Neményi László

Nyomtatóbarát változat

1989. február 5-én 23 óra 40 perckor lövések dördültek el Berlin-Treptowban a 33-as számú határszakaszon. A lövéseket keletnémet határőrök adták le két, az NDK-ból az NSZK-ba vágyó fiatalemberre. Találtak. Christian Gaudian csak könnyebben sérült meg, de barátja, Chris Gueffroy, húsz éves kelet-berlini pincér olyan súlyosan, hogy sérüléseibe belehalt.

Mikor, hol és hogyan – nem lehet pontosan tudni. Az incidens után az NDK kormányszóvivője, a nyugati „propagandisztikus hecckampányt” cáfolandó, kijelentette, hogy a kérdéses éjszaka keletnémet határőrök csak nyomjelző lövedéket lőttek el. Chris Gueffroy halotti anyakönyvi kivonatában a halál időpontja február 6-a reggel 9 óra 20 perc. A halál oka nincs megadva. Az időközben előkerült titkos boncolási jegyzőkönyv szerint Chris Gueffroy szívlövést kapott és azonnal meghalt. Az NDK Határőrségének a kérdéses éjszakára vonatkozó ugyancsak titkos 1989/35-ös számú ügyirata pusztán két, úgynevezett határsértő őrizetbe vételéről számol be, valamint arról, hogy meg nem nevezett határőrök „azonnal határtaktikai intézkedéseket foganatosítottak”.

A határtaktikai intézkedéseket foganatosító határőrök mára híresek lettek – vagy hírhedtek. Arcuk a képes magazinok oldalairól és a televízió képernyőjéről néz a német polgárokra, vastag betűkkel szedett nevük újságokat ad el. Ők négyen, az NDK Határőrségének két járőrpárja ölt utoljára állami megbízásból az Antifasiszta Védőfal mentén. Ilyesfajta „helytállásért” őket vendégelték meg utoljára „hideg büfével”, ők kaptak utoljára kitüntetést és fejenként 150 márka pénzjutalmat. Szeptember másodika óta bíróság előtt felelnek azért, amit tettek, esetleg azért, amit meg nem tenni nem mertek, szóval azért, ami 1989. február ötödikéről hatodikára virradó éjszaka a 33-as számú határszakaszon történt. A vád nem gyilkosság, „csak” közösen elkövetett emberölés és emberölési kísérlet, a második legsúlyosabb életellenes bűncselekmény a német jogban. Elvben tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető, de a vádlottakat nem fenyegeti ilyen súlyos büntetés. Az előzetes letartóztatásuk megszüntetését elrendelő felsőbbfokú bírói határozat kicövekelte a ténymegállapító bíróság számára a büntetés felső határát: öt évnél súlyosabb ítélet „nem várható”, magyarán ennél súlyosabb ítéletet a feljebbviteli bíróság nem fog megerősíteni.

Kevés ez vagy sok? Felelősségre kell-e vonni egyáltalán ezeket a kiskatonákat? Lehet-e őket felelősségre vonni volt parancsnokaik és állami vezetőik előtt – esetleg helyett? Van-e jogi alap vagy lehet-e jogi alapot teremteni bárki felelősségre vonására is, aki a megszűnt NDK törvényeivel összhangban cselekedett? „Lehet-e törvénytelen ma az, ami tegnap törvényes volt?” – tehetjük fel újból azt a kérdést, amelyet Németországban úgy negyven-negyvenöt évvel ezelőtt oly gyakran feltettek.

Éppen ezért a per jogi szempontból a laikus számára jószerivel felfoghatatlan, ám annál érdekesebb. A hatályos német perrendtartás szerint folyik, de nem a hatályos német jog szerint fognak benne ítélni. A német–német egyesülési szerződésnek megfelelően a megszűnt NDK törvényeit alkalmazzák, de nem a szocialista törvényesség szellemében, vagyis a szerint a mottó szerint, hogy „Jog az, ami az NDK javára szolgál”, hanem betű szerint. Jogforrásnak minősül még ezenkívül egyfelől minden olyan kötelezettség, amelyet az NDK például az ENSZ polgári és politikai jogokkal kapcsolatos konvenciójának aláírásával vagy a helsinki folyamat során magára vállalt, másfelől pedig az ún. „überpositives Recht”, a pozitív – vagyis a leírt, törvényekbe foglalt – jog fölött álló sarkalatos jogi elveknek közelebbről meg nem határozott halmaza.

Ennek megfelelően a vád képviselői először is azt vetik a vádlottak szemére, hogy cselekményüket az NDK határainak védelmét szabályozó 1982-es törvény nem fedi le. A határőrök szívtelenül, túlbuzgón és önkényesen cselekedtek. De ha ezt a bíróság másként látná, akkor vegye figyelembe, hogy az NDK határtörvénye nem volt összhangban az NDK nemzetközi szerződésekben vállalt kötelezettségeivel, ezt a vádlottaknak tudniok kellett volna, és a nemzetközi normáknak megfelelően kellett volna viselkedniük. De ha ezt az érvelést sem tudná magáévá tenni a bíróság, akkor jön a vádnak az „überpositives Recht”-et mozgósító harmadik hulláma, hogy ti. a pozitív jog fölött álló jogi normák tértől és időtől függetlenül betartandók, és éppen ezért megsértésüket minden körülmények között meg kell büntetni.

A védelem szerint – noha abból indul ki, hogy a vádlottak betű szerint betartották az NDK vonatkozó törvényét – sorállományú katonáktól méltánytalan elvárni, hogy törvénykönyveket tanulmányozzanak. Számukra nem az NDK határainak védelmét szabályozó törvény volt a mérvadó, hanem azok a titkos utasítások, amelyeket parancsnokaik a szolgálatba lépés előtti eligazításokon a fejükbe vertek. A vádlottaknak arra sem volt okuk, hogy a nemzetközi jog szempontjából kétségbe vonják az NDK törvényeinek jogszerűségét. Az egyik védőügyvéd szerint az 1972-es német–német szerződésben az NSZK elfogadta, hogy az NDK a maga módján oldja meg belső rendjének problémáit. Egy másik ügyvéd szerint az NDK vezetőinek nyugati látogatásai, illetve nyugati politikusok keleti látogatásai a keletnémetekben – tehát a vádlottakban is – csak azt a benyomást kelthették, hogy az NDK szuverén állam, a nemzetközi jog szubjektuma. (Enyhén bugyuta védencéből az ügyvéd ki is csiholta tanúvallomása során a stilisztikailag tökéletlen, de jogilag releváns, mentő jellegű kijelentést, hogy amikor Strausst Honeckerrel parolázni látta, arra gondolt; Die DDR ist doch wer. – Az NDK mégiscsak valaki.)

Az „überpositives Recht” mozgósítását a védelem elutasítja, és ezzel sok német jogász szívéből beszél. Ez a jogfilozófiai segédkonstrukció abból a célból került bele a második világháború utáni német jogba, hogy a német igazságszolgáltatás jogszerűen legyen képes a nácik által elkövetett háborús és emberiségellenes bűntetteket üldözni. Akceptálását elvben megkönnyítette, hogy a német alaptörvénynek, a demokratikus rend hatékonyabb védelmét szolgálandó, vannak természetjogi elemei – gyakorlatban pedig az, hogy a nácik égbekiáltó bűnöket követtek el. De a nemet jogásztársadalom jelentékeny része mégis nehezen vagy egyáltalán nem tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a jognak és az emberiességnek vannak olyan – íratlan – fundamentális alapelvei, amelyek jogilag relevánsabbak mint az írott törvények.

Bárkinek is van igaza általában, a konkrét kérdés még megválaszolatlanul marad. Meg lehet-e büntetni ezt a négy, a vádlottak padján kvartettben pityergő szerencsétlent azért, mert nem hasonlították össze az eligazításon hallottakat a jog és az emberiesség fundamentális alapelveivel? Természetesen komoly érdekek fűződnek ahhoz, hogy a „parancsra tettem” ne lehessen többé semmiféle gaztett mentsége. Mert szögezzük le, a vádlottak nem véletlenül csávába került angyalok. Senkinek sem volt kötelező a nyugati határon szolgálnia. A kis ölési készséggel rendelkező újoncot szerencsés esetben csak áthelyezték a lengyel határra, ahol nem volt előírva a lövöldözés. A balszerencsésebbeket győzködték egy darabig, mint az egyik vádlottat, akit állandó konyhai szolgálatra osztottak be, mivel először vonakodott aláírni egy olyan nyilatkozatot, hogy ölni is hajlandó. Két hét krumplipucolás és „bajtársi” ugratás (nyuszi, konyhamalac) elegendő volt ahhoz, hogy fenntartásai semmivé faszoljanak. Ha állhatatosabb lett volna, valószínűleg átvezénylik egy lövészalakulathoz, legrosszabb esetben egy építő zászlóaljhoz. Tehát nem önfeláldozó hősiességet kérnek számon utólag a vádlottakon.

Rendben van, a vak engedelmeskedésre nincs mentség. De mi van a parancsok kiadóival? Az ügyészség elismerte, hogy a felelősségre vonás sorrendje „szerencsétlen” ugyan, de ez semmit nem jelent, a főbűnösökre is sor fog kerülni. Pusztán arról van szó, hogy a négy sorkatona ellen könnyebb volt a vádiratot összeállítani, így megvan az a veszély, hogy a főbűnösök ellen olyan nehéz lesz összeállítani a vádiratot, hogy nem is fog rá sor kerülni. Vagy legalábbis annak, hogy vajúdni fognak a hegyek, és egeret szülnek. Mint ahogy ez Harry Tisch, volt keletnémet szakszervezeti főnök esetében már meg is történt. Tisch elvtársat sok hűhó után néhány hónapra ítélték – valószínűleg egy-két hónappal kevesebbre, mint amennyit a mesterlövész határőrök fognak kapni – számviteli szabálytalanságokért. De Harry Tisch nem csak a szakszervezeti vagyonnal öntörvényű módon rendelkező szakszervezeti funkcionárius volt, hanem az NSZEP Politikai Bizottságának tagja is, a keletnémet rezsim – és így a nyugati határon érvényes általános tűzparancs – reprezentánsa. Ha Tischt csak lappáliákért tudták elítélni, mi a biztosíték arra, hogy akár Honecker lényeges dolgok miatt kerül a vádlottak padjára – ha valaha is odakerül. Az utóbbi egyébként két hónappal ezelőtt akkor még biztosnak tűnő moszkvai menedékhelyéről felelősséget vállalt a német–német határ mentén történtekért – de némi megszorítással. A határ menti tűzparancsot az NDK vezetése nem magától, hanem a Varsói Szerződés kérésére rendelte el. Az igazi bűnös tehát Brezsnyev – és persze az ideges mutatóujjú határőrök.

Nem lehetne-e akkor bevallani, hogy a jogállami igazságszolgáltatás tehetetlen az államilag elrendelt, szervezett, szankcionált és munkamegosztásban elkövetett jogtiprással szemben? A pert megelőzően és a per első hetében a német kommentátorok – egy-két, nem jelentéktelen kivételtől eltekintve – kételyeik ellenére sem mentek el ilyen messzire. Az volt a konszenzus, hogy az NDK-s múlttal ugyanúgy szembe kell nézni, mint a náci múlttal, és ehhez ennek a múltnak a (büntető)jogi feldolgozása is hozzátartozik. Még akkor is, ha a jogi feldolgozásnak szűk korlátai is vannak, ha az ügy bűnügyi értékelésének finomságai látványosan nem fedik erkölcsi értékelésének finomságait. Nem volt ez markáns, szenvedélyesen képviselt álláspont. A közvélemény-formálók rendje nagyon is tudatában volt a lehetséges tisztességes szempontok zavarba ejtő bőségének, és latens vitát folytatott önmagával. S közben rettenetesen kényelmetlenül érezte magát. A per harmadik hetében ez a helyzet változni látszik. Részben talán azért, mert szakmai okokból naponta állásfoglalásra kényszerülő emberek képtelenek tovább őrizni ambivalenciájukat – amit én ezzel a rohadt üggyel kapcsolatban történetesen adekvát intellektuális és morális reakciónak tartok. Másrészt viszont valószínűleg azért, mert a per menete és kísérő jelenségei nem felelnek meg több megfigyelő kényes ízlésének. Túl nagy a médiacirkusz, tapintatlan a bíró, a vad túlságosan a vádra koncentrál, a védelem pedig a védelemre, a vádlottak nem kapják meg a segítséget ahhoz, hogy gyászolni tudjanak. Kirakatper tehát – írták le ez idáig legalább kétszer (a Sternben és a Zeitben) nem egészen helytállóan. Bár igaz, ami igaz, ez a per előreláthatólag nem fog katarzissal végződni. Jóllehet a német entellektüelek jelentékeny része úgy véli, hogy a büntetőpereknek az arisztotelészi esztétika elvei szerint kell lefolyniok. Talán e sajátos jogi vízió miatt álltak elő többen azzal az ötlettel (többek között a keletnémet Wolfgang Thierse, a Szociáldemokrata Párt egyik elnökhelyettese), hogy a keletnémet rezsim bűneit tulajdonképpen nem bíróságok, hanem tribunálok, egyfajta Russel-bíróságok előtt kellene feldolgozni. Tehát csak szimbolikusan, a jogi keretet most már tényleg csak dramaturgiai okokból megtartva.

Ez a javaslat egyelőre nem arat különösebb sikert. Sokak véleménye szerint a büntetőjogi felelősség tisztázásának ebben az esetben is van értelme. Egy ember erőszakos halált halt. Ehhez a vádlottaknak nyilvánvalóan köze volt. Egyéni felelősségük mértéke tehát bíróság előtt tisztázandó. Ha ez nem történik meg, ha az egész felelősség absztraktumokra (az állam, a rezsim stb.) hárul, akkor ez annak a jele lenne, hogy a vádlottakat állampolgárokként a Szövetségi Köztársaság éppúgy nem veszi komolyan, mint ahogy ezt az NDK sem tette. Nem az a baj, hogy nem azok ülnek a vádlottak padján, akik odavalóak lennének, hanem az, hogy túl kevesen ülnek a vádlottak padján – írta például a berlini TAZ. A múlt büntetőjogi feldolgozása, az egyéni felelősség megállapítása a múlt politikai-erkölcsi feldolgozásának elengedhetetlen előfeltétele.

Lehet. A citoyen ethosz terjesztése, ütköztetése az alattvalói mentalitással, kétségkívül fontos, tiszteletreméltó törekvés. Csak éppen kétséges, hogy a címzetteket eléri az üzenet. Az éleslövészek ugyanis nem intézték el véglegesen a határsértőket. A határtaktikai intézkedések foganatosítása után a holttesteket még fel kellett boncolni, boncolási jegyzőkönyvet kellett „felfektetni”, a holttesteket el kellett hamvasztani, majd a hamvakat szétszórni. A lakásbejelentő-hivatalban az elhunytat „törvénytelenül elköltözöttként” be kellett iktatni a nagykönyvbe. A helyi tanács pénzügyi osztálya vagyonkezelő csoportjának be kellett vonnia az elhunyt utolsó fizetését és takarékbetétkönyvét. Miközben a hozzátartozók mit sem tudva, csak rosszat sejtve fűhöz-fához rohangáltak. Hány tucat hivatalnoknak kellett hallgatnia csupán egyetlen esetben, hogy az állam gyakran évekig játszhassa ezt a piszkos bújócskát a hozzátartozókkal?

A hajdani Nagy Hallgatók ma kéjes borzongással követik a pert. Ki szenved jobban: az áldozat anyukája vagy valamelyik vádlott felesége? Semmi jel nem mutat arra, hogy jobb – állampolgári – belátásra jutottak. Lelkiismeretük változatlanul pokolian jó.

• Esszé