Skip to main content

Urban törvénye

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Ki ez a nagy játékos, ez az exkommunista kormányszóvivő, aki a Jaruzelski-junta frontembereként a lengyel katonai diktatúra legsötétebb napjaiban „beült a tévébe, és lehazudta a csillagokat az égről”, s aki ma átvilágításügyben ki meri mondani, hogy „csak a posztkommunisták voltak tiszták”; ki ez a lapalapító-tulajdonos-főszerkesztő, aki meghonosította hazájában a politikai pornográfiát, s ma mégis „röhög a markába”, miközben afféle pimasz zseniként sorra rombolja a közélet tabuit, s ráadásul még államtitkot is sért? Az olvasó már kitalálta (vö. televízió, Népszabadság, Magyar Narancs stb.): Jerzy Urbanról van szó, akinek utoljára a nyolcvanas évek elején volt ilyen jó sajtója mifelénk.

A történet egyébként a Szolidaritás 1981-es betiltásáig nyúlik vissza, amikor Zdzislaw Najder ismert irodalmár Nyugaton maradt, s a SZER lengyel szekciójának igazgatója lett, miközben távollétében hazaárulásért halálra ítélték. Hát Lengyelország még mindig az írókra kirótt halálos ítéleteknél tart? – tették fel sokan értetlenül a kérdést. Majd jött a rendszerváltás, egymást követték a mind jobbra tolódó lengyel kormányok, Najdert rehabilitálták, s Walesa elnök tanácsadójaként magas állami hivatalra pályázott, ám ekkor közbelépett Jerzy Urban. Az az Urban, aki az új világban mesés vagyonnal rendelkező sajtócézárként vetette meg a lábát: övé az a Nie (Nem) című politikai magazin, amely első perctől sajátosan értelmezi a sajtóetikát, csak volt ellenzékiekre lődözve mérgezett nyilait, és kizárólag övön alul támadva. Ami egyszerre biztosított neki közmegvetést és népszerűséget, különösen bizonyos politikai és egyházi körök egyre fokozódó nacionalista-hitbuzgalmi melldöngetése idején. Urban tehát lapjában az alpári politikai glosszák és pornográf karikatúrák társaságában leközölte Najder úr viselt dolgainak dokumentációját, amiből is kiderült, hogy a neves tollforgató köpönyegforgatónak se volt utolsó: Gomulka idején lépett frigyre a titkosszolgálattal, Gierek idején átment ellenzékibe, hogy aztán Jaruzelski idején „elvileg” bitóra kerüljön…

Urban ellen akkor államtitok megsértése miatt eljárás indult, s most, évek múltán megszületett az ítélet: két év felfüggesztett börtön, félmillió forintnyi pénzbüntetés és – egy év eltiltás a főszerkesztő foglalkozástól. Ez teszi az ügyet aktuálissá. Meg az a sereg kérdés, ami az ítélet nyomán fölvetődik. A sors iróniája, hogy Urbant egy 1983-as (!) törvény alapján ítélték el, de nem kevésbé az is, hogy ezek szerint az ügynök-ellenzéki-emigráns Najder személyében mégiscsak egy hazaárulót rehalbilitáltak. Habár ennek eldöntése a bíróságra tartozik. Az viszont igenis a sajtóra – nota bene Urbanra – tartozott, hogy megakadályozza Najder közhivatalba lépését. Ami jelzi, mennyire elavult az a paragrafus, amely immár kétszeresen is „Urban törvénye”: egyrészt annak idején ő volt a pártállami törvényhozók fogadott prókátora, másrészt most ő e törvény áldozata. De tényleg áldozat-e, vagy éppen haszonélvező? A beszámolókból ugyanis kitűnik, esze ágában sincs felfüggesztenie főszerkesztői tevékenységét. Sőt, a rossz nyelvek tudni vélik, hogy maga az ítélet is a régi elvtársak gesztusa: a jobboldali kormányok letűntével Urbannak némi népszerűségi indexjavító injekcióra volt szüksége…

Az én fejem azonban más miatt fáj. Engem, megvallom, elsősorban Urban profizmusa ejt gondolkodóba. Hogy ő valóban professzionális közvéleményformáló, azt a legjobban talán a Narancs-interjúja mutatja, amelyből néhány ironikus bevezető sor után igazi Urban-apoteózis kerekedik ki: magyarán a kisujja köré tekeri az újságírót. Vannak viszont, akik eleve a csodálat hangján szólnak róla, mint „a sajtószabadság kényszerű lovagjáról”. 1993 szeptemberében a lengyel baloldal választási győzelme után bejárta a világsajtót egy fotó, amelyen Urban volt látható egy hatalmas pezsgősüveg társaságában, amint kissé illuminált állapotban kaján kárörömmel nyelvet ölt – na nem az egész világra, csak a vesztes félre. Az az Urban, aki a lengyel „Ki kicsodában” egyedül jelöli meg „hobbyjaként” az alkoholizmust. Mindezt nem inszinuáció végett fecsegem el róla, hanem mert látnivaló, hogy Urban régóta összekapcsolja a profizmust a cinizmussal. S ez az a „finom” csúsztatás, amit észre kell vennünk, amikor Urban pimasz hőstetteiről beszámolunk. Különben magunk alatt vágjuk a fát, ahogy maga Urban is minden látszólagos dicsősége ellenére.








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon