Marsovszky Magdolna

Nyomtatóbarát változat

Magyarországon a kultúrpolitika sok helyütt szitokszónak számít, s – tévesen – a mai napig a kulturális értékekbe történő állami, paternalista beavatkozást jelenti. E definíció szerint az állam (illetve az éppen kormányzó pártok) monopolisztikus erőszakkal sulykolják a közönségbe, hogy miről mit kell gondolnia, miben kell tetszését lelnie. A kultúrpolitika fogalomtól való félelem olyannyira erős, hogy maga a jelenlegi kulturális miniszter sem használja, sőt rendszeresen hangsúlyozza, ő nem kultúrpolitikáról, hanem kulturális politikáról beszél szívesebben. Mivel azonban az alternatív fogalom szemantikai jelentését ő sem fejti ki részletesebben, a kifejezést övező félszeg zavartság jottányit sem enyhül. Mivel a kultúrpolitika a létező szocializmusban a ’szocialista emberré nevelés’ stratégiai eszköze volt, mindmáig erős ellenérzéssel fogadják, és továbbra sem témája a helyi progresszív diskurzusoknak.

A kultúrát manapság sokan a legszívesebben politikamentes területként látnák, szerintük a kultúrában nincs helye a politikának. Ebben a jámbor óhajban három szemantikai definíció is rejlik: először is, a politikán egyértelműen és kizárólagosan pártpolitikát értenek, másodszor, értelmezésükben a kultúra fogalma leszűkül a művészetekre, és harmadszor, azt állítják (remélik), létezik az életnek – legalább – egy olyan területe, amelyből kikapcsolható a politika.

Ezzel szemben először is el kell fogadnunk, hogy az adott kultúra mindig bizonyos társadalmi keretek és történelmi összefüggések szüleménye. Ez azt jelenti, hogy a kultúra lehet ugyan pártpolitikától mentes, ugyanakkor nem lehet teljesen apolitikus, ugyanis a politikamentességre való törekvés, a kultúra különálló entitásának politikától való ’megvédése’ is nyilvánvalóan politikum marad. Ezen túlmenően a politika megkönnyítheti (vagy gátolhatja) a kultúra működését, és fordítva: a kultúra befolyásolhatja a politikai mechanizmusokat. Ha elismerjük a politika létjogosultságát a kultúrában, úgy tágíthatjuk a kultúra fogalmát is. Eszerint a kultúrának ugyan a legfontosabb alappillére a művészet, de annak csak egy része a szűkebb értelemben vett kultúra. A kultúra tágabb, antropológiai értelemben az emberi cselekedetek és megnyilvánulások összessége, tehát a közösség különböző, egymással szoros összefüggésben álló kifejezési formái: például a nyelve, morális meggyőződése, életformája, gazdasági kapcsolatai. Így a kultúra nagymértékben közrejátszhat az önreflexiós készség növelésében, ebből következően pl. a demokrácia erősítésében, az emberi jogok megvalósításában, a béke biztosításában, a szegénység legyőzésében, a természeti tartalékok megőrzésében, valamint óriási szerepet játszik az identitáskeresésben.

Országvízió

Azt, hogy a kultúrpolitikának társadalompolitikai feladata is van, a rendszerváltás után elsőként az Orbán-kormány ismerte fel, legalábbis ez derült ki következetes kommunikációjából. 1998-tól olyan, a nemzeti-konzervatív értékrend szellemében kiépített kultúrpolitikának lehettünk tanúi, amely (a stratégiai marketingnek megfelelően) a kultúrának mint az identitásképzés legfőbb területének meghatározó szerepet tulajdonított, és ezzel a kultúrát egyenesen a kormányfő hatásköre alá rendelte. Ez önmagában még nem feltétlenül negatív, nem feltétlenül jelent egyfajta közvetlen beavatkozást a kulturális értékekbe, a kultúrpolitikai célkitűzés, illetve ’országvízió’ ugyanis (ideális esetben) tág meghatározás, egyfajta irányadó keretfeltétel, amelyen belül szabad az út mindennemű innováció előtt. A lényeg azonban mégiscsak az, hogy a meghatározott kultúrpolitikai célkitűzés maga az ’országvízió’, amelyhez igazodva alakítja a kormány az ország külső és belső kommunikációját, s ha ez a vízió szellemi hátrányban van, akkor áldoz rá annak érdekében, hogy számára esélyegyenlőséget teremtsen.

Az Orbán-kormány ezzel egyrészt elismerte a politika létjogosultságát a kultúrában, másrészt a kultúrát következetesen a tágabb antropológiai értelemben fogta fel, harmadrészt azon volt, hogy az ország belső és külső kommunikációját minden szempontból az ’országvízió’ szellemében hangolja össze. Külső kommunikációjában – jogosan – abból a tényből indult ki, hogy Magyarország imázsa nem reális, hanem klisékkel teli (pl. Piroschka és paprika), identitása (az ország belső kohéziója) pedig nagymértékben polarizált. Ezért – helyesen – arra törekedett, hogy külső és belső kommunikációja kiegészítse egymást. Egyrészt megpróbálta tehát a külföldön az országról eddig uralkodó kliséket megváltoztatni, másrészt pedig a millenniumi ünnepségek programsorozatával, mint a belső kommunikáció legfontosabb, leglátványosabb eszközével, az ország identitását egységesíteni.

Ez azonban nem sikerült. A társadalom ma megosztottabb, mint valaha, a két egymással szemben álló politikai tábort egyre mélyülő szellemi árok választja el egymástól, ráadásul kevés kivétellel mindkét fél a maga médiájából tájékozódik, ami az identitás szegmentálódását tovább erősíti. Az ország egyik fele a másik felével kultúrharcban áll, nincs igazi párbeszéd: mert azt persze nem lehet annak nevezni, ha nagy ritkán a két oldal egyik-másik képviselője beül valamelyik műsorba, hogy elbeszélgessen ellenfelével, ugyanis ezek a szórványos dialógusok nem integrálódnak a társadalomban. A kultúrharc tehát folytatódik. A kultúrharcok sajátja azonban, hogy idővel átcsapnak nyílt erőszakba. Ennek jelei mutatkoztak pl. olyan eseményeknél, mint a 2002. július 4-ei Erzsébet hídi tüntetés, a közszolgálati tévé épülete előtti újságégetés vagy a „kendermagos összecsapás”. Konkrét fenyegetések is elhangzanak. Ilyenek pl.: „A táj [a Pilis] nyugalmát megbontaná, ha ott egy haláltábor épülne fel. Jó lenne, ha meggondolnák magukat, akik erre készülnek. Ha mégis megteszik, ugyanaz történhet, mint Sharon templom-hegyi látogatása után.” (Szörényi Levente, a Pilis szakrális hely című interjúban, Magyar Nemzet, 2003. augusztus 28.) Vagy: „Feszül a húr az árkok felett. Mi van, ha elpattan?” (Siklósi Beatrix, Éjjeli menedék, MTV2, 2003. szeptember 28). A magyarországi kultúrharc jellemzője, hogy valamilyen formában előbb-utóbb mindig megjelenik a zsidózás, ami még jobban elmérgesíti a helyzetet.

Mi az, amit rosszul csinált az Orbán-kormány (tény, hogy a kultúrharc 1998 után nagymértékben kiélesedett), és mit csinál rosszul a Medgyessy-kormány (tény, hogy a helyzet 2002 után sem javult), illetve van-e arra lehetősége, hogy a kultúrharc élét tompítsa?

Orbáni vízió

Az Orbán-kormány országmarketingjének lényeges hibája volt, hogy az ország belső és külső kommunikációi nem egészítették ki jól egymást. A kormány külső kommunikációjának Európa mellett elkötelezett, imázsjavító céljai nem egyeztek meg a belső kommunikáció történelmi visszalépést jelentő nacionalista céljaival, így a pozitív imázsváltás helyett további nosztalgikus klisék keletkeztek. A belső kommunikáció PR-technikái nem hosszú távú befektetések voltak a kulturális identitásokba, hanem egy kvázi társadalom létrejöttét szorgalmazó populista mozgósítás. Orbánék a gyors profit politikáját, illetve a remélt választási siker gyors biztosítását követték. Nemcsak Trianon vált mindennapos témává a közszolgálati médiában, hanem azt az általános félelmet is erősítették, amely szerint a magyarokat idegen hatalmak próbálják stílusuk és kultúrájuk szerint magukhoz idomítani, ezért az ’eredeti’ magyar kultúrát meg kell védeni. Ez azonban arra az évszázadokon keresztül kialakult mechanizmusra játszott rá (a társadalom nagy részénél), amely az identitást elsősorban az idegen elnyomás és ellenségkép-konstrukciók segítségével definiálta. Ez egyébként az ország történelmét tekintve némileg érthető is. Miután az utolsó orosz katona is (lásd elnyomó hatalom) kivonult, ez a félelem ugyan okafogyottá vált, mégis tovább élt. A kultúra ezt lett volna hivatott tompítani, identitásképző hatása azonban (a társadalom egy részében) ismételten valami ellen és nem valamiért erősödött meg.

Nem működött a controlling, amely ideális esetben heves kritika esetén még kurzuskorrekciót is eredményezhet. Ezzel ellentétben az Orbán-kormány, amely a létező szocializmus előtti polgári értékrendet tekintette példaképének, s szíve szerint legszívesebben egy egységes, a Szent Korona iránti tiszteletteljes magatartásformát látott volna szívesen, annál intenzívebben hivatkozott az úgynevezett régi magyar tradíciókra, szimbólumokra és relikviákra, minél hevesebb kritika kísérte újrafelfedezésüket.

Az Orbán-kormány nem maradt meg a kultúrpolitikai célkitűzésnek azon a szintjén, amely a kultúra ’orbáni vízió’ szerinti működtetéséhez szükséges keretfeltételeket biztosítja, hanem direkt módon (a létező szocializmus begyepesedett struktúráinak és gyakorlatának megfelelően) beavatkozott a kulturális értékek irányításába. Így pl. a kormány a külföldön működtetett kultúrintézetek részére „egységes programcsomagokat” állított össze, hogy az egyes intézetvezetők ne „kísérletezgethessenek”; közvetlenül beavatkozott a médiába, elsősorban a közszolgálati médiába; és a magyar népet, illetve hőseit heroizáló filmek is majdhogynem direkt kormányfői felügyelet alatt készültek.

Ethnos vagy demos

De a leglényegesebb tévedés az orbáni országmarketingben a kultúrpolitikai célkitűzés, az ’országvízió’ meghatározása volt, amelybe logikusan az országmarketing összes szála összefut, s amely az összes további koncepció alapját, bázisát képezi. Ha az ugyanis tarthatatlan, szükségszerűen össze kell omlania a hozzá igazított konstrukciónak is.

Az Orbán-kormány ’országvíziója’ (tehát kultúrpolitikai célkitűzése) a magyarság (az országhatárokon kívül és belül élő magyarok) egységes nemzeti identitásának az erősítése volt.

Ebben a modellben a nemzeti identitás alapját a nép-fogalom etnikai értelmezése képezi, amely az ’ethnos’-, s nem a ’demos’-meghatározásra vezethető vissza. Az ’ethnos’ olyan imaginális közösség, melynek kohéziós ereje a származásában, a kulturális hovatartozásában rejlik, míg a ’demos’ a társadalom szabad és egyenrangú polgáraiból áll. A kérdés, hogy egy társadalom ’ethnos’-ként vagy ’demos’-ként definiálja magát, elsősorban a Nagy Francia Forradalom nyomán játszott nagy szerepet. Eredetileg ugyan mindkét felfogás az Ancien Régime-mel szemben érzett antiabszolutista ellenállás kifejezője volt, mégis számtalan kutatás bizonyította, hogy az ’ethnos’ népfelfogás nacionalizmushoz, ’nemzeti öncélúsághoz’ vezethet. A későbbi, XXI. századi nemzeti mozgalmakban a nacionalizmus saját gyökereit a népi tradíciók újrafelfedezésével találta meg (lásd Herder). Számtalan kutatás foglalkozott azzal a témával is, hogyan lett az eredeti ’ethnos’ népfelfogásból, organikusan kifejlődő szellemiségből (Volksgeist) népnemzeti nacionalizmus (völkisch).

Az is ismert, hogy az ’ethnos’ népfelfogás kedvez a kulturális etnocentrizmus kialakulásának is, amely viszont szükségszerűen úgynevezett ’ingroup’-ok és ’outgroup’-ok létrejöttéhez vezet, vagyis olyan csoportok képződéséhez, amelyek egyik része ’beavatottnak’, másik része ’kirekesztettnek’ számít, tehát végső soron a vélelmezetten homogén kultúrájú ’beavatottak’ ellenségének.

Mindezekből az következik, hogy a kulturális etnocentrizmus három szempontból is veszélyt rejt magában. Először is, kedvez a ’Nagy-Birodalom’ mítosznak, mivel az ’ingroup’-okhoz az ország határain kívüli ’beavatottak’ is hozzátartoznak, akiket kulturálisan úgymond integrálni kell. Másodszor, mivel ezzel egy időben azonban az ország határain belül is konstruálhatók ’outgroup’-ok, a kulturális etnocentrizmus a kultúrharc kialakulásának is kedvez. Harmadszor pedig, táptalajt biztosít a kirekesztésre épülő szellemi irányzatok, így az antiszemitizmus felélénkülésének is. Ugyanis mind a Közép-Európát érintő nacionalizmuskutatás, mind a modern antiszemitizmus-kutatás egyetértenek abban, hogy azok az ellenségképek, amelyek a (kulturális) etnocentrizmusból fejlődnek ki, általában és elsősorban a zsidók ellen irányulnak. Az antiszemitizmus specifikuma azonban az, hogy nem elégszik meg a zsidókkal szembeni bizalmatlansággal és gyanakvással, hanem egyfajta világnézetté is válik, amelyben a zsidók a ’Gonosz’, a ’rossz szellem’, a ’rosszakarat’ megtestesítői, akik örök harcban állnak a ’Jóval’. Így e világképben a zsidók a nemzeti identitással szemben álló ’antiidentitás’ megtestesítőivé válnak. Ebből a démonizálásból keletkezik a ’misztikus zsidó’ mint kulturális konstrukció, ami az úgynevezett ’projektív antiszemitizmus’ forrása. Ezen a ponton azonban az antiszemitizmusról már mint ’kulturális kódról’ beszélhetünk, s ez azt jelenti, hogy az antiszemitizmus nemcsak a zsidók, vagy az annak véltek, ellen irányul, hanem mindazok ellen, akik a „haza és a vérrel áztatott szülőföld mítoszával” (Blut- und Bodentheorie) szemben a kozmopolitizmust, az urbanizmust és az intellektualitást testesítik meg.

Az etnikai népértelmezés kedvez a homogén nemzetállam fikciója iránti vágynak, valamint a kultúra homogenizálása és ezzel az identitások egységesítése utáni törekvésnek is. Azonban a homogenitás iránti vágy is negatív következményekkel jár, mert minden idegenséget zavaróként, sőt fenyegetésként él meg. Azt, hogy e fenyegetettséget könnyebben viselje, gyakran a saját népének túlértékelésével, idealizálásával kompenzálja. A kiindulópont ebben az esetben nem a szigorú empíria, hanem a klisék, a legendák, a mítoszok, egy apokrif történelemszemlélet, amely által a nép évezredes kulturális homogenitását vélik megalapozni, és a többi nép fölötti nagyságát heroizálják. A saját nép heroizálását nem ritkán a keresztény egyházak is erősítik, és kvázi isteni legitimációval látják el. A romantikus népiességnek így lassanként völkisch-népnemzeti karaktere lesz.

A nép, valamint a kultúra etnikai alapon történő meghatározása következtében a kultúra kiindulópontját egy organikus, a magyarságban immanensen rejlő specifikus karakter képezi, amelyből – s csak abból (!) – fejlődnek ki az igazi magyar kulturális értékek. Ehhez igazította az Orbán-kormány az ország belső és külső kommunikációját is. Mivel azonban ez nem egy integratív, hanem egy kizárásos kultúrafogalom – tehát nem mindenki bevonására, hanem valakik bevonására és a többiek kizárására irányul –, ezért ez nagymértékben hozzájárult a kultúrharc felélénküléséhez és a rasszizmus növekedéséhez is. A belső kommunikációnak része volt a magyarság felsőbbrendűségének ábrázolása, amelyet pl. a Sacra Corona című filmben isteni legitimációval is igyekezett ellátni ez a kultúrpolitika. Az etnikai népértelmezés és a kultúra etnikai alapon történő meghatározása, valamint az ennek megfelelő kulturális homogenizálásra való törekvés tehát szükségszerűen kultúrharchoz vezet, mert többeket kirekeszt, akik az adott kultúrának addig részesei és alkotói voltak.

Ha tehát az etnikai alapú kultúra-meghatározás az ország kultúrpolitikájának bázisát képezi, a kultúra homogenizálásához, paternalizmushoz, kulturális tisztogatásokhoz, kirekesztéshez és végül kultúrharchoz vezet, s a legfőbb jellemzője, hogy antidemokratikus. Emiatt nem egyeztethető össze az Európai Unió gondolatával sem, amely az azonos etikai alapokra helyezett politikai, kulturális, gazdasági elveken nyugszik.

Defenzívában

Magyarországon az Orbán-kormány ugyan rendelkezett nagyon erős vízióval, de a hozzá igazított kommunikációja megosztotta az országot, mivel maga az ’országvízió’ egy antidemokratikus és kirekesztő kultúra-meghatározáson alapult.

Ehhez képest most szükség lenne egy ellenvízióra, amely értelemszerűen csakis a demokrácia víziója lehet, de ma úgy látszik, hogy a jelenlegi kormánynak nincs ilyenje. Pedig a demokráciának is szüksége van hatékony kommunikációra.

Ezzel szemben a mostani, szociálliberális kormány – a társadalmi párbeszéd csalóka reményétől vezérelve – óriási engedményeket tesz olyan projekteknek, amelyekben szélsőjobbos ihletés is érzékelhető. Így megkérdőjelezhető a Terror Háza további finanszírozása, amelynek koncepciója politikai és tudományos szempontból is egyaránt elfogadhatatlan. Kétséges a média, s ezen belül a közszolgálati média helyzete is, ahol változatlanul léteznek szélsőjobbos műsorok.

Nem látszik a kormány világos, körülhatárolható kultúrpolitikai célkitűzése, ’országvíziója’ (a politikai baloldal stratégiájának lényegét nemrégiben Horn Gyula röviden úgy foglalta össze, hogy „hatalmon maradni” [168 óra, 2003/35]). Nyilván ezért is tartózkodik egy erőteljesebb demokráciavízió megjelenítésétől, s tán ezért sem tudta hatékonyan kommunikálni a népszavazás előtt az EU-csatlakozás pozitív jelentőségét, annak egyértelműen demokratizáló hatását. Mintha attól félne, hogy az úgynevezett ’alakító kultúrpolitika’ mindenképpen az állami, a paternalista kommunikációt jelentené, tehát állami beavatkozást a kulturális értékekbe. Ez nem így van. Az ’alakító kultúrpolitika’ (gestaltende Kulturpolitik) azonban tényleg nem más, mint értékorientált kultúrpolitika, még akkor is, ha ezt a fogalmat a Fidesz a maga valóban direkt beavatkozásaival végletesen lejáratta. Végső soron azonban mégiscsak arról van szó, hogy a kormánynak értékorientált politikát kellene folytatni, amelynél csakis és kizárólag, hangsúlyozottan a demokrácia értékrendje lehet meghatározó. Ehelyett a jelenlegi kormány – úgy tűnik – inkább lemond az ’alakító kultúrpolitikáról’, és néhol engedményeket tesz a jobboldalnak, néhol átengedi a kultúrát a piacnak.

A legproblematikusabb azonban, hogy a mostani kormány nem határolódik el, nem száll szembe határozottan az etnikai alapokon nyugvó társadalom- és kultúrafelfogással.

Úgy látszik tehát, hogy ma Magyarországon míg az egyik oldalon az etnikai összetartozás (ethnos) víziója túlságosan felerősödött, addig a másik oldalon az egyetlen lehetséges, valamint egyensúlyt teremtő demokrácia (demos) víziója háttérbe szorul, és helyére néhol piaci és gazdasági megközelítések kerülnek. Így a mérleg – véleményem szerint – jelenleg és a közeljövőben egyértelműen a kvázi konzervatív, valójában a népnemzeti (völkisch) szemlélet javára tolódik el, ami azt jelenti, hogy ennek a kultúrafelfogásnak a társadalmi beágyazottsága drámaian tovább erősödik.

A demokrácia kultúrája

A kultúrpolitika előnye, hogy ott tud hatást gyakorolni, ahol a jogi paragrafusokkal és politikai intézkedésekkel nem lehet bizonyos problémákhoz közelíteni: már a tudatformálás stádiumában. Az elmúlt években Magyarországon sokan tapasztalhatták, hogyan lehet a kultúra segítségével politizálni, például anélkül kirekeszteni, hogy megbomlanának a (Magyarországon érvényes) jogi keretek. Ezek után nem lehet kérdés, hogyan lehet ezt a folyamatot megfordítani, és a kultúra segítségével úgy politizálni, hogy a kirekesztést tompítsuk. A gyűlöletbeszéddel kapcsolatban pl. nem a sajtószabadságot kellene csonkítani, hanem a kultúrpolitika segítségével a demokratizálási folyamatot erősíteni.

Egy ilyen értelemben felfogott kultúrpolitika hosszú távon képes lenne elérni, hogy a kultúra a társadalom stabilizáló faktorává váljék, és segítse a demokratikus struktúrák létrejöttét. Ez egyúttal integratív kultúrpolitikát is jelent, ami nem egy egységes (nemzeti és ezáltal kirekesztő magyarság-) identitás létrehozására törekszik, hanem a legkülönbözőbb identitásokat integrálja, figyelembe vesz olyan politikai, szociális és gazdasági folyamatok körüli vitákat is, mint pl. a migráció, illetve magába foglal olyan aktuális folyamatokat, mint a társadalom növekvő differenciálódása és individualizálódása.

Az intellektuális, művészi és politikai diskurzusokra való serkentés egyrészt demokratikus mederbe tereli a néhol a szélsőjobbnak átengedett kultúrkritikát, másrészt elősegíti az érdeklődést és a participációt a demokratikus témákban. Ezáltal a kultúrpolitika a demokráciapolitika mozgatórugójává válhat, és megakadályozhatja, hogy a kulturális örökség a nyilvánosságok korlátozásának eszközévé váljon, és hogy a kulturális identitás koncepciója a kirekesztés és esetleges háborúk legitimizálásául szolgáljon.

Annak érdekében, hogy a kultúrát ne lehessen többé a hatalom megtartásának eszközeként használni, hanem az identitás megtalálásához és az önreflexióhoz tudjon segítséget nyújtani, legfőbb ideje a jövő civil társadalmának kulturális identitásaiba történő, hosszú távú befektetéseknek. Mert csak stabil identitások nem térnek ki a reflexív modernizáció kérdései elől, és viselik el a feszültségeket, ellentéteket. Ezenkívül csak a piaccal és a politikával szemben messzemenően autonóm kultúra képes jelentős integrációs hatást kifejteni, a társadalmat stabilizálni, és garantálni, hogy Magyarország az árnyalatok országa legyen.

• Játéktér