György Péter

Nyomtatóbarát változat

„Ha nehézségről esett szó, akkor nem beszéltünk a pénzről, csak politikáról.”

kérdése valójában nem egyéb, mint annak a változásnak az egyik lehetséges értelmezése, ami napjainkban történik Magyarországon is, mikor az állami kultúra intézményeinek megszűnése, kiürülése után megérkezünk a piacgazdaság világába. A magyar kultúra immár a pénz korszakában élő régió része lesz.

Akármilyen világnézeti elfogultsággal is tekintsen valaki e változássorozatra, annak radikális mértékét és minden esély szerint visszafordíthatatlanságát nem tagadhatja le. Kulturális identitásváltásról van szó, a lehetséges művészetértelmezési keretek átalakulásáról, beláthatatlanul jelentős metamorfózisáról.

1990-ig, akik a vasfüggöny árnyékán innen éltünk, csak hírből, könyvekből, utazásokból ismertük a kultúra piaci körülménycinek szerkezetét, azt a mechanizmust, amelyben akármint is, de minden szellemi mozdulat termék is, eladható, sőt eladandó. A mi kulturális divatjaink így ténylegesen elsősorban szellemi divatok voltak. Ennek megfelelően az olyan kategóriák, mint a „befutás”, a „karrier”, a „beérkezettség” ugyan formálisan lefordíthatóak voltak, de meggyőződésem, hogy mást jelentettek, mint a Nyugat régióiban. A művészet és a kultúra ugyan pénzbe került itt is, de nálunk nem annak áramlása szabta meg a dolgok menetét. Lehetséges volt, hogy valaki pénzt kapjon munkájáért, adandó alkalommal nem is keveset, de művészettel és kultúrával – különösen kortárs képzőművészettel – keresni már kevésbé lehetett. A kultúra nem a piacból élt, nem annak részeként működött, a magas kultúra fogalmát és intézményeit állami keretek határozták meg, és ha egyre gyengébben is, de tartották el. Bármily kínos evidenciák, de tisztáznunk kell ezeket, ha – megítélésem szerint – kellő mélységben meg akarjuk érteni azt a sokkot, amit átélünk, s aminek eredményeként lehetséges, hogy számunkra joggal veszteségnek fog tűnni jó néhány dolog, ami a Nyugaton élők számára mindig is természetes volt.

Hangsúlyoznom kell, hogy most kizárólag az ancien régime végóráiról, az utolsó évekre kivívott állapotról beszélek, és nem szeretnék – egyébként jogos – partizánszövetségi beszámolókba kezdeni az elmúlt negyven év kínos, megalázó vonatkozásairól.

Mi is jellemezte az utolsó évek különös, musili reminiszcenciákkal teli világát szempontunkból, a kultúra és a pénz összefüggéseinek szempontjából? Nos, úgy hiszem, hogy az állami intézmények által fenntartott keret változatlansága, az azzal évtizedekig együtt járó ideológiai represszió meggyengülése, illetve egyes konkrét esetekben – mint pl. a Műcsarnok, vagy épp a Nemzeti Galéria, Budapest Galéria – kioldódása, a szakmai, művészettörténeti szempontok szinte manipulálatlan érvényre jutása. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy nemegyszer megvalósult az az ideális állapot, mikor az állam pénzt adott a szakértőknek, és tényleg nem szólt bele annak elköltésébe. Piac még nem volt, represszió pedig egyre kevésbé, s ebben a furcsa horror vacuiban létrejöhetett, sőt kivirágozhatott az a szellemi divat, közeg, amit én határozottan az ellenkultúra, a kellemetlen kultúra regionális és magyarországi aranykorának tekintek. Az ellenkultúrák, a nagy „art systemek” ellenében létező szubkultúrák sora tűnt fel, irodalomban, zenében, festészetben egyaránt, s miközben az Államnak egyre kevesebb ereje és hitele volt a negyven éven át szokásos módszer, a betiltás, majd a három T komolyan vehető érvényesítéséhez, a piac megsemmisítő közönyével és az eladhatatlant semmibe vevő szisztémájával sem kellett még szembenéznünk. A legendás kultúrhérosz, Marcuse Egydimenziós emberének rémképe, az ellenzék nélküli társadalom víziója, amelyben a kultúra minden erőfeszítése ellenére a fennálló affirmációját szolgálja – a személyes, megélt tapasztalatok szintjén, ekkor már ismeretlen fenyegetés volt Magyarországon. Az MSZMP ideológusai – eltekintve pár egyre komikusabb helyzetbe került, közmegvetés tárgyává vált kritikustól, mint Szerdahelyi István vagy E. Fehér Pál – tényleg nem gondolhatták komolyan, hogy nekik lenne bármilyen saját kultúrájuk, azaz kénytelenek voltak újra és újra áldásukat adni arra, ami létrejött, s ami elsősorban is az ő tudomásul nem vételükre, adandó alkalommal nyílt túllépésükre épült. Azt hiszem, nem a dolgok túlzott rózsaszínre festése, ha azt mondjuk, hogy a nyolcvanas évekre akármilyen eltérő módokon is, de a magyar kultúra ellenkultúrává vált, a hatalommal hol szemben álló, hol arról tudomást sem vevő teljesítmények szövevényes, informális kapcsolatokon is alapuló, de részben intézményesülő, követhető hálójává. És közben – s ezt tarthatjuk roppant kákániai tünetnek – az Állam végső soron kénytelen volt mindezt tűrni. Nem mondom: időről időre persze csikorogtak a kerekek, a direkt politikai ellenállás nem bizonyult kifizetődő stratégiának, és csak kevesen vállalták, ahogy azt sem állíthatom, hogy kifejezetten honorálták mindazt, ami nem volt kedvükre való, de egyre kevésbé akadályozták. Ráadásul az avatott kertészek egyre kevésbé tudták eldönteni, hogy mi is való kedvükre, s mit miért is tiltsanak be. A nem direkt politikai kategóriákban megfogalmazott, hanem ironikus poszt- és neoavantgárd értelmezhetetlennek bizonyult, a zavar teljes bénultságra vezetett.

Mi is volt mindebben a különös? Ma, a piaci világ kapujában állva már látjuk, hogy a kultúra, az avantgárd fontosságának élménye rémületesen múlékony. A redemptorikus vágyakkal teli, valaha totális korstílusra törő ideológia létrehozta azt az intézmény- és értékrendszert, mecenálási szisztémát, amelynek piacon kívüli játékszabályaiban a kultúra fontossága evidencia volt. A kultúra a direkt politikai mező része volt, ezt az evidenciát tehát nem tarthatjuk csodásnak. Varázslatos ellenben akkor volt a helyzet, mikor a politikai-állami avantgárd – elnézést a kifejezésért – elhülyült, viszont nem volt abban a helyzetben, hogy visszavonja a bürokratizálódott szisztémát, amit 1949-ben létrehozott. Enyhe iróniával kezelve elmúlt éveinket, végül is sok mindennapi csodában volt részünk. Egyik állami könyvkiadónk élén a katonai elhárítás utóbb hosszabb időt börtönben is töltött ezredese állott, aki éveken át garantálta az új hullám egyik legjelesebb magyar írójának, hogy annak az államilag fenntartott könyvhétre minden évben új kötetét jelenteti meg. Ezen kötetek egy része múlt időben beszélt a rendszerről, leginkább tudomást sem vett arról, máskor ugyanaz az író pszeudomikszáthi anekdotákat közölt az ÁVH „hőseiről”. A korszak csodás, kákániai jelenségei közé tartozott az is, hogy a pszeudoirodalom neodadaista gegjei, s a kommersz metamorfózisa iránt oly nagy tehetséget eláruló jeles és visszavonult életet élő költőnk medvékről, majd verebekről szóló kötetei ma már hihetetlen példányszámokban olcsón kelhettek el. Annak a kérdésnek, hogy mindezt ki fizeti, nem is volt értelme. (Megannyi történetet ismer, aki itthon élt, estig mesélhetnénk egymásnak hasonlóakat. Beszélhetnénk kiállítótermekről, ahol nejlonzacskókba ragasztott, gyanúsan használtnak tűnő kotonokkal és cumikkal ékített mackókat ábrázoló rajzok előtt láttunk álldogálni magas minisztériumi tisztviselőket, akik nem pusztán bólogattak, de talán még azt is hitték, értenek valamit abból, amit látnak. Hallottam egyszer pl. az Egyetemi Színpadon két magyar festő által rendezett neo-dada happening, Einstein és Frankenstein című műsorát végignéző államhivatalnok-oktató véleményét arról, hogy a fenti két művész miként „relativizálja a monolitikus értékstruktúrákat”. Bőven volt alkalom a mulatásra.)

De akármint is, először, s most úgy tűnik, talán utoljára fordult elő a magyar kultúra történetében, hogy a piacon innen, az állami ideológiák önbizalmán túl, a kellemetlen, a koszos, a kócos, az értelmezhetetlen, a kínosan ironikus abszurd, a korszak avantgárdja nem maradt marginális, hanem ma ez lett a mértékadó mainstream, a divat.

A fenti magyar író medvéi majd verebei egész nemzedékek számára váltak mértékadó jelenséggé. Szpéró – eme verebek egyike – sorsa az egyetemi, mértékadó értelmiség beszédtémája lett. A Magvető kiadó ezredese által kiadott író zseniális kötetei pillanatok alatt keltek el, tömegek zarándokoltak kezdetleges technikai körülmények között játszó zenekarok koncertjeire, majd békés úrilánykák – kiknek fél nemzedékkel fiatalabb húgai az MTV előtt nőttek fel – üvöltöttek, majd dúdolták önfeledten, mely szerint Lináj lináj putty, putty, putty. Tömegek zarándokoltak el ezoterikus kiállításokra, senki sem vitatta, hogy a kultúra magától értetődőn fontos. Nem olvasni vagy legalábbis nem tudni arról, hogy az ezekben az években szamizdatban megjelent költő mit írt, több volt, mint kényelmetlen. (És ugyanígy a filmbemutatókon stb.)

Mint Conrad mondja, nyugati szemmel – Under Western eyes – nézvést mindez nyilván különös lehetett, úgy hiszem, a nyolcvanas évek Pestje volt olyan izgalmas hely – remélem, nem sértek meg senkit –, mint Bécs lehetett. Nekünk pedig mindez természetes volt. Ha nehézségekről esett szó, akkor nem beszéltünk pénzről, csak politikáról. Nem az volt a kérdés, hogy ki fizeti a kiállítóterem világítását, hanem hogy mit állíthatunk ki. Az, hogy egy könyv mibe kerül, értelmetlen kérdés volt ahhoz képest, hogy eltűrik-e megjelenését. Egy filmet be lehetett tiltani, erre is volt szép számmal példa, de valószínű volt, hogy előbb leforgathatják. Voltak zenekarok, melyeknek nem jelenhetett meg lemeze – de ezek is játszhattak. (A zenei példákkal azért kell óvatosan bánnunk, mert itt az állami elnyomás találkozott a piaci érdekeket hamar fel- és megismerő, Marxszal szólván, eredeti popzenészfelhalmozás során létrejött nemzedék önös érdekeivel. A popszcéna szabályai ezért is mások, több bennük a Nyugat számára ismerős elem.)

Nos, a mai helyzet ehhez a közvetlen múlthoz képest értendő. Ma minden másképp van. Ma a kiállítóterem világítása, a katalógus nyomdaköltsége, a lehetetlen honoráriumok stb. kérdése az egyetlen kérdés. Azaz tapasztalnunk kell, hogy a kultúra immár nem fontos, nem evidensen, az adott intézmények léte által garantáltan az.

A szubkultúrák most lettek igazán azok, amik Nyugaton mindig is voltak, a játékszabályok átrendeződésével, a pénz megjelenésével a kultúra piacán. Ez a tapasztalat számunkra természetesen megsemmisítő, de nem pusztán szubjektíve az, mondván, még nem álltunk át az új világ szokásrendszerére.

Attól tartok ugyanis, hogy objektíve is megsemmisítő évek közeledhetnek, s itt térnék vissza a mecenatúra, a szponzorálás jelenlegi körülményeire. Az történt ugyanis, hogy a játékszabályok átváltoztak, immár e tájon is a Nyugat szokásai szerint élünk, csakhogy van egypár – megítélésem szerint elképesztő – különbség, amire rámehetünk mindannyian, művészek és kritikusok egyaránt.

1. Magyarországon ma gyakorlatilag nincsen, s még hosszú ideig nem is lesz olyan polgárság, amely számára szükséglet és szokás a mecenatúra gyakorlása. Arról az egészséges sznobériáról beszélek, ami Nyugaton meghonosodott, aminek nevében a kultúrára pénzt adni illő, aminek nevében a támogatás szinte kényszer. Mindez együtt jár azzal, hogy a mecénás, a szponzor mindig tudja, hogy a jótékonyság valójában befektetés, akár a szó szoros, akár átvitt értelmében.

2. A mai magyar kultúrában érdekeltek száma és igényei automatikusan eltúlzottnak tűnnek egy piaci szisztéma felől nézvést. Ebben az országban több ezer számon tartott művész dolgozik, s nem pusztán az ő egyszeri életükről és sorsukról, tragédiájukról van szó, hanem arról, hogy mindazt a kulturális virágzást és eredményt, amit ha tetszik, ha nem, a későszocializmus alatt elértünk, azt ezek az emberek érték el. Magyarán, vélhetően belátható, hogy legalább ennyi rossz művész kell ahhoz, hogy kellő számú jó művésszel is találkozhassunk. Mármost az energiaiparban valóban érdemes hatékonyságról beszélni. Úgy tűnik, a művészetben nem. Lehet, hogy Magyarországon 2000 rossz és 50 jó festő van. Ám mindez máshol nincsen másképp. S ha most mindössze 50 számára lesz mód festőként élni, akkor pár év múlva egy sem lesz. S ez, akármilyen rendszerváltozás ment végbe, mert elsüllyedt egy világ, az tagadhatatlan veszteség lesz, pusztán azért, mert az elmúlt 40 évben létrejött helyzet a szokás, a tradíció, a magyar kultúra alapja. S ezt nem lehet egyik percről a másikra felülírni és racionalizálni. Művészek vannak, sokan közülük rosszak, s nincs, aki eltartsa őket. Polgárság nincs, az állam tényleg szegény, s ami pénze van, azt láthatóan egy új állami kultúra felépítésére szándékszik költeni, ami több, mint különös, de erre nem pazarolnék több szót, ugyanis ezt a kísérletet éppoly reménytelennek tartom, mint amilyen agresszívnek.

3. Kik vannak a polgárság, az alapítványok, a diszperzált ízléseket, eltérő társadalmi csoportokat képviselő kuratóriumok helyett?

Elsősorban is a bankok, amelyek nem is alkalmasak és nem is arra valóak, hogy mindazt elvállalják, mint azt, amit egyébként az iparnak és nekik kellene felkarolniuk. Nyereséges ipart e tájon mostanában viszont alig látok, így aztán mintegy 20-30 bankvezérnek kell dönteni a mai magyar kultúra sorsáról – adandó alkalommal 200-300 szakértő, hivatalnok, művész, társadalmi érdekképviselet helyett. Nem tapasztalnám, hogy mindez optimális, hiszen a bank – érthetően – soha nem kedveli a kellemetlen művészetet, csak a kellemeset. Nos, ez a kellemetlen kultúra halálának tragédiája. Hiszen az a művészet, amelynek meg kell felelnie egy bank image-ának, legalább oly kevéssé lesz szabad, mint amelyet a szocialista állam regulált. S ha tetszik, ha nem, a mai magyar kultúra legnagyobb kihívása ez. Megfelelni a tőke image-hasznának, ennek a fantasztikusan új elvárásrendszernek, amely maga a kulturális sokk, amely eredendően új és ismeretlen identitást követel meg.

Kérdés, hogy erre alkalmasak leszünk-e, kérdés, hogy megértjük-e? – a piacon értelmetlen az a kérdés, hogy mindez jó-e vagy sem. S a szponzorálás is piac, támogatni azt kell, ami eladható, hiszen aki eladhatatlan, abba nem érdemes befektetni.

S ami a mai magyar tőke ízlésvilágát illeti, azt ismerjük a televízióból. Úgy vélem, hogy a Kereskedelmi Bank két néger Visa-kártyával való kalandját illetően nincs illúziónk.

A kép, amit felvázoltam, talán túl sötét. De nincs okom arra, hogy jókedvem legyen, a magyar kultúra története ugyan az összeomlások története, s lehet, hogy ez a mi hagyományunk, de mindez nem ok a jókedvre.

• Kultúra