizonyos elszalasztott menyasszonyt vette el, aki közben férjhez ment, szült két gyereket, majd el is vált. Az asszony betanított munkásként dolgozott egy gyárban, azt csinálja azóta is, ugyanott. Rövidesen született két újabb gyerek, az asszony garzon méretű lakásában immár hatan, sőt idővel heten szorongtak, mert S. T. első házasságából származó egyik lánya is hozzájuk költözött. S. T. most némi nosztalgiával gondol vissza arra a régi kis lakásra. A mostani, melyet a nagy családra való tekintettel utalt ki nekik a tanács, nagyobb ugyan, de nem annyival kényelmesebb, mint amennyivel többe kerül. Hiába van három szobájuk, fűteni csak egyet tudnak, s mindig rossz valami, a sok javítás eszi a pénzt. Régi lakás, évekig üresen állt, nekik kellett a romokból helyreállítani.

S. T.-t tavaly is, tavalyelőtt is elég súlyos baleset érte munka közben. Fizikumának és idegeinek is túlságosan megterhelő már az a harmincévesekre méretezett teher, amit ötven éven túl vállalnia kell. Az utolsó balesetből eredő sérülés nem akart gyógyulni, az SZTK-daráló betegállományban tartotta, de nem törődött vele. Fájdalmak és szorongások közepette rágta magát, hogy talán fizetnie kellene valami jó orvosnak, de miből? Nem százalékolták le; könnyebb munkát keresett. Egyre inkább az asszonyra hárul a pénzkereset gondja. Reggel hattól délután hatig dolgozik, ha teheti, s a férfira maradnak a házi teendők, a gyerekek. S. T. – úgy tűnik – nehezen tudja elrendezni magában ezt a számára szokatlan szereposztást, mind többet cigarettázik, s mind gyakrabban nyúl a pohár után.

Nem nagyon gondolná az ember erről a halk szavú, olvasott, korosodó férfiról, aki jól nevelt és tisztelettudó kisgyerekeit példás családapaként sétáltatja a Városligetben vasárnap délelőttönként, hogy összesen majd negyedszázadnyi börtönbüntetésre ítélték jogerősen, s ebből több mint tíz évet le is töltött – négy részletben.

A házmester bizalmasan megsúgta neki, hogy úgy kéthavonta még mindig megjelennek a rendőrök és érdeklődnek S. T. felől.

---

V. A.[SZJ]-éknál három kutya osztozik a népes családdal a kis panellakáson. Az egyik a családfő kutyája, a másikat a zátonyra futott házasságból hazaköltözött nagyfiú hozta magával, a harmadikat pedig a legkisebbik, aki alighanem a kutyával is demonstrálni akarta, hogy őt sem lehet semmibe venni. A család hónapok óta nem tud megegyezni, melyik kutyának vannak és melyiknek nincsenek jogai a házban. V. A.-t túlnőtték a gyerekei, már nem tudja érvényesíteni családfői tekintélyét. Pénzt is inkább a felesége keres, meg a nagyobb gyerekek; ő maga évek óta leszázalékolt, rokkant. Amikor nagyon nincs pénz, alkalmi munkákat vállal, de egy-egy szobafestés után napokig feküdnie kell, mert a szíve nem bírja.

Perében több halálos ítéletet is hoztak 1958-ban; többek között a testvérét végezték ki. Egy fegyveres csoport tagjai voltak, amelyik sokáig tartotta magát november 4. után is. Ő megúszta a kötelet, mert nem tudták rábizonyítani, hogy fegyverét használta volna, s egy ávós, akit családjával együtt őrizetbe vett, mellette tanúskodott. Az amnesztiával szabadult, de roncsként került ki a börtönből. Már ott benn megbénult egyszer, még a vizsgálati fogságban.

Egyik halálra ítélt társa rá, mint életben maradóra bízta pár hónapos kisfiát, akit soha nem látott. Mikor kikerült, megkereste az özvegyet és a gyereket, s nemsokára feleségül vette az asszonyt.

V. A. falusi iparosgyerek. A bátyját iskoláztatták a szülei, és mozgalmi karrier elé nézett. Mint DISZ-funkcionárius került föl Pestre. Idővel V. A. is követte a fővárosba, s miután letöltötte katonaidejét, végleg Pesten szándékozott megtelepedni.

A forradalom kitörésekor az apjuk üzent értük: azonnal menjenek haza. V. A. hajlott volna erre, mindenesetre nem maradt benn az üzemben, holott ott javában szervezték a munkások saját fegyveres őrségét; elindult a bátyját megkeresni. Egy nemzetőr-csoportban talált rá, s végül némi rábeszélésre velük maradt.

A vereség után ők a maguk részéről egyszerűen hazamentek, ki-ki felvette a munkáját, s éltek békében egy egész évig. Akkor tartóztatták le őket s a csoport többi itthon maradt tagját.

V. A. azt meséli, hogy ebben az időben a vizsgálati börtönt görög fegyőrök őrizték, és keményen verték a foglyokat. A vizsgálótisztek neveket akartak, újabb és újabb neveket. A vizsgálati fogság után az ítéletet végrehajtó börtön valóságos paradicsomnak tűnt.

Figyelemre méltó politikai folklórra utalnak V. A. különféle értesülései, melyeket beszélgetéseink során hallottam tőle. Például rabtársaival együtt szilárdan meg van győződve róla, hogy Déry Tibor írta a Fehér Könyveket, s ezért engedték ki már 1961-ben. Banánt, narancsot és csokoládét is ezért kapott a börtönkórházban, ahol a Fehér Könyv megírása céljából külön szobát bocsátottak a rendelkezésére. V. A. úgy tudja, hogy Rajk László perbe fogására azért került sor, mert Tito lányát vette feleségül, s az ifjú Rajkot azután kezdték vegzálni, hogy Tito meghalt, nem védhette meg tovább az unokáját.

V. A. és felesége még három közös gyereket nevelt fel a kivégzett bajtárs gyereke mellett. V. A. rokkantnyugdíja minimális, hisz alig van a nyugdíjba beszámítható éve. (Mint ismeretes, a börtönévek, amennyiben öt évnél többre rúgnak, eltörlik a korábbi jogosultságot.) Évekig nem nélkülözésben, hanem nyomorban éltek.

A gyerekek lassan kinőnek az iskolából, most már könnyebb lehetne az életük, viszont V. A. testileg-lelkileg tönkrement, s a maga számára feldolgozhatatlan sikertelenség mérge árad a család felé. Hogy is tudná V. A. elfogadni, hogy míg társai meghaltak a bitón, míg ő morzsolta a börtönben a véget nem érő életet, a külvilág igyekezett elfelejteni őket?

• A létminimum alatt