Amióta lezajlott a rendszerváltás, és 1990-ben összeült az első szabadon választott parlament, a társadalmi szervezeteknek szánt költségvetési támogatás elosztása minden évben kínosan nehéz feladatot jelent, és ennek megfelelően hatalmas viharokat kavar a Tisztelt Házban.
A közvélemény rút orvtámadásként élte meg a kormány stabilizációs csomagját és különösen annak a családi támogatásokat érintő részét. Ezt az érzést erősítette Kovács Pál népjóléti miniszter lemondása is. A leköszönő miniszter ugyanis kijelentette: számára a személyi jövedelemadózásnál a gyerekek után járó kedvezmény megszüntetése volt az első baljós jel 1994 decemberében. Ezért a mostani csomagban tervbe vett intézkedéseket a káros tendencia megerősödéseként értékeli, és elfogadhatatlannak tartja.
Az elmúlt években úgy-ahogy sikerült megteremteni a jogállam és a plurális parlamenti demokrácia jogszabályi feltételeit és politikai intézményrendszerét, de az örökölt gazdasági és társadalmi struktúrák többnyire nyomasztó szívóssággal állnak ellen minden változtatási szándéknak. Ráadásul ezek a változtatási szándékok sem igazán eltökéltek.
Kis Gyula: Nem tudok. Csak négy hónapja vagyok a felügyelő bizottság tagja. Eddig két ülésen vettem részt. Az elsőn lényegében csak annyi történt, hogy Szívós István, a volt válogatott vízipólós és én mint új tagok bemutatkoztunk. A második ülés már érdekesebbnek ígérkezett. Ekkor kellett volna megtárgyalnunk az rt. 1992. évi zárómérlegét. De az nem készült el, úgyhogy helyette beszámolót hallottunk arról, hogy milyen intézkedéseket tett az igazgatóság a lottócédula-hamisítás megakadályozására.
A Hét április 25-i adásában erősen kivonatos formában, tendenciózus vágásokkal ismertették Fodor Tamás (SZDSZ) parlamenti interpellációját a titkos kormányhatározattal létrehozott Szabadművelődési és Művészeti Alapítványról, majd módot adtak Zelnik Józsefnek, a kuratórium elnökének, hogy reagáljon Fodor Tamás őt érintő megállapításaira.
Az új parlament harmadszor volt kénytelen szembenézni ezzel a. kínosan nehéz feladattal. Már az első alkalommal megfogalmazódott, és azóta újra és újra megerősítést nyert, hogy az elosztás alapelveit egyértelműen tisztázó, hosszú távon is érvényes princípiumokat rögzítő jogszabály nélkül óhatatlanul csak esetleges, a pillanatnyi politikai erőviszonyoknak és az ebből következő értékpreferenciáknak kiszolgáltatott, a civil társadalom megerősödését hátráltató döntések születhetnek.
Gondoltam, most, hogy megjelent a szamizdat Beszélő Összkiadás (BÖK), szelíd szóval arra biztatom az egykori demokratikus ellenzék és törvényes gyermeke, az SZDSZ ellen fenekedőket, hogy ne sajnálják a fáradságot, vegyék kézbe a három vaskos kötetet – s amennyire ez, mai „rohanó világunkban” egyáltalán lehetséges –, tanulmányozzák át alaposan a csaknem háromezer oldalnyi szöveget. Aztán tegyék tárgyilagosan mérlegre, amit olvastak, s szembesítsék saját megrögzött ítéleteikkel. Hátha… Hátha kiderül, hogy akad köztük olyan, amelyik korrekcióra szorul.
A részvételi arány valóban alacsony volt. Persze attól függ, mihez képest. Az érvényességhez szükséges 50 százaléktól mindenesetre messze elmaradt. Elmaradt a ’90 tavaszán megrendezett általános választások második fordulóbeli 45 százalékos részvételi arányától is, de ha figyelembe vesszük, hogy az időközi választásokon mindenütt a világon lényegesen alacsonyabb a részvétel, akkor ebben az összevetésben az elmaradás már nem tűnik olyan nagynak.
Néhány hete (Beszélő, 1992/12.) terjedelmes cikket szenteltünk a céltámogatási rendszer anomáliáinak. Ebből kiderült, hogy a céltámogatás a központi költségvetés normatív hozzájárulása a települési önkormányzatok infrastrukturális (vezetékes ivóvízellátás, szenyvízelvezetés, iskolaépítés stb.) beruházásaihoz. A cikkben szóvá tettük, hogy a valóságtól elrugaszkodó, merev, bürokratikus előírások számos önkormányzatot fosztanak meg a céltámogatás lehetőségétől, és azt is megemlítettük, hogy többnyire a kompetenciahiánnyal és egyéb nehézségekkel küszködő kistelepülések húzzák a rövidebbet.
A témában kevéssé járatos, de az újságok idevágó híradásaiba azért olykor-olykor mégiscsak belepillantó olvasó a cím láttán nyilván riadtan kapja föl a fejét: már megint egy cigány szövetség, amikor az országos és regionális cigány szervezeteket összefogni próbáló csúcsszervezetekből is már legalább három van, s ezek is szűnni nem akaró ádáz vitában állnak egymással, nem is beszélve az egyes csúcsszervezeteken belül dúló, újabb és újabb átrendeződéseket eredményező csatákról.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét