Ronald Dworkin

Nyomtatóbarát változat

Két évvel a szeptember 11-ei katasztrófa után Amerika még mindig nagy veszélyben van. A veszély kettős, melyből az egyik nyilvánvaló: újabb terrortámadás éri az országot. Bőséges anyagi forrásokkal rendelkező, külhonban élő és külföldön kiképzett terroristák állnak készen akár a halálra is, hogy amerikaiakat gyilkoljanak. Ha atomfegyverekhez jutnak, az eddigieknél is borzalmasabb csapást mérhetnek ránk.

A másik, kevésbé nyilvánvaló veszélyt önmagunkra jelentjük. A Bush-kormány a fenyegetésre adott válaszként olyan lépéseket tett, melyek semmibe veszik vagy súlyosan megsértik az alapvető emberi szabadságjogokat. Komolyan aggódnunk kell amiatt, hogy társadalmunk rossz irányba változik. A kormányzat jelentősen kiterjesztette az egyének fölötti ellenőrzést és a rájuk vonatkozó adatok gyűjtését. Titkos bázisokon sok száz embert tart fogva, köztük amerikai állampolgárokat is, korlátozatlan időre, vádemelés nélkül, megtagadva tőlük a jogi segítséget. A fogva tartottak közül sokakat fenyeget halálbüntetés. Különleges katonai bíróságok fogják tárgyalni ügyüket, ahol a hagyományos eljárásjogi garanciák nem védik meg őket attól, hogy ártatlanul ítéljék el őket.

Polgárjogi csoportok, újságírók, szabadságjogokért aggódó konzervatívok részéről erős bírálat érte már eddig is ezt a kormányzati politikát. Számos kritikus hívta fel arra a figyelmet, hogy ezek az intézkedések alkotmányellenesek, vagy ellentmondanak a nemzetközi jognak. Úgy vélem, igazuk van. A kormányzat a mostanáig indított perekben mégis meglepően sikeresnek bizonyult abban, hogy a szövetségi bírákat meggyőzze politikája jogszerűségéről.[1] A nemzetközi jogászok is megosztottak abban a kérdésben, vajon ezek az intézkedések sértik-e bármelyik, szerződésben rögzített nemzetközi kötelezettségvállalásunkat.[2] De mindettől függetlenül is: a kormányzati politika védelmezői úgy érvelnek, hogy a nemzet jelenlegi vészhelyzetében a jogi aggályok voltaképpen irrelevánsak. Ugyanazt mondják, amit Rehnquist, a Legfelső Bíróság főbírája fogalmazott meg (egyébként jóval a szeptemberi merényletek előtt): „háború idején a jog lehalkítja a hangját.”[3] Ezért az eddigiektől merőben különböző ellenvetést kell tennünk: nevezetesen, hogy a kormány jelenlegi politikája még abban az esetben is védhetetlen, ha egyébként jogszerű, mert alapvető emberi jogokat sért. Sérti a nemzetközi rend alapjait képező jogokat, melyeket minden nemzetnek tiszteletben kell tartania, még fenyegetett helyzetben is. Ha ez az ellenvetés igaz, akkor a jelenlegi gyakorlat nem egyszerűen helytelen, hanem szégyenletes is.

1.


A kormány által beterjesztett Hazafias Törvény (Patriot Act), melyet a Kongresszus kivételes gyorsasággal fogadott el a szeptember 11-ei merényletek után, meghökkentően széles meghatározást adott a terrorizmusról. Például minden erőszakos cselekményt a körébe vont, amely „valamely kormány politikáját kényszer vagy megfélemlítés útján befolyásolni akarja”. Továbbá az is a terrorizmus támogatásával vádolható, aki olyan csoportok számára adományoz pénzt, amelyeknek ilyesfajta törekvései vannak. A törvény igen kiterjedt felhatalmazást adott a kormánynak magánlakások titkos átkutatására, lehetővé tette a legfőbb ügyésznek, hogy nemzetbiztonsági veszélyre hivatkozva bármikor elrendelhesse bármely külföldi állampolgár letartóztatását és fogva tartását, új jogosítványokat léptetett életbe, amelyek lehetővé teszik a hatóságok számára, hogy bárkinek a könyvvásárlásairól, könyvkölcsönzéseiről adatokat gyűjtsenek. A törvény számos más módon is kiterjesztette az állam ellenőrzési jogkörét a polgárok felett. Az igazságügy-minisztérium egyik belső szakértőjének friss jelentése szerint a törvény alkalmazása polgári szabadságjogok tucatjainak sérelmével jár.[4]

Ma több mint 650 foglyot őriznek a guantanamói támaszponton, mostoha körülmények között, kilétüket titokban tartva, névtelenül.[5] Az Egyesült Államok más fogolytáboraiban, Irakban, az afganisztáni Bagramban, a brit tulajdonban lévő csendes-óceáni szigeten, Diego Garcián a fogságban lévőket kényszervallatásoknak vetik alá, megtagadják tőlük a fájdalomcsillapítót, nem engedik őket aludni, erős hanghatásoknak teszik ki őket, hogy elveszítsék ítélőképességüket. Jó okunk van azt hinni, hogy a foglyokat megkínozzák, és a legmakacsabbakat olyan külhoni hatóságok kezébe adják át, amelyek a kínvallatást rutinszerűen alkalmazzák.[6]

A katonai törvényszékeket, amelyek alkalmazását egyes fogva tartottak esetében kilátásba helyezték, a Védelmi Minisztérium állítja föl. Joguk van akár halálbüntetést is hozni, miközben a vádlottak nem részesülnek a büntetőeljárásokban szokásos és a hathatós jogi védelmüket biztosító eszközökből. A bíróság másodkézből, hallomásból származó bizonyítékokat és kényszerrel kicsikart vallomásokat is figyelembe vehet, amennyiben „azok tartalma ésszerű ember számára hihetőnek tűnik”. A vádlottak csak a védelmi miniszterhez vagy egyenesen az elnökhöz fellebbezhetnek.[7] A vádlottakat kirendelt katonai ügyvédek képviselik, ezenfelül saját költségükre fogadhatnak civil ügyvédeket is, akiknek azonban nemzetbiztonsági átvilágításon kell átesniük, valamint adott esetben kizárhatják őket az eljárás egyes üléseiről, ha a levezető elnök zárt ülés rendel el. Jogászszövetségek kérdést intéztek a tagjaikhoz, vajon hajlandóak lennének-e részt venni olyan eljárásban, ahol ilyen mértékben csorbulnak a védelem hatékony ellátását biztosító jogosítványaik.[8]

A hatóságok legalább három személyt tartanak fogva a külvilágtól elzárva, katonai börtönben, akik ellen még vádat sem emeltek, és akiktől megtagadták az ügyvédhez való jogot. Ők: Jasszer Esszam Hamdi, José Padilla és Ali Szaleh Kahlah al-Marri. Hamdi amerikai állampolgár. A kormány állítása szerint az Északi Szövetség katonái fogták el a tálib rezsim ellen folytatott harcok során. Az állítást mindössze egy alacsonyabb rangú tiszt részletes jelentésére alapozzák, akinek nem volt közvetlen információja a tényekről, és nem hajlandóak más bizonyítékokkal is alátámasztani a vádat. Padilla szintén amerikai állampolgár. Chicagóban a szeptemberi merényletek után indított nyomozások során tartóztatták le mint „védőőrizetbe vett tanút” [eredetiben: material witness, azaz olyan személy, aki az ügyre vonatkozóan kulcsfontosságú információval bír, és az információ védelme indokolja az őrizetbe vételt – a ford.], ám amikor a bíróság által kirendelt ügyvéd kifogást emelt a fogva tartás ellen, és a bíró elrendelte a meghallgatását, az elnök törvényen kívüli ellenséges fegyveressé nyilvánította, és a meghallgatást törölték. Marri katari diák, akit azzal a váddal tartóztattak le, hogy hazudott a nyomozóknak a külföldi utazásairól. Közönséges büntetőeljárás várt rá, egészen addig, amíg az elnök őt is ellenséges fegyveressé nem nyilvánította, anélkül, hogy ezt bármilyen további bizonyíték alátámasztotta volna, aminek következtében őt is őrizetben lehet tartani vádemelés nélkül, a külvilágtól elzárva.[9]

Zacarias Moussaoui francia állampolgár, akit szeptember 11. előtt tartóztattak le az Egyesült Államokban. A kormány állítása szerint ő a „20. gépeltérítő”, aki szintén részt vett volna a támadásban, ha nem tartóztatják le korábban. Szövetségi bíróság elé állították, és az ügyész halálbüntetést kért rá. A vád legfőbb bizonyítéka úgy tűnik, nem több, mint hogy pénzt kapott olyan al-Káida ügynököktől, akik szintén amerikai őrizetben vannak, és akik a gépeltérítőknek is utaltak pénzt. A kormány elutasította azt a bírói végzést, hogy Moussaoui ügyvédei találkozzanak a kérdéses al-Káida ügynökökkel, és azzal fenyegetőzött, hogy ha a bíró nem vonja vissza az erre vonatkozó rendelkezését, akkor Moussaouit katonai bíróság elé állítják, ahol föl sem merülhet, hogy ügyvédei beszélhessenek az al-Káidásokkal.[10]

Hatalmas hiba lenne azt hinni, hogy a kormány mostani gyakorlatát és kiterjesztett jogosítványait az igazolja, hogy azok, akiket mindezek a rendelkezések fenyegetnek, mind bűnösök, amint ezt például Donald Rumsfeld is megfogalmazta a minap egy elképesztő nyilatkozatában, miszerint a „guantanamói támaszponton fogva tartottak egytől egyig gyilkosok”. Már önmagában az is az emberi jogok súlyos megsértése, ha bűnösnek nyilvánítunk valakit anélkül, hogy bűnössége méltányos eljárásban bebizonyosodott volna. Az amerikaiak, akárcsak más nemzetek, már korábban is folyamodtak nyilvánvalóan jogtalan és méltánytalan jogi praktikákhoz, amikor háború vagy a szabotázs- és felforgató akciók vélt vagy valóságos veszedelme fenyeget bennünket. A második világháború idején a kormány lágerekbe zárta a japán származású amerikaiakat, akik pedig semmiféle veszélyt nem jelentettek a biztonságunkra. Ám a Bush-kormány intézkedései sokkal nagyobb fenyegetést jelentenek a hagyományainkra, hiszen a veszély, amire hivatkoznak, nem néhány évig fog fennállni, amint ez más vélt vagy valóságos válsághelyzetekről ésszerűen feltételezhető volt, hanem legalább egy generációnyi ideig, ha nem tovább. A konzervatívok már régóta szorgalmazták, hogy a kormány rendelkezzen mindazokkal a jogosítványokkal, amelyeket mostanában bevezettek és jogszerűnek tartanak: szeptember 11. talán csak jó alkalom volt a bevezetésükre. John Ashcroft igazságügy-miniszter közönséges bűncselekmények, például lopás vagy csalás esetében is széles körben alkalmazza azokat az eszközöket, amelyekkel a terrorizmus fenyegetése miatt beállott vészhelyzetre hivatkozva ruházták fel a kormányt.[11] Könnyen megeshet, hogy a kormány terrorizmusellenes lépései és intézkedései csak az első lépéseket jelentik egy új, sokkal kevésbé liberális államberendezkedés felé. Ez a körülmény teszi eredeti kérdésemet – sértik-e mindezek az alapvető emberi jogokat – oly sürgetővé.

2.


Sok amerikai meg van győződve arról, hogy a Bush-kormány biztonságpolitikai intézkedéseit a terrorizmus elleni harc igazolja.[12] Úgy hiszik, a szeptember 11-ei támadások után „a szabadság és a biztonság újfajta egyensúlyát” kell kialakítani. A sokat emlegetett frázis azt sugallja, hogy ezeket az intézkedéseket megítélhetjük pusztán az alapján, hogy mennyire szolgálják összességükben az érdekeinket, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan ítéletet tudunk alkotni arról, hogy egy újfajta egyensúly kialakítása a biztonságos közlekedés és a sebesség iránti vonzalmunk között milyen sebességkorlátozási szabályok révén érhető el. De kétlem, hogy akár egyetlen amerikait is komolyan fenyegetne az a veszély, hogy ellenséges fegyveressé nyilvánítják és katonai börtönbe kerül, legalábbis, ha nem muszlim, vagy nincs kapcsolata muszlimokkal. Valójában tehát a mérleg nyelve a többség biztonsága és mások jogai között billeg, amit viszont erkölcsi szempontok alapján kell megítélnünk, nem pedig pusztán az érdekeink szerint.

Az egyik legalapvetőbb erkölcsi elv az emberiesség elve: vagyis, hogy minden emberi életnek külön és önmagában állóan egyenlő értéke van. Ez az elv az emberi jogok eszméjének megkerülhetetlen fundamentuma: emberi jogaink pusztán abból fakadóan vannak, mivel emberi lények vagyunk. Ez a nemzetközi erkölcsi rend megkerülhetetlen alapelve is. Nemzetközi deklarációk sora, az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata vagy a Genfi Konvenciók igyekszenek ezt az alapvető erkölcsi elvet részletes szabályokba foglalni, amelyek mind az egyes államok belső jogrendjére, mind pedig a nemzetközi jogra kötelező érvénnyel bírnak. Vitatott kérdés lehet, amint a Bush-kormány ezt buzgón hangoztatja is, hogy a tárgyalt biztonsági intézkedések sértik-e bármely olyan egyezmény bármely pontját, amelynek az Egyesült Államok is részese.[13] Ám ezek az intézkedések bizonyosan megsértik az emberiesség közösen elfogadott elvét, amely mindezeknek az egyezményeknek és konvencióknak közös alapja.

Azért sértik meg ezt az alapvető elvet, mert abszolút elsőbbséget biztosítanak az amerikai biztonságnak. Ez a stratégia minden olyan eszközt támogat, amely növeli Amerika biztonságát a terrorizmussal szemben, még akkor is, ha csak nagyon kis mértékben vagy csak a vélekedések szintjén. Alátámaszt minden olyan lépést, amely javítja a terror elleni hadjárat költség-haszon mérlegét, vagy egyszerűen kényelmesebbé teszi azt, anélkül, hogy számításba venné, milyen méltánytalan sérelmet okoz az intézkedések áldozatainak.[14]

Amerika hasonló stratégiát követett, amikor internálták a japán származású amerikaiakat. Az internálás biztonsági hozadéka jelentéktelen volt, miközben óriási kárt okozott az áldozatoknak. Ezért is olyan kínos emlék számunkra ez az epizód.[15] Természetesen minden kormány kiemelt felelősséggel tartozik a saját állampolgárai biztonságáért, és a nemzetnek, ha rákényszerül, joga van önvédelemből erőszakot alkalmaznia. De a másoknak szándékosan okozott kár összemérhető kell hogy legyen azzal a hozadékkal, amilyen mértékben az erőszakos válaszlépések valóban megvédenek bennünket. Ha a kormányzat késznek mutatkozik olyan intézkedések meghozatalára, amelyek hatalmas sérelmet okoznak külföldieknek, illetve gyanúba hozott amerikaiaknak, miközben ezen lépések elhanyagolható, nagyon közvetett vagy spekulatív módon járulnak csak hozzá biztonságunk növekedéséhez, akkor ezzel azt nyilvánítja ki, hogy az ő életük a miénkhez képest semmit sem számít. Ez a másokat semmibe vevő előfeltevés tetten érhető mind a Bush-kormány politikájában, mind azokban az érvekben, amelyeket ezen politika védelmében felhoz. A kormány elutasít minden külső, bírói, kongresszusi vagy más, független szervezetek általi ellenőrzést, felügyeletet a döntéseivel kapcsolatban. A fogolytáborokat az Egyesült Államok területén kívül üzemelteti, hogy eleve elháríthassa a habeas corpus jogelve alapján benyújtott jogorvoslati indítványokat. Kizárólagos jogot formál arra, hogy eldöntse, ki számít ellenséges fegyveresnek, anélkül, hogy a bíróságon bizonyítaná állítását. Elutasítja, hogy bármely bíró górcső alá vegye, vajon valóban a biztonság érdekében van-e szükség arra, hogy a megvádolt emberek ne kapjanak megfelelő jogi védelmet. A fogva tartás körülményeit és a foglyokkal való bánásmódot, amennyire csak tudja, titokban tartja, hogy elejét vegye bármilyen bírálatnak, érkezzen az akár valamely más kormányzati szervtől, akár a sajtó, magánszemélyek vagy nemzetközi emberi jogi szervezetek részéről. Arra hivatkozik, hogy háború idején a biztonsági érdekek követelik meg a titkosságot. Ugyanezen érv alapján veti el, hogy a bíróság vagy más szervezet törvényességi felügyeletet gyakoroljon intézkedései fölött. Ez a közönséges rendőrállamokban megszokott érv a legvédhetetlenebb és legöncélúbb mindazok közül, amelyeket a Bush-kormány eddig felhozott.

Nyilvánvaló, hogy a kormány számára az a legkényelmesebb, ha titokban tevékenykedhet, mentesen minden külső felügyelettől, ellenőrzéstől. Ám éppen az az állítás vet föl súlyos kétségeket, éppen azt kellene hitelt érdemlően igazolni, hogy ez a titkosság valóban biztonságunk növekedését szolgálja. Valójában a titkosítás elhanyagolható mértékben járul hozzá a biztonságunkhoz. A bírók, szenátorok, kongresszusi képviselők szintén az amerikai kormányzat hivatalos személyiségei. Bízhatunk bennük. Továbbá mindezek a kormányzati ágak különleges eljárások sorát dolgozták ki a múltban, melyek garantálják, hogy működésük során bizalmas információk ne szivárogjanak ki. Ezek az eljárások a múltban is megbízhatóan működtek, a kongresszusi meghallgatások esetében éppúgy, mint a terroristák ellen civil bíróságok által lefolytatott korábbi büntetőperekben.[16]

A kormány fölhozhatja érvként, hogy háború esetén a legkisebb kockázatot sem vállalhatja. Ám ezekben az esetekben azok élete és szabadsága forog kockán, akiket a hatóságok letartóztattak. Az, hogy a legkisebb kockázatot sem hajlandóak vállalni, így nem jelent mást, mint hogy értéktelennek nyilvánítják a fogva tartottak életét és szabadságát. Azt jelenti, hogy az amerikai biztonság elsőbbséget, méghozzá minden más megfontolást háttérbe szorító elsőbbséget élvez, és ez erkölcsileg megengedhetetlen. Amikor a kormány megpróbálja megmagyarázni, a biztonság miért kívánja meg azokat az intézkedéseket, amelyeket megtesz, akkor a magyarázat megerősíti ezt az elfogadhatatlan stratégiát. Például azt mondják, hogy azért van szükség arra, hogy megfigyeljék a fogva tartott terroristák és ügyvédeik megbeszéléseit, mert az ügyvédek esetleg üzeneteket továbbíthatnak a terroristák még szabadlábon lévő társainak. Ám ez a veszély igencsak halovány, mivel azok a terroristák, akik adott esetben már régóta börtönben ülnek, nem valószínű, hogy bármilyen hasznos információval rendelkeznének kint lévő társaik számára, és az sem valószínű, hogy továbbra is irányítói pozícióban lennének. A veszélyt amúgy is könnyedén minimálisra lehet csökkenteni, amennyiben a gyanúsított terroristák ügyvédeitől megkövetelik, hogy átessenek egy nemzetbiztonsági ellenőrzésen. A kormány azt állítja, hogy azért nem szabad a fogva tartottak személyazonosságát nyilvánosságra hozni, hogy a terrorszervezetek ne tudják pontosan, hogy melyik tagjuk van börtönben, és ki az, aki még fölhasználható újabb megbízások teljesítésére. De nagyon kevéssé valószínű, hogy jól szervezett terrorista csoportok ne tudnák amúgy is, vagy ne tudnák könnyedén kikövetkeztetni, hogy melyik társuk az – föltéve persze, ha olyan személyről van szó, aki bármiféle fontossággal bír –, aki már hónapok vagy évek óta eltűnt. A kormány azt állítja, hogy a titkos katonai bíróságok a civil büntetőbíróságoknál alkalmasabbak terrorista perek tárgyalására, mert jobban elejét lehet venni annak, hogy biztonsági szempontból fontos információk kiszivárogjanak. De, amint erre már utaltam, a bírósági gyakorlat már eddig is számos jól működő eljárást és szabályt dolgozott ki, hogy megóvja a bizalmas információkat, és semmi okunk azt hinni, hogy ezek a módszerek ne lennének alkalmasak a jövőben is a hivatalos titkok megóvására. A kormány azt állítja, hogy Padilla azért nem beszélhet az ügyvédeivel, mert az törést okozna a kihallgatási folyamatban, és veszélyeztetné az eljárás sikerét. Ezért jobb, ha a külvilágtól elzárva tartják. Padilla kihallgatása azonban már hónapok óta folyik, melyet nyilván meg-megszakítanak alvás, étkezés vagy egyszerűen pihenés céljából. Amit az ügyvédi kapcsolat megzavarhat, az éppen Padilla kényszervallatása, vagy az összezavarására irányuló kísérlet. Az ügyész azzal utasítja vissza, hogy Moussaoui ügyvédei beszéljenek a fogva tartott al-Káida ügynökökkel, mert az szintén megzavarná a kihallgatási eljárást. Ám az ő kihallgatásuk is már hónapok óta folyik.[17] Célszerűbbnek látszik kivégezni őt, mielőtt az említett ügynökök vallomásai esetleg enyhítő körülményekre derítenének fényt az ő esetében. A kormány azt állítja, hogy nem tud további bizonyítékokat gyűjteni arról, hogy Hamdi valóban a tálibok oldalán harcolt, amikor fogságba esett, mert az más, folyamatban lévő terrorellenes akcióktól vonná el az időt és a pénzt. Jobb, ha katonai börtönben ül, akár évekig.

Fontos megjegyezni, hogy az Irak elleni idei invázió melletti fő érv szintén az volt, hogy az amerikai biztonság abszolút elsőbbséget élvez. A kormány azzal indokolta az akciót, hogy Irak titokban tömegpusztító fegyvereket fejleszt, melyek veszélyeztetik a biztonságunkat, valamint, hogy kapcsolatot találtak Szaddám Huszein és az al-Káida között. Ma már világos, hogy az előbbire alig volt bizonyíték, az utóbbi pedig egyáltalán nem igazolódott.[18] Ám a kormány továbbra is úgy véli, amint Paul Wolfowitz védelmi miniszterhelyettes nyilatkozta, hogy a kormánynak akár homályos vagy vélt bizonyíték alapján is jogában állt támadnia, hogy megvédjék az amerikai biztonságot, akár ezernyi amerikai, brit és iraki élete árán is.[19]

Az Igazságügy-minisztérium még ennél is egyértelműbben foglalt állást amellett, hogy az amerikai biztonságot mindenek fölötti prioritásnak tekinti. A miniszter azokra a vádakra, hogy a kormány túl messzire megy, amikor a biztonság növelésére hivatkozva megnyirbálja a szabadságjogokat, azt válaszolta: „A kormány nem fog elnézést kérni egyetlen olyan jogszerű lépésért sem, amely elősegíti, hogy megvédjük az amerikai népet a jövőbeni támadásoktól.”[20] Ez ékesen önleleplező nyilatkozat, hiszen a kormány másfelől azt állítja, hogy háborúban a jog szinte mindent megenged, és a bíróságoknak aligha van felhatalmazásuk arra, hogy a kormány döntéseit felülvizsgálják.

3.


Talán egyetlen komoly ellenérvet lehet felhozni azon álláspontommal szemben, mely szerint a Bush-kormányzat stratégiája erkölcstelen. Bizonyos körülmények között egy kormány teljes joggal okozhat szándékosan komoly sérelmeket egyes polgárainak, csakhogy a többieket fenyegető veszély kockázatát csökkentse, még ha az a kockázat csupán statisztikai vagy feltételezett is. Végső soron pontosan ezt tesszük, amikor a büntetőtörvények segítségével elítélt bűnözőket büntetünk meg. Megfosztjuk szabadságuktól azért, hogy elrettentsük őket és másokat a bűnözéstől; sérelmet okozunk nekik, hogy mi, a többiek, statisztikai értelemben és egy kicsivel nagyobb biztonságban legyünk. Hagyományos háborúkban is hasonlóképpen cselekszünk: megpróbáljuk az ellenséges katonákat megölni, hogy megvédjük saját katonáinkat és állampolgárainkat a rájuk leselkedő, egyébként feltételezett veszélyektől. Tehát végeredményben nem mondhatjuk, hogy egy kormányzat sohasem okozhat sérelmeket egyes polgárainak azért, hogy a többieket megvédje egy kisebb mértékű vagy csupán feltételezett veszélytől. Ha a közönséges bűnözés visszaszorítása érdekében és hagyományos háborúkban ezt megtehetjük, akkor miért nem tehetjük meg a terrorizmus elleni harcban?

A kérdés mindamellett azt feltételezi, hogy büntetőeljárások és hagyományos háborúk esetén az emberiesség közös elvét általában semmibe veszik vagy érvénytelennek tekintik. De ez nem így van. Épp ellenkezőleg. A civilizált nemzetek szabályokat fejlesztettek ki mind büntetőeljárásaik, mind pedig háborúban tanúsított magatartásuk megregulázására, és e szabályok éppen azt a felismerést tükrözik, hogy egy nemzetnek nem csupán a saját, megvédeni szándékozott polgárainak érdekeivel kell törődnie. Törődést és tiszteletet kell tanúsítania azok élete iránt is, akiknek a sajátjai védelmében sérelmet okoz, még akkor is, ha ez azt eredményezi, hogy az a védelem valamivel kevésbé hatékony vagy teljes.

Büntetőeljárásaink csak akkor okoznak sérelmet, ha az a sérelem büntetésként pontosan meghatározható. Nem küldünk egyeseket börtönbe csupán azért, mert azt gondoljuk, hogy inkább hajlamosak komoly bűntettek elkövetésére, mint az átlag polgárok, noha valóban nagyobb biztonságban lennénk, ha így tennénk. Akiket megbüntetünk, önmagukat választották ki azáltal, hogy valóban megszegték a törvényeket, amelyek betartásáért jogi felelősséggel tartoznak. Az eljárásaink ragaszkodnak a biztosítékokhoz, mi több, azt is szavatolják, hogy akiket megbüntetünk, azok valóban bűnösek, rászolgáltak a büntetésre. Így nem kis kockázatot vállalunk annak érdekében, nehogy a vádlottat ártatlanul büntessük meg. Ha nem így tennénk, ha csak az számítana, hogy az elrettentést még hatékonyabbá tegyük, azzal semmibe vennénk a vádlott életét. Pontosan ezek azok a biztosítékok és eljárási garanciák, amelyeket a kormányzat most figyelmen kívül hagy.

Háborúban igen gyakran okozunk rettenetes károkat is másoknak – leginkább az ellenséges ország katonáinak –, hogy saját katonáinkat vagy polgárainkat egy kisebb vagy csak feltételezett veszélytől megóvjuk. E gyakorlat igazolására nem hivatkozhatunk a büntetőjogi modellre, mert közönséges háborúban olyan katonákat kell megölnünk, akik kívül esnek jogrendszerünk hatáskörén, és akik nem szegték meg a nemzetközi jog egyetlen rendelkezését sem. Ezért másfajta érvrendszerre hagyatkozva kell megmutatnunk, hogy a mi katonai akcióink nem sértik az emberiesség közös elvét. Háborúban csapatok tömegeivel állunk szemben, amelyek egyetlen összesített erőként megtámadnak minket, vagy védekeznek ellenünk. Ha a jogos önvédelem elvéhez tartjuk magunkat – ha bizonyos katonákat csak abban az esetben ölünk meg, ha megölésük az egyetlen módja saját katonáink halálának vagy sebesüléseinek elkerülésére –, akkor a háborút el fogjuk veszíteni. Törekednünk kell minden olyan ellenséges erő megsemmisítésére, amelyre le tudunk csapni.

De még egyszer, a háború törvényei sem engedik meg, hogy a saját biztonságunkat mindenek felettinek tekintsük. Nem támadhatunk a civil lakosságra, még ha az megmentené is néhány katonánk életét, és rövidebbé tenné a háborút. Visszatekintve, Hirosima és Nagaszaki bombázása szörnyűségesnek tűnik, és nemzetközi kötelezettségeink ma mindenképpen kizárnák a lehetőségét. Mi több, a genfi egyezmény tiltja a hadifoglyokkal szembeni, első-a-biztonság elve szerinti bánásmódot. A foglyok még kínzásnak nem minősíthető eszközökkel sem kényszeríthetők arra, hogy az azonosításukhoz szükséges kérdéseken kívül bármire is válaszoljanak, még akkor sem, ha a kényszervallatás értékes katonai információkat eredményezne. Egyenlő emberi mivoltukat azzal kell elismerni, hogy ugyanolyan elhelyezést és orvosi ellátást biztosítunk nekik, mint az őket őrző katonáknak, legyen ez mégoly költséges is.

A tisztességes büntetőeljárás ezen megszorításai és a háború ezen emberiességi szabályai nem csak azért fontosak, mert egy ország alkotmánya vagy nemzetközi vállalásai kötelezővé teszik azokat, hanem azért is, mert egy sor civilizált nemzet szerint ilyen vagy ehhez hasonló megszorításokra van szükség ahhoz, hogy a büntetőeljárás vagy háború során bizonyos embereket ne áldozzunk föl kegyetlen módon mások érdekeinek védelmében. A puszta és minden más megfontolást semmibe vevő feláldozásuk ugyanis inkább rombolná, mintsem tiszteletben tartaná az emberiesség közös elvét.

Mindamellett, Amerikának a szervezett nemzetközi terrorizmus elleni harcát nem lehet teljességgel az általam leírt büntetőeljárási vagy háborús modell keretein belül megvívni. A terroristákra valóban minden bevethető rendőri eszközzel le kell csapnunk, nem csak a saját országunkban, hanem nemzetközi rendőri és titkosszolgálati hálózatok révén is, az együttműködésre hajlandó kormányokkal karöltve. Rá kell bírnunk minden olyan országot, ahol terroristákat találnak, hogy azonnal tartóztassák le őket, és vagy ítéljék el őket maguk, vagy szolgáltassák ki ítélkezésre nekünk[21] vagy egy nemzetközi törvényszéknek. Ha a terroristákat ily módon lehetne elkapni és elítélni, a büntetőeljárási modell tökéletesen megfelelne.

De nem lehet. A terrorista közösségek elterjedtek a világban, és a rendelkezésükre álló emberi és anyagi források messze túlszárnyalják még az olyan hírhedt bűnszövetkezetek erőforrásait is, mint a maffia. Erőszakos cselekmények elkövetésére szövetkeznek, de nem személyes érdekből, mint a drogkartellek, hanem valamilyen ideológia szolgálatában, amelyben sokan hisznek, gyakran azon kormányok tagjai is, ahol a szervezet működik. Igen nehéz az egyéni terroristákat az őket támogató emberektől és hatalmaktól megkülönböztetni. Ezért kézenfekvő az al-Káida típusú befolyásos terrorszervezeteket kvázi-nemzetnek vagy politikai hatalomnak tekinteni, és az ellenük irányuló akcióink jellegét inkább háborúként, mintsem rendőri akcióként felfogni.

Azonban a háborús modell sem teljesen megfelelő.[22] Történelmileg a háború állapot, és nem eszköz: egy hagyományos hadiállapotot egy adott napon, mondjuk, 1941. december 8-án hirdetnek ki, és egy másik napon, például 1945. augusztus 15-én szüntetnek meg. Hagyományos háborút olyan országok ellen folytatunk, amelyeknek határaik vannak, és vezetőik, akikkel fegyverszünetről és kapitulációról tárgyalhatunk, és nem olyan laza szervezetekkel, amelyeknek a hierarchiája titkos és megkülönböztethetetlen, s tisztjei és közkatonái nem viselnek egyenruhát. Bevehetjük Kabult vagy Bagdadot, de nincs egy Terrornak nevezett hely, ahol a terroristák laknak.

A Bush-kormányzat feltételezi, hogy ha az Egyesült Államok terrorizmus elleni harca sem a bűnözés elleni küzdelem, sem a háború hagyományos fogalmaival nem írható le, akkor mindent szabad: az amerikaiak biztonsága megszorítások nélkül mindenek felettinek tekintendő. De ez a feltételezés indokolatlan és elvtelen. A tény, hogy a terrorizmus új kihívásokkal és veszélyekkel jár, nem jelenti azt, hogy az alapvető erkölcsi elvek és emberi jogok, amelyek védelmét éppen a büntetőtörvények és a háború játékszabályai próbálják biztosítani, elavultak vagy megkérdőjelezhetővé váltak volna. Ehelyett azt a kérdést kell föltennünk, hogy vajon milyen más – egy harmadik – modell alkalmazása mellett tarthatók tiszteletben ezen elvek úgy, hogy azért közben hatékonyan megvédhessük magunkat.

Ennek a rendkívül fontos vállalkozásnak különböző hátterű és kultúrájú nemzetközi jogászok, rendőrségi szakemberek, katonai elemzők, történészek, politikusok és filozófusok együttműködésére kell épülnie. Talán az elmélkedés, vita és tapasztalat megegyezést eredményez egy, a terrorizmusra szabott új jogrendszerről, amelyet egyszer majd új nemzetközi egyezményekbe is bele lehet foglalni. Közben minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, de nem a két hagyományos modell megszorításainak teljes elvetésével, hanem inkább az elvek – melyeket e megszorítások szolgálnak – beépítésével egy olyan új modellbe, amely a másik kettő bizonyos vonásait is tartalmazza.

Ez az új modell előírhatná egy országnak, hogy a polgárait fenyegető nemzetközi terrorszervezetet először rendőri akcióval – akár egyedül, akár nemzetközi vagy külföldi rendőri egységekkel együttműködve – próbálja meg hatástalanítani, hacsak a rendőri eljárás erre nem alkalmatlan. Például, ha egy terrorista szervezetnek saját ellenőrzésű területe is van, ahová helyi rendőri erők nem merészkednek, vagy a helyi kormányzat esetleg nem akarja vagy nem tudja eredményesen megtámadni az adott szervezetet. Ebben az esetben egy ország indíthat katonai akciót a szervezet ellen, még ha ehhez le is kell rohannia egy idegen országot, mint például Afganisztánt, amelynek kormánya támogatja a terrorszervezetet.

De ha egy ország foglyokat ejt egy ilyen hadjárat során, akár úgy, hogy a külhoni csatatéren ejti őket fogságba, akár letartóztatás révén otthon vagy bárhol, más eljárást kell követnie. Minden egyes esetben el kell határoznia, hogy a két, általam leírt modell közül melyiket kívánja alkalmazni. Az elfogástól számított ésszerű időn, mondjuk, két hónapon belül döntenie kell, hogy a foglyot hadifogolynak vagy gyanúsított bűnözőnek tekinti. (Ezt a döntését később, ha új bizonyítékok szükségessé teszik, megváltoztathatja.)

A döntésnek nem a genfi egyezmény szabályainak egyfajta defenzív olvasatából kell megszületnie, amelyeket annak idején sokkal hagyományosabb háborúkra terveztek, hanem sokkal inkább e szabályok mögött levő elvek megértéséből. Mivel a terroristaszervezeteknek nincs nemzeti identitásuk és egyenruhájuk, az, hogy például valaki nem visel egyenruhát, nem lehet perdöntő annak megállapításában, hogy fogva tartott bűnöző, és nem hadifogoly. Ha a kormány úgy dönt, hogy minden, a harctéren ejtett foglyot bűnözőként és nem hadifogolyként kezel, akkor ezen döntését, a majdnem valamennyi civilizált ország által elfogadott genfi egyezmény előírásainak megfelelően, egy „ítélőszék”-nek felül kell vizsgálnia. Ha viszont úgy dönt, hogy mindenkit, akit nem a harctéren, hanem közönséges rendőri akcióban fog el, hadifogolynak és nem bűnözőnek tekint, akkor meg kell engednie nekik, hogy ezt a minősítést, valahányszor lehetséges, egy szövetségi bíróság előtt egy habeas corpus-keresetben megtámadják.[23]

A kormány által hadifogolynak tekintett fogva tartottakkal az említett egyezmény emberiességi szabályai szerint kell bánni. Például, szállásuk és orvosi ellátásuk azonos szintű kell hogy legyen az őket őrzőkével, és csak az egyezményben meghatározott kihallgatásoknak lehet alávetni őket. Az egyezmény lehetővé teszi egy országnak, hogy elítéljen hadifoglyokat háborús bűnök, így civilek szándékos megölése miatt, amelyekbe az egyesült államokbeli terrortámadások minden bizonnyal beletartoznának. De ha egy hadifoglyot ilyen bűnökkel vádolnak, az egyezmény előírja, hogy katonai törvényszéknek kell ítélkeznie fölötte, amelynek szabályai minden olyan eljárásbeli védelmet biztosítanak neki, mint az amerikai hadsereg bármely, hadbíróság elé állított tagjának. (Az amerikai hadbíróság szabályai sokkal inkább védik a vádlottakat, mint azok a katonai törvényszékek, amelyek színe előtt a Bush-kormány a külföldiek ügyét szándékszik tárgyalni. Az előbbi, például, szigorúan tiltja a másodkézből, hallomásból származó bizonyítékok és kényszerrel kicsikart vallomások felhasználását, és biztosítja a fellebbezés jogát egy civil bírákat is magában foglaló fellebbviteli bíróság, majd még tovább, a Legfelsőbb Bíróság előtt.) Az egyezmény azon előírását azonban, miszerint a hadifoglyok csak a hadműveletek végéig tarthatók fogva, nem lehet elfogadhatóan alkalmazni, mert az előírás egyértelműen feltételezi, hogy a háborúk különálló és formális aktusok révén kezdődnek el és érnek véget. Az Egyesült Államok terrorizmus elleni „háború”-jának nem lehet formális vége: egy generációnyi ideig is eltarthat. A Kongresszusnak ezért elő kell írnia egy maximális – mondjuk, három éves – időtartamot, ameddig bárki, akit a terrorizmus elleni harcban hadifogolynak tekintenek, fogva tartható, jóllehet a Kongresszusnak hatalmában állna ezen időtartamot – mindaddig, amíg a szervezett nemzetközi terrorizmus komoly veszélyt jelent – meghosszabbítani, akár esetileg, akár az előírt maximális periódust általában, ha erre szükség mutatkozik, ám csakis a kérdés megfelelő megvitatása után.

Azokkal, akiket a kormány gyanúsított bűnözőnek tekint, nem kell hadifogolyként bánni. De a velük szembeni bánásmódot a büntetési gyakorlatunknak megfelelő, szokásos eljárásoknak és védelemnek kell meghatároznia, amelyeket szükség szerint a speciális körülményekhez igazítanak. A gyanúsítottakkal ismertetni kell az ellenük felhozott vádakat, számukra ügyvédet és a bírósági eljárás előnyeit biztosítani kell. A szokásos szövetségi bíróságok, amelyek – mint említettem – képesek minősített információ kezelésére, teljesen megfelelőek erre. Azonban, ha szükségesnek ítéli, a Kongresszus – gyakorolva a bíróságok létrehozására és hatáskörük kijelölésére irányuló alkotmányos jogát – szakosodott bíróságokat is létrehozhat ezen ügyek tárgyalására. Minden szakosodott bíróságnak azonban tiszteletben kell tartania a bírói és végrehajtói hatalom létfontosságú szétválasztását; határozataiknak késznek kell lenniük a hadseregtől és a végrehajtói hatalomtól független, felsőbb bíróságok felülvizsgálatára. Amennyiben a kormányzat biztonsági okokból igényli, hogy a gyanúsított és védője közötti beszélgetéseket ellenőrizzék, úgy azt az igényt egy bírónak meg kell vizsgálnia, és jóvá kell hagynia.

A korábban említett, sajátos esetek felhasználhatók az új modell bemutatására. A kormányzat hadifogolyként kezelheti Moussaouit, arra a beismerésére hivatkozva, hogy ő az al-Káida tagja. A genfi egyezmény előírásainak megfelelően így fogva is tartható, jóllehet a megfelelő időben szabadon kell őt bocsátani, vagy ítélkezni fölötte az amerikai hadbíróságokéihoz hasonló szabályok szerint, amelyek ügyvédei számára valószínűleg lehetővé tennék minden olyan tanú meghallgatását, aki fontos lehet a védelemnek. Vagy a kormányzat továbbra is bűnözőnek tekintheti őt, és a büntetőtörvénykezés ismert szabályait alkalmazhatja az esetében, ami szintén azt jelenti, hogy védői minden fontos tanúval beszélhetnek. A kormányzat továbbra is megtagadhatja ügyvédeitől, hogy az elfogott al-Káida tagokkal beszéljenek, azaz csak akkor lehetne a védelméhez szükséges terroristákhoz hozzáférniük, ha a kormányzat Moussaouit közönséges hadifogolynak tekintené, és nem akarná semmiféle bűncselekmény miatt elítélni. Nem teljesen ésszerűtlen arra kérni a kormányzatot, hogy ezt az utat válassza. Büntetőügyekben az ügyészeknek gyakran el kell dönteniük, hogy lemondjanak-e a vádemelésről, ha az a további vizsgálatot veszélyeztetné, és hadifogolyként Moussaouit mindenképp fogva lehet tartani.

A kormányzat kénytelen lesz az általam említett többi fogoly esetében is választani. Tarthatnak attól, hogy egy közönséges büntetőbíróság előtt nem lenne elegendő bizonyítékuk például Padilla ellen. Ebben az esetben szabadon kell bocsátaniuk, hacsak be nem bizonyítják, hogy Padillának elégséges kapcsolata volt az al-Káidával ahhoz, hogy hadifogolynak tekintsék, noha Chicagóban és nem egy idegen hadszíntéren tartóztatták le. Ekkor ugyanis fogva kell őt tartani, de nem magánzárkában, elszigetelve egy katonai támaszponton, hanem a hadifogoly-státusnak megfelelő körülmények között.

Hamdi esetében a kormányzatnak szintén választania kell. Igaz, tisztektől nem lehet elvárni annak bíróság előtti bizonyítását, hogy mindenki, akit a harcmezőn ejtenek fogságba, tulajdonképpen ellenséges katona. (Nem lenne valószerűtlen kivételt tenni azokkal, akiknek, például amerikai állampolgárokként, a harctéri jelenléte meglepőnek tekinthető.) Még ha elfogadjuk is azt az elméletet, hogy a bíróságoknak nem áll módjában a harctéri foglyok elfogását megvizsgálni, abból nehezen következik, hogy a kormányzat bárkit, akit a harctéren elfog, a külvilágtól elzárva, vádemelés nélkül határozatlan ideig fogva tarthat. Amennyiben a kormány bűnözőként akarja Hamdit elítélni, akkor számára ügyvédet és a büntetőeljárásban szokásos védelmet kell biztosítania, továbbá valódi bizonyítékot kell ellene felhoznia. Ha nem, akkor csak más minőségben, védett hadifogolyként tarthatja fogva.

A guantanamói foglyokat szintén határozatlan időre és titokban tartják fogva, ügyvédjük nincs, és olyan körülmények között laknak, amelyek még elítélt bűnözők esetében is elfogadhatatlanok. Viszont nem vádolták meg őket semmivel, és nem is részesültek jogi tanácsadásban vagy védelemben. Ha hadifoglyoknak tekintik őket, úgy is kell bánni velük. Ha gyanúsított bűnözőknek, akkor meg úgy. A kormányzatnak választania kell, de – még egyszer – nem az egyezménybeli kötelezettségei miatt, hanem azért, mert ha nem teszi meg, akkor megengedhetetlen módon semmibe veszi a fogva tartottak életét.[24]

A jogok értéktelenné válnának – és a jog elve érthetetlenné –, ha a jogok tiszteletben tartása nem jelentene valamiféle kockázatvállalást. Képesek vagyunk, és törekednünk is kell e kockázat csökkentésére, de valami kockázat mindig marad. Lehet, hogy egy kicsivel nagyobb biztonságban lennénk, ha úgy döntenénk, semmibe vesszük mások emberi jogait. Ez a belpolitikára is igaz. Minden nap növekszik valamivel annak a kockázata, hogy erőszakos halállal végezzük egy gyilkos kezei között, ha, eleget téve saját emberiességünknek, ragaszkodunk a vád alá helyezett bűnözők emberi jogaihoz. Hasonló okokból vállalnunk kell a terrorizmus kis mértékben növekvő kockázatát is. Természetesen fokoznunk kell éberségünket, de egyszersmind úrrá kell lennünk félelmeinken. A kormányzat azt mondja, csak a saját biztonságunk számít. Ez egy szégyenletes tanács: bátrabbak vagyunk annál, és az önbecsülésünk is nagyobb.[25]

Fordította: Mink András és Szilágyi Csaba

Megjelent a New York Review of Books 2003. november 6-i számában.


Jegyzetek


[1] A szövetségi bíróságok például kimondták, hogy az Egyesült Államoknak nincs megfelelő mértékű joghatósága a guantanamói támaszpont területe fölött, így a kormány nem kényszeríthető a habeas corpus elvének tiszteletben tartására az ott fogva tartottak esetében (l.: Odah v. United States, 321 F.3d 1134, D.C. Cir. 2003, és Ctr. For National Security Studies v. DOJ, 331 F.3d 918, D.C. Cir. 2003). Ugyancsak elfogadták a kormány érvelését, miszerint a bíróságoknak nincs joguk arra, hogy felülbírálják az elnök rendelkezéseit olyan fogva tartottak esetében, akik háborús zónában ellenséges fegyveresekként estek fogságba. (l. Hamdi v. Rumsfeld, 337 F.3d 357, 4th Cir. 2003).

Megítélésem szerint ezek hibás döntések. Hogy az Egyesült Államok megfelelő ellenőrzést gyakorol-e egy bizonyos terület fölött a joghatóság tekintetében, az attól függ, hogy az ellenőrzés hathatós és érvényes-e, és nem attól, hogy állandó-e. Tehát a habeas corpus érvényesíthetőségének szempontjából lényegtelen, hogy Guantanamo fölött csak egy hosszú távú szerződés biztosít számunkra joghatóságot. A bíróság a Hamdi-ügyben az alkotmány elnöki jogkörről szóló passzusaira hivatkozik. Ám az, hogy az alkotmány szerint az elnök a hadsereg főparancsnoka, aligha értelmezhető úgy, hogy a bíróságok nem gyakorolhatják azon hatalmukat, hogy megvédjék az egyént a kormányzat túlkapásaival, önkényével szemben, akár háborús helyzetben is.

A kormány szintén hivatkozott a Legfelső Bíróság 1942-ben, a Quirin-ügyben hozott döntésére is. Eszerint azok a náci kémek, akik szabotázsakciók elkövetése céljából szálltak partra Amerikában – köztük volt egy amerikai állampolgárt is – katonai bíróságok elé állíthatók és kivégezhetők lényegében jogorvoslati lehetőség nélkül (l. Ex Parte Quirin et al., US ex rel. Quirin et al. V. Cox, Provost Marshal 317 US 1.). Ez egy sajnálatos, hogy ne mondjam, szégyenteljes döntés volt. Lásd írásomat, Threat to Patriotism, The New York Review, 2002. február 28. Akárhogy is, az esetet a Bush-kormányzat nem hozhatja fel precedensként annak igazolására, hogy megtagadja a mostani fogva tartottaktól az ellenséges fegyveres státusát, és megtagadja a jogukat az ügyvédi segítséghez. A náci szabotőrök beismerték, hogy egy külföldi ellenséges hatalom ügynökei, és nagyon is képzett ügyvédek képviselték őket, például Kenneth Royal, aki később hadügyminiszter is lett.

[2] A kérdés, vajon a guantnamói támaszponton, Irakban és másutt a fogva tartottakkal szembeni amerikai bánásmód sérti-e a nemzetközi jogot, nagymértékben a Genfi Konvenciók értelmezésétől függ. Ez szerződéses kötelezettségvállalások és jegyzőkönyvek bonyolult sorozatából áll, melyeket már legalább 156 nemzet kormánya ratifikált. (Az Egyesült Államok elfogadott egyes rendelkezéseket, másokat viszont nem. A nemzetközi jogászok között folyó vita egyik tárgya éppen az, hogy miután a legtöbb ország ratifikálta az összes rendelkezést, ilyenformán azok a nemzetközi jog bevett normái közé sorolódtak, Amerikának vajon tiszteletben kell-e tartania azokat a rendelkezéseket is, amelyeket maga viszont nem ratifikált.)

[3] William H. Rehnquist főbíró beszéde a Norfolki és Portsmouth-i Ügyvédi Kamarák megalakulásának századik évfordulóján tartott ünnepségen, 2000. május 3. (A beszéd szövege olvasható: www.supremecourtus.gov/publicinfo/speeches/sp_05-03-00.html). Ugyanakkor Rehnquist figyelmeztetett arra is, hogy „könnyű átcsúszni azon a határon, ami a valóságos háborús szükséghelyzetet elválasztja attól, amikor a fenyegetés kétséges, vagy egyáltalán nem áll fönn”, ezért „különösen fontos, hogy a bíróságok megkülönböztetett figyelemmel vizsgálják azokat az eseteket, amikor a kormányzat a vészhelyzetre hivatkozva törekszik a polgári szabadságjogok megkurtítására”. L. Rehnquist: All the Laws But One. Vintage, 2000. 224–5.

[4] L. Philip Shenon: Report on US Antiterrorism Law Alleges Violations of Civil Rights. The New York Times, 2003. július 21.

[5] Joseph Lelyveld: In Guantánamo. The New York Review, 2002. november 7.

[6] Dana Priest, Barton Gellman: US Decries Abuse but Defends Interrogations: ‘Stress and Duress’ Tactics Used on Terrorism Suspects Held in Secret Overseas Facilities. The Washington Post, 2002. december 26. Rajiv Chandrasekaran–Peter Finn: US Behind Secret Transfer of Terror Suspects. The Washington Post, 2003. március 11. Peter Finn: Al Qaeda Recruiter Reportedly Tortured: Ex-Inmate in Syria Cites Others’ Accounts. The Washington Post, 2003. január 31.

[7] A katonai bírósági eljárás szabályait a Védelmi Minisztérium dolgozta ki (Military Commission Order No. 1, 2002. március 21.). Az elnök eredeti utasítása sok tekintetben még ennél is szigorúbb volt. Azt is tartalmazta például, hogy a bírák akkor is szavazhatnak a bűnösség mellett, ha a bűnösség bizonyítása nem elégíti ki a „minden ésszerű kételyen túl” tesztjét. A halálbüntetéshez elegendő a bírák kétharmadának szavazata. A Védelmi Minisztérium utasítása viszont tartalmazza „a minden ésszerű kételyen túl” teljesülésének feltételét, és a halálbüntetést egyhangú állásfoglaláshoz köti. A többi büntetési tételhez elegendő viszont a kétharmados többség.

[8] Neil Lewis: Rules Set Up for Terror Tribunals May Deter Some Defense Lawyers. The New York Times, 2003. július 13.

[9] Eric Lichtblau: Bush Declares a Student Enemy Combatant. The New York Times, 2003. június 24.

[10] A kormány beleegyezne abba, hogy a bíró ejtse a vádat, mert így lehetővé válna a számára, hogy a kérdéses bírói végzés ellen fellebbezést nyújtson be. L. Philip Shenon: In Maneuver, US Will Let Terror Charges Drop. The New York Times, 2003. szeptember 26. De a bíró, Leonie M. Brinkema a tárgyalás folytatását rendelte el, ám a vád a továbbiakban nem állíthatja, hogy Moussaoui részese volt a szeptemberi merényleteknek, és nem kérhet halálbüntetést. A kormány most választás előtt áll: vagy megfellebbezi ezeket a rendelkezéseket, vagy azonnal átteszi az ügyet egy katonai bíróságra. L. Kirk Semple: In Setback to US, Judge Refused to Drop the Moussaoui Case. The New York Times, 2003. október 2.

[11] Eric Lichtblau: US Uses Terror Law to Pursue Crimes from Drugs to Swindling. The New York Times, 2003. szeptember 28.

[12] Egy friss CNN/USA Today/Gallup közvélemény-kutatás szerint csak az amerikaiak 22%-a véli úgy, hogy a kormány túl messzire ment a szabadságjogok korlátozásában. Ugyanakkor kétharmaduk úgy gondolja, hogy a kormánynak nem szabad a terrorizmus elleni fellépésében tovább lépnie, amennyiben az a polgári szabadságjogok újabb korlátozásával járna. L. Dana Milbank: President Asks for Expanded Patriot Act. The Washington Post, 2003. szeptember 11.

[13] Amerika terrorizmus ellen meghirdetett hadjáratának az emberi jogok nemzetközi jogával kapcsolatos viszonyáról l. Anthony Dworkin kimerítő elemzését. A. Dworkin: Military Necessity and Due Process: The Place of Human Rights in the War on Terror. (Megjelenés alatt a New Wars, New Laws? című kötetben, szerk.: Matthew Evangelista, David Wippman, Transnational Publishers.)

[14] A kormány nem alkalmaz hasonló elvet a költségvetési politikájában: vitathatatlanul fontos biztonsági intézkedések nem élveznek elsődleges pénzügyi prioritást. A terror ellen meghirdetett háború kellős közepén óriási adócsökkentések vannak terítéken, amelyek kizárólag a leggazdagabb adófizetőknek kedveznek, a biztonságra fordítható források kárára. A jövőbeni esetleges terrorcselekmények következményeivel szembenézni kényszerülő helyi szervezetek groteszkül kevés szövetségi pénzügyi támogatást kapnak.

[15] Peter Irons: Justice Delayed: The Record of the Japanese American Internment Cases. Wesleyan University Press, 1989.

[16] L. United States v. Bin Laden, 92 F. Supp. 2d 225, SDNY 2000 (1998 US Embassy Bombings in Nairobi, Kenya and Dar-Es-Salaam, Tanzania), valamint: United States v. Salameh, 261 F.3d 271, 2d 2001 (1993 World Trade Center bombing).

[17] Neil Lewis: Bush Officials Lose Round In Prosecuting Terror Suspect. The New York Times, 2003. június 27.

[18] Az utóbbi érv különösen fontos volt ahhoz, hogy meggyőzzék a nemzetet a háború szükségességéről. A CNN jelentése szerint 2003 februárjában az amerikaiak 76%-a hitte úgy, hogy Iraknak köze volt a szeptember 11-ei merényletekhez. L. Bruce Morton: Selling an Iraq-al-Qaeda Connection. 2003. március 11., www.cnn.com/2003/WORLD/meast/03/11/Iraq.Qaeda.link. Jelen cikk írásának idején a felderítő csoport előzetes jelentése szerint a nagy erőkkel folyó kutatások ellenére eddig semmilyen tiltott fegyvert nem találtak Irakban. A kormány pedig azóta nyilvánvalóan ejtette, hogy Iraknak köze lett volna a szeptemberi merényletekhez. L. Bush Reports No Evidence Hussein Tie to 9/11. The New York Times, szeptember 18. 23.

[19] Reuters-jelentés: Wolfowitz Says US Must Act Even on ’Murky’ Data. The New York Times, 2003. július 27.

[20] Report on US Antiterrorism Law Alleges Violations of Civil Rights. The New York Times, 2003. július 21.

[21] Nehézséget jelent, hogy számos ország jogrendszere, és az Európai Unióé is, nem tesz lehetővé olyan országoknak való kiadatást, ahol halálbüntetés van érvényben.

[22] Arról, hogy miért nem célravezető fellépésünket háborúnak nevezni, lásd Philip B. Heymann: Terrorism, Freedom, and Security: Winning Without War. MIT Press, 2003.

[23] Schlesinger v. Councilman, 420 U.S. 738 (1975).

[24] Az elvek ezen új rendszerétől csak igazán rendkívüli helyzetekben lehetne eltekinteni: például akkor, amikor az amerikai hadseregnek különleges és sürgős oka van kényszerítő vallatást alkalmazni egy olyan foglyon, akit nem tud jóhiszeműen semmilyen bűnnel vádolni és bűnözőként kezelni. De ilyen esetekben a veszély – a ketyegő bomba közismert példája, amelynek hollétéről csak a fogoly tud –, amely szükségessé teszi ezt az eljárást, kellőképpen nagy ahhoz, hogy igazolja a kényszerítést, anélkül, hogy olyan elvekre kellene hivatkozni, amelyek igazolnák egy komoly sérelem okozását egy jelentéktelen eredmény elérése érdekében. Ilyenkor el kell fogadnunk, hogy kényszerből jogszerűtlenül cselekszünk, és minden erőnkkel törekednünk kell ezen igazságtalanság mérséklésére. L. Dworkin: The Threat to Patriotism.

[25] Köszönet James Cockayne-nek, Anthony Dworkinnak, Philip B. Heymann-nak, Gayle M. Hornnak és Stephen Schulhofernek e cikk vázlatára írásban küldött megjegyzéseikért és egyéb segítségükért.

• Esszé