Pályi András

Nyomtatóbarát változat

A színész, aki tisztes honoráriumért „eladta” az arcát, sőt egész fizimiskáját valamely filmszerepben, milyen jogon „kéri vissza” önmagát, csupán azért, mert azonosítják a szereppel? Daniel Olbrychskiről, a nálunk is jól ismert, neves lengyel filmszínészről van szó, aki korábban nem egy „igazi” szarmata hazafit megformált már a vásznon, nemrég mégis arra vállalkozott, hogy egy Lelouch-filmben SS-tisztként lép színre. Csakhogy a dolog balul ütött ki. Piotr Uklańskit, az amerikás lengyel „kiállítóművészt” ugyanis, akinek fűződik már a nevéhez egy-két botrányszagú happening, felettébb gondolkodóba ejtette, hogy egyre rokonszenvesebb náci hősöket vélt látni a filmvásznon. Készített hát egy igen egyszerű, ám annál célzatosabb kicsengésű kiállítást, amelyet első ízben Frankfurtban, a nemzetközi könyvvásár idején mutattak be, ahol tudvalevően legutóbb Lengyelország volt a díszvendég: a Nácik címet viselő tárlat egy sor neves színész – köztük olyan világsztárok, mint Brando, Eastwood vagy Kinsky – kinagyított portréját tartalmazza, náci uniformisban. Hogy Frankfurtban, majd azt követőleg Berlinben, Londonban és New Yorkban, ahová szintén eljutott a kiállítás, ki mit fogott fel Uklański provokációjából, arról nem szól a fáma, az esemény mindhárom helyszínen incidens nélkül zajlott le. Nem úgy Varsóban, ahol nem sokkal karácsony előtt a Zachętában, az ottani Műcsarnokban alighogy megnyílt, mindjárt be is zárták.

A megnyitó másnapján tudniillik megjelent a kiállító teremben Daniel Olbrychski – nyomában a tévéhíradó stábja és egy-két fotós –, aki a lengyel nemesi fénykort idéző gesztussal, akár egy Sienkiewicz-regényből előlépő hamisítatlan szarmata vitéz, kardot rántott, s „levágta” a falról saját és három „barátja” (Jan Englert, Stanislaw Mikulski és Jean-Paul Belmondo) náci képmását. A tévében jól láthattuk, hogy az üveglapok, amelyek alá a képeket elhelyezték, összetörtek, a felvételek elroncsolódtak. A színész rögtönzött helyi nyilatkozatában arra hivatkozott, hogy egy diáklány, aki részt vett a megnyitón, azzal a kérdéssel kereste meg, hogy valóban szolgált-e a Harmadik Birodalom hadseregében. „Egyébként is, én egy náci tisztet játszottam, de nem vagyok náci, ahogy a kiállítás címe állítja” – tette hozzá sértett önérzettel.

Az „esemény” a lengyeleknél rendkívüli visszhangot keltett, az írott sajtó és a média szinte minden valamirevaló publicistája úgy érezte, el kell mondania a magáét, természetesen ki-ki vérmérséklete, ízlése, pártállása szerint. Volt, aki úgy vélte, Olbrychski nem tett egyebet, mint egy ízetlen és provokatív happeningre hasonló effektussal felelt, volt, aki viszont a tévések és fotósok odacsődítését találta ízléstelennek, volt, aki a kiállításnak otthont adó intézménynek, a Zachętának olvasott be, mint a konzervatív Barbara Majewska, mert azt az utóbbi időben teljesen hatalmába kerítette „a letűnt korok művészetén élősködő posztmodern”, volt jogász, aki egész sor kártérítési pert jövendölt, mondván, hogy Olbrychski nem Uklańskinak, hanem a kérdéses film producerének „adta el” az arcát, így a producer ugyan kiplakatírozhatta (volna) őt náci egyenruhában, de csak a film népszerűsítése érdekében, vagyis a színész kártérítésért perelheti Uklańskit és a Zachętát, míg Uklański a nyolcvanezer dollárra bebiztosított kiállítás „műtárgyainak” megsemmisítéséért indíthat pert Olbrychski ellen, a kiállító intézmény pedig nem kevésbé az elmaradt bevételért, minthogy a derék szarmata akció következtében a megcsonkított kiállítást mindenképp be kellett zárni.

A Gazeta Wyborcza publicistája, aki szerint belevaló „zajazd”, magyarán nemesi önbíráskodás zajlott le a neves varsói kiállítási csarnokban, talán némi „mentséget” is keresve Olbrychski mégiscsak különös eljárására, azt írja, „úgy látszik, Uklański nem gondolt bele, hogy a »náci« kifejezés Lengyelországban más képzeteket kelt, mint Nyugaton”, amivel alighanem arra kívánt célozni, hogy Olbrychski tettét nem annyira antifasiszta meggyőződésből, inkább németellenes patrióta hevületből követte el. A kérdés felvetése annál időszerűbb, hisz a lengyel nyilvánosság bizonyos fórumain – s itt most egyelőre tekintsünk el e fórumok politikai színezetétől – mind gyakrabban hallani a szentenciát, hogy „igazságot akartunk, és jogállamot kaptunk”. Hisz elegendő szemügyre vennünk az egykori lengyel ellenzék létrejöttének hosszú, küzdelmes folyamatát, akár az 1968-as diáktüntetésekig és azt követő értelmiségellenes, antiszemita kampányig, akár az 1970-es első gdański sztrájkhullám vérbefojtásáig vagy az 1976-os radomi pártház felgyújtásáig nyúlunk vissza, jól emlékezhetünk, hogy mindannyiszor a saját törvényeit is semmibe vevő pártállam és a felháborodott népi igazságérzet állt szemben egymással, más szóval a politikai elit hatalmi önkénye és az „ellenzéki társadalom” vitathatatlan erkölcsi fölénye, minthogy ez utóbbit valóban eggyé forrasztotta a kiszolgáltatottság és a kisemmizettség, a nyomor, a megtépázott nemzeti öntudat, a szabadságvágy s ki tudja még mi minden. Tény, hogy a fordulatot valóban Radom hozta meg, amikor az élelmiszerárak radikális felemelése ellen utcára vonuló munkások a megszállt pártházban olyan elképesztő élelmiszer-tartalékot és a luxuscikkek olyan, minden fantáziát felülmúló mennyiségét fedezték fel, hogy miután kihajigálták a mesés kincseket az ablakon, magát az épületet is felperzselték; ott, Radomban állt ki Jacek Kuron´ a tüntetők elé, s fogalmazta meg az emlékezetes programot: ne az ő pártházaikat gyújtsátok fel, hanem teremtsétek meg a magatok szervezetét, amely megvéd benneteket.

Ez az eszme, amely a hatalmi törvénysértések rendszerével a jogállamiság  ideáját helyezte szembe, hozta létre a Szolidaritást, azt az erőt, amely 1980–81-es törvényes működése idején végig hangsúlyozottan önkorlátozónak nevezte magát, és önkorlátozóan is működött: a pártállamon saját törvényeinek betartását kérte számon, s minden akciójával a törvény előtti egyenlőség követelményét sürgette. A Szolidaritás akkor tömegmozgalom volt, a nemzeti egység jelképe. Tudjuk, ez az egység a rendszerváltással elkerülhetetlenül felbomlott. Döbbenetes azonban, hogy ma a lengyel politikai jobboldal köreiben, miközben hivalkodóan a Szolidaritástól eredeztetik magukat, milyen rossz árfolyama van az önkorlátozásnak, amit másképp jogállamiságnak hívnak. Igen, a Szolidaritás-lapok ismételgetik keserűen, hogy „igazságot akartunk és jogállamot kaptunk”, hisz Jaruzelskit, akinek már az 1970-es sztrájkok letörésében vér tapadt a kezéhez, máig nem sikerült bíróság elé állítani, hisz Kiszczak tábornoknak, Jaruzelski egykori belügyminiszterének, akit súlyos felelősség terhel a Wujek-bányánál történt 1981-es vérengzésért, amikor is a sztrájkoló bányászok közé lőttek, végül is sikerült kicsúsznia az igazságszolgáltatás kezéből, hogy aztán a Popieluszko-gyilkosság mögött sejthető KGB-sugallatról és más effélékről már ne is beszéljünk. Mondhatnánk tehát, akik azt várták a rendszerváltástól, hogy a harag angyala azon nyomban lesújt a hatalom egykori bitorlóira, azokban azóta is egyre nő az elkeseredés.

De voltak-e egyáltalán olyanok, akik annak idején ezt várták? Aligha. Akkor még a törvény előtti egyenlőség gondolata is túl szépnek tűnt. Ma viszont, amikor a közélet minden egyes szereplőjének a jogállam szigorú normáit betartva kellene a másiknál tisztábbnak és igazabbnak bizonyulnia, amikor az újsütetű jobboldali potentátokat ugyanúgy megkísérti a hatalommal való visszaélés, mint egykor pártállami elődeiket, egyszerre újra forgalomba kerül a forradalmi romantika szóhasználata, ezúttal persze a jobboldalon, ahol hovatovább „haladó” hagyományként fedezik fel – például Daniel Olbrychski kétes értékű happeningje nyomán – a lengyel nemesi önbíráskodás szép tradícióját. Oly annyira, hogy a minap a Lengyel Megegyezés két parlamenti képviselője, fittyet hányva a jogállamiság legelemibb követelményeinek, fogta magát, és újfent behatolt a Zacheţtába, ahol egy újabb kiállításon Maurizo Cattelano meghökkentő pápaszobra látható – egy meteorit földre teríti a lengyel szentatyát, aki zuhantában is magasba emeli a keresztet –, s a kompozícióból egyszerűen eltüntették a „lengyel nemzeti érzést sértő” meteoritot.

Nem túlzás, így történt: a két képviselő egy kiáltványt is hagyott a helyszínen, amelyben kifejtik tettük motívumait, szemére vetve a Zacheţtát igazgató Anda Rottenbergnek, e „zsidó származású állami hivatalnoknak”, hogy „semmibe véve a Lengyel Nemzet Örökségét és Kultúráját”, a varsói szellemi életet mérgezi, ahelyett, hogy „»vitatható« ötleteit Izraelben valósítaná meg”. A történethez hozzátartozik, hogy az eseten Jacek Woźniakowski, a jó nevű krakkói katolikus professzor háborodott fel a legjobban, aki Olbrychski happeningjén még „jól szórakozott”, annál is inkább, mert ő kimondottan keresztény mondanivalót olvasott ki a Cattelano-kompozícióból, mondván, hogy a meteorit „a világban ható gonosz erőket” képviseli, amelyekkel szemben a pápa még zuhantában is az „égi jelet” emeli a magasba. Más kérdés, hogy a szobrász és a kiállító így gondolja-e, vagy inkább a vallási és hazafias sztereotípiák megfricskázására tör, amiből a maga módján még a vallásos és a hazafias érzület is épülhet, ha mondjuk, nem a kor mocsara, hanem magas égboltja kíván lenni. Feltéve persze, hogy valóban az kíván lenni.

Annyi azonban nyilvánvaló a történtekből, hogy nem az az igazi kérdés, ki itt a náci, és ki nem, hanem hogy az ilyesfajta – esztétikai, világnézeti, politikai – viták eldöntésére a nemesi önbíráskodás „haladó” hagyománya helyett mégiscsak alkalmasabb a jogállamiság „régimódi” európai modellje. Ami természetesen már messze túlmutat Lengyelország határain, hisz az egész régiónak, ahol mi is élünk, s naponta érezzük, mennyire ebben élünk, akut problémájáról van szó: azok a szélsőséges erők, amelyek túl gyengék ma a törvényes boldoguláshoz, valamiféle kétségbeesett verbális pótforradalmat szeretnének végrehajtani. Megfeledkezve arról, hogy tíz évvel ezelőtt nemcsak azért döntöttünk mindnyájan, e térség polgárai, a békés rendszerváltás mellett, mert nem volt forradalmi helyzet, mert a szovjet birodalom összeomlása hozta meg a fordulatot, hanem azért is, mert az elmúlt kétszáz esztendő nem egy forradalma és álforradalma tanúsította számunkra, hogy a véres leszámolás jár a legmesszebb a történelmi igazságtételtől. Akkor hát az efféle megkésett, szájtépő pótcselekvés hol jár?! Még belegondolni is rossz.

• A képek üzenete