Ki ez a nagy játékos, ez az exkommunista kormányszóvivő, aki a Jaruzelski-junta frontembereként a lengyel katonai diktatúra legsötétebb napjaiban „beült a tévébe, és lehazudta a csillagokat az égről”, s aki ma átvilágításügyben ki meri mondani, hogy „csak a posztkommunisták voltak tiszták”; ki ez a lapalapító-tulajdonos-főszerkesztő, aki meghonosította hazájában a politikai pornográfiát, s ma mégis „röhög a markába”, miközben afféle pimasz zseniként sorra rombolja a közélet tabuit, s ráadásul még államtitkot is sért? Az olvasó már kitalálta (vö. televízió, Népszabadság, Magyar Narancs stb.): Jerzy Urbanról van szó, akinek utoljára a nyolcvanas évek elején volt ilyen jó sajtója mifelénk.
A történet egyébként a Szolidaritás 1981-es betiltásáig nyúlik vissza, amikor Zdzislaw Najder ismert irodalmár Nyugaton maradt, s a SZER lengyel szekciójának igazgatója lett, miközben távollétében hazaárulásért halálra ítélték. Hát Lengyelország még mindig az írókra kirótt halálos ítéleteknél tart? – tették fel sokan értetlenül a kérdést. Majd jött a rendszerváltás, egymást követték a mind jobbra tolódó lengyel kormányok, Najdert rehabilitálták, s Walesa elnök tanácsadójaként magas állami hivatalra pályázott, ám ekkor közbelépett Jerzy Urban. Az az Urban, aki az új világban mesés vagyonnal rendelkező sajtócézárként vetette meg a lábát: övé az a Nie (Nem) című politikai magazin, amely első perctől sajátosan értelmezi a sajtóetikát, csak volt ellenzékiekre lődözve mérgezett nyilait, és kizárólag övön alul támadva. Ami egyszerre biztosított neki közmegvetést és népszerűséget, különösen bizonyos politikai és egyházi körök egyre fokozódó nacionalista-hitbuzgalmi melldöngetése idején. Urban tehát lapjában az alpári politikai glosszák és pornográf karikatúrák társaságában leközölte Najder úr viselt dolgainak dokumentációját, amiből is kiderült, hogy a neves tollforgató köpönyegforgatónak se volt utolsó: Gomulka idején lépett frigyre a titkosszolgálattal, Gierek idején átment ellenzékibe, hogy aztán Jaruzelski idején „elvileg” bitóra kerüljön…
Urban ellen akkor államtitok megsértése miatt eljárás indult, s most, évek múltán megszületett az ítélet: két év felfüggesztett börtön, félmillió forintnyi pénzbüntetés és – egy év eltiltás a főszerkesztő foglalkozástól. Ez teszi az ügyet aktuálissá. Meg az a sereg kérdés, ami az ítélet nyomán fölvetődik. A sors iróniája, hogy Urbant egy 1983-as (!) törvény alapján ítélték el, de nem kevésbé az is, hogy ezek szerint az ügynök-ellenzéki-emigráns Najder személyében mégiscsak egy hazaárulót rehalbilitáltak. Habár ennek eldöntése a bíróságra tartozik. Az viszont igenis a sajtóra – nota bene Urbanra – tartozott, hogy megakadályozza Najder közhivatalba lépését. Ami jelzi, mennyire elavult az a paragrafus, amely immár kétszeresen is „Urban törvénye”: egyrészt annak idején ő volt a pártállami törvényhozók fogadott prókátora, másrészt most ő e törvény áldozata. De tényleg áldozat-e, vagy éppen haszonélvező? A beszámolókból ugyanis kitűnik, esze ágában sincs felfüggesztenie főszerkesztői tevékenységét. Sőt, a rossz nyelvek tudni vélik, hogy maga az ítélet is a régi elvtársak gesztusa: a jobboldali kormányok letűntével Urbannak némi népszerűségi indexjavító injekcióra volt szüksége…
Az én fejem azonban más miatt fáj. Engem, megvallom, elsősorban Urban profizmusa ejt gondolkodóba. Hogy ő valóban professzionális közvéleményformáló, azt a legjobban talán a Narancs-interjúja mutatja, amelyből néhány ironikus bevezető sor után igazi Urban-apoteózis kerekedik ki: magyarán a kisujja köré tekeri az újságírót. Vannak viszont, akik eleve a csodálat hangján szólnak róla, mint „a sajtószabadság kényszerű lovagjáról”. 1993 szeptemberében a lengyel baloldal választási győzelme után bejárta a világsajtót egy fotó, amelyen Urban volt látható egy hatalmas pezsgősüveg társaságában, amint kissé illuminált állapotban kaján kárörömmel nyelvet ölt – na nem az egész világra, csak a vesztes félre. Az az Urban, aki a lengyel „Ki kicsodában” egyedül jelöli meg „hobbyjaként” az alkoholizmust. Mindezt nem inszinuáció végett fecsegem el róla, hanem mert látnivaló, hogy Urban régóta összekapcsolja a profizmust a cinizmussal. S ez az a „finom” csúsztatás, amit észre kell vennünk, amikor Urban pimasz hőstetteiről beszámolunk. Különben magunk alatt vágjuk a fát, ahogy maga Urban is minden látszólagos dicsősége ellenére.