Skip to main content

Hajléktalanítás

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A Raoul Wallenberg Egyesület „hírhedt” tényfeltáró bizottsága és a Phralipe Független Cigány Szervezet miskolci képviselői február elején megbeszélést kezdeményeztek a miskolci városi tanács illetékeseivel. Tavaly február óta – amikor a gettóellenes küzdelem megindult – a sokadikat. A gettó nem épült fel, a tanács harcmodort váltott, de egyébként maradt minden a régiben. (Lásd „Hány ember fér el egy szobában?”, Beszélő, új folyam, I. évfolyam 2. szám.)

Az újabb megbeszélést az tette szükségessé, hogy a tanács fölszámolja a Török utcai nyomortelepet, de nem hajlandó valamennyi ott élő ember elhelyezkedéséről gondoskodni. Öt család ugyanis fáskamrában lakik, s ezeket természetesen önkényesen foglalták el.

Kertész Béláné, a lakásosztály vezetője szakszerű magyarázattal szolgál: szanálás esetében a tanács csak a korábbival megegyező színvonalú lakásról köteles gondoskodni, üres fáskamrájuk nincs, így a problémát nem tudják megoldani. Kertész Béláné jogérzéke rendkívül fejlett. Ha cigányokról van szó, bármikor előhúzza a kalapból azt a jogszabályt, amely lehetővé teszi az ügyfél elutasítását. A jogi érvelés lefegyverző és kikezdhetetlen.

Hogy más síkra tereljék a beszélgetést, az érdekvédők felvetik: a tanács egyéb részlegeinek talán volna némi kötelezettsége a szociális prevenció területén. Ha gondoskodnának arról, hogy a jogszabályok dzsungelében eligazodni képtelen fél- vagy egészen analfabéta családok is időben beadják lakáskérvényüket, ha szociálpolitikai eszközökkel megpróbálnák csírájában elfojtani a díjhátralékok felhalmozódását és a reménytelenné váló eladósodási folyamatot, ha megkísérelnének munkát szerezni, képzést szervezni az iskolába már nem járó, remény nélkül csatangoló szakképzetlen fiataloknak, röviden: ha létezne szociális gondozás, akkor talán a lakásosztály sem tudná ilyen pompásan villogtatni a jogszabályok fegyverét.

Az érdekvédők megemlítik, hogy Horváth Aladár, a Phralipe helyi titkára társadalmi munkában néhány hét alatt negyven családot juttatott lakáskérvényhez. „Na ja, de mi nem kaptunk több százezer forint támogatást a SZETA-tól!” – feleli erre a sokmilliós szociálpolitikai költségvetéssel dolgozó városi tanács illetékes előadója. (Az önkéntes társadalmi szervezetként működő SZETA az önkéntes támogatók forintocskáiból 140 ezret ajánlott fel a legszegényebb miskolci családok támogatására. Ebből a pénzből a Phralipe helyi szervezete összesen 100 család lakáskérvényét kívánja biztosítani oly módon, hogy a 2-5 ezer forintos letéti díj teljes összegének kifizetésére képtelen családok esetében hozzájárul a költségekhez.)

A beszélgetés során fölmerül az is, hogy a tanácsnak miért olyan sürgős a Török utcai telep fölszámolása, ha nem tud valamennyi ott élő család elhelyezéséről gondoskodni. A válasz szerint a döntés tanácstagi kezdeményezés nyomán született. A tanács nem tűrhette tovább ölbe tett kézzel, hogy ilyen áldatlan körülmények között élnek emberek. (A szabad ég alatt mégiscsak más.)

Folyik tovább az iszapbirkózás. Az elnökhelyettes a „fáskamrások” megoldatlan helyzetére utalva közli, hogy Miskolcon megnyílt az első átmeneti szállás. Igaz, egyelőre csak férfiakat tud fogadni. Ez a fáskamralakók közül elsősorban a kétgyerekes házaspárokat nyugtathatja meg. Az egyik ilyen házaspár öt évvel ezelőtt adta be lakáskérvényét, de az érvényét vesztette, mert két éve a telep egyik megüresedett lakását önkényesen elfoglalták. Két héttel később ugyan tanácsi határozattal visszaebrudalták őket a fáskamrába, de a városi tanács ma is érvényben lévő határozatának megfelelően, mint önkényes lakásfoglalók, öt évre kizárták magukat a tanácsi lakáselosztásból. De ha nem zárták volna ki, most akkor sem lennének jobb helyzetben, mert szanálásnál a lakáskérvénynek nincs jelentősége.

Az érdekvédők újabb javaslattal állnak elő. Arra hivatkoznak, hogy miután a miskolci tanács a „gettó” felépítésére vonatkozó saját korábbi határozatát visszavonta, megegyezés született a „gettóellenes” szervezetek és a tanács között: az eredetileg a „gettó” felépítésére szánt 100 millió forintból a városi tanács különböző eszközökkel (magánépítkezés ösztönzése, vásárlás stb.) külön lakásalapot biztosít, és lépcsőzetes cserékkel 100, különösen rossz lakásviszonyok között élő család soron kívüli elhelyezéséről gondoskodik. Kézenfekvőnek tűnik, hogy ebből a lehetőségből elsősorban azok részesüljenek, akiket korábban a „gettó”-ba költöztetés veszélye fenyegetett. Márpedig a Török utcai nyomortelep lakói közéjük tartoznak.

Amikor a városi tanács még védeni próbálta a „gettó”-tervet, azzal érvelt, hogy ebben a városban vannak olyan rettenetes körülmények között élő családok, akiknek a „gettóba” kerülés valóságos megváltást jelentene. Ki is küldték Lódi Györgyöt, a televízió helyi tudósítóját, aki annak rendje-módja szerint megkérdezte a fáskamrában élő családokat, hogy hajlandók lennének-e újonnan épített, szoba-konyhás lakásba költözni. Mit ad isten, a megkérdezettek igennel válaszoltak – fogalmuk sem volt arról, hogy mire megy ki a játék –, és a tanácsi álláspontot támogató riportot le is vetítették a televízió Hét című, nagy nézettségnek örvendő műsorában. A „gettó” felépítésének tervét azonban mégis megtorpedózta az érdekvédelmi szervezetek kitartó küzdelme, miért érezne most kötelezettséget a tanács az akkor csőbe húzott családokkal szemben?

A beszélgetés végére sok-sok fölösleges vargabetű után végre mégiscsak körvonalazódik valamiféle kompromisszumos megoldás lehetősége. A „fáskamrások” ügyét kiemelik a szanálási eljárásból, és az imént említett soron kívüli keret terhére oldják meg. Így a szent jogszabályokat sem éri sérelem.

Az érdekvédők később elmentek a Török utcába, ahol a már lebontott épületek romhalmai között megtalálták az ominózus fáskamrákat. Mindkét gyerekes család frissen érkezett, azonos szövegű tanácsi határozatot lobogtatott.

„Miskolc, Török u. 12. sz. alatti lakosok – szanálás miatti – elhelyezésre vonatkozó kérelmét elutasítom.

Kötelezem nevezetteket, hogy a jogerőre emelkedést követően 8 napon belül az általuk használt helyiséget ürítsék ki, és azt a MIK Vállalat illetékes Házkezelőségének adják le. (…)

Indoklás

Miskolc Megyei Városi Tanács Végrehajtó Bizottságának döntése értelmében a Miskolc, Török u. 12. sz. alatti lakások (helyiségek) szanálásra, felszámolásra kerülnek. (…)

Az 1/1971. (II. 8.) Korm. sz. rendelet értelmében szanálás miatt csak azok a bérlők kerülhetnek elhelyezésre, akiknek megszűnt a bérleti jogviszonyuk az érintett területen.

Mivel nevezettek a Miskolc, Török u. 12. sz. alatt fáskamrában laknak, így elhelyezésükre lakást biztosítani nincs lehetőség.

Miskolc, 1990. február 5.

Kertész Béláné dr.
osztályvezető”
















Az általa hozott határozatról Kertész Béláné dr. a megbeszélésen elfelejtett említést tenni. Sőt, úgy látszik, a maga részéről továbbra is lezártnak tekinti az ügyet. Legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy a határozatot azóta sem vonta vissza.


























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon