Polónyi Károly

Nyomtatóbarát változat

A választók joggal várják tőlünk, várospolitikusoktól, városépítőktől, hogy mindent megtegyünk azért, hogy az ország újra felzárkózhasson Európához. Hasonlóan az 1867-es kiegyezést követő építési konjunktúrához, amikor az addig Bécs árnyékában meghúzódó három csendes kisváros. Buda, Óbuda, Pest, az ipari civilizáció egyik legsikerültebb európai metropolisává nőtt, vagy legalább ahhoz az 1968-as gazdasági reformkísérletet követő erőfeszítéshez, amellyel az akkoriban jóléti társadalmat építő nyugati országok modelljeit kívántuk követni, míg csak be nem húzták a reform fékjeit.

Posztmodern = posztipari!

Azt a helyhatósági választások előtt is tudtuk, hogy a régi modell nem működik. Tisztában voltunk vele, hogy mind a száz évvel ezelőtti ipari forradalom – nálunk az ötvenes és hatvanas években még erőltetett – modellje, mind pedig a második világháborút követő negyed század jóléti társadalmának szocdem ízű egyenlősdije a múlté. Budapestet most a posztindusztriális társadalom irányító központjainak az 1970-es és 80-as években kialakult hálózatába kell bekapcsolnunk. Hiszen az a tény, hogy a multinacionális cégek szívesen helyezik ki termelő és szolgáltató egységeiket olyan országokba, amelyekben viszonylag alacsonyak a termelési és működési költségek, nemcsak azt jelenti, hogy néhány vidéki kis- és középváros igényt tarthat egyes cégek leányvállalataira. Azt is jelenti, hogy Budapest csodálatos panorámájával, nagyvonalú városszerkezetével, páratlan természeti adottságaival még mindig impresszív épületállományával, múltjával és jelenével, lüktető életével kitűnő esélyekkel rendelkezik ahhoz, hogy idecsalogassa a ma igen nagyfokú mobilitással rendelkező cégek irodáit, a pénzügyi világ és a szolgáltató ipar beruházásait. Hisz adottságaival legfeljebb, ha Prága veheti fel a versenyt ebben a régióban.

Azt is tudtuk, hogy az építési hatósági munka a hatvanas évek technokrata fejlesztési modellje elleni tiltakozások nyomán mindenütt sokkal bonyolultabbá vált. Amíg korábban a fejlesztési programok jóváhagyásának, az építési engedélyek kiadásának a tulajdonjog igazolásán felül csupán két lényeges feltétele volt: a benyújtott terv ne legyen ellentétes a területre vonatkozó magasabb szintű területrendezési tervvel (a részletes rendezési tervvel vagy az övezeti előírásokkal), és feleljen meg az építési szabályzatnak, ma ezeken felül egyszerre kell tekintettel lennünk a beruházó érdekeire, és számolni a műemléki hatóság, a városvédők, a hagyományőrzők, a környezetvédelem, az ingatlanpiac ellenőrzésére alakult szervezetek, a különféle kisebbségi érdekeket védő csoportok véleményével is. A sokféle párhuzamos illetékességre való fragmentálódással egy időben rendkívül bonyolultan hierarchizálódott a döntéshozatal mechanizmusa is. Hiszen csak a főpolgármesteri hivatalon belül ott van a közgyűlés, a választmány, a frakcióülések, a pártokközi egyeztető fórum, a bizottsági tárgyalások. Aztán mindez még egyszer „lefelé”, a kerületeknél és az agglomerációhoz tartozó településeknél, „felfelé” pedig kormányszinten. A volt Építési és Városfejlesztési Minisztérium feladatai is négy minisztériumra osztódtak szét, miközben – akárcsak a Thatcher asszony által irányított decentralizáció idején Nagy-Britanniában – fokozatosan egyre több jogkört vonnak a központi kormányszervek illetékességébe. Azon természetesen nincs csodálkozni való, hogy – mint az a pluralista demokráciákban gyakran előfordul – az ország kormánya konzervatív, a metropolis vezetése pedig liberális kezekben van. És mivel minden városfejlesztési politika alapja a telektulajdon, nyilvánvaló, hogy igencsak megnehezíti a dolgunkat a tulajdonjog tisztázatlansága, illetőleg az ezzel kapcsolatos törvények végrehajthatóságának nehézségei.

Széllel vitorlázni!

Hajózni márpedig kell! Éspedig olyan hajóval és olyan széllel, amilyen éppen van. A jó kezdet egy évvel ezelőtt, bizonyára fél siker lett volna. És erre – itthoni és külföldi tapasztalataim alapján állítom – meg is volt minden esélyünk. Hisz a joghézagok voltaképpen a bürokrácia, a bürokrácia teljes bekocsonyásodásának a hiányát is jelentik. Hogy csak két budapesti példát említsek: a jogszabályok hiánya tette lehetővé, hogy Metzner Lajos, mint romeltakarítási kormánybiztos ’45-ben a Várnegyedben megteremtse a világörökség rangját kiérdemlő újjáépítés feltételét azzal, hogy lebontatta az épületeknek oda nem illő felső emeleteit. Vagy amikor ’57-ben Bartos István „alpolgármestersége” idején árkádosította a Rákóczi utat, legalább ott, ahol az orosz tankok belövéseinek nyomát kellett eltüntetnie. Az urbanisztika egy opportunista foglalkozás, és a lehetőségek kihasználása nemcsak az elvtelen megalkuvást vagy a zavarosban való halászást jelentheti. Most úgy érezzük, hogy csak a vagyonátmentők tudtak vitorlázni az adott szélviszonyok között. Csak ők privatizáltak. Mivel az urbanisztika motorja mindig és mindenütt a telekspekuláció, engem csak az bánt, hogy miért nem spekuláltunk mi jobban! Hiszen úgy látszik, mintha Budapest nem akarna részt venni a régió városainak abban a versenyében, amelynek célja a posztipari társadalmak gazdaságát irányító hálózatba való bekapcsolódás. Úgy tűnik, mintha a kerületi önkormányzatok a potenciális beruházók elhárításában versenyeznének egymással. Szomorúan vehetjük tudomásul, hogy a külföldi beruházó kedv igencsak lelohadt, ha nyilvánvaló is, hogy ezekben a recessziós időkben a beruházási szándéknyilatkozatok még olyan messze vannak a tényleges beruházásoktól, mint a házassági szándék kinyilatkoztatása a templomi esküvőtől. Az pedig legfeljebb a labdarúgó-bajnokság tabelláján jelenthet vigaszt, hogy nekünk a döntetlen is jó, ha a vetélytársak veszítenek. Félő, hogy ma már talán a Prágával való pontosztozkodásért is csipkedni kellene magunkat.

Négy év az élet!

Különösen akkor, ha tudjuk, hogy egy pluralista demokráciában csak az gondolkozhat hosszú távú terveken, aki úgy érzi, hogy nagyon biztosan ül a nyeregben, hiszen nekünk négyévenként a választók elé kell állnunk. A városfejlesztésnek az a módja, amely szerint egy elit – a párt, a tervhivatal, a programiroda, a magisztrátus… – által megfogalmazott távlati koncepciót szakértői szervezetek regionális, általános és részletes rendezési, majd beépítési tervek formájában megrajzoltatják, hogy ezeket a vastag mellékletekkel is ellátott terveket az ágazatok vagy a helyhatóságok a költségvetésből hozzájuk leosztott keretekből megvalósítják, már sehol sem működhet. Ma a „marketing game” szabályai szerint kell idecsalogatni a helyüket könnyedén változtató multinacionális beruházókat. Ez persze nem az apportba hozható privatizált telkeknek az előző századvég telekuzsoráján is túltevő beépítését jelenti, hanem a magán- és a központi beruházásoknak olyan koalícióját, amely a meglévő erőforrások optimális hasznosításával, a kontinuitás, a komplexitás figyelembevételével úgy alakítja tovább a város szerkezetét, hogy az a kilencvenes évek ízlése szerint is minél vonzóbbá váljon. Hisz épp az értelmiségi és ifjúsági munkaalkalmakat teremtő „szelíd” szolgáltatások fejlesztése tekinthető ma Budapest legfontosabb érdekének.

Az a – fővárosi magisztrátusban és a frakcióüléseken többször hangoztatott – nézet, amely szerint az urbanisztikában a szakértelem hiánya szinte érdemnek tekinthető, épp annyira veszélyes, mint amikor fenntartás nélkül arra a szakértői gárdára akar támaszkodni a városvezetés, amelyet mint a katonatiszteket a hadiakadémián nyilvánvalóan az elmúlt háború megvívására képeztek ki. Az igazság valahol a kettő között van. A meglevő fejlesztési tervek nagy része érvényes, rengeteg tudás és tapasztalat halmozódott fel bennük. De szinte valamennyit felül kell vizsgálnunk, hiszen olyan sok minden gyökeresen megváltozott. El kell dönteni, hogy milyen terveknek biztosítunk prioritásokat, hogyan lehet azokat a folyamatos változásokra gyorsan reagáló bankok feltételrendszere alapján megvalósítani. A politika feladata ma leginkább az, hogy próbálja megérteni, mi az, ami megtörténhet vagy éppen történni fog, a tervezésé pedig, hogy úgy alakítsa a feltételeket, hogy minél kevesebb kárt okozzunk, és a lehető legnagyobb flexibilitást biztosítsuk a jövő számára.

Csak három év az élet!

A multinacionális beruházások részére az egész ország számára ma csak egy viszonylagos társadalmi békét sugárzó szép Budapest jelenthet vonzóerőt, nagyvonalú városszerkezetével, élénk utcáival, szép kirakataival, jó hírű kulturális életével, gyógyfürdőivel, szórakozási és sportolási lehetőségeivel, viszonylag elfogadható közlekedésével. Nem vitás, hogy a fővárosi önkormányzat hatáskörét a kormány igencsak korlátozza. De Budapestnek történelme folyamán sose lehetett önálló várospolitikája! 1870-től a City of London és Nagy-London többi részének egységes rendezése céljából alakult angol Metropolitan Board of Works mintájára létrehozott Fővárosi Közmunkák Tanácsa irányítása alatt állt. 1949 óta pedig a pártállam által leosztott feladatokat kellett végrehajtania. Főpolgármesterei csak arra lehettek büszkék, hogy az éppen adott szélviszonyokkal vitorlázva mennyi mindennel gazdagították Budapestet. Hiszem, hogy bár a négyéves futam első, nem túl sikeresnek mondható éve már mögöttünk van, a verseny hátralevő szakaszára korai volna még a pozíció megtartásának taktikáját választani.

• Esszé