Morvay Bea

Nyomtatóbarát változat

Tudom, az önkormányzati választások első fordulója után nem illik a régi rendszer tanácsi apparátusát szidni, a döglődő oroszlánt rugdosni. Hogy mégis ezt teszem, az csak a kilátástalanság, a bizonytalanság miatt van, mely abból adódik, hogy semmi jelét nem látom annak, mi változás várható.

De mi is történt 1990. szeptember 27-én a Tűzoltó u. 80-ban? A nap ugyanúgy indult, mint az elmúlt 8 hónap mindegyike. A házban élő hat család férfi tagjai elindultak a Moszkva térre az emberpiacra magukat árulni, alkalmi munkát vállalni, a gyerekek pedig iskolába, amikor is három rendőr kíséretében megjelent a tanács lakásosztályának dolgozója a házkezelőség munkatársával. Összecsődítették a ház lakóit, s közölték, azonnal hagyják el a romos, életveszélyes épületet, mert itt vannak a ház bontására kirendelt munkások, s mondandójuk nyomatékául elvágatták az összes villanyvezetéket, amit idáig használt a ház. Rövid vita után a hatóság parolázva elvonult, s helyüket a bontóbrigád vette át. Ekkor a családsegítő munkatársa, akit a lakók értesítettek, elrohant minden illetékeshez, bízva, hogy a kilakoltatás elkerülhető, de csak egynapos elodázást sikerült elérni a kegyuraknál.

Így a családok sötétben és félelemmel teli várták a másnapi karhatalmat. Két család hat gyerekekkel az éj leple alatt új helyet keresett magának, míg a többiek, tizennyolc gyerekkel tizenkét felnőtt stratégiai megbeszélést tartott.

Szorongással jött el a másnap, mikor is kilenc órakor megérkezett hat rendőr és hat tanácsi alkalmazott. Magabiztosságuk és hangjuk betöltötte az egész udvart, elnyomva a sírás zaját. Kiosztották a kilakoltatási határozatokat, melyek azonnali hatályúak voltak, s mikor megkértük, írják rá a határozat üresen hagyott helyére, mely rendelet alapján csinálják mindezt, az addigi határozatokat visszavették, és új határozatokat osztották szét. Így kilenc óra 27-ig a ház életveszélyes állapota miatt kellett volna elhagyniuk a házat, de mivel a bontást elrendelő határozat nem volt kéznél, az addigi tényállást két perc alatt átváltoztatták, s most már az önkényes lakásfoglalásuk miatt lakoltatandók ki. (Még hogy a bürokrácia lassú és hosszadalmas.)

Ezután megindult az egyéni könyörgések sora. Míg a rangidős (?) rendőr hosszan győzködte a lakókat, hogy mindenképpen ki lesznek penderítve még a kerületből is, a lakásosztály jelen lévő legmagasabb rangú hivatalnoka egyéni kegyet gyakorolt, s engedélyezte, hogy a romos épületből három napon belül menjenek ki. Így végül is csak azt a lakást pakolták ki, melynek bérlője éppen szabadságvesztés-büntetését tölti.

Akár happy endnek is értékelhetné bárki a történteket, hogy mégsem, a következők miatt van:

– Miért nem bontják le több, mint egy éve azt a házat, mely életveszélyes, s miért titkos a bontási határozat száma? (Talán mert nem az egész épületre vonatkozik?)

– Miért nem állapították meg az illetékesek, hogy a házban önkényes lakásfoglalók vannak? (Talán mert akkor az önkényes lakásfoglalók is jogorvoslatot kérhettek volna helyzetükre, s talán egyik-másik lakáshoz is juthatott volna?)

– Miért nem lehetett legalább nyolc nappal korábban kiértesíteni a bent lakókat arról, hogy ki kell költözniük? (Egy hétvége alatt nem lehet albérletet találni.)

– Miért csak kegyelemből lehet a sötét lakásban meghúzódni egy rokkantnyugdíjas anyának négy gyerekével?

– Miért nem biztosították, hogy a börtönbüntetését töltő lakó hozzátartozója kiüríthesse a lakást, s miért veszik el tőle azt úgy, hogy őt nem is értesítik előre erről?

– Miért van joga a tanácsi alkalmazottnak kihívni a rendőrt önmaga védelmére, s miért nincs joga a lakónak védelmet kérni önmaga érdekében? (Kit véd a rendőr?)

– Miért oly sürgős a helyhatósági választások előtt egy nappal nagytakarítani?

Azért.

• A létminimum alatt