Haraszti Miklós

Nyomtatóbarát változat

Az 1956 után születetteknek nincsenek közös emlékeik. De az akkor legkisebbek emlékei is meglepően bőségesek azokból a bizonyos napokból. S egyáltalán nem csak harcokról, töltényhüvelyekről és halottakról.

Azt hiszem, a forradalom emlékezetéhez hozzájárult, hogy hónapokig zárva voltak az iskolák, s aztán nagyon furcsán működtek jó ideig. S az a furcsa iskolaév a meglazult fegyelemmel, az eltörölt kötelező orosszal és az engedélyezett hittannal csak ráadás volt arra, hogy hetekig a szüleink is otthon voltak, lévén sztrájkban vagy kényszerű szabadságon. Sokan akkor ismerték meg a családjukat.

Nem lehet elfelejteni, hogy eltűntek a megoszthatatlan, száraz gondok, s valami meleg, ősi együttműködés folyt: vadászat. Hiszen mi más volt a családtagok váltott részvétele a törzsi sorban állásban a pékek barlangjainál?

Leginkább 1956 őszére harapok vissza, ha a család iránti nosztalgiát töményen ízlelem. De nekem sok jutott ’56-ban a keserű mellékízből is, ami a rosszul szerető családokban lappang. És túlságosan sok jutott abból a furcsa iskolaévből; annyi, hogy soha nem fogom kiheverni.

12 éves koromig, egészen pontosan 1956. október 23-ig a Városliget mellé, a mai István gimnázium épületébe jártam iskolába. Különleges, Sztálinban boldogult iskola volt. Nem élhette túl azt a napot, mondhatni, rádőlt az a nap.

Reggel utoljára utaztam végig Sztálin óriás szobra előtt a repülőtérnyi nagyságú Sztálin téren, mégpedig a Sztálin 70. születésnapjára hetvenesnek elszámozott trolibuszon. Az iskola előcsarnokában is Sztálin szobra állt, de az iskolát nem őróla nevezték el. „Maxim Gorkij magyar–orosz iskola”, ez volt a hivatalos neve, ha magyarul mondták, de orosz–magyar volt a sorrend, ha oroszul. Érdekes, mindig is Gorkij neve volt az óriás Sztálin előrehajított kultúrbunkócskája; ma is itt hever körülöttünk néhány: Gorkij, az orosz könyvtár, Gorkij, az orosz könyvesbolt, Gorkij, az orosz mozi. Tudják, szemben a Maxim bárral.

Szüleim nem nagy hatalmú, de régi és buzgó párttagok voltak. Valahogyan sikerült elintézniük, hogy bekerüljek a gyarmati előkelőségeknek ebbe a magániskolájába. A többiek majdnem mind magas rangú szülők gyermekei voltak, némelyik kölyköt sofőrök hozták-vitték fekete Zileken és Ziszeken.

Valószínűleg nem is a szovjet hatóságok, hanem a Moszkvát járt szülők követelték ki a Gorkij-iskolát. Ha már nekik nem adatott meg, legalább gyermekeik úgy nőhessenek fel, mintha Magyarországot már teljesen megemésztette volna a kommunizmus hazája. Nyelvben és kultúrában ne szenvedje meg túlságosan a gyerek, hogy a szülőt hazájába száműzte a párt.

Máig sem tudom, hivatalosan mivel indokolták a Gorkij-iskola létezését, hiszen még abban is a szovjet mintához igazodott, hogy tízosztályos volt. A hatéveseknek először kétosztályos előkészítőbe kellett beiratkozniuk, nekem a Váci úton, az akkor természetesen Sztálin-hídnak nevezett Árpád-hídnál találtak helyet a szüleim. A Szív utcában laktunk, a távolság szüleim ambícióit mérte. Már ott is mindennap volt orosz óra. Utána vizsgán válogattak a biztos bejutók mellé az ismeretlen nevek közül. Végül a Gorkij-iskolát nem harmadikosként kezdtük, hanem az illúzió kedvéért megint elsősök lettünk, így együtt adta ki a két birodalmi iskola a 12 félgyarmati magyar osztályt – de persze nem az én évjáratomnak.

Mindent oroszul tanítottak a magyar irodalmon kívül. Az orosz írás hetvenöt fokos szögben döntött betűket kíván; külön papírbolt tartotta a ferdén vonalazott moszkvai füzeteket. Természetesen magyar írásunk is jobbra dőlt, a cári szabvány szerint. Oroszul tanultunk számtant, másképp szoroztunk és osztottunk, mint az általános iskolások. Hosszúkás, kétnyelvű bizonyítványunkban több volt a tantárgy. S nemcsak a valódi orosz tanárainkat, hanem a magyar tanárokat is orosz módra szólítottuk. Például a tornatanárt Sztyepán Sztyepánovicsnak, mert neki is, apjának is Kovács István volt a neve. Mindennap imádtuk a Szovjetuniót, zsebünkben eredeti szovjet selyem vörös nyakkendőket simogattunk, és 1953 márciusában, amikor Sztálin meghalt, egész nap együtt zokogtunk a tanárainkkal.

Tudtam, hogy kiválasztott vagyok, de ez természetes és apolitikus állapot volt a számomra. Nem láttam magunkat társadalmi térben, nem érzékeltem a janicsáriskolánkat ostromló megvetést. Az én valóságom maga a jó ügy volt, ahogyan a Szovjetunió harca és békéje megtestesítette, és ahogyan iskolám és apám megkövetelte.

A jó ügy szeretetéhez látszott tartozni apám kíméletlensége is. Maga alá taposott engem, bele a szovjet talajba. Nem láttam, hogy a senki földjéről igyekszik szabadulni, azt akarja: én váljak az ő gyökerévé.

De talán mégis megsejtettem, mennyire törékeny a kiválasztottságom. Elmondok két kommunistagyermek-szorongást.

Az előkészítő iskolában, hatévesen, kitartóan bántott a félelem, hogy ez az egész boldogságos világ, amelynek növendékévé fogadtak, csupán a felnőttek játékos összeesküvése. Az a leghatalmasabb ország, amelyik velünk van, az a legnagyobb tanító, aki gondoskodik rólunk, mindez oly csodálatos volt, hogy félni kezdtem, elveszíthetem. Ugye nem csinálnak belőle később valami vacak Mikulást? Az összeesküvők szerencsére fáradhatatlanok voltak, orosz iskolát, orosz nyelvet, dalokat, filmeket, valódi szovjet úttörőket szolgáltak fel, s mindezt csak azért, hogy én ne csalódjam. Izgultam, ne hibázzanak. Nekem mindegy, van-e, nincs-e Szovjetunió, csak ne derüljön ki a jóságos csalás. Azt hiszem, végül is a büntetések nyugtattak meg, hogy mindez mégis valóság.

Később, már a Gorkij-iskolában, azon tépelődtem, hogyan tudhatnám meg, vajon akkor is felismerném-e a jó ügy igazát, ha rossz helyen, mondjuk Amerikában kellene gyerekeskednem? A szerencse fogalma sötét felhőket küldött az ész és akarat napja elé. Végiggondolni sem mertem, nemhogy megkérdezni, mit érezhet, aki az emberiség tévelygései idején, gonoszok uralma alatt, netán éppen elnyomók családjába születik? Vajon ha velem történne ez, mit sem vennék-e észre? S ha nem látnék tisztán, vajon sajnálatra volnék-e akkor méltó, vagy inkább gyűlöletre? S aztán az elkerülhetetlen vég, az igazak győzelme, a felszabadulás, a nép uralma, a forradalom nem érné-e igazságtalan, kegyetlen csapásként a mit sem sejtő elnyomók gyerekét?

Egyik napról a másikra lett vége ennek a reálisan létező szovjet paradicsomnak. Nagy Imre kormánya azonnal megszüntette a Gorkij-iskolát, s én soha többé nem láttam tanáraimat, akik huszonharmadikán, miután másnapra feladták a leckét, figyelmeztettek a délután várható közlekedési zavarokra.

Harminc év telt el, s én azóta mindig másképpen, számtalanszor újra játszottam magamban ezt a napot. A harmadik évtizedben megbocsátottam magamnak, amit a második évtizedben nem tudtam megbocsátani magamnak, azt, hogy az első évtizedben értetlenül és agresszíven fújtam én is az ellenforradalomról szóló hivatalos október-mesét.

Ifjúságom tíz éve telt el abban a hiábavaló erőfeszítésben, hogy valahogyan visszanövesszem magam köré a lerombolt mítoszt. De azért nem kell az évtized végétől kezdenem a saját időm számlálását, akkortól, amikor először szólítottam rendőrségi kihallgatóimat elvtárs helyett úrnak. Ők jobban tudták, mi történt velem, amikor már valamelyik hatvanas évek közepi október 23-án begyűjtöttek egy napocskára, s én számtalan fellebbezéseim egyikében épp ezzel a dátummal igyekeztem bizonyítani, hogy félreértenek. Hogyan kerülök ide az ellenforradalmárok ünnepén én, a baloldali elhajló? – dohogtam. Valójában október 23-a hozta életemben a legfontosabb változást. A forradalom lerombolta körülöttem az üvegházat, és belökött a keresés és a választás otthontalan szabadságába.

Látnom kellett apám önbizalmának túl gyors újjáépülését, amikor Kádár végre megmondta a rádióban, mit is kell gondolnunk. Azonnal elfelejtette, hogyan csendesedett el egész lényében, amikor a szovjet katonák visszavonását bejelentették, amikor Nagy Imre és Kádár forradalomnak ismerte el az eseményeket.

Nem szólt rám, elgondolkodva nézte, hogy Kossuth-címert rajzolok. „Minden ház kapuján van már” – mondtam neki. Dühroham helyett megengedte, amire vágytam, hogy kivágjam és levigyem. A házmesterhez, aki azelőtt évekig rettegett a veszélyes jelzőktől a lakógyűléseken, ahol apám ideológiai vitákat kavart és lagymatag kispolgárnak, ha nem osztályellenségnek vagy éppen fasisztának bélyegezte az unatkozókat. Amikor most rajzművészként bekopogtam hozzá, a házmester megsimogatta a fejem és csak ennyit mondott: „Szóval leküldött az apád.” Rémülten értettem meg, hogy apám az én Kossuth-címerem által kért békét; s hogy a házmesternek igaza van, apám gyáva. „Én nem leszek gyáva” – határoztam el, s kész volt a következő évtized magányos, hős butája.

Télen, amikor ismét megnyíltak az iskolák, én vörös pionírságra készen a körzeti iskolában találtam magam, harminc összeszokott fiú arénájában. A Gorkij-iskolában lányokkal jártunk egy osztályba, de nem ez volt a legnagyobb változás. „Ruszkik haza – menjünk haza” – zúgott a kórus minden osztályban. Hiába tetszett a jelszó fele, csak én nem kiabáltam és csak én nem döngettem a padot. De már oda volt az igazság magától értetődő volta. Egyszerre kisebbségben találtam magam, konfliktusban, szemben az egész néppel, s ami még rosszabb, meggyőződve, hogy a népnek nincs igaza. Csupa olyan állapot, amelyekben az előjelek változása ellenére azóta is benne vagyok.

Erkölcsi önvédelem, ami azóta történik velem. ’56 miatt lett a szenvedély neve politika. Október 23-a indított el a szembenállásban. Először öntudatlan karrieristaként, az idealizmust hazudó hatalom oldalán, a lázongó többség ellen. Aztán ortodox idealistaként a normalizáció ellen, amely pacsulit és lábvizet kevert az ambróziába, s mindenkit magához ölelt, aki hajlandó volt sunyítani. Végül, ama tíz év után, apai és rendőri pofonok által minden hatalom és minden alattvalói csendes többség ellen.

Higgyék el, nem sírom vissza az elveszett paradicsomot. De hadd panaszkodjam el, kettős nevelés hiányának ártatlan áldozata, hogy október huszonharmadika engem könyörtelenül belső emigrációba küldött a kádárista Magyarországra, s harminc éve, életem java után még mindig ebben az eszménytelen, lapító kultúrában kell lakoznom.

Harminc év óta az időnek ugyanaz a sánta ritmus: a haladás futóárok-kúszása körbe-körbe. Múlt helyett a kudarc kultusza, jövő helyett a körülmények siralma, siker és öröm helyett a szomszéd nyomor vigasza. Harc helyett az ellenállás tojástánca, szenvedés helyett a megtorlás bokazenéje.

Én már húsz év óta szívesen mennék akárhová, az utcára is, azt mondani: „ruszkik haza – menjünk haza.” Igaz, döngetni nem szeretnék semmit. De ki jönne velem volt osztálytársaim, vagy akár a volt ’56-os harcosok közül?

Itt megszakítom a panaszt, mert igazságtalan. Hiszen az én bátorságom a hatvanas években, amikor az ötvenhatosok még alig hagyták el a börtönt, annak a biztonságérzetnek a maradékából táplálkozott, amelyet gyerekként a hatalmi kultúrában szereztem.

Ma már az ellenzéket ritkán gyarapítják magamfajta hitehagyottak. Már nincs mit elhagyni. A fiatalok ideológiáktól menekülő, pragmatikus családokban nevelkednek. Ha tudni akarják, mi a demokrácia, már nem kell keletről nyugatra fordítaniuk a fejüket évtizedes, csikorgó mozdulattal. Egy nyugatra tekintő társadalomban élnek, könnyebb fölfedezniük, hogy vannak emberi jogaik. De ma sem könnyű az elhatározás, hogy nyíltan gyakorolni fogják tiltott jogaikat, s úgy fognak beszélni, írni, gyülekezni, mintha európaiak lehetnének: konzervatívok, liberálisok, szociáldemokraták, zöldek, anarchisták, euroleninisták, pacifisták, magyarok, zsidók, nők, valamilyenek.

Amint így döntenek, menekülhetnek ideológiáktól menekülő pragmatikus családjuktól. Ők is megszenvedik az 1956-os vereség következményét: a kádárizmus lapító kultúráját.

Amióta az eszmények nem számítanak, csak a tankok, ki-ki receptet keres magának a boldogulásra. Magánrecept lehetett csupán az enyém is: gerinctörés ellen kotyvasszunk, fogyasszunk tiltott irodalmat. De ugye nem is tagadhatnám, hogy azért beleloptam valamit a közös nagy recept gyerekkori utópiájából?