Skip to main content

Új nemzeti közmegegyezés felé. Irány: Makkoshotyka!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Néhány hete (Beszélő, 1992/12.) terjedelmes cikket szenteltünk a céltámogatási rendszer anomáliáinak. Ebből kiderült, hogy a céltámogatás a központi költségvetés normatív hozzájárulása a települési önkormányzatok infrastrukturális (vezetékes ivóvízellátás, szenyvízelvezetés, iskolaépítés stb.) beruházásaihoz. A cikkben szóvá tettük, hogy a valóságtól elrugaszkodó, merev, bürokratikus előírások számos önkormányzatot fosztanak meg a céltámogatás lehetőségétől, és azt is megemlítettük, hogy többnyire a kompetenciahiánnyal és egyéb nehézségekkel küszködő kistelepülések húzzák a rövidebbet. Példaként hivatkoztunk annak a mintegy száz településnek az esetére, amelyek – tekintettel az elképesztően rövid, néhány napos terminusra és a vízügyi hatóságok hosszadalmas ügyintézésére – nem tudták időben produkálni a létesítési vízjogi engedélyt, és céltámogatási igényük pusztán emiatt elutasítási javaslattal került a parlament elé. Az egyéni választókerületi képviselők azonban tudták kötelességüket, és sorban nyújtották be módosító javaslataikat. A szóban forgó esetekben olyan egyértelműen lepleződött le a témafelelős Belügyminisztérium életidegen álláspontja, hogy a miniszteriális urak végül is kénytelenek voltak kompromisszumot kötni. Elfogadták az önkormányzati bizottság javaslatát: a hiányzó mellékleteket május közepéig pótolni lehet. Igen ám, de a korábban elutasított, s ily módon jogossá váló céltámogatási igények teljesítésére az idei költségvetésben nincs elég pénzügyi fedezet, így a nagy többség csak jövőre kaphatja meg a központi támogatást. Az egy-egy település érdekét védő módosító indítványok tehát mégsem váltak tárgytalanná, s a képviselők zöme fenntartotta őket, mondván, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap egy veréb.

Megkezdődött a szavazás. Az államtitkár mindannyiszor nemet mondott, a kormánypárt pedig garantálta az elutasításhoz szükséges többséget. Hörcsik Richárd MDF-es képviselő javaslatánál azonban robbant a bomba: a megszokott államtitkári nem ellenére a többség ezúttal úgy döntött, hogy Makkoshotyka – igen. Makkoshotykával hajszálpontosan ugyanaz volt a helyzet, mint előtte és utána több tucat településsel: nem volt meg időben a létesítési vízjogi engedély, de pótlólag csatolták. Mégis ez az egy ilyen javaslat csúszott át. Vajh miért?

Később kiderült, hogy a Vitányi család (Vitányi Iván, az MSZP képviselője) Makkoshotykáról származik, a fél falut ma is Vitányinak hívják. Az MSZP-frakció tehát már Hörcsik úr zsebében volt. De Vitányi-lány az SZDSZ-ből a kereszténydemokratákhoz átigazolt Mózs József édesanyja is: újabb frakció a mellényzsebben. A hiányzó néhány tucat szavazatot Hörcsik úr már könnyedén összelobbyzta a maga frakciójában: Gyurkó János például lelkesen V betűt formált a kezével a váratlan kimenetelű szavazás után. Ráadásul az SZDSZ-ből sokan nyomták meg az igen gombot mondván, úgy lett volna tisztességes, ha az általános érvényű önkormányzati bizottsági javaslat elfogadása után valamennyi egyedi javaslatot visszavonták volna, ahogy ezt a szabad demokrata frakció meg is tette.

Lehet, hogy Makkoshotyka körül egy új nemzeti konszenzus körvonalai rajzolódnak ki? Csak nehogy Kiskinizs és Kázsmárk kimaradjon belőle!








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon