Skip to main content

Francis Bacon (1909–1992)

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Nyolcvanhárom éves korában meghalt Francis Bacon, a század egyik legjelentősebb festője.

Művészete a szó legszorosabb értelmében emberközpontú: talán ez az oka, hogy Magyarországra csak egyetlen munkája jutott el néhány évvel ezelőtt. Bacon látomása a legfőbb értékről ugyanis túlságosan realista, éppen ezért mérhetetlenül keserű is, egyben hihetetlenül konzekvens és etikus. A dolog így hát nem volt nekünk való. (A szocialista világrend összeomlásának lehetősége akkor villant föl számomra, amikor 1988-ban Moszkvában az új Tretyakovban jól dokumentált és méretes Bacon-kiállítást láthattam.) Realizmusa oly tiszta, mint Samuel Becketté, s olyannyira fájdalmas is. Ahogy Beckettnek, Baconnek sincsenek történetei az emberről, nincsenek fölmentő és elmosó anekdotái, sem érzelmeket indító érvei. Csak száraz, stációkat rögzítő képi mondatai vannak, a negyvenes évek óta nagyjából azonos alanyokkal és állítmányokkal, melyek minden állandóságuk mellett is mindig új relációkat adnak a ténynek: az ember, mint kijelentés, nem más, mint káromkodás. Bacon figurái – Cimabue, Velazquez, Rembrandt, Van Gogh és Soutine tapasztalataival – valami isten laboratóriumában vergődve bizonyítják önmaguk irtózatát, félelmét és a tusakodás tökéletes értelmetlenségét, egyetemessé tágítva a vég vízióját.

Francis Baconnel talán az utolsó realista csapta be maga után ennek a vegykonyhának az ajtaját.






Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon