Perneczky Géza

Nyomtatóbarát változat

– Nehogy azt hidd, hogy ilyen nagyok a rajzaim – mondta Háy Ági a Vígszínház főbejárata előtt, ahol randevút adtunk egymásnak.

A hóna alatt egy jókora rajzmappa sötétlett, zöld-fekete márványmintás, aminek csak a közepe dagadt ki úgy, ahogy a jóllakott óriáskígyó szokott.

– Tudom – válaszoltam, s elindultunk a villamosmegálló felé.

Ági éppen a kiállítását akarta a falra akasztani, amikor felhívtam, és megállapodtunk, hogy segítek neki, kezdve egészen onnan, hogy elindulunk az Ajtósi Dürer sor felé. Tévedjünk el együtt! – adta ki ugyanis a jelszót.

Mikor aztán mégis minden baj nélkül megérkeztünk, láthattam, hogy a Liget Galéria még mindig őrzi inkognitóját – semmi tábla, legfeljebb egy trolimegálló a ház előtt. De a falak, azok igen, azok hófehérre meszelve, még a vécében is ott a friss fehér festék a földön, a káván, a seprő nyelén. Arra gondoltam, hogy Mozart-év van, és hogy Mozartot egy tömegsírba eresztették le, rögtön bele a mészbe, az lehetett ilyen vakító. Rizspor, rokokó copfok, fehér atlaszselyem, fehér mész, fehér festék.

– Túl sok rajzom van – mondta a művésznő, amikor kiszabadítottam magam a létrák és partvisok közül, és a szűk mellékhelyiségből átmentem a nagyobbik mellékhelyiségbe, ami maga volt a kiállítóterem. – Csak harminc fér el a falon, valakinek ki kellene válogatni őket – folytatta, és már tolta is elém.

A zöld-fekete mintás mappa fel volt boncolva, s a hasából mindenféle paksaméták kerültek elő. Úgy éreztem, a válogatás elvi kérdés. Óvatosan visszatoltam az egészet.

– Soha életemben nem zsűriztem még kiállítást – jutott eszembe, és mondtam is, de aztán mégis tetszeni kezdett a dolog.

Volt tehát egy forduló, amikor úgy egyeztünk meg, hogy kiírjuk a falra: „zsűrizte X. Y.”, mármint én. És már nyúltam is a rajzokért, amikről tudtam (hiszen jól ismertem őket), hogy londoni lépcsőházak korlátait ábrázolják, meg borotválkozó tükrök és régi szivarvágók kacskaringós kereteit és fogantyúit, azonkívül a metrókocsik belsejét gömbtükörnézetből, ahogy a kezek az ide-oda hintázó kapaszkodók felé nyúlnak, meg olyan dugóhúzókra emlékeztető formákat, amik konnektorok vagy ollók, illetve egyszerűen állatkerti lakókat is (többek között), de azok sem különböznek tőlük nagyon. Ági rajzai abból a kóctömegből születtek, amit az a háztömb rajzolt ki Londonban, ahol az egyik lakásban ő, a másikban pedig Krassó Gyuri lakott. Később, amikor már csak egyedül lakott abban a londoni negyedben, a kóctömeg sűrűbbé vált, de a vonalvezetés karakterisztikája nemigen változott (a gömbtükörben látott világ nem vész el, csak befelé nő, titokban alakul).

Mikor azonban kinyitottam az első nagyobb borítékot, és, akár egy kártyapaklit, szétterítettem az első paksaméta rajzot, olyan érzésem támadt, mint aki alól hirtelen kirántották a meghitt padlózatot. Aztán persze magamhoz tértem, ott, a fehér helyiség antiszeptikus falai közt, s bejött a művészeti műveltségem is, kb. így: Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben, s megint Mozart, a kései g-moll szimfónia lejtésével, illetve bizonyos kripták, bizonyos szerzetesrendek csontjaival valahol Szicíliában meg hasonlók.

Kecses, mondhatni játszi könnyedséggel összeválogatott gyűjtemény volt ez, mindenfele újságfotóból, hirdetési képből, utazási irodák prospektusaiból. Ági csak igen keveset adott hozzá ezekhez az ábrázolásokhoz, és mindig ugyanazt: egy vidám, a képen látható dolgokkal cinkos egyetértéssel összekacsintó csontvázat. Egy táncos lábú sápadt tudjuk-már-mit, egy halálmukit, egy zörgő és kaján, kicsit neveletlen és kicsit túl fehér izé-alakzatot. Többnyire mosollyal a nem-száján és graciőz karmozdulatokkal a nem-kezével. Egy Chaplint, ahogy megengedhetetlen mértékben levetkőzött és zörgővé kopott.

„…a minden történéssel szemben tanúsított nagy méltányosság révén…” (Rainer Maria Rilke). Megjegyzések nélkül kezdtem szortírozni a képeket jobbra-balra. Pedig ezt tetszik nekem – szólt közbe néha a művek kivitelezője. Aztán feladtam a dolgot. Legalább szelektáld, ha már nem zsűrizted – kért Ági, de ez sem ment igazán olajozottan. Végül azt mondtam, hogy most jut eszembe, a Beszélő kérte, hogy írjak valamit a rajzaidról, itt a jó alkalom. Egy kritikus pedig csak maradjon távol (a színhelytől, a színtelen helytől, a történéstől, a nemtörténéstől stb., nem kívánt törlendő…).

– De akkor mondd meg nekik, hogy meghalnak ők is – hallottam elmenőben.

– Mindenki meghal, ez a haláltánc lényege – ért utol az utcán a parancsoló hang.

Elhalóan feleltem:

– Azt hiszem, ez egy kicsit megnehezíti a dolgot.

S mikor hazaértem, papírt tettem a gépbe, és nekikezdtem:

„Háy Ágnes a sorozatok rajzolója, hiszen már első jelentkezése, a Különc Úr Kalandjai című ciklusa is egy központi figura köré csoportosított apró történetek halmaza volt. Később a szex ideogrammatikus jeleit keltette életre, és így írt rajzos regényt a segítségükkel. Most megnyílt kiállításával pedig újra bebizonyította, hogy látszólagos naivsága és játékossága csak ügyes szerep, amely mögé rejtőzve az élet és… a hogy is mondjam… nagy kérdéseivel foglalkozik. Igen, a különc halál nagy kérdéseivel… de itt ragadjuk meg csak az alkalmat, és írjuk tovább: a nagy kérdések a kis rajzokon is jól érvényesülnek, amelyek a műkritikus rutinjával elemezve kifejezésre juttatják, hogy… és-így-tovább, a megszokott mederben …satöbbi.”

• Kultúra