Perneczky Géza

Nyomtatóbarát változat

A május végén tartott müncheni katolikus napokon felszólalt Carl Friedrich von Weizsäcker, a jelenlegi nyugatnémet elnök bátyja is. Előadásának a közvetítésére véletlenül bukkantam rá a különben vasárnap reggel szokásos fél kilences rádióműsor keretében.

Két dologban különbözött ez a félórás beszéd az ilyen időpontban egyébként közvetítésre kerülő prédikációktól. Egyrészt abban, hogy ezen a napon nem vasárnap volt, hanem csütörtök, pontosabban: Úrnapja. Másrészt az előadás nem volt besorolható semmilyen vallásos témakörbe. A nagy tekintélyű fizikus és filozófus, azon a hangon szólt a hallgatóihoz, amely sokkal inkább illett volna egy olyan beszélgetéshez, amiben a fizikusokat Heisenberg és Schrödinger, a közgazdászokat Ludwig Erhard és Karl Schiller, a művészeket pedig Franz Kafka, Paul Klee és Glenn Gould (igen, körülbelül ebben az összeállításban!) képviselték volna, és az előadó ezeket az embereket akarta volna meggyőzni valami másról. Tulajdonképpen egyszerű dolgokról volt szó, meglehetősen köznapi nyelven, egy teljesen közérthető, ám mégis abszolút szokatlan nézőpontból. Az előadás nyugtalanító tartalmát csak a nagy avantgárd kiáltványokhoz lehetne hasonlítani. Talán ezért volt rám is, az ökologikus problémák perifériáin élő művészettörténészre akkora hatással. Ezt a manifesztumot – úgy éreztem – nem lesz könnyű megemésztenem.

Egyrészt azért, mert Carl Friedrich Weizsäcker tényleg nem a modern tudományok (művészetek, irodalmak vagy zenék), hanem a posztmodern utópiák csiklandós nyelvén szólott. Tulajdonképpen érthető ez, ha meggondoljuk, hogy végtére is nem a kvantumfizika, hanem a milliós nagyságrendű megabitek és a digitalizált rockzenei felvételek évtizedében élünk, ahol még mindig a magenergiáról fantáziálni maradi dolog lenne. Hiszen inkább az ilyen energiák fenyegető hatalmától való megszabadulás furán újszerű kilátásai és a túl hangos beszédtől való tartózkodás újdemokratikus allűrjei a divatosak. Vagyis minden szempontból nagyon (új-) visszafogottak vagyunk.

Ezt a cikket is egy úgynevezett monitoros textprocesszoron írom, amelynek a 30 000 szavas helyesírási memóriája még a legkisebb teljesítménye. Ez is olyan furcsán új, kicsiny és puha, sehogy sem illik sem az írógépek, sem pedig a közéletnek szánt újságcikkek megszokott dinamikájához. A szupermarketben is olyan halovány salátát vásárolhatok, amelytől tulajdonképpen inkább azt várom el, hogy rá legyen írva: ecettel, olajjal, valamint sóval és cukorral való ízesítés után eldobandó. A fizetésem mellé talán már holnaptól kezdve egy olyan decens nyomtatványt mellékelnek, amelyen azok a kontószámok lesznek olvashatók, amelyekre a pénzem átutalhatom, hogy így a világ különböző pontjain kihaló erdők, tengerek és szegényebb (vagy minden változás ellenére rabnak maradt) nemzetek nyomainak a vegyi közömbösítését támogathassam. Felszólítanak, hogy éljek takarékosabban, tegyem lehetővé az előszoba és a nappali között a szélenergia hasznosítását. Egyszóval: legyek én is mikroproceszke, legyek digitálisan megoldott. Kommunikáljak pozitív előjellel a környezettel, legyek hulladék-visszanyerő erő, azaz szuperrafináltan nyugodt, megnyerőén olcsó és kiegyensúlyozott.

Weizsäcker beszédében az igazán meglepő azonban az volt, hogy ő egy olyan posztmodern ökológiát vázolt fel, amely ennek a bársonyosan finom kiábrándultságnak a radikalizálását jelentené. Előadásának a kulcsszava ugyanis nem az volt, hogy olcsó. A drága energiáról beszélt, azt dicsérte. Hallatlanul meggyőző példákkal (Japánból, Dél-Koreából, Szingapúrból véve) bizonyította be, hogy az igazán ökologikus nemzetgazdaságok mind a nagyon kevés nyersanyagra és a nagyon drága energiára épültek. Azok a fejlett ipari országok azonban, amelyek pechükre még mindig őrzik a viszonylag alacsony huszadik századi árviszonyokat – és ezek közé számítható például Nyugat-Németország is – hiába fejlesztik ki, teszem azt, a három liter benzint fogyasztó autót (már réges-rég kifejlesztették!), a jelenlegi olcsó benzin mellett az ilyen olcsó kocsik technikája túl drága lenne, vagyis az ilyen autók egyszerűen megfizethetetlenek. Ugyanez a képlet érvényes az élet többi ágazatára is. A különböző gépek és berendezések korszerűsége például nemcsak abban rejlik, hogy az ilyen dolgok kicsik, könnyűek és olcsók – nem, az igazán korszerű technika ezen túl egyebek közt „hibabarát” is (ez azt jelenti, hogy az élő szervezetekre hasonlóan magától is képes megkerülni a működése közben fölmerülő hibáit, azaz „gyógyul”). A hibabarát technika azonban igen drága technika… és így tovább.

A gondolatmenet fundamentumát egyszerű, mindenki által ellenőrizhető számítások képezték: az- ilyen drága technika előnye, hogy alkalmazása a Földön akár hosszú távon át is elképzelhető lenne. Nem így a jelenlegi nyugatnémet vagy amerikai technika, ezek ugyanis egy vagy legkésőbb két évtized után „felélik” majd a Földet. Weizsäcker ezeknek az országoknak a jelenlegi civilizációját humoros közvetlenséggel dinoszaurusz-technikáknak nevezte. Ezeknek az ormótlan technikáknak a pillanatnyi olcsósága és az ebből származó pazarló természete az emberiség legnagyobb ellensége, mert ez az, ami tényleg jóvátehetetlen pusztításokra képes. Csak a nagyon drága technika lehet (egyszer később) annyira olcsó és kíméletes, hogy tényleg kifizetődjék az alkalmazása.

A hallgatóság – jól lehetett hallani a rádióban is – többször is tapssal szakította meg ezt a rendhagyó úrnapi beszédet. Én azonban kissé megroppant derékkal ültem a kölni lakásom karosszékében, és önkéntelenül is kezdtem számba venni magam körül azt a (nyugatnémet) dinoszaurusz-technikát, amelyre Európa egyik legnagyobb fizikusa és ökológiai szaktekintélye éppen kimondta a halálos ítéletet. A beszéd nem hagyott kétségeket afelől sem, hogy az energia „kifizetődő drágulása” nem a benzinárak megduplázását jelentené (hiszen erre már volt is példa), hanem minimum ötszörös, esetleg tízszeres energiaköltségeket. Hasonló arányban kell hogy megdráguljanak a négyzet- és köbméterben kifejezhető dolgok, a munka és a magánélet, lakás tere, a termőföld és a fű, a fa, a levegő, az olyan cikkekről nem is beszélve, mint a vágott virág vagy az állati fehérje. Ugyanilyen szoros volt az a számítás is, ami arra az időre vonatkozott, amivel még jó esetben gazdálkodhatunk: legkésőbb a 2000-rel kezdődő évtizedben – így Weizsäcker – rendelkeznünk kell az új technikákkal.

Arra gondoltam, vajon tudja-e ez az ápolt, kedves és nagy tudású, szelíd tekintetű, és minden szempontból hallatlanul européer úr, hogy micsoda gyilkos akasztófahumorral adja elő mindezt? Hogy a világ túlnyomóan nagyobb felére az jellemző, hogy legjobb esetben is legfeljebb csak az 1950-es technikával van felszerelve, és e pillanatban éppen azért agonizál, mert ezzel a berendezéssel az 1990-es energiaárakat és financiális feltételeket teljesen képtelen előteremteni?

Nos, ahogy az a beszédéből kitűnt, az idős fizikus tudta ezt. Egyszerűen, kedvesen, úgy, ahogy azt egy katolikus ünnepnapon illik ki mondani, közölte, hogy csak a nagyon gazdag országok lesznek képesek arra az ökologikus technikára, amellyel valamiképpen, nagy szegényen, a közeledő bajokon majd átevickélhetnek. Az előadásnak ezt a részét nem kísérte taps. Azt hiszem, az emberek többsége ugyanarra gondolt, amire én. Weizsäcker – mintegy erre a csendre reflektálva – nem tért ki aztán még külön is a szegény országok, vagyis a világ nagyobbik felének a kilátásaira. Tudta, hogy a tapintatos hallgatással esetleg többet érhet el, mint azzal, ha kiteríti humanista lelkét a közönség előtt, és megfüröszti a hallgatóságot is a felelősségérzet roppant tengerében. És különben is, mit ér majd a szolidaritás, mire lesznek képesek adott esetben az úgynevezett segítő kezek? Erre gondolva először is gyorsan kimentem a friss levegőre. Persze hiába, mert hiszen érzi az ember, hogy – legalábbis befelé – olyan arcvonásokat vesz fel, mint a Shakespeare-drámákban azok, akiknek egy tőrt nyomtak a gyomra közepébe.

Eszembe jutott például az a történetfilozófiai vita, amelyet egy amerikai történész kezdett el és amelyből ez év első hónapjaiban szemelvényeket hoztak a magyar folyóiratok is. „A történelem vége?”, így kérdőjelesen a cím, de nem abban az értelemben, ahogy most a tőrrel a gyomromban azt éreztem. Ellenkezőleg, hiszen a szerző az 1989 karácsonya körül kialakult helyzetből indult ki, és ezért a fasiszta és kommunista ideológiák végleges bukását, illetve a polgári liberalizmus teljes győzelmét feltételezte. Ebben a fölállásban az volt a legfőbb gondja, hogy ha ennyire megoldott a világ, akkor már csak boldogan tovább vegetálni lehet. Így hát talán végképp a múlté lesz a küzdelmekkel és regényes történetekkel tarkított emberi élet, az úgynevezett történelem.

Még szerencse, hogy az azóta eltelt néhány hónap alatt kiderült, hogy ezek az ideológiák és a velük járó bajok és szenvedések hála istennek mégsem tűntek el véglegesen, és hogy a liberalizmus győzelme sem tekinthető annyira teljesnek. Mindennek a tetejébe aztán itt az új apokalipszis, az éppen bejelentett öt-tízszeres energiaárak, a software-nél is lágyabb és drágább technika és a közeledő nagy pusztulás közepén a gazdag országok beharangozott és természettudományosan is bebizonyítottalak látszó túlélési esélye.

Hogy az egész megint csak egy utópia lenne, amelyet majd más ellenutópiákkal esetleg sikeresen közömbösíteni tudunk? Lehet. De kit nyugtat meg ez a kilátás, ha másrészt tudjuk – hisz a történészek vitája is ebből a feltételezésből indult ki –, hogy éppen az utópiák halálos örvénye, a véget érni nem tudó apokalipszis, ez a fenyegető ölelés a mindenkori történelem.

• Esszé