Gábor György

Nyomtatóbarát változat

Ha a XXI. század klasszika-filológusa az 1990-es évek Magyarországának írott forrásait tanulmányozza, bizonyára meglepődve fogja tapasztalni, hogy politikusok és zsurnaliszták, ex-öttusázók és jogtudorok egyaránt előszeretettel alkalmaztak különböző valláselméleti, vallástörténeti és teológiai fogalmakat érveik alátámasztására vagy megvilágítására. Filológusunk csodálkozása annál nagyobb lesz, mivel jól ismeri századunk történetét, s tudja, hogy majd ötven éven át nemigen virágozhattak az egyházi tudományok, generációk nőhettek fel az egyetemes vallástörténet és a különféle vallási kultúrák és szokások alapismereteinek hiányában, nem (vagy csak alig) volt módjuk megismerkedni a különböző szent nyelvekkel, s még az elemi tájékozódásban sem sokat segített a könyv- és folyóirat-kiadás szigorú és gondos szemek által ellenőrzött rendszere. A tömjénfüstszagra meglehetősen érzékeny évtizedek után a kilencvenes évek elejére azonban egy csapásra Istennel rendszeresen dialogizáló politikusok, keresztes lovagokként hadakozó újságírók, Krisztus-monogramot hadijelvényükre tűző közéleti személyiségek és misszionáriusoknak is beillő tévések árasztják el a Duna–Tisza közét.

Ahhoz, hogy megkönnyítsük a jövő század filológusának munkáját, érdemes lesz a közeljövőben megvonni ennek a folyamatnak a szociológiai, történeti és mentalitástörténeti mérlegét. De hogyan kerülhetnénk el azt, hogy jövendő kollégánk (aki természetesen ismét jártas lesz a hittudomány különböző ágaiban) ne a csacska, tudatlan elődöknek kijáró, enyhén lekezelő mosollyal illessen bennünket azért a butasághalmazért, amit ráhagyományoztunk, s amivel megkeserítjük computer-könyvtári kutatódélutánjait?

Mert mit is gondoljon szegény azokról a szerzőkről (mint pl. Benedek István, Balczó András és még sokan mások), akik a zsidó–keresztény hagyományt nem létező ostobaságnak tekintik? Vagy hogyan vélekedjen arról a fiskálisról, aki épp a minap azzal az érvvel kardoskodott védence mellett (aki feltételezhetően nem a magyarországi singamangaradja-hívők nyájába tartozik, hanem valamely keresztény egyház híveként vallja Jézus Krisztust, mint megváltót), hogy mint „a klasszikus magyar humanitás és tolerancia” gyakorlója nem keverte össze Istenét a vele perben álló (és feltételezhetően Izrael népéhez tartozó), azaz idegen nép gyermekének Istenével?

A filológus csak mosolyogni fog, ha a fenti tárgyalás jegyzőkönyvét olvasgatván beleütközik alperes veretes mondatába, melyet felperesnek szánt, s mely így hangzik: „Kérje sírva Jehovát, hogy az segítse meg apját.” Mosolyogni fog, mert filológusunk olvasott ember, és tudja, hogy a „Jehova” elnevezést, mely Jahve nevének helytelen kiejtéséből keletkezett, a zsidók soha nem használták. A Jahve név (JHWH) magánhangzók nélküli változatába a maszoréták az Adonáj magánhangzóit helyezték be (miután Jahve nevét nem mondhatták ki), s a Biblia 1100 körül keletkezett maszoréta szövege alapján (a maszoréta vokalizálásnak megfelelően) jött létre a Jehova téves névhasználat.

Kesernyés mosoly fog átfutni arcán, ha a védőügyvéd „idegen nép gyermeke” – „másik” (nép gyermeke) szembeállításába ütközik. Ő, aki Tatár Györgyöt is olvasott, tudja immár, hogy a zsidó önfelfogás és a Biblia szövegének ismerete alapján állítható, hogy Izrael nem más nép, mint a többi, hanem „máshogy az”. Ennélfogva magyar zsidó az a magyar, aki nem csak „magyar”, azaz a két népfogalom nem feleltethető meg egymásnak, nem áll fenn közöttük szimmetria.

Filológusunk fejében máris egy megírandó tanulmány körvonalai kezdenek kibontakozni: Magyar markioniták a XX. század végén.

Kik is voltak ezek a markioniták, mit is illik róluk tudnunk?

Markion a II. század első felében, a szinopei püspök fiaként látta meg a napvilágot. Tulajdon apja közösítette ki, a hagyomány szerint tán azért, mert elcsábított és megbecstelenített egy szüzet. 144 körül dúsgazdag kereskedőként tűnik fel Rómában, s ekkortól kezdi meg tanainak terjesztését, amelynek eredményeként a római egyház is kiközösítette.

Markiont az a szándék vezette, hogy az ószövetségi zsidó hagyományt szembeállítsa a keresztény hitvilággal, s a kereszténységet teljes egészében megtisztítsa zsidó gyökereitől és forrásaitól. Ennek érdekében állította össze Evangéliumát, melynek alapját egy megcsonkított, meghamisított Lukács-evangélium és néhány önkényesen kezelt páli levél jelentette. Antitézisek című munkáját (melynek részletei csak különböző keresztény szerzők – Jusztinosz, Ireneusz, Tertullianus, Euszebiosz és mások – vitairataiban maradtak ránk) az Ó- és Újszövetség közötti ellentmondások gyűjteményének szánta. Szó szerinti exegetikájában (az allegorikus módszert nem ismerte) a zsidók Istenét szembeállította a keresztények Istenével, Jézus Krisztus irgalmas Atyjával. Az Ószövetség Istene Markion szerint csupán a nyomorúságos világ teremtőjével azonos, puszta demiurgosz, aki a bosszúállás, és nem a kegyelem Istene. Ingatag, tudatlan (meg kellett kérdeznie Ádámot a bűnbeesés után, hogy hol van), s ő felel az első ember bűnbeeséséért. A zsidók Istene csak megvetendő és utálatos dolgokat teremtett. Kegyeltjei a kicsapongók (pl. Dávid), s az ő találmánya az emberi élet továbbadásának megalázó és nyomorúságos módja, valamint a terhesség gyötrelme, s a szülés kegyetlen kínja és fájdalma. Más gnosztikus vallásokhoz hasonlóan a női nemről neki sem volt nagy véleménye: a nő maga volt a negatív princípium. Éva bukása a prekozmikus katasztrófával vált azonossá, egyúttal benne tévelyedett el örökké az anyaprincípium.

A doketista krisztológiához hasonlóan vallotta, hogy Jézusnak nem volt anyagi teste. Jézust nem anya hozta világra, s a kereszten (mely csupán a hitetlenek megtévesztésére szolgált) csak látszólag szenvedett és halt meg. Jézus zsidó voltának s emberi természetének tagadása érdekében elhagyta a Lukács evangéliumnak azon részeit (Jézus származása, születése, Keresztelő János szerepe stb.), amelyek Jézus zsidó eredetére utalhattak: Markion evangéliumában Jézusnak nem voltak ősei, rokonai, mesterei.

Ami az ószövetségi törvényt illeti, Markion annak teljes eltörlését tartotta szem előtt. Máté evangéliumának nevezetes sorai („Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni.”) Markion evangéliumában homlokegyenest ellentétes jelentésben bukkannak fel: „Ne gondoljátok, hogy a törvény betöltésére jöttem. Nem betöltésére jöttem, hanem eltörlésére.”

Markion elvetette az ószövetségi prófétákat, azt állítván, hogy azok nem voltak inspiráltak, elutasította az apostolokat, akiket az ószövetségi gondolkodás rabjainak tekintett, s Szent Pál egyes sorait (pl. a Galatáknak írt levél némely részletét) ravasz zsidózó eszmefuttatásnak tartotta csupán.

Noha Markionnak szép számmal akadtak követői, az egyház s a keresztény szerzők sokasága megjelenése pillanatától cáfolta és elutasította a Markion-féle eretnek tanításokat. Akadt, aki a sátán elsőszülöttének nevezte Markiont (Polükarposz), más istenkáromlónak mondta (Jusztinosz), s volt, aki a hagyomány megsemmisítésére irányuló törekvései miatt nem kereszténynek, hanem egyenesen halottnak tekintette őt (Tertullianus). Diteista nézetei, más gnosztikus vallásoktól átvett dualizmusa az egyistenhit, az „egy az Isten” megkérdőjelezésének veszélyét jelentették. Történetileg a zsidóságból érkező kereszténység, mely a zsidó hagyományból merítette a kinyilatkoztatás, megváltás, eszkatológia stb. sok elemét, az új vallás meghirdetőjeként sem tehette meg, hogy magát a zsidó tradíciót egyértelműen elutasítsa. Az Ószövetség, s az ószövetségi hagyomány puszta léte az Ige eredendő meglétére utalt, s üdvtörténetileg csakis ez biztosította a teremtéstől a megváltásig feszülő töretlenül egyenes ívet.

Filológusunk még egyszer feleleveníti magában Rosenzweig gondolatait egyház és zsinagóga egymásrautaltságáról (az egyház tudja, hogy „Izrael megőriztetik egészen addig a napig, amikor az utolsó görög is betért, a szeretet műve beteljesedett, s a remény végső aratásának napja, az ítéletnap felvirradt”), s fellapozza a II. Vatikáni zsinat dokumentumait, ahol „az új szövetség népét Ábrahám leszármazottaival” összekötő „kötelékről” olvashat, „keresztények és zsidók közös szellemi örökségéről”, zsidók és keresztények közötti „testvéri párbeszédről” s arról, hogy az egyház soha nem feledheti: „az ószövetségi kinyilatkoztatást annak a népnek a közvetítésével kapta, amellyel Isten kimondhatatlan nagy irgalmasságából megkötötte a régi szövetséget.”

Filológusunk elégedetten dől hátra karosszékében, s csupán parányi feszültség motoszkál még benne: holnap feltétlenül utána kell néznie annak, miként is lépett fel az egyház a XX. század végén Markion kései tanítványaival szemben.

• Esszé