György Péter

Nyomtatóbarát változat

Az alább olvasható esszé fejezet egy könyvből, amely 1956 hagyományának, utóéletének történetét elemzi. A XX. század egyetemes és magyar történelmének e vitathatatlanul kiemelkedő eseménye, a közelmúlt forradalma és szabadságharca nélkül valószínűleg 1989 története is másként alakul. Mai szabadságunkat jelentős részben a forradalom résztvevőinek köszönhetjük: a baloldali értelmiségi forradalmároknak, a tradicionális jobboldali eszmék elkötelezettjeinek, végül, de nem utolsósorban a pesti srácoknak, azoknak, akik között igazán bőven aratott a halál, s akik maguk többnyire semmiféle politikai áramlathoz nem tartoztak – mindössze szabadok kívántak lenni. A forradalom emléke teoretikusan és hivatalosan a mai magyar társadalom vitán kívüli és felüli alapértéke. Az 1989-ben szabadon választott parlament első döntései közé tartozott az 1956 emlékét megörökítő törvény meghozatala. (Amely törvényből ugyanakkor már „kifelejtették” Nagy Imrét, ami arra utalt, hogy a forradalom hagyományának megalapítását már nem jellemzi a forradalom alatti nemzeti egység.) Ugyanakkor – ki-ki tapasztalhatja – a forradalom hagyománya egyre csekélyebb, illetve méltatlanabb szerepet játszott az elmúlt évek során. 1956-ot tehát, más-más okoknál fogva, de kétszer felejtettük el. A szinte teljes kollektív amnézia jellemezte az 1960-as évek és 1989 közötti korszakot, s a felejtés burkát – itthon – mindössze a demokratikus ellenzék törte fel. 1989-ben aztán eljött 1956 nagy pillanata: a rendszerváltozás évének kronológiájában igen komoly és sokrétű szerepet játszott a forradalom hagyományának újraalapítása. 1989. június 16-án Nagy Imre és társai újratemetésén nyilvánvalóvá vált, hogy az MSZMP uralma végképp megroppant, s ennek a belátásnak a nyilvánvalóvá tételében kimondottan fontos szerepe volt a forradalmi legitimitás újraélesztésének. Ekkor élte fénykorát a Történelmi Igazságtétel Bizottsága, amelynek kulcsszerepe volt a 301-es parcella kialakításában is. Utóbb – többek között 1992-ben, Jovánovics György kíméletlen és zseniális emlékművének átadásakor – már más idők jártak, s a mai politikai elit egésze számára a forradalom inkább kényelmetlen és kellemetlen örökség, mintsem élő hagyomány lett.

A könyv tárgya – melyből egy rövidebb fejezetet a Beszélő mostani számában közzétehetek – e felejtés elemzése. Hogyan és miért alakult úgy a kollektív emlékezet, mint amilyennek tanúi voltunk és vagyunk? Terhel-e ezért bárkit felelősség, s ha igen, miben áll az? Van-e esély és mód a hagyomány újralapítására, 1956 ismételt rehabilitációjára? Azt remélem, hogy e kérdések nem feleslegesek. Mi, akik ma élvezzük a szabadság édes ízét, mindenképp jól tesszük, ha mégsem felejtjük el azoknak a bátor nőknek és férfiaknak a tetteit, akik közül sokan az életüket adták azért, hogy mi – Ottlik Géza hőseinek példájára utalva – könnyedén választhassunk a Lukács-uszoda lépcsői között.

Itt s most csupán egyetlen nevet említenék, egyetlen kiváló férfiét, aki igen sokat tett azért, hogy 1956 emléke a felejtés évtizedeiben is fennmaradjon. Szabó Miklós, a történész azok közé tartozott, akiknek ezt a könyvet írtam. Fájdalommal tölt el, hogy már nem áll módjában kíméletlen kritikájával rámutatni munkám gyenge pontjaira.

(A teljes szöveg – A néma hagyomány – idén karácsonykor jelenik meg a Magvető Kiadónál.)

1992. június elejére a rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájában emberfeletti munkával elkészült a Történelmi Igazságtétel Bizottság 1989-es pályázatán nyertes szobrász, Jovánovics György forradalmi emlékműve.

A június 15-ére tervezett ünnepélyes átadás előtt két héttel kiderült, hogy a 298-as parcellában tevékenykedő Magyarok Nemzeti Szövetsége és a Mártírok Igazságtévő Bizottsága úgynevezett székelykaput állít fel, pontosan a 300-as és 301-es parcella között. A semmilyen zavaros akciótól vissza nem riadó csoportok készek álltak arra, hogy lehetetlenné tegyék az emlékmű felavatását. Ezekben a napokban kiderült az is, hogy a napi politika nagyon távol áll az ’56-os egység gondolatától. A szélsőjobboldal szimbolikus politizálása pedig olyan messze ment, hogy nem pusztán az emlékműavatás emelkedettségét rombolhatja le, de azt is mutatja, hogy a kormány gyakran nem uralja az antikommunista jelszóval fellépő kalandorokat. Május 30-án a Romhányi László vezette Magyarok Nemzeti Szövetsége és a Bosnyák Imre vezette Mártírok Igazságtevő Bizottsága[1] több helyszínen megrendezte a Hősök napját: jelen volt ott nemcsak az antikommunizmus összes árnyalata, de a hungarizmusé is. A Hősök napja egyébként nem tartozott a magyar történelem ismert napjai közé, ha valaha, akkor egyszer, 1944 májusában ünnepelték meg.[2] Ekkor derült ki, hogy a mérsékelt jobboldalnak, azaz Antall Józsefnek – aki igazán mélyen undorodott a radikális jobboldaltól – milyen komoly árat kellett fizetnie azért, mert lényegtelennek tekintette a kegyelet és emlékezet módszeres vizsgálatát. Bosnyák Imre és Romhányi László aktív politizálásba kezdtek. A székelykapu felállításának célja elsősorban az volt, hogy a rehabilitáció szelleme a szélsőjobboldalra és a hungaristákra is vonatkozzék. A székelykapu ikonográfiai, kronológiai, logikai hiba volt ott, ahol állt; de tervezői éppen ezt akarták. Lehetetlen helyzetet teremteni: lesz, ami lesz. Bosnyák több interjúban is hangsúlyozta, hogy beszélt Boross Péter belügyminiszterrel,[3] aki segítséget nyújtott, és rendőri védelem alá helyezte a kaput. Nem hiszem, hogy a köztársaság belügyminisztere előbb értesült volna a Mártírok Igazságtevő Bizottságának action gratuite-jéről: elképzelhető, hogy kész helyzet elé állította a szélsőjobboldal, amely szerette azt a látszatot kelteni, hogy kapcsolatok fűzik a kormányhoz. Igaz viszont, hogy Boross Péter beszélt ezekkel az emberekkel: az ő és a nemzetbiztonsági miniszter felelőssége volt, hogy június első hetére majdnem kezelhetetlen helyzet alakult ki.[4]

Néhány nap alatt Boross Péter és a kormány megértette, vállalniuk kell a felelősséget. Kapóra jött nekik Jovánovics György, Makovecz Imre és Melocco Miklós közös fellépése. Arra kérték a három művészt, hogy együtt vizsgálják meg a kialakult helyzetet. Tanácsukat nemcsak az önkormányzat, hanem a kormány és a Pofosz is szívesen fogadta. Makoveczre még Romhányi és Bosnyák sem mondhatta, hogy nem elég elkötelezett, a jeles építész azonban pontosan felmérte, hogy ezeknek a nemzeti színekbe öltözött s a jobboldalt is lejárató kalandoroknak a megállítása közérdek. Melocco Miklósnak pedig a kivégzett apja nyugszik a 298-as parcellában, amelyet a művész „kutyasírnak” nevezett, és mélységesen megvetette, amit ezek az emberek tettek. Jovánovicsra pedig még ők sem mondhatták, hogy kommunista. Június 12-én a kaput áthelyezték mai helyére. A 300-as parcellát nem zavarja, de lehetőséget ad a 298-as parcellába való belépés ünnepélyességére.

Az avatás időpontja is problematikus volt. Göncz Árpád éppen külföldön volt, ahonnan 17-én ért haza. Nem várták meg. 15-én tartották az avatást. Göncz eltávolítása megfelelt a kormány ’56-os politikájának. Vásárhelyi Miklós és Mécs Imre tiltakoztak, mind az időpont tologatása, mind a Göncz távollétében megtartott ünnepség miatt. Az MDF-nek egyrészt szüksége volt ’56-ra, másrészt a kormánynak egyre kínosabb lett[5] 1956. Ami 1956. október 23-a és november 4-e között történt, a jobboldali kormány ízlése szerint túl közel volt a demokratikus szocializmushoz. Sokkal fontosabb volt számukra, ami nem történt meg. De Antall József nem tehette meg, hogy nem megy el a 301/300-as parcellába, noha nem állt szándékában a reformkommunista, demokratikus szocialista hagyomány legitimálása sem. Márpedig a nemzeti egység hangsúlyozása – számára legalábbis – ezt jelentette. Mondta is, hogy a hajdani egység csak pillanatokig tartott.

A miniszterelnök elutasította a kanonizált interpretációk mindegyikét, kiábrándult és igaz realizmusa azonban rosszul hatott – ott a temetőben. „Azonban ne legyenek illúziói senkinek – figyelmeztette hallgatóságát Antall József –, hogy 1956. október 23., a forradalom kirobbanásának napja – ha nem végződik a szovjet tankok november 4-ei megindulásával, s a harc nem bukik el – a hetek és hónapok múlásával nem hozta volna elő az ellentéteket. Ne mondjuk magunknak, mert nem igazat állítunk, ha így teszünk – mintha 1956-ban mindenki egyetértett volna a következő hetekben és hónapokban!” Ezek után a kormányfő az emlékezés igazságosságát hangoztatta: mindenki a maga forradalmát tartja az igazi 1956-nak, „hiszen milyen eltérő vélemények születnek manapság arról, hogy ki tett többet a forradalom idején, s ki is az igazi forradalmár…”[6] Szomorú, de maga Antall József sem úszta meg az ’56-os hősi tettekkel való óvatos kérkedést – különösen Göncz Árpád, Vásárhelyi Miklós, Mécs Imre, Erdélyi Tibor és a többiek társaságában volt ez visszatetsző. Voltaképpen Antall sem volt szabad: az 1989-ben kialakított ’56-mitológia uralta, mint ekkor még mindenkit. Azok választották meg, akik nem kértek ugyan a TIB hajdani reformkommunistáinak demokratikus szocialista eszméiből, viszont – szemben az ’56-osokkal és az SZDSZ első vonalával – nem tettek semmit a Kádár-rendszer ellen. Az MDF – maga Antall is – a szocializmusban kényszerűen, de mégiscsak magára talált értelmiségiekből állt, akik később roppant nehezen viselték, ha emlékeztették őket arra, hogy ők békésen együttműködtek a rendszerrel. Antallnak – aki ráadásul ekkor már tisztában volt betegségével – esze ágában sem volt tőle idegen értelmezési keretben szerepelnie; s minthogy ekkor már nyoma nem volt az 1989-es nemzetiegység-mítosznak, ezért inkább vállalta a sértésszámba menő kényelmetlenséget, mintsem hogy ne ő uralja a helyzetet. Inkább 15-én, csak Göncz nélkül, inkább mitizálni, csak nem bevallani, hogy ’56-ban ellenfelei többet tettek, mint ő. Márpedig azt is tudhatta, hogy ebben a térben csak erre a néhány pillanatra övé a domináns szerep.

A nagy történelmi tablókhoz szokott, XIX. századi narratívákban gondolkodó történész-miniszterelnök kulturális normája, ízlésvilága teljesen idegen volt ettől a néma és kérlelhetetlen tértől, amely éppen az olyan nagy retorikai teljesítményeket zárja ki és tekinti idegennek, mint amilyeneket a miniszterelnök kedvelt. Antall a történelmi tudat bizonyosságába vetette hitét: ebben bízott, amikor (mint azt Fehér Ferencnek mondta volt) „alámerült és kibekkelte őket”, s ezt a reményt látta beteljesülni 1989-ben. De ezen a napon egy olyan térben állt, amelynek alkotója épp ezt a narrativitást utasította vissza.

Jovánovics emlékműve a közvetlen gyász kérlelhetetlenségének a színtere, ez a tér a halál katasztrófájának közvetlen élményét és közönyét állítja nagy erővel. Jovánovicsot az esszenciális ősélmény izgatta, és nem a narrativitás bizonyosságának elvesztésétől félő politikai tudat. (Antall József síremléke annak az illusztratív történelmi tudatnak a terméke, amelyet Jovánovics elutasított, s amelyet a miniszterelnök szeretett. Igaz, a saját síremléke körül minden az ő végakarata ellenére történt. Antall ugyanis borostyánnal benőtt egyszerű keresztet akart – ezt ugyan meghagyták, de körbeépítették Melocco Miklós különös történelmi elbeszélésekből szőtt kőfátylával.)

Antall József után Szabad György beszélt. A házelnök az egykori nemzeti egységet emlegette dagályos nosztalgiával. Göncz Árpád szövegében – távollétében olvasták föl – arra kérte a jelenlévőket, hogy vegyenek példát egykori önmagukról. Nagy Erzsébet sem mondhatott mást: ő is a nemzeti összefogást sürgette, bár nyilván tudta, hogy mindez reménytelen – immár nem csak a kalandorok miatt.

A TIB alapítói június 16-án nyilatkozatukban ugyancsak a nemzeti egység helyreállítására szólítottak fel, ugyanakkor emlékeztettek arra, hogy a kárpótlás még el sem kezdődött, s a meghurcoltak szociális helyzete továbbra sem javult.[7] Mindez politikatörténet, epizód csak a történeti emlékezet fenntartásában. A lényeg, hogy a rusztikus kő, az emlékmű ma is a helyén áll.

Nem véletlen persze, hogy míg 1989 és 1992 júniusa között mind a TIB-et, mind az 1956-os nemzeti egység örökségének kanonizálását számos támadás érte, Jovánovics emlékműve gyakorlatilag semmiféle intellektuális kritikát nem kapott. 1989 októberében, a kiállítás megnyitásakor volt ugyan felháborodás bőven, de még 1992 legrosszabb napjaiban sem hangzottak el érvek az emlékmű esztétikai megvalósításával kapcsolatban.

Az emlékmű eddigi elemzői közül különösképp az esszéisztikus Földényi F. László[8] és a monografikus alaposságú Rényi András[9] más-más szempontokból, de egyaránt hangsúlyozták az alkotás metafizikai emeltségét. Földényi – mint Rényi megjegyzi – inkább önnön modernségkritikájának igazolását látja az emlékműben, míg Rényi a metapolitikai irgalmatlanságot hangsúlyozza. Jovánovics munkájában valóban nincsenek narratív kapaszkodók, nincs a gyász súlyát oldó enyhület. Ennyiben nem is felel meg a TIB eredeti kiírásának, amely a gyász oldását is hangsúlyozta. Ez az emlékmű nem az 1956-os forradalom és/vagy szabadságharc bármely oldalán állt harcosok emlékműve, nem egy történeti pillanat kiemelésének és örökséggé tételének monumentuma. Sokkal inkább a halállal való kíméletlen szembenézést követeli meg. Mint Rényi megjegyzi: „vaskövetkezetességgel törekszik túlságosan is könnyen égnek-jövőnek forduló tekintetünket visszafordítani a föld és önmagunk felé.”[10] Ez az emlékmű nem Déry Tibor Vidám temetésének színtere: „Felhőtlen nyári nap volt, s noha a kaszárnyaszerű temető minden erejével azon volt, hogy a léttelenben is fenntartsa az emberi észjárás szimmetrikus rendjét, s megakadályozza a holtak beszüremlését az anyag könnyű, gyors körforgásába, a természet a maga közérthető, ravasz méltóságával kifogott rajta, egy-egy óvatlan pillanatban a súlyos kőemlékek mögül szétburjánzó borostyán vagy a sírdombokon virágzó rózsa, muskátli, szegfű naivul összekeverte az elmúlás és születés szűk képzeteit.”[11]

Jovánovics emlékművének semmi köze ahhoz a színházi díszletszerű temetői szobrászathoz, amelynek annyi nagyszerű példájával találkozhat, aki felkeresi a Fiumei út különféle, szimmetrikusan elrendezett parcelláit. Jovánovics nem ígér és nem old fel semmit. Nincsenek meghajló leányok, töviskoszorús Krisztusok, néma és az idők végeztéig hűséges állatok, a „kőbe vésett fájdalmat” idéző, megfeszülő izmok. Sem keresztény, sem görög mitológiai figurák – cserébe azért, hogy szinte teljesen láthatatlanul és mit sem sejtve, de ki-ki egy „eltemetett” bazilika kupoláján megy át, amikor belép az emlékmű szűk folyosójára. Nincsenek nevek, sem egyszerű harcosoké, utcán elesett civileké, sem nagy történelmi nevek, melyeket véd és fenntart az idő: Kossuth- és Deák-mauzóleum. Angyal István neve sincs itt; a névtelen emberek hiánya van itt; haláluk tragédiáját Jovánovics nem enyhíti. Az emlékmű szűk folyosóin végiglépkedve a látogató szinte nekiesik a hatalmas és rusztikus kőtömbnek és a temető falának. Ez az emlékmű nemigen jöhetett volna létre a kereszténység története nélkül, de nem vallásos áhítatra való épület. Jovánovics munkája a testnek helyet adó színtér általam ismert legkevésbé kíméletes konstrukciója; de nem templom. Nem kíván senkinek megbocsátani, nem kíván kiengesztelni, sem beavatás, sem remény nincsen.

Jovánovics nem kritikusa a modernségnek, hanem építész/szobrász tanúja. Hitetlen embernek tűnik, akit teljes súlyával nyomaszt saját tehetetlen kívülállásának ténye. Julia Kristeva írja Hans Holbein Halott Krisztusa kapcsán: „E kép láttán óriási, kérlelhetetlen és néma vadállatnak, vagy helyesebben, sokkal helyesebben mondva – bármily furcsán hangzik is –, egy legújabb szerkezetű, óriás gépnek rémlik a természet, amely esztelenül megragadott, darabokra zúzott és érzéketlenül, süketen magába nyelt egy felbecsülhetetlenül értékes nagyszerű lényt – olyan lényt, amely egymaga felért az egész természettel, annak minden törvényével, az egész világgal…”[12] Egyre inkább úgy látom Jovánovics művét, mint ennek a rettenetnek, a közöny gépezetének fenyegetését valósággá változtató alkotást. Jovánovics teremtése: a néma és elhagyott épület, az év háromszázhatvannégy napján magára maradt szobor mutatja, hogy az érzéketlen és süket talán a legpontosabb jelzői annak a néma processzusnak, amit meghalásnak hívunk.

Jovánovics templomot idéz, de nem templomot épít: nem személyesíti meg sem a halált, sem a halottat. A gyászolókat komoly feladat elé állítja; ugyanis a halottakkal, nem a túlélőkkel tart.

A Rákoskeresztúri temető vége és a Kerepesi úti nemzeti panteon két, szinte összeegyeztethetetlen világ. Az a temető valóban sokkal inkább a nemzeti létben való öntudatra ébredés egyik sétatere, mintsem a halállal való találkozás pillanatának szentelt hely. A nemzeti panteon azt ígéri, hogy a túlélők közössége fenntartja a lét valamely formáját; érdemes árkádsort építeni, mert lesz kinek, érdemes fenntartani a szent neveket, mert lesz, aki elmormolja azokat. A nemzeti panteon a történeti lét része, nem a vallásos élmény megteremtésének és megélésének, még kevésbé az istentelenek magányának színtere. Mindez itt elhalványul.

Jovánovics tud a forradalomról – 1956 centiméter gránit a földben, amit a szó szoros értelmében kerülgetni kell, mert bele lehet esni a múlt gödrébe –, de nem beszél arról. Ez a 301-es parcella, s akiket ide temettek, azokat a hóhér mintegy kihajította a nemzeti emlékezetből. Hogyan tehetne úgy, mintha mindez nem történt volna meg? Hogyan tehetne úgy – kérdezi ez az emlékmű –, mintha bizonyosak lehetnénk abban, hogy van még az a közösség, amely „elmormolja szent neveiket”? Nem sokkal inkább igaz-e az, amit Angyal megértett saját magukból: csőcselék ez, amelynek, íme, nem jut ki a közkegyelem.

Jovánovics műve nem tagadja a nemzeti emlékezetet, mindössze nem vesz róla tudomást. Nem helyezkedik látványosan kívül rajta, de nem hazudja azt, hogy tapasztalta annak közösségét. Akiknek az életét közönyösen és kérlelhetetlenül magába nyelte a Kádár-rendszer, azok sem tapasztalták ezt. Jovánovics szobra nem beszél – s ennél nagyobb nehézséget gyászolónak emlékmű nem állíthat. A halál néma és közönyös, azaz nem is tudott arról, hogy elvitte ezeket az embereket. Nincs Kháron, nincs Léthe, nincsenek metaforák, amelyek mind segítenének felemelni a fejünket, és végre ellépni a sírtól. Jovánovics úgy véli, hogy aki kimegy a temetőbe, az valamit fellelni ment ki, s nem pusztán a rituális ismétlés nyugalmának megteremtéséért.

Ezek az emberek ki lettek lökve a nemzet emlékezetéből. Ez épp azt a tárgyilagosságot jelenti, amit Ottlik Iskola a határon című regényében tapasztalhattunk. Ottlik nagy, az emberi szabadságélmény evidenciájáról szóló regénye a Lukács uszoda teraszán kezdődik el, 1957 nyarán. Azon a nyáron, amikor folyamatosak voltak a kivégzések, s mégis igaz volt Ottlik leírása a civil mindennapi életről. Jovánovics ugyancsak nem akarja, hogy ne gondoljunk arra, kivégzésük nyarán mennyien napoztak boldog szerelemben az uszoda teraszán, sem azt nem akarja, hogy ezért bárkinek lelkiismeret-furdalása legyen. De nem fedi el az igazságot. Nem felejtkezik el az amnéziáról. Nem teremt – sem gyűlöletből, sem félelemből – egy romantikus narratívát, amely azt ígérné, aminek mindenki az ellenkezőjét tanúsíthatja.

Itt, az újratemetés színhelyén nem igaz a szokásos felirat: nem felejtünk. Jovánovics emlékművében az a harminc év is benne van, amikor az emlékmű még nem állhatott. 1989-ben, a Történelmi Igazságtétel Bizottsága által felkért zsűri tagja, Keserű Katalin is azt hangsúlyozta, hogy Jovánovics munkája önmagunk emlékműve is. A néma tudomásul nem vételé. A nemzeti emlékezet hiányának emlékműve.

1992. június 15-e és a székelykapu mintha igazolta volna Jovánovics legrosszabb sejtelmeit: ha nincs nemzet, hát nincs, ha nincs béke, hát nincs, de a temető nem arra szolgál, hogy ezt hazudjuk egymásnak vagy magunknak. A szobrásznak nincs módja a politika alakítására. A politikai tudatnak sincs mit kezdenie az emlékezetteremtés e színterével. Jovánovics műve még csak azt sem mondja, hogy nincs remény a nemzeti sírkertre és a panteonra.

1956 művészileg és etikailag hiteles emlékezete máig a városon kívül maradt: a temető mélyén és sarkában. Ami a városban látható és tapasztalható, az csupán ennek a politikai változata, a politikai elit által teremtett reprezentáció. Amikor – 1991-re – helyreállt a történelmi emlékezetgyártás normális mechanizmusa, abban a pillanatban szükségszerű lett, hogy a Jovánovics-féle emlékezetteremtés ott van, ahol: a temető sarkában.

A történelmi emlékezet ugyanis politikai konstrukció, ennek megfelelően a politikai osztály érdekviszonyainak foglya: szülötte és áldozata. Más kérdés, hogy a történelem történeteibe valaki mindig belehal. Soknak a neve sem marad meg, nemhogy a sírja. Fennmaradnak életutak, amelyek tisztán állnak előttünk – kései leszármazottak előtt. Vannak nevek, melyek mögül az élet története hiányzik, csak néhány villanást ismerünk. És vannak nevek, csak nevük; a 301-es és a 298-as parcella mélyén, akikről tán még bíráik sem tudták, hogy miért kellett meghalniuk. És csontvázak, emberi csontok maradványai, amelyeket soha nem azonosított senki. Így együtt mindez: a mi nemzeti panteonunk.

Az 1956-os forradalom egyre inkább egyetlen nap az évben. Kisebb csoportok kelnek útra a városból, hogy felkeressék halottaikat.

De néhány ember csak elindul a folyosón; s előbb-utóbb nekiütközik a nagy rusztikus kőnek, a temető falának. Rátalál egy-két ismerős és több ismeretlen névre. Ha béke nem – csend születhet mindebből. A temető semmivel sem jobb, mint amilyenek mi magunk voltunk.

Jegyzetek

[1] „…Bosnyák Imre lép a mikrofonhoz, a Mártírok Igazságtévő Bizottságának elnöke, aki 17 évet töltött szovjet börtönökben. Beszédében főként a 298-as parcella ügyére hivatkozik, mondván a többit Romhányi már kifejtette. Megköszöni Boross belügyminiszter úrnak, hogy kérésükre őrizteti a székelykaput, amit Demszky le akart bontatni, mondván, hogy engedély nélkül épült. Boross úriember volt (taps) Demszky viszont, ha le meri dönteni, a halálos ítéletét írta alá.”
Rejtő Gábor: Hősök napja: nem a békegalamb üzenete érkezik a sírokból. Magyar Hírlap, 1992. június 3.

[2] „Megint gazdagabbak lettünk egy ünneppel. A Romhányi-front megünnepelte május 30-át, a hősök napját. Ezt a senki által nem ismert ünnepet állítólag egyszer már megülték 1944-ben. Megint egy kísérlet arra, hogy becsempésszék a Sztójay-kormány és a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetsége eszmeiségét a Magyar Köztársaság tudatába. Az ünnepség rendészeti biztosítását ellátó darutollas egyedek is világosan kifejezésre juttatták, hogy miféle hagyományról van szó. A darutoll körülbelül olyan nemzeti szimbólum, mint a nyilaskereszt.” Szabó Miklós: Hadúr-ünnep. Beszélő, 1992. június 13., 16. o.

[3] „Én viszont Demszky ténykedését megelőzően beszéltem Boross miniszter úrral, kértem a segítségét. Másnap ott volt két rendőrautó, és rendőrök vigyázták a székelykaput. Amikor elkezdtük a parcella rendbetételét, senki sem tiltakozott. Beadványainkra, kéréseinkre senki sem reagált. Akkor határoztuk el: nem kérünk, hanem cselekszünk.” -mg-: Hősök vasárnapja: Székely kapu kontra Városháza. Új Magyarország, 1992. június 6., 5. o. „Egy jottányit sem vagyunk hajlandók engedni: nem tesszük át a székely kaput, s amennyiben azt Demszky Gábor lebontatja, akkor a saját halálos ítéletét írja alá – hangoztatta a tegnapi – mintegy kétszáz fő részvételével megtartott nagygyűlésen Bosnyák Imre, aki egyúttal köszönetet mondott Boross Péter belügyminiszternek, aki »állta a szavát és kérésemre rendőrökkel biztosíttatta a székely kapu építését«”. Tóth Ákos: Székelykapuavatás, halálos fenyegetéssel. Népszabadság, 1992. június 1.

[4] Bosnyák Imre nyilvánosan életveszélyesen megfenyegette a főpolgármestert, s az is kiderült, hogy tárgyalt a belügyminiszterrel, aki mindezt soha nem cáfolta. A Mártírok Igazságtévő Bizottságának elnökét senki sem szólította fel, hogy vegye számításba a halálos fenyegetéssel együtt járó büntethetőséget.

[5] „A kormánynak egyre kínosabb 1956. Úgy látom, hogy a forradalom csak spanyolfal volt az 1990-es választások idején. Ez a kormány nem ’56-ban, hanem a Bethlen-korszakban, a Horthy-rendszerben keresi a folytonosságot. Nemzeti konszenzus szerintem már három évvel ezelőtt sem volt, hacsak abban nem, hogy megegyeztek Göncz Árpád személyében, nevezetesen, hogy a parlament őt válassza meg államfőnek…” Pogonyi Lajos: A kormánynak egyre kínosabb 1956. Szomorú beszélgetés a rusztikus kőről. Népszabadság, 1992. június 15.

[6] Bercsi János: Antall: mindenki a maga forradalmát tartja az igazi 1956-nak. Göncz: vegyünk példát októberi önmagunkról. Magyar Hírlap, 1992. június 16.

[7] A TIB alapító tagjainak nyilatkozata: Kulturált politikát – nemzeti összefogást. Magyar Hírlap, 1992. június 16.

[8] Földényi F. László: Séta a 301-es parcellában. Jovánovics György thanatoplasztikája. Jelenkor, 1992. november, 900–915. o.

[9] Rényi András: A dekonstruált kegyelet. Jovánovics György 1956-os emlékműve és a posztmodern szobrászat. In: A testek világlása. Hermeneutikai tanulmányok. Budapest, Kijárat Kiadó, 1999, 173–217. o.

[10] Rényi András: i. m. 214. o.

[11] Déry Tibor: Vidám temetés. In: Szerelem és más elbeszélések. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1963, 61–62. o.

[12] Julia Kristeva: Holbein Halott Krisztusa. Narrativák 1. Képleírás, képi elbeszélés. Budapest, Kijárat Kiadó, 1998, 38. o.

• A képek üzenete