Skip to main content

És most egy darabig Műcsarnok sincs

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Se vár, se lekvár


Csak a közepes árfekvésben prezentált alkoholneműk hatásának volt köszönhető, hogy a Műcsarnok bezárását, a „szüneteltetést” sírva-vigadva ünneplő-gyászoló zsúron nagyobb elkeseredés nélkül túltehettem magam.

Kellett persze a mámor az épület ideiglenes elvesztése fölött érzett szomorúság elviseléséhez is, hiszen – s ez nem vicc – majd’ két évig olyan kiállítóhely nélkül marad a város, amilyent magára valamit is adó kultúra sehol a világon nem nélkülözhet egyetlen percig sem.

A hét végén azonban elsősorban azért volt szükség a stimulálásra, hogy valamiképpen legömbölyödjenek a zsúr keltette rosszkedv élei.

Néhány hete – hallván, hogy a Műcsarnok utolsó napjait a szabadság fogja megszabni – arra gondoltam, valószínűleg valami soha nem látott méretű és szellemű installáció, egy szabadon gondolkodó és teremtő akarat gesztusa fogja beteríteni a sokat tűrt falakat, rendesen földúlva a kedélyeket, s megmutatja – metaforikusan is – 1991 hazai térértelmezését. És arra is gondoltam, hogy miután ilyen lehetőség az életben, sőt, magában a magyar (mű)történelemben is csak egyszer adódik, a dolog valódi mélységében fog kezelődni.

Másnap, tisztultabban – bár ettől nem lett jobb a kedvem –, rájöttem, hogy majdnem minden előfeltevésem igazolódott. A Novus Művészeti Egyesület organizálásában a művészeti főiskolák hallgatóitól (és néhány gyakorlottabb berendezőtől) több millióért tényleg képet kaptunk arról, miként értelmeződik itt a tér. (Mindjárt a legreprezentatívabb, a középső terem háztetőre telepedett kocsmává képződött át, ahol a 140 Ft-os belépővel a zsebében mindenki azonnal otthon érezhette magát. A következőkben hevenyészett és önmagát hevenyészettnek is mutató képkiállítás, majd roncsokkal játszó installáció, túlságba nagyított fényképek tárlata meg betöltetlen teret ábrázoló tér volt látható, s – számomra – csúcsként egy belsővé tett külső: a tatarozásra utaló állványzat, melynek révén a mennyezetre juthatott mindenki, aki átverekedte magát az Iparművészeti Főiskola hallgatóinak kicsiny kiállítási vitrinjeiből és tárlóiból képzett butikstációkon. Mindezt – jól láthatóan – sokan felügyelték is, a jegyszedők pedig a legszebb jattos bulik legkeményebb ajtónállóinak emlékét is elhomályosították.)

Szóval rájöttem, hogy itt tényleg ilyen a tér. A bejárás ellenőrzött és drága, de kijátszható. Az első út a kocsmába vezet, mely bár szörnyen kedélytelen, de végül is a tudat(vesztés) határozza meg a bennlétet. A teret alakítók  az egyik rendező szerint zömük most először lehetett résztvevő, s ez nagyszerű dolog, mondta –, a protagonisták tehát ügyetlenek ugyan, de legalább elszántak és hangosak, a munkákat sem elv, sem elvtelenség nem fűzi össze.

A nézők pedig… A nézők isznak és tétováznak. S mert addig se vár, se lekvár, kivárják a felújítást.














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon