Kende Tamás

Nyomtatóbarát változat

A Szovjetunió vége elkerülhetetlenül megváltoztatja,
hogyan is látják a történészek az orosz forradalmat.
Nemcsak képessé váltak arra, hanem egyenesen
kötelességük, hogy más perspektívából szemléljék azt,
ahogyan az életrajzíró is másképp viszonyul egy halott, mint egy élő emberhez.




Eric Hobsbawm[1]

Néhány hónappal ezelőtt Ungváry Krisztián érdekes írást közölt a Beszélőben arról, kik is voltak azok a nyilasok (2003. júniusi szám). Úgy látszik, a kommunisták esetében jószerivel nem jutottunk el még eddig a kérdésig sem. Jelen írás egy nagyobb szabású társadalomtörténeti kutatás és tanulmány bevezetője. Azt vizsgálja, miként látták a kommunistákat a kommunisták és antikommunisták akkor, amikor még létezett a kommunizmus. Csak ennek tisztázása után közelíthetünk mindahhoz, amit viszont nem láttak, vagy nem is érdekelte őket.[2]

Bevezető kérdések „a kommunisták” kutatásához

A múlttal és a közelmúlttal elszámolni – ez minden új politikai rendszer érthető szándéka. Pontosabban, nem is a rendszer (mert hisz mi és ki a rendszer?), hanem annak politikusai és értelmiségijei számára fontos intellektuális feladat ez, különösen akkor, ha aktív életük jelentős részét a megelőző rendszerben élték le és élték meg – akár annak haszonélvezőiként, akár annak veszteseiként, „külső, belső ellenfeleiként”. Ám nem illendő összekeverni az elszámolást a leszámolással.[3] Ahogy az mára világossá lett: a múltat végképp eltörölni még a kommunistáknak sem sikerült. Ha ezt belátjuk, úgy érthető, ha nekünk sem célunk ez. A múlttal való leszámolás és elszámolás helyett tisztességesebb és intellektuálisan feltétlenül izgalmasabb a múlt megértése, vagy annak kísérlete. Mellékesen ezt követelné a történész mestersége is.

Míg a múlt tőlünk függetlenül adott, addig a róla szóló történetek már sokfélék és a történetírótól egyáltalán nem függetlenek. Tehát a múltról, s kivált a közelmúltról való tudományos beszédben a személyes, a szubjektív, a politikai, a hitbéli jelenségeknek, személyes tulajdonságainknak igenis meghatározó a szerepe. Ennek el nem tagadása ma már tudományosan is tisztességes tett. Egyfajta kontextusát adja a történész szövegének magának a történetírónak szemlélete.

a múzeumi darabokká, ritka maradványokká, történelmi
tárgyakká,
értékes képekké
átalakult hétköznapi tárgyak hivatalos elhelyezése láttán
feketeségük és fehérségük
csalfa bizonyosságába mindörökre
beledermedt fotográfiák mesterséges nyugalmának hatása alatt
hogyan ismerjük fel ezt a helyet?
állítsuk helyre ami volt?









Hogyan olvassuk ezeket a nyomokat?
hogyan jussunk innen túl
jussunk mögéje
ne érjük be azzal a látvánnyal, amit látni
engednek
ne csak azt lássuk, amit már tudtunk
előre
hogy látni fogunk?








Hogyan ragadjuk meg azt, amit nem mutatnak meg, amit nem
fényképeztek le, archiváltak, állítottak helyre, rendeztek meg?

Hogyan találjunk rá arra, ami unalmas volt, banális, hétköznapi,
ami szokványos volt, ami mindennap megtörtént?[4]





Georges Perec francia történetíró poémájának kiragadott kérdései, kételyei számunkra is élők. A történet – esetünkben a párttörténet adott. Annak kiemelt fejezetei, főszereplői, fordulói, határhelyzetei már ismertek, azokat megírták. Megírták a kommunizmus történetét. Fehéren feketén. Azt forráskiadásokkal adatolták, alátámasztották.[5]

hogyan írhatnánk le?
hogyan mesélhetnénk el?
hogyan tekinthetnénk rá?[6]



A kommunizmusról mint meghatározás szerint forradalmi eszméről (eszmékről) és forradalmi politikai irányzatról (irányzatokról) való beszédmód sokban hasonlít a forradalmakról szóló több évszázados tudományos diskurzusra. Leegyszerűsítve két meghatározó hagyományos megközelítést tudunk megfigyelni. Az egyiket nevezzük üdvtörténetinek,[7] míg a másikat összeesküvés-elméletinek. Ahogy a forradalmakról, úgy a kommunizmusról való beszéd jellegzetesen ideologikus, világnézetileg meghatározott. Alapvetően két szín jellemzi: a vörös és a fekete. Manapság leginkább ez utóbbi szín az uralkodó, árnyalatok nélkül. Nem véletlenül fekete a kommunizmus mai könyve.[8] A feketének nincsenek árnyalatai.

Mindkét – világnézetileg egyformán determinált – megközelítésben vannak párhuzamos elemek. Legfontosabb hasonlóságuk, hogy a nagy marxista–leninista ideológusok munkásságának és az ideológiá(k)nak alapvető fontosságot tulajdonítanak. Csak épp ellenkezően értékelik őket. Mindkét konstrukcióban a marxista, s főként lenini, ideológia a biztos – időnként csak hivatkozási – alap, melyre a történeti koncepciók épülnek. Előfordul, hogy a politikai csillagkép változásai következtében a két koncepció szerzői is azonosak. Előfordul, természetesen, hogy e szerzők némelyike épp azt írja-írta meg, amit korábban, cenzurális okok miatt nem tehetett. Ilyenre is van példa, bár nem ez az általános. A fentiekkel összefüggésben a történetek forrásai is a leggyakrabban ugyanazok mindkét megközelítés hívei számára. (A jobb sorsra érdemes párttörténészek és „szovjetológusok” korfordultával ugyanarról beszélnek és írnak, mint tették évtizedekig, csak épp ellenkező előjellel. A forrás majdnem mindig ugyanaz. Nem mellékes viszont, hogy ma már mindenki „szabadon” teheti ezt, ellentétben a megelőző évtizedekkel.) A kommunista mozgalom és kommunista pártok vezetőinek munkái, az arról és azokról szóló iratok és emlékfoszlányok, az idealizált, vagy épp vizionált, lenini típusú, a demokratikus centralizmus elvén működő fegyelmezett, bolsevik típusú pártok központi szerveinek iratai, illetve a kortárs, majd tudományos antikommunizmus képviselőinek elemzései, a „renegátok” memoárjai az elsődleges – gyakran kizárólagos – források, adalékok a különböző koncepciókhoz.

E szerzők a vörös és a fekete, a jó és a rossz (vagy épp: gonosz és bűnös), a nemzeti történelmekben gyökerező és azt kiteljesítő vagy épp azoktól idegen jelenségként mutatják be a kommunista pártok történetét. Mintha manapság épp a fordítottját látnánk mindannak, ami Kelet-Európában az 1948-as esztendőben, s azt követően viharos gyorsasággal zajlott le. Akkor az 1944–45-ig marginális, radikális s illegális kommunista pártok történetét helyezték el minden kelet-európai ország nemzeti történelmében. Ezek előképe a híres „Krátkij Kursz”, a bolsevik párt és nagy vezérei, Lenin és Sztálin apoteózisát hirdető „rövid története” volt.[9] Így lettek a csehszlovák kommunisták a husziták utódai,[10] a magyarok Rákóczié, a magyar jakobinusoké, Kossuthé és a márciusi ifjaké.[11] A múltközösség újjáalakítása – vagy legalább is annak kísérlete – a térség szempontunkból legproblematikusabb országában, Lengyelországban is megtörtént.[12]

A séma adott volt: „A dekabristák felébresztették Herzent, Herzen felébresztette Csernyisevszkijt, Csernyisevszkij felébresztette Lenint, s Lenin felébresztett mindenkit.” Ezek a mitikus leszármazási tanok egyfajta kommunista gnózist teremtettek meg, jól példázva azt, hogyan nőtt ki az eredetileg demitizált és materialista eszméből az új üdvtörténet metafizikája. Imígyen Kelet-Európában a kommunista pártok nem csak a nemzeti történelem szerves részeiként, hanem annak logikus végkifejleteként jutottak volna hatalomra.[13]

Ha kellett, mindehhez újraírták a nemzeti történelmeket – ha kellett a közelmúltat kriminalizálták –, megteremtettek egy új múltközösséget. Persze, igazságtalanok lennénk, ha a múltkriminalizálás intézményesítését kommunista (bolsevik) vagy épp posztkommunista találmánynak tartanánk. Kelet-Európában például az oroszországi Ideiglenes Kormány igazságügy-minisztere, Alekszandr Kerenszkij hozott először létre „különleges (jogosítványokkal rendelkező) bizottságot” a cárizmus bűneinek feltárására, de genere bűnös természetének adatolására.

A történelem, mint tudjuk, olykor ismétli önmagát, de, legalábbis a forradalmak esetében, az utánzás, az imitálás szerepe mindenesetre vitathatatlan. Ez igaznak tűnik a forradalmakról és a kommunizmusról szóló tudományos kutatásokra és azok eredményeire.

A kelet-európai kommunista pártok és a kelet-európai nemzeti kommunizmusok, szocializmusok elbukásával mintha ismét újraírnák történelmünket, történelmeinket. A közelmúlt ismét kriminalizálódni látszik. A kelet-európai szocializmusok, a kommunista pártok kiiktatódnak, „kiíródnak” a nemzeti történelmekből. Azok nem szerves részei többé múltunknak. Kívülről és idegenek által ránk kényszerített, általuk fenntartott „totalitárius” rendszerek lettek azok, melyeket a Szovjetunióból importáltunk, erőltettek ránk. (Hogy az oroszországi szovjetekre kik „kényszerítették rá” a kommunizmust, nos az szintén közismert.) Az egyes kommunista pártok vezetői „idegenek” voltak,[14] akik az általuk vezetett tudatos és operacionálisan hierarchizált és szervezett élcsapatok (a pártok), a szovjet hadsereg és a totális propaganda segítségével hatalmon voltak négy évtizedig, de ezen idő alatt végig idegen elemek maradtak, mind a társadalomban, mind a nemzeti történelmekben. Az „átkos évtizedek” a történelem fekete lapjaira és fekete könyveibe való fejezetek, amelyekből majd idővel már csak lábjegyzet marad. Lábjegyzet, mely arról szól, hogy milyen rémtettek estek meg velünk, népünkkel, társadalmunkkal.[15] Ugye milyen ismerős képlet, mely szerint a történelem – és főként annak „fekete fejezetei” – megestek-megesnek velünk, magunk és elődeink azt nem alakítjuk-alakítottuk. A magyar történelemben egyébként a kommunizmus „idegensége”, a nemzeti történelem folyamába bele nem illeszkedő volta már rendelkezik előképekkel. Ilyen volt az azt megélők számára a Mohács utáni török uralom és Trianon sokkja is.

Érdekes, hogy nemcsak „a kommunizmus áldozatainak” tartott kelet-európai, volt szocialista országok kommunista párttörténete kriminalizálódik az „új” párttörténetírásban. Az Egyesült Államok Kommunista Pártja történetének legújabb, a kurrens és mainstream szerzők szerint győztes irányzata is egyfajta crime storyként írja le az amerikai kommunisták történetét. Abban az NKVD-KGB és a Komintern, illetve azok helyi ágensei játszották a történet szerepeit. A crime story drámai csúcspontja, mely utólag magyaráz meg minden történést, az úgynevezett atomkémkedés.[16]

A helytörténetírás a szocializmus évtizedeiben szintén feladatának érezte a nagy történet lokális megfeleltetését, adatolását.[17] Helyben gyártotta a feladott dolgozatokat a szocializmus dicső útjáról, annak büszkén vállalható helyi mellékszálairól. A megfelelés – és a szövegeknek a történelemhez való megfeleltetése – feladatát tisztességesen elvégezték.[18]

Ma mintha egy másik történet íródna… Ahogy az „üdvtörténeti” jellegű szakirodalom esetén is fontos szerepet játszott a nagy történet Szovjetunióból történő importálása, úgy ma is gyakran importált történelmi koncepciókból tanulunk, azokat adatoljuk. Ez, a tájainkon újnak – jó évtizedesnek – tekinthető történet arról szól, hogy a végig idegen,[19] elidegenedett kommunista pártok (melyek alatt soha nem a tagságot, hanem a vezetést értik) kizárólag a „Vörös Hadseregnek”, az utólag rekonstruált lenini stratégiából fakadó kimagasló szervezettségnek, hatalomakarásnak és a propagandának köszönhetően uralkodtak a kelet-európai (áldozat-) társadalmakon.[20] Ebben a konstrukcióban „a kommunisták” és a társadalom kizárólag ellenségek lehettek. A más esetekben többnyire szellemesen fogalmazó, romániai származású amerikai Kelet-Európa-szakértő történész, Stephen Fischer-Galati például így fogalmazott a kommunizmus immanens, lényegi ellenségigényéről: „...a gyakorlatban az ellenségek kizárólag Kelet-Európa népeinek túlnyomó többsége és azok az emberek a Kremlben, akiknek korlátlan hatalmuk van ezen országok kommunista vezetőinek élete és halála felett”.[21] Egy egészen friss monográfia szerzője, Willie Thompson, Fischer-Galatihoz képest már disztingválva ismétli meg utóbbi nézeteit 1998-ban. A kelet-európai kommunista pártokról szólva nála is a lenini demokratikus centralizmusé a döntő szerep. Szerzőnk szerint (is) a kommunista pártok egy megadott szabványt: Leninnek a Mi a teendő?-ben leírt forgatókönyvét követték. Az egyes kommunista pártközpontok feletti szuperközpont a Kreml és annak ura, Sztálin volt, aki nagyobb hatalommal bírt „hívei” felett, mint a római pápa, aki szintén egy szupercentralizált szervezet feje volt. Ugyanakkor Thompson Fischer-Galatihoz képest árnyaltabb képet fest az egyes kommunista pártok társadalmi gyökereiről vagy épp gyökértelenségéről. Mint fogalmaz, voltak olyan országok, ahol a kommunista pártok épp a II. világháború alatti tevékenységük miatt társadalmilag elfogadottan és hatalmas presztízzsel támadtak fel. Ilyen országnak tartotta Görögországot, Jugoszláviát, Albániát, Olaszországot, Csehszlovákiát és Franciaországot. Ezekkel szemben más országok kommunista pártjai, „mint Magyarországon, Romániában alig-alig léteztek őshonos (indigenous) erőként, és valójában a felszabadulást követő szovjet hatásra alakultak újjá”.[22] Elmondható, hogy az aktuális kánon szerint a társadalmak és a kommunista politika és pártok között szakadék tátongott, köztük antagonisztikus ellentmondás feszült. Az áldozatok, akikkel a történelem megesett, MI vagyunk (voltunk), míg a kommunisták ŐK voltak.[23] Ők, akik idegenekként törtek abszolút hatalomra. Az abszolút politikai hatalomra tervszerűen törő kommunista pártok taktikájára jó példa Molnár Miklós emigráns magyar történész véleménye a kommunisták társadalmi beágyazottságáról és valóságosnak tűnő szerepükről: Molnár elemzésében a kulcsmotívumok a Vörös Hadsereg, az MKP katonás felépítése, működése, szervezettsége és propagandája. Felettébb beszédes vonatkozó tanulmányában elkövetett egyik elszólása az 1945-ös MKP-ról: „Bármennyire is gyenge volt számszerűleg a Magyar Kommunista Párt, egy óriás hatalom [a Szovjetunió – K. P.] ügynöke volt.”[24] Imígyen nincs mit csodálkoznunk azokon az elemzéseken, melyek a sztálinizmus korszakának kezdetét 1945-től számítják, s nem disztingválnak a koalíciós évek és a „fordulatot” követő évek történelme között.[25] Innen, Kelet-Európából nézve nem meglepő az a jelenség, hogy az azonos forrásokkal dolgozó szerzők között találhatunk olyanokat, akik történészi tevékenységük első évtizedeiben a kommunista üdvtörténetet írták és adatolták, majd kor-, korszakfordultával ugyanazon források és argumentációs eszközök mentén a kommunista összeesküvés nagy tervéről szóló nemzetközi „tudományos” ipar beszállítóivá váltak.[26]

„A Nagy Terv”

Az „összeesküvés-elméleti” szemlélet forrása – ha eltekintünk a bolsevik forradalom utáni zsidó–szabadkőműves összesküvést adatoló szakirodalomtól – a hidegháború korának historiográfiája. Érdekes, miként fogalmazott akkor a témában máig vitathatatlan tekintélynek örvendő Fejtő Ferenc: „Ha az 1952-es állapotok felől tekintünk vissza, akkor a kelet-európai országok fejlődése úgy jelenik meg előttünk, mint a Kreml stratégiai tervének fokozatos megvalósítása, amelyet a különböző országok kommunista pártjai hajtottak végre. Ez a terv (…) a háború végétől kezdve előirányozta az összes kelet-európai ország fokozatos beépítését a Szovjetunió gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális rendszerébe.”[27]

A Nagy Terv a hidegháború korában evidenciának tűnt. A bipoláris világ egyik pólusának terjeszkedését, „szovjet szabványát” írta le. Fejtő egy amerikai kortársa a Nagy Terv eszméjének és gyakorlatának 1848–1948 közötti világtörténetét írta meg.[28] A kommunistáknak a szerző szerint a legfontosabb, történetileg legtanulságosabb tulajdonságuk az (volt), hogy övék volt „a világtörténelem leggyakorlatiasabb gondolatrendszere”.[29] A Marxtól Leninen át Maóig elemzett kommunista ideológusok és az általuk mindig és mindenütt pontosan végrehajtott, végrehajtatott évszázados hatalom-átvételi technikát elemző és klasszifikáló szerző a kelet-európai fordulatok négy fázisát különböztette meg – elsősorban a csehszlovák példa alapján. Jellemző, hogy az események leírásában színházi metaforát használt idézett szerzőnk, hisz a színdaraboknak mindig van rendezőjük. Eszerint az első felvonás a Vörös Hadseregé, a megszállásé, a második a kommunista dominanciájú, de matematikailag kisebbségi koalícióé, a harmadik felvonás a kommunisták által inszcenírozott belpolitikai válságoké, míg a negyedik a kommunista puccsé.[30] Possony bevallott célja könyvével az volt, hogy a jó és a rossz világméretű harcában a jó oldalnak igenis tanulni kell a rossztól, az ellenségtől… A kötet a jó – angolszász – oldal közvéleményének készült, de szerzője a kötet dedikációjában ennél komolyabb, efemer politikai célt és célközönséget is megadott: „To the National Security Council of the United States which is facing up to the inspiring responsibility of building a future for the world.” („Az Egyesült Államok nemzetbiztonsági bizottsága részére, amely egyre elszántabban néz szembe a világ jövője felépítésének felelősségével.”) No comment…

Kelet-Európa újkori és korabeli kortárs történetének két generáción át leghatásosabb angol politikus-történésze, az idősebb Seton-Watson szintén 1953-ban adta ki a témára vonatkozó alapművét. A könyv a nemzetközi szakirodalomban ma is megkerülhetetlen referencia. A kommunista „forradalmak” három fázisáról szóló – a Possony könyvében kifejtettekre erősen hajazó – klasszikus elmélet szerzője Kelet-Európa sztálinizációját elemezve „prefabricated” (azaz: előre kitervelt) forradalmakról beszél az európai „népi demokráciák” esetében. A seton-watsoni modell mintaállama, mint oly sok szerzőnél, Csehszlovákia volt.[31] Kelet-Európa „sztálinizálásáról” szóló fejezetének alapforrásai az emigráns antikommunista politikusok visszaemlékezései voltak.[32]

A Nagy Tervre vonatkozó szakirodalom alapvető – ha nem épp kizárólagos – forrásai visszaemlékezések, melyekről tudható, hogy a legkevésbé megbízható és a leginkább szubjektív történeti források.[33] Általában a kommunista hatalomátvétel, a fordulat veszteseinek emigrációban íródott és ott megjelent memoárjai jelentik a legfőbb forrásait a Nagy Terv antikommunista szakirodalmának, vagy ahogy azt a szellemes és a maga korában egyedülállóan objektív, magyar, majd később kelet-közép-európai, 1944–45 utáni párttörténet szerzője, William O. McCagg fogalmazott, ezek a Blueprint Theory adalékai.[34] McCagg a kelet-európai és elsősorban a magyarországi kommunista párttörténetet nem kizárólag egy Moszkvában, előre megírt forgatókönyv megvalósításaként értelmezte. A háborút követő évek kommunista politikájában – a korszakban Amerikában elérhető források alapján is (!) – kimutatta az egység és az unilinearitás hiányát. Ahogy 1956 után Fejtő, úgy McCagg is a hidegháborúhoz és annak a moszkvai pártvezetésre gyakorolt – személyenként – különböző hatásaihoz kötötte a kommunista politizálás fordulatát. Ő ezt az 1946–47-es évek fordulójára datálta. McCagg historiográfiai és forráselemzésében számba vette az általa – roppant találóan – Blueprint Theorynak nevezett szemlélet magyarországi forrásait. Jellemző módon elsősorban emigráns magyar politikusok memoárjait sorolta fel. Így Kertész István, Varga Béla, Nagy Ferenc visszaemlékezései bukkannak fel a leggyakrabban nála. Nem véletlen, hisz a hidegháború korszakában az emigrációból visszatekintve kétségtelennek tűnt a Nagy Terv megléte. Ugyanakkor, roppant figyelemreméltó módon Rákosi Mátyás, Révai József és Klement Gottwald korabeli – leggyakrabban Sztálin-írásokat magyarázó – szövegeiben is fellelte (az üdvtörténeti) Blueprint Theory filológiai nyomait.

Jellemző, miként fogalmazott minderről a volt magyar miniszterelnök, Nagy Ferenc: „Ki hitte volna akkor még, hogy készen van már a penetrációs program a Szovjet által megszállt minden országra nézve, és ki hitte volna, hogy a délkelet-európai országok Európa további kommunista penetrálásának a bázisai lesznek?”[35]

A Blueprint Theory a nemzetközi kommunizmuskutatás más klasszikusánál is előfordul. Thomas Hammond a kommunista hatalomátvételeket elemző és klasszifikáló tanulmányában elismerte az említett elmélettel kapcsolatos fenntartások jogosságát. Szerinte, ha a blueprint alatt azt a primitív elképzelést értjük, miszerint minden (bármely) kommunista vezető szigorú – a Kremlből, személyesen Sztálintól származó – parancsot teljesített, úgy a blueprint nem létezett. Ám, általános taktikai tervként – olyanként, amit Sztálin a helyi kommunista vezetőktől a helyi viszonyokra alkalmazva végrehajtani elvárt –, igenis lehet, és kell beszélni a blueprint-ről.[36] A hammondi felfogás szerint annak lényege négy pontban, négy faktorban határozható meg:

1. A fegyveres erők felhasználása (Vörös Hadsereg);

2. álcázás („ál-koalíciók”, propaganda);

3. a fokozatosság (a Rákosihoz kötött ún. szalámitaktika);

4. a tervezés és tervszerűség használata.[37]

Ezek a hammondi pontok szinte minden „párttörténetből” visszaköszönnek, mint azt az eddig idézett művek példáján is láthattuk. Ha kétségek is merültek fel a Nagy Terv létezése kapcsán – nem a politikai, hanem a tudományos szférában –, végső soron arra a meggyőződésre jutottak, hogy a terv igenis létezett. Jellemzőek Paul Zinner amerikai történész szavai a csehszlovák párttörténet és a dicsőséges februárnak nevezett kommunista győzelem kapcsán: „Gyakran felteszik a kérdést, hogy a kommunisták Csehszlovákiában és bárhol, egész Kelet-Európában vajon egy előre kieszelt és kidolgozott terv alapján tevékenykedtek-e? A cseh esetben a válasz nyilvánvalóan megerősítő.”[38] Zinner szerint a tervszerűség és a Terv fegyelmezett végrehajtása magából a kommunizmus és a kommunisták természetéből fakadt.

Bárhogy is van, látható, hogy a tervszerűség, a tervezettség és az intenció minden elemzésben – ideológiától alapvetően függetlenül – központi szerepet játszik a kommunizmusról, és főként a kommunista hatalomátvételekről szóló elemzésekben. Tudományos igényű elemzésekben éppúgy, mint politikai propagandairatokban és pamfletekben egyaránt. A kommunizmusról szóló könyvtárnyi irodalomban találhatóak olyan művek, amelyekben a fenti műfajok – finoman fogalmazva – keverednek. Megmosolyogtató példa mára az FBI hajdani igazgatója, J. Edgar Hoover kommunizmusról szóló „monográfiája”, mely anatómiai példája a fent említett műfaji keveredésnek. A „kommunizmuskutató, teoretikus” Hoover számára is Leninnek a Mi a teendő? című írása a kályha, melytől elindul. A némileg katekizmusra hasonlító, s a Sztálint olvasott történész számára – stílusában és okfejtésében – leginkább A leninizmus kérdéseire[39] emlékeztető könyvben a Nagy Tervről így ír a szerző: „Lenin terve, amelyet később könyv alakban az 1902-es Mi a teendő?-ben indított útnak világméretű következményekkel kellett járjon.”[40] Hoover nem foglalkozott a közép-kelet-európai fordulatokkal, hisz a „Vörös rémálom”[41] genezisét és annak amerikai történetét, valamint az Amerikára és a szabad világra gyakorolt káros hatását írta meg. Hoover szerint a kommunisták célja (nála: dedication) nem kevesebb, mint a „szabad emberek leigázása mindenütt”.[42] A kommunista forradalom, hatalomátvétel természetéről a Nagy Terv mellett az októberi forradalom kapcsán ír a szerző. Természetesen azt – ellentétben az 1917. februárival – nem tartotta forradalomnak, hanem puccsnak. A bolsevikok – kommunisták – sikerét a rájuk, és csakis rájuk jellemző legmagasabb szervezettségnek és fegyelmezettségnek tudta be.[43] Ez a gondolat is ismerős lehet a Sztálint olvasottak számára. A historiográfiai érdeklődésű történész ehhez csak annyit tehet hozzá: nem véletlenül.

Nem csak a harcos antikommunista és a harcos kommunista politikus szerzők sajátja a kommunizmus és a hajdan győztes kommunista pártok történelmét Lenin említett művéből levezetni. A kiváló történész, E. H. Carr 12 kötetes nagy Szovjet-Oroszország történelme is ezzel kezdődik, és ebből indul ki. Erre építi a bolsevizmus és a szovjet jelenségének történeti leírását.[44] Szellemtörténeti alapokon a dolog érthető és helyénvaló. Ám – meggyőződésem szerint – csakis a szellemtörténet keretei között.

Az intenció és a terv (a Nagy Terv) a kommunizmusról szóló szakirodalom olyan toposzai, amelyek az érdeklődők és a szakemberek számára valóban blueprintek lettek mára. Terv és annak fokozatos és tudatos végrehajtása, ezek a kelet-európai kommunista pártok történetének legfőbb sajátságai mindmáig, különösen az 1945–48 közötti időszakra vonatkozólag.[45]

A fentiek mellett, mint láthattuk, a fegyelem, a szervezettség voltak a kommunisták sikerének legfőbb záloga. Mint oly sok történelmi faktora a lehetséges történeti valóságnak, ez is csak mítosz.[46] Mindezek mellett a párt és a párttagság mibenléte, annak viszonya a társadalomhoz, ha nem is teljesen érdektelen, de sokadrangú kérdés maradt a történettudomány számára. Egy amerikai történész, Burks kísérletet tett arra, hogy „a kommunisták” között valamilyen különbséget tegyen. Három skálán helyezte el őket „a vezető káderektől (1.) az aktivistákon át (2.) a „fronttagokig”, opportunistákig, gerillákig, társutasokig és a szavazókig (3.) bezárólag. Különösen az utolsó halmaz – mely természeténél fogva a legnagyobb – heterogenitása teszi kétségessé Burks klasszifikációját.[47] Burks klasszifikálni és disztingválni próbált, de mégis képes volt olyan mondatot leírni, miszerint: „Bárki, aki a kommunizmus tanulmányozásának szenteli magát, hamar szembe kerül azzal a különös (curious) ténnyel, hogy a kommunisták különbözőek.”[48] Burks alapműnek számító könyvében a magyarországi esettanulmányban bukkanhatunk arra a gondolatra, mely – a szakirodalomban, meggyőződésem szerint – alulmúlhatatlan. Burks a kommunisták immanens birodalomépítési ösztönéről, beprogramozottságáról beszélve az alábbiakat írta le: „A kelet-európai kommunisták birodalomépítő hajlamának első instanciáját a Kun Béla vezette rezsim mutatta meg, mely a jelek alapján István szent királyságát egy Dunai Szocialista Unióvá akarta változtatni. Ennek az uniónak a politikai gerince egy zsidó vezetésű, magyar dominanciájú, többnemzetiségű kommunista párt kellett volna legyen.”[49]

A kommunisták – a párttagok – társadalmi történetének tudományos igényű elemzése mellett, az üdvtörténetből és az összeesküvés-elméletből készen kapott történeti igazságok okán igen keveset tudhatunk azokról a társadalmi körülményekről, amelyek között a kommunista hatalomátvételek, a hatalomba való berendezkedés és bennragadás megtörtént.[50] Hiszen, ha elfogadjuk, hogy a kommunisták meghatározás szerint „különös emberek”, akik egy 1902-ben íródott lenini terv-szöveg alapján fegyelmezett katonaként viselkedtek és éltek, a saját társadalmuktól – manapság: nemzetüktől – elidegenedve, úgy a fenti kérdések irrelevánsak. De csak akkor. Ugyanakkor túlzás azt állítani, hogy ma is kizárólag üdvtörténeti és – a korszellem okán főképp – összeesküvés-történeti megközelítésekkel, ördögi tervekkel, a hadtörténetből ismert operációs „jelentésekkel” találkozhatunk a korszerű szakirodalomban. Eric Weitz amerikai történésznek a (kelet)német kommunizmus évszázados történetéről szóló művében – melynek természetesen a keletnémet pártállam kialakulása az egyik dramaturgiai csúcspontja – amellett érvel, hogy a (kelet)német kommunisták pártjának története a (kelet)német társadalom története felől érthető a leginkább. Nem tagadja a Szovjetunió hatását a KPD-re, majd az SED-re, de hangsúlyozza, hogy a kauzális sztálinizációs perspektívából szinte semmit sem lehet megérteni a (kelet)német népszerű tömegpárt múltjáról és utóéletéről.[51]

Érdekes jelenség, hogy azok a szerzők, akik volt kommunista vezetőkkel készíthettek életútinterjúkat, folyamatosan igyekeztek interjúalanyaik szájába adni, velük kimondatni a Nagy Terv létét és mibenlétét. Ez a – tapasztalatok alapján – rámenős igyekezet rendszeresen kudarcot vallott. És most legyünk egy kicsit megértők az interjúalanyok iránt: nem valószínű, hogy a megkérdezett kommunisták „különössége” volt az akadálya annak, hogy az általuk végrehajtani képzelt Nagy Tervre emlékezzenek.[52]

Azt túlzás volna állítani, hogy a kommunizmusról és a kelet-európai kommunista pártokról szóló tudományos diskurzus kizárólag másodlagos frissességű, politikai, ideológiai (akár üdvtörténeti, akár összeesküvés-elméleti céllal összehordott) közhelyek összessége. Ám, mint azt láthattuk, a fent említett toposzok használata nem hogy nem idegen a szakirodalomtól, de azokat előszeretettel alkalmazták elődeink, ideológiai preferenciáktól és politikai világnézettől függetlenül. Szélsőséges esetekben mindezekhez – magyarázó erőként – használtak ma már elképesztő nemzetkarakterológiai közhelyeket, mintegy erősítendő a kívánt, leggyakrabban manifeszt politikai koncepció melletti érvelést. Különösen „az oroszok és az orosz kommunizmus” és „a zsidók” (vö. moszkoviták versus „nemzeti kommunisták”) esetében bukkannak fel a történész számára a tizenkilencedik század második feléből ismerős nemzetkarakterológiai toposzok. Tapasztalataim szerint e toposzok, közhelyek frekventált használata a múlt megismerése helyett, a valós vagy lehetséges társadalmi folyamatok megértése helyett történik. Mindeközben „csak” olyan kérdések látszanak elsikkadni, mint a kommunista pártok társadalmi története, a kommunista fordulatok társadalomtörténeti háttere és motívumai, a még formálisan nem győztes kelet-európai kommunista pártok milliós tagságának mentalitástörténeti elemzése. „Idegenek” erőszaktételéről, vagy elhivatott és tudatos élcsapat történelmileg szükségszerű győzelméről és az elhivatottság és a tudatosság társadalmi, nemzeti méretű kiterjesztéséről olvashatunk elavult közhelyeket. Bár, a tapasztalatok szerint, az elavult jelzővel óvatosan kell bánnunk, hisz a fent vázolt (akár üdvtörténeti eredetű, akár összeesküvés-elméleti) kompatibilis koncepciók a legújabb szakirodalomból is változatlan formában köszönnek vissza.

Jelen sorok írója számára a fenti historiográfiai vázlatból kirajzolódó kommunizmustörténeti, a Nagy Tervről szóló elképzelés – lett légyen az üdvtörténeti vagy összeesküvés-elméleti – nem kielégítő, azt társadalomtörténészként elfogadhatatlannak tartja. Ha kérdései történetileg, tudományosan relevánsak, úgy nincs más út: vissza kell térni a „forrásokhoz” – azokhoz, melyek a kommunista párt és pártok társadalmi, mentalitástörténetéről beszélnek. Erre tesz kísérletet egy magyarországi megye, Borsod-Abaúj-Zemplén kommunista pártszervezésének, pártszervezetei történetének elemzésén keresztül.

A forráskezelést és a szemléletmódot leszűkítő megközelítéssel – meggyőződésünk szerint – nem lehet megérteni a Párt, a pártok működését. Mert hiszen, ha egy kommunista párt nem csak megragadni, de megtartani is akarta a hatalmat, úgy az irányított társadalommal nem kizárólag a propagandán keresztül kellett hogy kommunikáljon. Az említett pártoknak a hatalomért folytatott küzdelemben, majd a hatalom birtokában többszázezres, sőt, milliós tagságuk volt. Vegyük csak Magyarország példáját! A forradalmi élcsapatnak a két munkáspárt egyesülése pillanatában egymillió-kétszáznyolcvanezer tagja volt. Az ország teljes lakossága ekkor kilencmillió körül volt. A párt tagjaivá pedig csak a felnőttek lehettek, vélhetőleg saját elhatározásból. Ha ezt a tényt szem előtt tartva ismét felvetjük Brecht kérdését, hogy ki is a párt (Wer aber ist die Partei), úgy a hagyományos válaszok, a tudatosan, előre megírt forgatókönyv szerint tevékenykedő kommunista pártvezetőségekről szóló történetek már kevéssé tűnnek alkalmazhatónak. És nem azért, mert Brecht annak idején – sztálinista korszakában – megadta a választ a kérdésre, hogy ki (és mi) a párt. Válasza így hangzott: Wir sind sie, du und ich, und ihr, wir alle. Ha ez túlzás is, azt az előfeltevést eleve el kell ejtsük, hogy egy és negyedmillió idegen, konspirátor alkotta 1948 kora nyarán a Magyar Dolgozók Pártját.

Akkor kik alkották azt és elődjét, a Magyar Kommunista Pártot?[53]

Hogy működött az? Valóban az a jól szervezett hierarchia volt-e a kommunista párt, mint ahogy azt elképzeljük? Valóban Rákosi (sőt: Sztálin) egyetlen szemöldökrándításának azonnali és sorsdöntő hatása volt, mondjuk, a taktaszadai párttitkárra és a falu lakosságára? (Ez talán ironikusan hangzik, de a totalitásba belefér, sőt: bele kell férjen. Érdekes a totalitariánus elmélet sikere és a siker oka Kelet-Európában: használata leggyakrabban a kutatás, a személyes és kollektív szembenézés és az elmélyült gondolkodás helyett történik.)[54]

Kik is voltak valójában a kommunisták, mondjuk Taktaszadán, mit jelentett a párttagság formailag és tartalmát tekintve? Egyetlen történetnek tárjuk-e fel a lokális szövegrészeit, melyeket a történethez hibátlanul illeszthetünk, vagy a lokális, regionális történeti kutatásokból sok-sok történet olvasható ki, olyanok is, melyek megfelelnek az általános történetnek és még több olyat, melyek attól eltérnek? Valóban egy olyan egyoldalú kommunikáció zajlott-e párt és társadalom között, amit jobb szó híján propagandának kell nevezzünk? Vagy esetleg kétoldalú volt a kommunikáció és az abból fakadó országos és helyi politika? Vegyültek-e helyi színek a vöröshöz és/vagy a feketéhez?

E kérdések tisztázása a jövő alapos, előítélet-mentes kutatásainak feladata, amihez a fenti, hevenyészett historiográfiai vázlat és az abból fakadó kérdések egy részét tudta megfogalmazni e dolgozat, melynek szerzője válaszokat igyekszik adni idővel e kérdésekre.

Jegyzetek

[1] Hobsbawm, Eric J.: Can We write the History of the Russian Revolution? In uő: On History. The New Press, h. n., 1997. 241–2.

[2] E sorok írója a Politikatörténeti Intézetben folytatja a „Ki a Párt?” című kutatását, mely az MKP és az MDP társadalmi történetére fókuszál.

[3] „Minden igazán nagy történelmi fordulat után természetes igény, hogy a történettudomány újra rajzolja a megelőző korszakokat, s benne a fordulatokat.” Standeisky–Kozák–Pataki–Rainer (szerk.): A fordulat évei. 1947–1949. Politika, képzőművészet, építészet. Budapest, 1956-os Intézet, 1998. 11.

[4] Georges Perec: Ellis Island. A bolyongás és a remény történetei (ford.: Kádár Krisztina). Bp., Múlt és Jövő, 2003. 34–5.

[5] A kezdetektől (Táncsicstól) a Tanácsköztársaság bukásáig l. Magyar Munkásmozgalmi Intézet – MSZMP KB Párttörténeti Intézet: A Magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai. I–VI. Budapest, Szikra–Kossuth, 1951–1960; a Tanácsköztársaság bukásától a legális kommunista párt tevékenységének kezdetéig l. MSZMP KB Párttörténeti Intézet: Dokumentumok a magyar forradalmi munkásmozgalom történetéből. I–III. Bp., Kossuth, 1964; A Magyar Kommunista Párt és Szociáldemokrata Párt határozatai 1944–1948. Bp., Kossuth, 1967; A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1956–1962. Bp., Kossuth, 1973.; A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1963–1966. Bp., Kossuth, 1968; A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1967–1970. Bp., Kossuth, 1974; A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1971–1975. Bp., Kossuth, 1974; A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1975–1980. Bp., Kossuth, 1983; Izsák Lajos (főszerk.): A Magyar Dolgozók Pártja határozatai 1948–1956. Napvilág, 1998; Balogh Sándor (sorozatszerkesztő): A Magyar Szocialista Munkáspárt ideiglenes vezetőtestületeinek jegyzőkönyvei. I–V. Budapest, Napvilág, 1993–1998.

[6] Georges Perec: Ellis Island. 34.

[7] A szerző egy másik, a témába vágó kéziratának vitáján a Politikatörténeti Intézetben az idősebb kollégák közül többen kifogásolták az üdvtörténet kifejezést, annak használatát meglehetősen sérelmezték. Érdekes módon az összeesküvés-történeti megközelítésről mondottakkal semmi bajuk nem volt. Mindazoknak, akikben kétségek és kifogások élnek az üdvtörténet kifejezéssel kapcsolatban, nagy tisztelettel ajánlom figyelmébe a magyarországi állampárt egykori elméleti orgánumában megjelent egyik írást, melyben az egykor létezett szocializmus és eszméje iránt jóindulatú szerző – egyebek mellett – épp az üdvtörténeti hasonlat mellett érvelt a párt- és a mozgalmi történet leírásainak értelmezésekor. „Az eschatologikus (’az ember és világ végső kérdését illető’) elem említése ellen azok a mozgalmak tiltakoznak többnyire, amelyek magukat tisztán evilágiaknak, vallástól érintetleneknek vélik, hirdetik. (…) Igazában azonban minden végleges megoldást ígérő mozgalomban jelen van ez – különben a megoldás-prófécia nem nyerhet kellő hitelt.” Németh G. Béla: A mozgalmiságtól az egyháziságig. Társadalmi Szemle, 1990. 2. 17.

[8] Courtois, Stéphane, et al.: A kommunizmus fekete könyve. Bűntény, terror, megtorlás. Budapest, Nagyvilág, 2000.

[9] Az SzK(b)P története. Rövid tanfolyam. Budapest, Szikra, 1945. vö. L. Berija: A kaukázusontúli bolsevik szervezetek történetének kérdéséhez. Budapest, Szikra, 1950.

[10] Kemp, Walter A.: Nationalism and Communism in Eastern Europe and the Soviet Union. A Basic Contradiction? London, Macmillan, 1999. 104–7.

[11] Lásd erre Révai József beszédét a Magyar Munkásmozgalmi Intézet megnyitásán 1948. november 19-én. In 30 éves a magyar kommunista mozgalom. Budapest, Szikra, 1948. 20–32.

[12] Bierut, Boleslaw: A „Wielki Proletariat”-tól a Lengyel Egyesült Munkáspártig. A Lengyel Egyesült Munkáspárt I. Kongresszusán, 1948. december 15-én megtartott beszámolóból. Budapest, Szikra, 1952. 7–47.

[13] Kemp: i. m. 127–72.

[14] Magyar példa a fentiekre: Sulyok Dezső: Magyar tragédia. I. A Trianoni Béke és következményei. Newark, 1954. „Arra a kérdésre tehát: mely tényezők tették lehetővé és hajtották végre Magyarország bolsevizálását, a helyes felelet a következő. Elsősorban a nyugati hatalmak hibás politikája, mely az országot korlátlanul kiszolgáltatta a Szovjeteknek. Másodikként a Magyarországon ennek következtében megtelepült Vörös Hadsereg erőszakos beavatkozása belügyeinkbe. Harmadik helyen egy, a magyar néptől idegen – kisebbség – vezető-gárda, mely az ország érdekei ellen ténylegesen végrehajtotta a bolsevizálást. Negyedszer egy, az egyéb pártok vezetőiből álló kollaboráns vezető-gárda, mely egyéni múltja miatt nem tudta megtagadni, hogy a bolsevizálásban számára kiosztott segédszerepet vállalja.” I. m. 560. A legfőbb felelősök és aktorok a fordulatban természetesen a kommunisták voltak: „Az ország átállítását végző szervezet idegrendszere és mozgató ereje a Kommunista Párt vezérkara volt.” I. m. 585.

[15] Beszédes e szempontból annak a cseh rendőrhivatalnak az elnevezése, melyet a kommunizmus alatt elkövetett törvénytelenségek kivizsgálására hoztak létre, s melynek kiadványai itt sorakoznak polcomon. Urád Dokumentace a Vysetrování Zlocinu Kommunizmu. A Kommunizmus Bűntetteit Dokumentáló és Feltáró Hivatal. Eredetileg Urád pro Dokumentaci a Vysetrovaní Cinností StB névre hallgatott a hivatal, s mint az eredeti nevéből kitűnik, az StB, a titkosszolgálat ügyeit volt hivatva kivizsgálni. Említettük, a Hivatal rendőrhivatal, melyben azért dolgoznak levéltárosok is. Legnagyobb fegyverténye, hogy határőr kiskatonákat állíttattak bíróság elé. Itt kell megemlíteni egy beszédes című könyvet a kelet-európai kommunista „fordulatokról”. How did the Satellites Happen? A Study of the Soviet Seizure of Eastern Europe by a Student of Affairs. London, The Batchwork Press, 1952. A történelem, az a kelet-európai társadalmakkal „megesett”, mint a cím is hírül adja.

[16] Haynes, John Earl: The Cold War debate Continues. A Traditionalist View of Historical Writing on Domestic Communism and Anti-Communism. Journal of Cold War Studies, 2000, 1. 76–115. A hallatlanul elfogult és triumfalista hangvételű historiográfiai áttekintés azon túl, hogy „igazságot oszt”, nem mellesleg az amerikai kommunizmus története szakirodalmának kifogástalan felsorolását is adja. Ez utóbbi szempontból az említett dolgozat megkerülhetetlen. A tanulmány szerzője egyben társszerkesztője a tendenciózus, de jól adatolt, az Egyesült Államok Kommunista Pártjára vonatkozó kriminálisnak tekinthető forrásokat tartalmazó dokumentumköteteknek is. Klehr–Haynes–Firsov: The Secret World of American Communism. New Haven–London, Yale University Press, 1995; Klehr–Haynes–Anderson: The Soviet World of American Communism. New Haven–London, Yale University Press, 1998.

[17] A helytörténetírás módszerei és céljai vonalát kívánta meghatározni Deák Gábor, már megjelenésekor is vonalas tanulmánya: A helytörténeti kutatás szerepe és jelentősége az iskolai és iskolán kívüli oktató-nevelő munkában, különös tekintettel a legújabb kori történelmi forrásanyagra. Történelmi Évkönyv II. Miskolc, 1968. 385–400. A tanulmány szerzője nem csak megadja a címben jelzett feladat megoldásának ideologikusan helyes irányát és módját, de egy bekezdés erejéig kitér az 1953-as kormányprogramot követő évek helytörténetírásának kritikájára. Szerzőnk szerint az ’53-at követő helytörténetírás „túlment a marxista alapozású nevelőmunka keretein”. I. m. 387. A dolgozat ideológiai segítséget nyújt olvasóinak, Lenin és Makarenko művei alapján.

[18] A forráskiadások közül kiemelkedik a hat évszázad történetét forrásokkal adatoló, a történetet a szocializmus koráig „fejlesztő” kötet. Deák Gábor–Gyimesi Sándor: Olvasókönyv Borsod-Abaúj-Zemplén megye és Miskolc város történetéhez. Miskolc, 1965. A 226 oldalon forrásokat közlő, a szocializmushoz vezető unilineáris fejlődést adatoló kiadvány 51 oldala a munkásmozgalom- és a párttörténeté. Már csak a munkásmozgalom-történetre vonatkozó – historiográfiai szempontunkból – megkerülhetetlen forráskiadás a Beránné Nemes Éva és Román János által összeállított ötkötetes Források a borsodi és miskolci munkásmozgalom történetéhez című munka. Miskolc, 1975–1984. Helytörténeti példáimat azért Borsod-Abaúj-Zemplén megyéből vettem, mert kutatásaim leginkább erre a régióra fókuszálnak.

[19] Fischer-Galati, Stephen (ed.): The Communist Parties of Eastern-Europe. New York, Columbia University Press, 1979; vö. Thompson, Willie: The Communist Movement since 1945. Oxford, Blackwell, 1998.

[20] Kovrig, Bennet: Communism in Hungary. From Kun to Kádár. Stanford, Hoover Institution Press, 1979; Miklós Molnár: The Communist party of Hungary. In Fischer Galati, Stephen (ed.): The Communist… 201–44.; Nem több és nem kevesebb volt ezek szerint az MKP, mint a hatalmas erejű Szovjetunió ügynöke.

[21] Fischer-Galati, Stephen, i. m. 1.

[22] Thompson, Willie, i. m. 24–31.

[23] Rupnik, Jacques: The Other Europe. New York, Pantheon Books, 1988. 131–63. Rupniknál is a társadalom, a nép (nemzet) a mi, míg a párt, a párttagok, és főleg a pártaktivisták az ők.

[24] Tibor Molnár: A Short History of the Hungarian Communist Party. Westview Press, Colorado, Boulder, 1978. 202.

[25] Erre jó példa egy friss magyarországi tárgyú tanulmány egy, az 1939-et követő kor Kelet-Európájáról szóló reprezentatívnak szánt tanulmánykötetben. László, Kürti: Hungary. In Ramet, Saubrina, P. (ed.): Eastern Europe since 1939. Bloomington–Indianapolis, Indiana University Press, 1998. 71–93. Kürti tanulmányában egybemossa az 1945–1956 közötti magyar történelmet, mely számára a sztálinizmusról és az államszocializmusról szól. I. m. 73–79. Bár a kommunizmus örökségére fókuszál, de érdekes egy magyar tárgyú tanulmány vonatkozó passzusának összevetése Kürtiével. A szerző nem kevesebbet állít, mint hogy: „In the Stalinist period (1945–56) the Party was a ruthless executor of the Kremlin’s will in Hungary as it persecuted large segments of the population through uncommonly brutal practices.” Barany, Zoltan: Hungary. In uő–Völgyes, Ivan (editors): The Legacies of Communism in eastern Europe. Baltimore–London, The John Hopkins University Press, 1995. 178.

[26] Erre, magyarországi vonatkozásban érdekes elemzést ad Krausz Tamás: Az „összeesküvés-elmélet” sztálini iskolája. Eszmélet 49. 2001. tavasz. 81–104. Krausz érzékenyen és nem kevés elfogultsággal írja le a történészi pálfordulások legújabb kori történetét. Elemzésében a jelenség diagnózisa helytállónak tűnik.

[27] Fejtő Ferenc: A népi demokráciák története (ford.: Endreffy Zoltán). Budapest–Párizs, Magvető–Magyar Füzetek, 1991. 79. A hidegháború elmúltával a „nagy terv” elmélete nem tűnt el. A rendszerváltozások után közvetlenül is olvashattunk „a nagy tervről” szóló gondolatokat, érveket. L. Gáti, Charles: Füstbe ment tömb (ford.: Zala Tamás). Budapest, Századvég–Atlantisz, 1991. 16–35. Legújabb, az olvasó számára időnként önmaga karikatúrájának tűnő vállalkozás a Nagy Terv, sőt annak máig való továbbélésének leírására két holland történész könyve. Hamerswald, Marcel van–Klinkhammer, Michiel: Könyörtelen Messianizmus. A kommunizmus követői és áldozatai (ford.: Döbrentey Eszter–Breuder, Andres den). Budapest, Kairosz, 2000. Igazságtalanok lennénk, ha azt állítanánk, hogy kizárólag az „üdvtörténettel” kompatibilis összeesküvés-történeteket olvashatnánk a kommunista pártok hatalomra kerüléséről. Rainer M. János egyik szép dolgozatában épp az összeesküvés-elméletek és a „Nagy Tervről” szóló állítások alkalmazhatóságát kérdőjelezte meg. Rainer M. János: A magyarországi fordulat és a szovjet politika, 1944–1948. In Standeisky–Kozák–Pataki Gábor–Rainer: i. m. 17–39. Maga Fejtő is finomított 1952-es nézőpontján már 1957-ben (!). A Nagy terv létét – ha nem is expressis verbis, de – saját maga cáfolta meg: „Semmi sem igazolja azt a nézetet, mely szerint az oroszok már 1944-ben, vagy 1945-ben azon országok szovjetizálását tervezték volna, melyeket elfoglaltak, vagy amelyekben a kommunizmus viszonylagos erejének következtében meghatározó befolyást szereztek. Csupán a hidegháború kitörése késztette arra a kommunistákat, hogy a népi demokráciát a proletárdiktatúra egy sajátságos formájának állítsák be, amelynek első megjelenési formája az úgynevezett szovjet demokrácia volt.” Fejtő, François: Behind the Rape of Hungary (trans. By Guterman, Norbert). New York, von Rees Press, 1957. 6–8.

[28] Possony, Stefan T.: A Century of Conflict. Communist Techniques of World Revolution. Chicago, Henry Regner Company, 1953.

[29] Uo. 418.

[30] Uo. 292–7. Mint Possony írja, „A cseh puccs a háború utáni szovjet technika mesterműve volt”. 292.

[31] Seton-Watson, Hugh: The Pattern of Communist Revolution. A Historycal Analysis. London, Meuthen and Co. Ltd., 1953. 248.

[32] Uo. 248–70. Mikolajczyk, Nagy Ferenc és Hubert Ripka memoárjai és Fejtő Ferencnek a népi demokráciákról szóló műve voltak a modellalkotó fejezet fő forrásai. Vö. Korbel, Josef: The Communist Subversion of Czechoslovakia 1938–1948. The Failure of Coexistence. Princeton University Press, 1959. A tudományos monográfia szerzője maga is cseh politikus volt. Külön – az „Infiltration in width and depth” című – fejezetben foglalkozott a kommunista hatalomátvétel szakaszaival, annak kifinomult és előre lefektetett taktikájával. I. m. 134–75.

[33] A cseh antikommunista emigrációnak a kommunista hatalomátvételre vonatkozó visszaemlékezéseit elemzi Schmidt-Hartmann, Eva: Demokraten in der Sackgasse: Das Bild der Kommunistischen Machtübernahme in der Memoiren Besiegter Tsechischer Politiker. In uő (szerk.): Kommunismus und Osteuropa. Konzepte, Perspektiven und Interpretationen im Wandel. Veröffentlichungen des Collegium Caroloninum. Band 76. R. München, Oldenbourg Verlag, 1994. 203–20.

[34] McCagg, William O. jr.: Communism and Hungary, 1944–1946. PhD Dissertation. Columbia University, New York. Faculty of Political Sciences. 1965. 32., vö. uő: Stalin Embattled. Detroit, Wayne State University Press, 1978. McCagg kétségeinek újabb, historiográfiai újragondolására l. Bouwetsch, Bernd: Die Sowjetisierung Osteuropas. Moskaus politik im Interpretationswandel. Scmidt-Hartmann, Eva (Herausgegeben von), i. m. 85–99.

[35] Nagy Ferenc: Küzdelem a vasfüggöny mögött. I-II. Budapest, Európa–História, 1990. I. 95.; vö. Kovács Imre: Im Schatteen der Sowjets. Zürich, Thomas Verlag, 1948. 225–98.; uő: Magyarország megszállása. Toronto, Vörösváry Publishing Co. Ltd., 1979. 276–324.; Healey, Denis: A függöny legördül. Kelet-Európa szocialista pártjainak sorsa. Budapest, Kéthly Anna Alapítvány, é. n. 73–91. (Bán Antal a magyarországi adatközlője.) A magyar emigráns visszaemlékezések közül Sulyok Dezső sok szempontból különbözik társaitól. Gyilkos kritikája nem korlátozódik az idegen (szovjet segítséggel hatalomra kerülő, hangsúlyozottan zsidó) kommunistákra. A koalíció összes pártját és azok vezetőit – „visszaemlékező-társait” – is ostorozza memoárjaiban, így, természetesen, volt pártját, a Kisgazdapártot is. Sulyok, Desiderius: Zwei Nächte ohne Tag. Zürich, Thomas Verlag, 1948. A Kommunista Párt következetes taktikájára vonatkozóan l. i. m. 137–58. Az MKP vezetőinek gyökereire (pontosabban: gyökértelenségére) l. i. m. 96.

[36] Hammond, Thomas T.: The History of Communist Takeovers. In uő (szerk.): The Anatomy of Communist Takeovers. New Haven–London, Yale University Press, 1975. 20–1.

[37] Uo. 22–7.

[38] Zinner, Paul E.: Communist Strategy and Tactics in Czechoslovakia, 1918–1948. New York–London, Praeger, 1963. 117.

[39] Sztálin, J. V.: A leninizmus kérdései. Budapest, Szikra, 1945.

[40] Hoover, Edgar J.: A Study of Communism. New York–Chicago–San Fransisco–Toronto, Holt, Rinehart and Winston, Inc. 1962. 60.

[41] A kifejezést egy amerikai könyvből kölcsönöztem. Fried, Richard M.: Nightmare in Red. The McCarthy Era in Perspective. Oxford–New York, Oxford University Press, 1990.

[42] „…dedication of communists to conquer free men everywhere.” Hoower: i. m. 3.

[43] Uo. 67.

[44] Carr, Edward H.: A History of Soviet Russia. I–XIV. vols. London, Macmillan, 1953–1978. Különösen az első kötet (The Bolshevik revolution. 1917–1923. 1950) első része érdekes számunkra.

[45] Holzer, Jerzy: Der Kommunismus in Europa. Politische Bewegung und Herrschaftssystem. (Aus dem Polnischen von Jöhling, Wolfgang–Hahn, Hans Hennig.) Fischer Verlag, 1998. 79–93.

[46] Kende Tamás: A szervezettség legfelső foka. Múltunk, megjelenés alatt.

[47] Burks, R. V.: The Dynamics of Communism in Eastern Europe. Princeton–New York, Princeton University Press, 1961. 11.

[48] Uo. 8.

[49] Burks: i. m. 192–3.

[50] Úttörő e tekintetben Jan Gross a lengyel kommunista fordulat társadalmi, társadalomtörténeti, mentalitástörténeti hátterét felvázoló provokatív esszéje: War as Revolution. In Naimark, Norman–Gibianski, Leonid (eds.): The Establishment of Communist Regimes in Eastern Europe, 1944–1949. Boulder, Colorado, Westview Press, 1997. 17–40.

[51] Weitz, Eric D.: Creating German Communism 1890–1990. From Popular Protest to the State Socialism. Princeton–New York, Princeton University Press, 1997. 14–5.

[52] Hegedűs András–Zsille Zoltán: Élet egy eszme árnyékában. Wien, 1985.; Toranska, Teresa: Oní. Stalin’s Polish Puppets (trans. By Kolakowska, Agnieszka). London, Collins–Hamill, 1987; Hruby, Peter: Fools and Heroes: The Changing Role of Communist Intellectuals in Czechoslovakia. Oxford–New York etc., Pergamon Press, 1980; vö. Charlton, Michael: The eagle and the Small Birds. Crisis in the Soviet empire: from Yalta to Solidarity. Chicago–London, The University of Chicago Press, 1984. 53–85. Különösen a Szász Bélával készült beszélgetések!

[53] Az említett kérdést járja körül a párttagság formális és informális tartalmának elemzésével rövid tanulmányunk. Kende Tamás–Somorjai Lehel: Adatok a kommunista párttagság kérdéséhez Borsod-Abaúj-Zemplén megyében 1945–1948 között. Levéltári Évkönyv. Miskolc, 2000. 283–311.

[54] Arendt, Hanna: The Origins of Totalitarism. New York, 1958. Vö.: Poliakov, Léon: Les totalirimes du XXe sičcle. Paris, Fayard, 1987. Poliakov elemzésének a kommunizmusról – sztálinizmusról, amit egynek tekint a kommunizmussal – szóló fejezetének bevezetőjében ideológiai alapként két művet említ. Marx Tőkéjét – s kiemelten annak orosz fordítását – és ami a szakirodalomban majd mindenhonnan visszaköszön, Lenin Mi a teendő?-jét. I. m. 46–7. Az emigráns orosz történetírás is átvette a totalitarizmus elméletét mint az ideologikus szovjet kommunizmus legvégső magyarázatát. E történetírói iskola képviselői számára is a legdöntőbb az (Oroszország és a Szovjetunió társadalmától idegen) marxista–kommunista ideológia és felépítményként az arra mint alapra épülő politikum, a „demokratikus centralista”, totálisan elidegenedett pártokrácia története.

• Befejezetlen jelen