A Petőfi Irodalmi Múzeumot[1] (a továbbiakban: PIM) több szempontból is különleges hely illeti meg a magyar muzeológia történetén belül. A magyar és részben a világirodalom e kultuszhelyétől eltérően a nagy magyar közgyűjtemények egymással összefüggő, egymásba olvadásokat és szétválásokat tartalmazó története(i) a XIX. századba vezetnek vissza.
„Ce que moi, Georges Perec, je suis venu questionner ici,
c’est l’errance le dispersion, la diaspora.
Ellis Island est pour moi le lieu męme de exil,
C’est-a-dire le lieu de l’absence de lieu, le non lieu,
Le nulle part.”
„amire én, Georges Perec, itt rákérdezek,
az a bolyongás, a szétszóródás, a diaszpóra.
Ellis Island számomra maga a számkivetettség helye,
Más szóval,
A hely hiányának a helye, a hely-telenség, a
sehol.”
Georges Perec: Ellis Island
(Kádár Krisztina fordítása)
<
Február 15. és március 15. között megannyi dolog történt, amire most még nem tartom érdemesnek visszaemlékezni, hiszen ami épp a hátunk mögött van, azt bizony könnyen elengedjük. Talán a jelenkortörténet egyik legbonyolultabb kérdése a közvetlen emlékezet és élményközösség elkülönülésének érzékelhetővé tétele.
A gyűjtő[1]
A piknik[2] című esszéjében Radnóti Sándor a „szeszélyes, az élvező, a hiperasszociatív és hiperemlékező” olvasót röviden a „zseniális olvasó” alakjában összegzi és idézi fel láttató erővel. E „típus” ősalakjának Walter Benjamint tekinti, s ugyanezen osztályba sorolja Roland Barthes-ot, Jorge Louis Borgest, Michel Foucault-t, Jacques Derridát.
Akinek az a sors jutott, hogy tudatosan élje át az elmúlt évtizedeket, akaratlanul is tanúja lett annak a példátlan folyamatnak, amelynek eredményeként az Egyesült Államok által gyártott, illetve generált tömegkultúra és ipar globális jelentőségre tett szert. Mindazok az eszközök, amelyek eredetileg az önálló nemzeti identitás, a nacionalizmus érvényre juttatását, majd fenntartását szolgálták, mára az Egyesült Államok hatalmi fölényét biztosítják.
Amikor a lehetséges művészetelméletek két egymással élesen szembeállítható alternatívájának, az esszencializmusnak, illetve az institucionalizmusnak a sorsát választottam elemzésem tárgyául, akkor valójában egyetlen probléma közelebbi vizsgálatára vállalkoztam. Nevezetesen: a művészetről való beszéd lehetőségeinek vizsgálatára, a kortárs művészet tapasztalataival a hátunk mögött. Megismétlem: a kortárs művészet tapasztalataival, a művészettörténet kora után.
Tanulmányom értelemszerűen több helyen reflektál Arthur C.
Nem szeretném magamra ölteni a bölcs és zseniális Borges novellahősének, Funesnek a köpönyegét: a fikció szerint ő mindenre emlékezett, s ezen rettenetes képessége alkalmatlanná tette az aktuális jelenben való cselekvésre. Az elmúlt évtizedekben megannyi csodálatos emlékezőhöz lehetett szerencséje a közönségnek, s az elszánt hazugoknál csak a kitartó igazmondók tűnnek reménytelenebbnek: akiknek utólag is kizárólagos joguk van az igazsághoz. Nem szeretnék megmondóember lenni – különösképp nem egy mára lezárult történelmi periódussal kapcsolatban.
„Ha nehézségről esett szó, akkor nem beszéltünk a pénzről, csak politikáról.”
kérdése valójában nem egyéb, mint annak a változásnak az egyik lehetséges értelmezése, ami napjainkban történik Magyarországon is, mikor az állami kultúra intézményeinek megszűnése, kiürülése után megérkezünk a piacgazdaság világába. A magyar kultúra immár a pénz korszakában élő régió része lesz.
Akármilyen világnézeti elfogultsággal is tekintsen valaki e változássorozatra, annak radikális mértékét és minden esély szerint visszafordíthatatlanságát nem tagadhatja le.
Román József a Kádár-korszak értelmiségi viselkedésformáit elemző cikke, illetve az arra adott Könczöl Csaba-válasz pontos és tisztességes vita volt. Könczöl érzékenyen rátapintott Román állításának legkérdésesebb pontjára: miben is álljon a totális diktatúrában az ellenállás.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 5 hét
9 év 31 hét
9 év 34 hét
9 év 34 hét
9 év 36 hét
9 év 36 hét
9 év 36 hét
9 év 38 hét
9 év 39 hét
9 év 39 hét