Néhány hete (Beszélő, 1992/12.) terjedelmes cikket szenteltünk a céltámogatási rendszer anomáliáinak. Ebből kiderült, hogy a céltámogatás a központi költségvetés normatív hozzájárulása a települési önkormányzatok infrastrukturális (vezetékes ivóvízellátás, szenyvízelvezetés, iskolaépítés stb.) beruházásaihoz. A cikkben szóvá tettük, hogy a valóságtól elrugaszkodó, merev, bürokratikus előírások számos önkormányzatot fosztanak meg a céltámogatás lehetőségétől, és azt is megemlítettük, hogy többnyire a kompetenciahiánnyal és egyéb nehézségekkel küszködő kistelepülések húzzák a rövidebbet. Példaként hivatkoztunk annak a mintegy száz településnek az esetére, amelyek – tekintettel az elképesztően rövid, néhány napos terminusra és a vízügyi hatóságok hosszadalmas ügyintézésére – nem tudták időben produkálni a létesítési vízjogi engedélyt, és céltámogatási igényük pusztán emiatt elutasítási javaslattal került a parlament elé. Az egyéni választókerületi képviselők azonban tudták kötelességüket, és sorban nyújtották be módosító javaslataikat. A szóban forgó esetekben olyan egyértelműen lepleződött le a témafelelős Belügyminisztérium életidegen álláspontja, hogy a miniszteriális urak végül is kénytelenek voltak kompromisszumot kötni. Elfogadták az önkormányzati bizottság javaslatát: a hiányzó mellékleteket május közepéig pótolni lehet. Igen ám, de a korábban elutasított, s ily módon jogossá váló céltámogatási igények teljesítésére az idei költségvetésben nincs elég pénzügyi fedezet, így a nagy többség csak jövőre kaphatja meg a központi támogatást. Az egy-egy település érdekét védő módosító indítványok tehát mégsem váltak tárgytalanná, s a képviselők zöme fenntartotta őket, mondván, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap egy veréb.
Megkezdődött a szavazás. Az államtitkár mindannyiszor nemet mondott, a kormánypárt pedig garantálta az elutasításhoz szükséges többséget. Hörcsik Richárd MDF-es képviselő javaslatánál azonban robbant a bomba: a megszokott államtitkári nem ellenére a többség ezúttal úgy döntött, hogy Makkoshotyka – igen. Makkoshotykával hajszálpontosan ugyanaz volt a helyzet, mint előtte és utána több tucat településsel: nem volt meg időben a létesítési vízjogi engedély, de pótlólag csatolták. Mégis ez az egy ilyen javaslat csúszott át. Vajh miért?
Később kiderült, hogy a Vitányi család (Vitányi Iván, az MSZP képviselője) Makkoshotykáról származik, a fél falut ma is Vitányinak hívják. Az MSZP-frakció tehát már Hörcsik úr zsebében volt. De Vitányi-lány az SZDSZ-ből a kereszténydemokratákhoz átigazolt Mózs József édesanyja is: újabb frakció a mellényzsebben. A hiányzó néhány tucat szavazatot Hörcsik úr már könnyedén összelobbyzta a maga frakciójában: Gyurkó János például lelkesen V betűt formált a kezével a váratlan kimenetelű szavazás után. Ráadásul az SZDSZ-ből sokan nyomták meg az igen gombot mondván, úgy lett volna tisztességes, ha az általános érvényű önkormányzati bizottsági javaslat elfogadása után valamennyi egyedi javaslatot visszavonták volna, ahogy ezt a szabad demokrata frakció meg is tette.
Lehet, hogy Makkoshotyka körül egy új nemzeti konszenzus körvonalai rajzolódnak ki? Csak nehogy Kiskinizs és Kázsmárk kimaradjon belőle!
Kapcsolódó cikkek
- Fül [7]