Neményi László, Zádori Zsolt

Nyomtatóbarát változat

Hűséges olvasóink Téged mint a néhai hetilap Beszélő csehszlovákiai, majd szlovákiai tudósítóját ismerhettek meg. Aztán tavaly a szlovák kormány miniszterévé neveztek ki. Nyilván nem azért, mert tudósítottál bennünket. De hogy is lettél újságíróból politikus?

Véletlenül, úgyhogy ma sem érzem magamat igazán profi politikusnak. Hogy tovább növeljem a ködöt: eredeti foglalkozásom villamosmérnök. De nincs ebben semmi rendkívüli, a rendszerváltás időszakában többen sodródtunk bele kívülről a politikába. Az egész úgy kezdődött, hogy egyetem alatt elég jó barátságba kerültem Tóth Károllyal, Öllős Lászlóval meg Molnár Imrével is. Ők annak idején sokat politizáltak, szamizdatokért jártak Magyarországra, Csehországba. Egyetem után egy vegyi üzemben kaptam állást, de a kapcsolat megmaradt. Amikor ’89. november 17-én megalakult a Független Magyar Kezdeményezés, engem is mint jó barátjukat meghívtak az eseményre. Így a folyamatnak mi is aktív résztvevői lettünk, mert pont akkor jöttünk össze, amikor Prágában megdőlt a régi rezsim. Előtte persze már én is aláírtam több petíciót, levelet meg fölhívást a csehszlovák állami- és pártszervekhez. Ilyen volt pl. a Néhány mondat is, amivel huszonötezer aláíró szólította fel a pártszervezeteket az ország demokratizálására. Nem volt ez részemről akkoriban már különösebb hősi tett.

A Néhány mondatot a Charta 77 kezdeményezte?

Igen, és maga Havel írta. Az volt vele a céljuk, hogy demonstrálják: a tömegek nem értenek egyet a rezsimmel, és változásokat, demokráciát akarnak. Korábban a Chartát elsősorban azzal járatták le, hogy nincs tömegbázisa, hatása csak egy szűk értelmiségi körre korlátozódik, nincsen semmi közük a hétköznapi emberek valóságához. Hiszen alig néhány ezren írták alá…

Mit nem adott volna a magyar ellenzék akkoriban „néhány ezer” aláírásért… De vissza hozzád. Magyarországon a korszak legismertebb csehszlovákiai magyar ellenzékije Duray Miklós volt. Ha jól értjük, akkor Te és társaságod nem elsősorban felé, hanem a csehszlovák ellenzék felé orientálódott.

A részemről túlzás orientációról beszélni. ’89 előtt tulajdonképpen semmiféle látványos vagy kockázatos ellenzéki tevékenységet nem folytattam. De persze Durayt ismertem, többször is találkoztam vele az egyetemi éveink alatt, de szorosabb kapcsolatba nem kerültem vele.

Amikor aztán ’89 novembere után megalakult Prágában a Polgári Fórum, Pozsonyban pedig a Nyilvánosság az Erőszak Ellen, akkor már tényleg belesodródtunk a politikába, a rendszerváltásba. Olyannyira, hogy ’90 elején ott is hagytam a munkahelyemet, és elmentem dolgozni a Nap Kiadóba, ami akkor a Nyilvánosság az Erőszak Ellen tulajdonában volt. Ott aztán újságíróskodtam, meg segítettem a politikai munkában egészen a ’92-es választásokig. Igazság szerint már korábban is írtam újságot, de egészen más témáról, rockról, popról meg dzsesszről. ’87-ig az Új Szóban, a Hétben és más szlovákiai lapokban jelentek meg ezek, de a Napnál már belpolitikai rovatvezető lettem. Elég egyszerűnek tűnt akkor: szerettem írni, meg a politika is érdekelt, így hát mindkettőt egyszerre „űztem”. Újságíró is és kvázi politikus is voltam. De elég hamar számomra is világos lett, hogy hosszú ideig nem lehet együtt csinálni a kettőt, ezért egy időre abbahagytam a politikát, és „csak” újságíró lettem. Akkoriban jött a felkérés a Beszélőtől, hogy írjak rendszeresen a csehszlovákiai, szlovákiai politikai változásokról. Visszanézve ezeket az anyagokat, elég jó képet kaphatunk az akkori politikai történésekről, ha mélyebb gazdasági, társadalmi folyamatokról annyira nem is.

A közhiedelem úgy tartja, hogy a Csehszlovákiában élő autonóm gondolkodású magyarra kettős nyomás nehezedett, mert napi valóság volt számára a pártállam és a kisebbségi, nemzetiségi elnyomás. Te akkoriban melyiktől való megszabadulást érezted fontosabbnak? Demokráciát akartál előbb vagy kisebbségi jogokat?

Ez ’89-ig nem vált el élesen, sőt inkább összefüggött. Például: az a baráti társaság, akikkel én kapcsolatban voltam, Duray Miklóssal együtt csinálta a Jogvédő Bizottságot. ’89-ig tehát a két dolog nem állt szemben egymással.

De ’90-től nem éppen azért alakultak különféle magyar orientációjú politikai szerveződések, mert nem értettek egyet az alapkérdésben?

Igen, ’90 után ez tényleg problémává vált, de nem mindjárt az elején. ’89 novemberében Duray Miklós az Egyesült Államokban volt, de mi úgy készültünk, hogy ha hazajön, bekapcsolódik a folyamatba. Éppen ezért a Nyilvánosság az Erőszak Ellen koordinációs tanácsában helyet tartottunk fenn neki, és az első rendszerváltó csehszlovák kormányban is eleinte úgy számoltak vele, mint kisebbségi ügyekért felelős miniszterrel. De aztán az egyezkedések során, ami az akkor még erős kommunistákkal folyt, mondvacsinált okokra hivatkozva kikerült a jelöltek közül, és a posztját sem hozták létre.

Ez Duray személyének szólt?

Nem valószínű, akkoriban tényleg nem volt komoly ellenvetés a személyével szemben. Ezzel együtt Duray Miklós akkor ezt nagyon rosszul viselte, személy szerint én úgy gondolom, hogy ez máig elég mély nyomokat hagyott benne. De ki ne lett volna csalódott, amikor azzal utazik Prágába, hogy átveszi a posztját, és egyszer csak a folyosókon kiderül, hogy ez a poszt nincs is. Ez elég nagy pofon volt nekünk is, akik őt jelöltük, de neki természetesen még nagyobb. Az előzményekhez tartozik, hogy ő csak hosszas huzavona után, feltételekkel írta alá a Charta 77-et, mert szerette volna elérni, hogy az ellenzék kiálljon a csehszlovákiai magyar kisebbség emancipálása mellett. Így aztán ’90 után alapélményévé válhatott, hogy a csehek, éppúgy, mint a szlovákok, továbbra sem hajlandók komolyan foglalkozni ezzel a dologgal. Mondjuk, ezt az is alátámasztja, hogy amikor ’90 év elején Prágában voltunk, akkor vezető cseh politikusok teljes komolysággal kérdezték meg tőlünk: célunk-e a határrevízió? A bizalmatlanság tehát nem egyetlen személynek, hanem a magyaroknak szólt.

Ma már illik természetesnek venni, hogy a rendszerváltó nagy politikai gyűjtőmozgalmak gyorsan felbomlottak, maradékaik eltűntek a süllyesztőben. Itt Szlovákiában a ’90-es évtized elején miért jöhetett létre három számottevő magyar párt?

A ’89 novemberében megalakult Független Magyar Kezdeményezésnek mindenki tagja volt, aki politizálni akart. A formalizáltság hiányzott belőle, lényegében regisztrált tagsága sem volt, a kornak megfelelő „mozgalom” volt. Ez a „párttal” szemben olyan semlegesnek hangzott akkor.

Mint Magyarországon a fórum, a szövetség.

A kifejezés megtalálása okozta a legkisebb gondot. Bár az FMK önálló jogi személy volt, nagyon szoros kapcsolatban állt a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalommal. Mi az FMK-ban úgy vélekedtünk, hogy a kisebbségi kérdést csak a demokratizálódással párhuzamosan lehet megoldani Szlovákiában és Csehszlovákiában, tehát nincs értelme és nem is lehet arra építeni, hogy egy nem demokratikus rendszeren belül alakítunk ki majd magyar autonómiát. És hát az is tény, hogy amikor mi parlamenti képviselőket kooptáltunk ’90 elején a Nyilvánosság az Erőszak Ellen frakciójába, akkor sok esetben nem abból a társaságból tettük, akik megalakították az Együttélést és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalmat. De Durayt és Popély Gyulát delegáltuk a Szövetségi Parlamentbe, tehát önmagában ez nem volt elégséges indok arra, hogy új pártot alakítsanak. Én magam ma sem találok kivetnivalót akkori politikánkban, de ez nem felelt meg Duray Miklósnak és az idősebb társaságnak, amely korábban a CSEMADOK körül is mozgott, és létrehozták az Együttélést, amelyik már kimondottan nemzetiségi alapon szerveződő politikai mozgalom volt. Igaz ugyan, hogy felállítottak ukrán és lengyel tagozatot is, de ez akkor is magyar párt volt, amely a nemzetiségi érdekek ideológiamentes és hatékony képviseletét ígérte a szlovákiai magyaroknak. Ezt követően köztünk, az FMK és az Együttélés közt eléggé elmérgesedett a viszony. Mi árulásnak tekintettük a részükről, hogy megalakultak. Abban az időszakban nagyon érzékenyen érintett mindenkit, hogy megbomlott az az egység, a demokrácia melletti egységes kiállás, amit eddig mindenki pozitívumként fogott föl. Sokan attól féltek, hogy az új magyar párt nem a demokratizálódás felé viszi el a szlovákiai magyarságot, hanem valami más, rosszabb irányba. A ’90-es, első szabad választás előtt mindenki tartott attól, hogy nem a demokratikus erők kerülnek hatalomra, hanem megint valamilyen kommunista párt. Az Együttélés pedig azt viselte el nehezen, hogy mi nem olvadtunk beléjük, hanem továbbra is próbáltunk különállóként létezni, amivel az ő szemükben épp mi bontottuk meg a magyar egységet. Úgyhogy nagyon-nagyon elmérgesedett a viszony köztünk, és nem is javult úgy ’94–95-ig. Aztán a szükség rávitt minket, hogy jobban együttműködjünk, idővel az indulatok is lehiggadtak, de az első két-három évben túl sokat foglalkoztunk egymás aprításával.

Amennyire tudjuk, a Te életedben ’92 a cezúra.

Igen, a ’92-es választások idején én voltam a Magyar Polgári Párt kampányfőnöke. Mi azt szerettük volna, ha a három magyar párt közösen indul. Ennek persze az az „önös indoka” is volt, hogy a népszerűségünk másfél százalékos, a bekerülési küszöb pedig öt százalék volt. A Mečiar vezette Demokratikus Szlovákiért Mozgalom (HZDS) megalakulásával egykori szövetségesünk, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen ’92-ben annyira legyöngült, hogy kénytelenek voltunk más partnerek után nézni. Ehhez tudni kell azt, hogy miután Mečiar az előző ciklusban kivált a kormányból, akkor a C_arnogursky´ vezette kabinet csak úgy tudott kormányozni, hogy a másik két magyar párt a szavazásoknál a kormányt támogatta. Pedig korábban éles vita volt köztünk arról, hogy kormányon vagy ellenzékben lehet-e eredményesebben képviselni a magyar kisebbség ügyét. Mi azt mondtuk, hogy a szlovákiai magyarság akkor tud érvényt szerezni a jogainak, ha ott van a kormányban, persze a demokratikus kormányban. Duray Miklósék akkori véleménye szerint a szlovákiai magyarság csak ellenzékből politizálhat, tehát nem szabad kollaborálni a mindenkori hatalommal. Ez volt köztük akkor a leglényegesebb ellentét. Mi természetesen támogattuk a Čarnogurský-kormányt, és bár szavazataikkal ők is így tettek, a nyilvánosság előtt mégis ellenzéki pártokként léptek fel. A szlovákiai magyarság számára persze jó volt, hogy minden reformlépést megszavaztak, csak éppen teljesen ellentétes volt azzal, amit fennen hangoztattak, hogy csak ellenzékből szabad politizálni. Ez volt az oka annak, hogy ’92-ben ők, „ellenzékiek” nem akartak velünk, kormánypártiakkal közös listát állítani. A Magyar Polgári Párt külön indult, és az eredeti másfél százalékát feltornázta kb. két és fél százalékra, aminek következtében költségvetési támogatáshoz juthattunk. De ez annyira kevés pénz volt, hogy a szervezeten belül csak a párt elnöke és három-négy ember maradhatott alkalmazásban. Én ugyan továbbra is a párt elnökségi tagja voltam, de nem mint alkalmazott, hanem mint kívülálló. Vállalkozásokba fogtam, kereskedni kezdtem. Biliárdokat forgalmaztunk, adtunk bérbe. Utána pedig jöttek a mobiltelefonok. Hál’ istennek, adósság, köztartozás nem maradt utánam. ’98-ig vállalkozóként éltem, tulajdonképpen nem is rosszul. De mégis elég rossz időszak ez a számomra is, Mečiar uralmának időszaka.

Mi történt közben a Magyar Polgári Párttal?


A ’94-es választások idején is én voltam a kampányfőnök, de akkor már közösen indultunk a másik két magyar párttal. Eléggé megalázó választási alkuba kényszerültünk, bár őszintén be kell vallanom, hogy akkor valóban nem voltunk népszerűek. A tizenhét magyar képviselő közül csak egyetlenegyet adhattunk mi. A valós erőnk alapján talán két-három helyre is igényt tarthattunk volna, de kénytelenek voltunk elfogadni az egy befutó helyet is, mert ha nem, akkor valószínűleg teljesen marginalizálódtunk volna a politikában.

Ideológiai szembenállások nem tépázták-e tovább a magyar pártok választási koalícióját?

’94 és ’98 között ideológiailag két blokk volt a magyar koalíción belül. Az egyik a konzervatívoké: őket a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom alkotta. A másik a liberálisoké: ezt pedig az Együttélés képviselte velünk együtt. Bugár Béláék pártja társult tagja volt az Európai Kereszténydemokrata Néppártnak, míg mi és az Együttélés a Liberális Internacionálénak, ahol Duray alelnök volt. A gyakorlatban azonban az ellentétek nem a két „ideológiai blokk” között feszültek, hanem a két nagyobb párt, illetve főleg köztünk és az Együttélés között. A szembenállók tehát nem ideológiailag szerveződtek meg…

…inkább törzsi alapon?

Így is lehet fogalmazni. Bizonyára, hogyha elkezdenénk elemezni, akkor nagyon sok okot tudnánk találni, de lehet, hogy ez találó kifejezés. Ez az időszak egyébként is nagyon nehéz volt Szlovákiának meg nekünk is. ’92-től, amikor megalakult Szlovákia, ’98-ig, leszámítva hat hónapot, Mečiar volt mindig uralmon, és egyre vadabb formában. Eleinte még igyekezett a demokrácia látszatát fenntartani, de aztán, amikor a parlament leváltotta őt, arra kellett rájönnie, hogy a demokrácia sem védi meg a leváltástól, és ezért ’94-től még inkább bekeményített.

Ez az oka annak, hogy a három pártból megalakult, és a ’98-as választáson már eredményesen szerepelt a Magyar Koalíció Pártja?

Igen. ’94-ben ugyan a három magyar párt külön listát állított és különböző kampányt folytatott, de azért valahol ott volt mindenkiben, hogy egyetlen szavazatot sem szabad veszteni, mert Mečiar visszatérése nyilvánvaló volt. Akkor már senki sem akart kockáztatni. Fontos dolog lett, hogy összejöttünk és jól szerepeltünk, mert Mečiar bár nyert és nagyon megerősödött, de nem szerezett alkotmányos többséget a parlamentben. A ’92-es alaptörvény akadályozta meg, hogy Szlovákia ’97–98-ban még az addiginál is rosszabb irányba induljon el. Rossz irányba mentünk, de megmaradt a lehetősége annak, hogy visszatérjünk a helyes útra. A ’94-től ’98-ig terjedő időszak folyamán, amikor a nagy közös ellenség Mečiar volt, akkor két kedvező politikai folyamat indult be. Az egyik, hogy a magyar pártok már nem egymás ellen harcoltak, hanem négy év alatt együttműködtek a parlamenten belül és kívül, és a korábbi feszült viszony lassan kezdett föloldódni. A folyamat betetőzéseként pedig megalakult a Magyar Koalíció Pártja (MKP). Eközben a hármas magyar koalíció egyre jobb kapcsolatba került a szlovák ellenzékkel. ’94–95 tájékán szinte semmilyen lehetőségünk nem volt arra, hogy közös rendezvényeken lépjünk föl a szlovák ellenzéki pártokkal, mert elutasították a közeledésünket: karanténban voltunk. A nyilvánosság előtt nem akartak bennünket vállalni, mert attól tartottak, hogy a szlovák lakosság ezt „hazaárulásnak” fogja föl. És ez akkor változott meg, amikor Mečiar már teljesen elvadult, amikor az országot tovább már nem lehetett hárompólusúnak látni, hanem mindenki számára érzékelhetően kétpólusú lett: Mečiar és a koalíciós partnerei, illetve az ellenzék. Ebben a helyzetben már csak az volt a lényeg, hogy Mečiarnak gátat kell vetni, és ’98-ban a parlamenti választásokon le kell őt győzni. Több közös akciónk volt akkoriban az ellenzékkel, például a közvetlen köztársasági elnökválasztási kezdeményezés. Úgyhogy a ciklus végén logikusan következett, hogy a magyar pártok is aláírták a Mečiar-ellenes Kék Koalíciós szerződést. Erre az ellenzéki szolidaritásra építkezhetett a ’98-ban alakult első Dzurinda-kabinet is.

Ha enyhültek is, de azért nem oldódtak fel teljesen a magyar pártok, politikusok közti ellentétek. Nemrégiben a szlovákiai magyar nyelvű sajtó azzal foglalkozott, hogy egyesek szerint az egykori MPP-seknek túlzottan nagy hatalma van az MKP gazdasági tanácsában.

Ez eléggé mondvacsinált ügy. A Magyar Koalíció Pártja ugyanis úgy működik, hogy vannak szakmai alelnökök, és ők állítanak fel szakmai tanácsokat. A gazdaságpolitikai elnök, Harna István hozta létre a gazdaságpolitikai kabinetet, amibe mindhárom egykori politikai alakulat 2-2 főt delegálhatott. Tehát a paritás garantálva van. Nem beszélve arról, hogy Harna István, a kabinet elnöke az Együttélés tagja volt, és a grémium csak javaslatokat tesz, a döntést minden esetben a párt elnöksége hozza. Nem értem, hogy mi lehet ezzel a baj. Hacsak nem arról van szó, hogy ez valamiféle belső politikai játszma része: a gazdaságpolitikai tanácsok ugyanis a kívülállók szemében mindig kicsikét titokzatos testületek, amelyek köré nyilatkozatokkal igen könnyű mesterséges ködöt bocsátani.

Nyilván azért van nagy jelentősége a tanácsnak, mivel egyes fontos tisztségekre nominál.

Tény, hogy ez a tanács volt a legaktívabb. De a végső szó és a döntés joga itt is mindig a pártelnökségé.

Nem lehetséges, hogy egyszerűen ez a tanács bizonyos ízlésnek egyszerűen túl kapitalista?


Itt nem a tanáccsal van a baj. De azoknak, akik minket nem szívesen látnak, jó alkalom lehet a lejáratásunkra az efféle megfoghatatlan, „suttogó propaganda”.

Pozíciókról, pénzekről van szó, nincs ebben semmi különös.

Nyilvánosan a tanácsot a párt egyetlen szerve, tisztségviselője sem kritizálta, kifogást senki nem emelt a tevékenységünkkel szemben, vizsgálatot senki sem kért, így aztán nincs is kivel vitatkozni a témáról.

Most az egykori kereszténydemokraták a legnépszerűbbek az MKP vezetői közül, miközben az Együttélés korábban népszerűbb volt. Minek köszönhető ez?

’96 környékétől alakult ez így. Elsősorban Bugár Béla és Csáky Pál tett szert jelentős népszerűségre. Valószínűleg ők képviselik leghitelesebben azt a konzervativizmust, amely a magyar választók ízlésének leginkább megfelel.

Visszatérve a kronológiához: ’98-ban te is képviselő lettél.

Igen. 2002-ig a parlament mezőgazdasági bizottságában, illetve a párt gazdaságpolitikai tanácsában tevékenykedtem, elnökségi tag voltam a Magyar Koalíció Pártjában. Ez a négy év elég jól sikerült a szlovákiai magyarság szempontjából is. Persze sokkal többet is el lehetett volna érni, de most már senki sem vallja a volt magyar pártok közül, hogy ellenzékből kell politizálni, hanem hogy a demokratizálódás és az ország érdekében az a jó, hogyha mi kormányon vagyunk, és így képviseljük a szlovákiai magyarok érdekeit.

A 2002-es választás azt mutatta, hogy a szlovák közvélemény többsége számára sem jelent problémát, hogy a magyarok kormányon vannak.

Az elmúlt ciklusban kiderült, hogy a Magyar Koalíció Pártja a legstabilabb párt a kormánykoalíción belül. Ráadásul az MKP nagyon kevés korrupciós botránya közül egyetlenegy sem volt olyan, amelyben a párt ne maga lépett volna, mégpedig haladéktalanul. Ez a kiszámíthatóság hozta meg 2002-ben a több mint tizenegy és fél százalékos választási eredményt, amely két százalékkal jobb volt, mint 1998-ban. Ha hinni lehet az elemzéseknek, főleg a városokban jelentős számú szlovák anyanyelvű szavazott ránk. Ezek egy része persze magyar gyökerű ember volt, de Észak-Szlovákiában, illetve főleg Pozsonyban és Kassán tiszta szlovák emberek is szavaztak ránk. Valószínűleg azért, mert csalódtak a többi szlovák pártban.

Volt is szó róla a pártban, hogy törekedni kellene-e az MKP-nak a szlovák szavazatok vonzására, de voltak, akik attól féltek, hogy ezzel fölhígulna a magyar érdekvédelem.

2002 elején intenzíven foglalkoztunk a kérdéssel. Akkor is már látszott, hogy az egyetlen kormánypárt lehetünk, amely ’98-hoz képest növelheti mandátumait. Akkor azonban úgy döntöttünk, hogy az intézményes nyitásnak még nem jött el az ideje. Mert hogyha mi meg akarjuk tartani a szlovákiai magyar választókat, de ugyanakkor lehetővé tennénk a szlovákok markáns részvételét a párt szervezeteiben, akkor a magyarok egy része ezt saját érdekei ellen való támadásnak venné, ezáltal viszont lehetőséget adnánk egy radikálisabb magyar párt létrejöttének. Tehát amit nyernénk a vámon, azt elvesztenénk a réven, vagy még többet.

Ezek szerint csak praktikus oka van annak, hogy az MKP továbbra is etnikai párt maradt?

Igen, leginkább. De hát sokunk érzelmileg is motivált. A Magyar Koalíció Pártja széles merítésű párt, amelyik föl kívánja vállalni az egész szlovákiai magyarság érdekképviseletét. A szlovákiai magyarság pedig nagyon sokszínű, vannak köztünk ilyen meg olyan gondolkodású emberek is.

Nem kötözködni akarunk, de ha már itt tartunk: ha politikailag ennyire tagolt a szavazóközönség, akkor a konkrét szakpolitikai döntéseknél milyen szempontok érvényesülnek? Ez persze abból a szempontból is érdekes, hogy az MKP három, sok kérdésben vitatkozó elődpártból állt össze. Beszélni sok mindent lehet, de a kormánydöntés csak egy dolgot képviselhet.

Meglehet, kicsit eltúloztam a különbségeket. Mert mi sok tekintetben szerencsésebbek vagyunk, mint a szlovák pártok és politikusok. A szlovákiai magyarság politikai szempontból ugyanis nem annyira heterogén és változékony, mint a szlovák többség. Tehát ha a nálunk használatos politikai skálát nézem, akkor a mi közönségünk erősen jobboldali beállítottságú, de semmiképpen sem baloldali. Persze vannak szép számmal köztük szocialisták, de a többség inkább liberális konzervatív irányba húz.

És ez tetten érhető, mondjuk, a privatizációhoz fűződő viszonyban is?

Igen, de éppen így érzékelhető a NATO-hoz, az Egyesült Államokhoz, az Európai Unióhoz fűződő viszonyban is. Általában is erős a magyarokban a demokratizálódás iránti bizalom. Ezeknek a kérdéseknek a megítélésében a szlovákiai magyar társadalom más, mint általában a szlovák többségi társadalom. Tehát ilyen szempontból sem volt nekünk túlságosan komplikált részt venni az 1998 és 2002 közötti kormányban, mert azzal, amit akart, nagyjából egyet is értettünk. Leszámítva persze a kisebbségi kérdéseket. A mostani kormányban pedig hasonló a helyzet. Eléggé szerencsés körülmények között, de 2002-ben lényegében ugyanaz a kormány került hatalomra, csak megszabadultunk a Jozef Migaš vezette baloldaltól. De hát a szlovák társadalom struktúrája adott, az nem változott. A szlovák társadalom ’92-ben és ’94-ben a választásokon kihozta magából a lehető legrosszabbat, 2002-ben meg a lehető legjobbat, úgy is mondhatnám, hogy 1:1 – kiegyenlítődtek az esélyek. De visszatérve a kérdésre: hogyan tudunk egységes álláspontot képviselni etnikai pártként? Hát úgy, hogy sokat vitatkozunk, rengeteget egyeztetünk, többnyire sikeresen, de mégis előfordul, hogy nem tudunk konszenzusra jutni. De az esetek túlnyomó többségében – gazdasági és szociális kérdésekben – a kisebbségben maradtak alávetették magukat a többség akaratának.

Elhisszük, de nehezen tudjuk elképzelni, hogy a szlovákiai magyarok többsége a privatizációt, ami még ráadásul megkésett is, túlzottan jó szemmel nézné.

A dolgot másképp kell fölfogni. A szlovákiai magyarság sohasem bízott meg az államban, mert ez az állam sohasem volt magyar, hanem szlovák vagy csehszlovák. Nekik nem kell különösképpen bizonygatni, hogy az állam többnyire rossz tulajdonos, mert ők ezt nagyon jól tudják. Az ellenőrzött magánosítás csak ’98-ban indult el, korábban, Mečiar alatt, valójában rablás folyt. Egyébként nem állítom, hogy a magyarok örömtüzeket gyújtanak azóta, de jóval kisebb a bizalmatlanság a köreikben, mint a szlovákokéban.

A külföldi tőkével szemben?

Ez így van. Az is sokat tett, hogy látták, Magyarországon a külföldi tőke az itteni szemmel nézve sok jót hozott. Munkahelyet teremtett. Nálunk a munkanélküliség húsz százalék volt, Magyarországon meg, azt hiszem, hat-hét százalékos volt ezelőtt.

Azért tegyük hozzá, hogy a regisztrált.

Nálunk meg a húszszázalékos volt a regisztrált. Szlovákia még sok mindennek előtte áll, amin a többi csatlakozó ország már többnyire túlesett. Nem reformáltuk meg még az egészségügyet, a nyugdíjrendszert, az államháztartást, a dotációs rendszereket most építjük le. Az elmúlt egy-másfél év szerkezet-átalakító reformjai rossz hatással vannak a közvéleményre, és hát a megszorításokat a szlovákiai magyarok is eléggé megérzik a saját zsebükön. Tehát biztos, hogy a mostani időszakban a közhangulat nem túl jó.

Ez azt jelenti, hogy nő az ellenzék támogatottsága?

Szerencsénkre, nem. A ’94-től ’98-ig terjedő időszak annyira mélyen érintette az ország lakosságát, hogy azoknak, akik akkor kormányoztak, még sokáig nem hisznek. Őnekik van egy stabil bázisuk, akik rájuk szavaznak, de más szavazatokat nem tudnak szerezni. Tehát aki kiábrándul a kormányból, az inkább nem mond véleményt, vagy nem megy el szavazni, de nem erősíti az ellenzék népszerűségét. Az ellenzék ma már nemcsak Mečiar, hanem Robert Fico és pártja, a Smer is. De egyelőre még ő sem jelenthet komoly veszélyt a kormányra. 2002-ben, hogyha fogcsikorgatva is, de mégis csak újra bizalmat szavaztak Dzurindáéknak – mert a választók nem láttak jobbat.

Úgy tűnik, a szlovákiai magyar lakosságot jóval kevésbé zaklatta fel a státusz- vagy kedvezménytörvény, mint a többi határon túli magyar közösséget, illetve a szlovák kormányt. [Az interjú készültekor még nem tudhattuk, ami azóta történt: a szlovák kormány a magyar miniszterek ellenszavazata ellenére kemény hangú nyilatkozatban utasította el az immár módosított törvényt. – A szerk.]


Őszintén megmondom, hogy nekem annyi más munkám volt az elmúlt négy-öt évben, hogy ma nem vagyok naprakészen tájékozott a kedvezménytörvény ügyében. A pártelnökségben persze többször is beszéltünk róla. Az azonban biztos, hogy nincsen tömeges áttelepedési igény Magyarországra. Az életszínvonal összehasonlítható a magyarral, Pozsony környékén valószínűleg sok esetben magasabb is, mint a magyarországi átlag, aztán persze vannak régiók, főleg Rimaszombat környékén és keleten, ahol ez a különbség esetleg drámaibb, de átlagban nincsen olyan nagy elköltözési vágy Magyarországra, mint Romániában, Erdélyben. Szerintem ennek is köszönhető, hogy a vártnál kisebb az érdeklődés a magyarigazolványok iránt. Meg annak is, hogy a szlovákiai kormány szlovák része teljesen mereven elutasító álláspontra helyezkedett. Az MKP a Magyar Állandó Értekezleten (MÁÉRT) természetesen rábólintott a törvénymódosításra, mert azért Szlovákiában is sokan szeretnék, ha a törvényt alkalmazni lehetne.

Nyilvánvalóan a kedvezménytörvény körüli hercehurcák különösen kínos helyzetbe hozták az MKP-t. Az a szlovák kormány, amelynek tagja vagytok, elutasítja a jogszabályt, míg a választóitok és a magyar kormány szeretné, ha végre alkalmazni lehetne.


A politikában mindig vannak ellentmondások. Mi elsősorban választóinkat képviseljük, ugyanakkor tudomásul vesszük, hogy a koalíciós partnereink véleménye más. Ez okoz feszültséget közöttünk, de ennek mértéke ma még nem akkora, hogy túlságosan komoly gondot jelentene. Az egyezséget alapvetően a szlovák és a magyar kormánynak kell megtalálnia.

Miért lenne jó egyébként a szlovákiai magyaroknak, ha életbe lépne a törvény?

Sok ember számára szimbolikus jelentősége van annak, ha magyarigazolványt birtokolhat, mert magyar nemzetiségűként 1945 után első ízben kerülhet hivatalos, intézményes kapcsolatba a magyar állammal. Ez sokaknak már azért is fontos, mert alapélményük, hogy az anyaország a korábbi időszakokban nem törődött velük, és ezt sokan a mai napig nehezményezik. A kérdés praktikus oldala pedig a szegénység: sokan vannak itt olyanok, akiknek igenis számít az évi három-négyezer korona iskoláztatási támogatás. Míg mások, főleg diákok, pedagógusok pedig szeretnék kihasználni a magyarországi utazási kedvezményeket. De többen vannak olyanok is, akiket sem a szimbolikus, sem a praktikus érvek nem győztek meg, és nem váltják ki az igazolványt, vagy egyáltalán nem is érdekli őket a téma.

Mennyi esélyét látod, hogy a szlovák politikusok, ha úgy adódik, a jövőben újra kijátsszák a magyar kártyát, mint megtörtént ez gyakorta Romániában vagy korábban Szlovákiában?


A potenciális lehetőség természetesen megmaradt, de egyre kevesebb olyan párt van, amelyik ezt kihasználja. Szélsőséges pártoknál talán még igen, de komolyabb politikai szalonokban ez már nem divat. Az elmúlt öt év arra is jó volt, hogy a szlovák közvélemény megláthatta, hogy mi nem vagyunk ördögök. Nagyon sok ember rájött arra, hogy a magyar- és idegenellenesség, ami ’94 és ’98 között volt, azt a célt szolgálta, hogy elterelje a figyelmet azokról, akik politikai támogatással, törvénytelen és korrupt eszközökkel megtollasodhattak. Az emberek jelentős része rájött, hogy a szólamok nem őszinte nemzeti hevületből fakadtak, hanem egyszerűen az álcázást szolgálták. De persze a határozott kisebbségi érdekképviselet azzal járhat együtt, hogy akaratlanul is többségi érzékenységeket sérthetünk. A magyar egyetem ügye ilyen volt: a szlovák közvélemény sokáig elutasította ezt, de ma már benne van a kormányprogramban.

Igaz, egyetem még most sincs.

De nagyon reméljük, hogy lesz. A mi feladatunk, hogy ezt a többiekből kikényszerítsük, ha éppen nem akarnák megvalósítani a kormányprogram ezen részét. Mivel miénk a második legerősebb párt, ezért valószínűleg sikerülni is fog.

Ehhez azonban egységes fellépés kell. A nyilvánosság előtt zajló hatásköri viták biztosan nem a pártegységet növelik. Csáky Pál kormány-alelnök, miniszter- és párttársad például téged is megnevezett azok közt, akik felelősei annak, hogy a csatlakozási alapokból Szlovákia nem kellő mértékben részesül.

Nem akarok a válasszal senkit sem untatni, de a problémának több ága-boga van. A Phare-alapok elérésében egyáltalán nem vagyunk késésben. A környezetvédelmi és közlekedési beruházásokkal foglalkozó ISPA-nál tényleg komolyabb volt az elmaradás, főleg a környezetvédelmi beruházások terén. Ennek az volt az oka, hogy a potenciális kedvezményezettek, a vízügyi társaságok állami kézben voltak, és állami tulajdonú társaságokat az Unió nem támogat. Most már a községek tulajdonába adtuk, elhárultak tehát az akadályok a szerződéskötés, illetve kész projektek megvalósítása elől. A legnagyobb gond a SAPARD nevű mezőgazdasági és vidékfejlesztési alap elérésével van. Bár tudomásom szerint a környező csatlakozó országok mindegyike késésben van. Az idegességet az váltotta ki Szlovákiában, hogy Brüsszelből olyan információk érkeztek: a szlovákok csak a lehetőségek 35-40 százalékával élnek. Ez azonban egy jóval korábbi állapotot tükröz, minden bizonnyal itt is elérjük majd a 90 százalék körüli „merítési” arányt. A korábbi agrárminiszter nem sokat tett a felkészülés érdekében, és ennek a munkának az a természete, hogy a változások csak legkevesebb fél év múlva érzékelhetők. De pánikra semmi ok. A választásokat követően a munka jelentősen felgyorsult, bár nehezítette a helyzetet a még az előző ciklusban baloldali nyomásra megalkotott teljesen alkalmazhatatlan, életidegen közalkalmazotti törvény, ez ugyanis nem tette lehetővé, hogy új munkatársakat vegyünk fel tömegével.

Jó, de ezt nyilván Csáky Pál is tudja.

Persze, ő is tudja. Csakhogy ellene a 2002-es választások óta egészen mostanáig rendkívül intenzív sajtókampány folyik. Az egyik fölmérésből kiderült, hogy ő a leginkább bírált kormánytag, még a kormányfőt is messze megelőzi. Akit pedig ennyire bírálnak, az igyekszik a felelősséget másra is áthárítani – hol joggal, hol nem. Mára azonban nyugvópontra jutott a vita, és a felelősségeket is sikerült tisztázni. Most már mindenki előtt világos, hogy politikai szinten Csáky Pál koordinálja az EU-csatlakozási folyamattal kapcsolatos összes kormányzati teendőt.

Azért érdekes, hogy az MKP politikusai ülnek azokban a miniszteri székekben, amelyek a csatlakozás során kulcsfontosságúnak tekinthetők: a csatlakozásért felelős kormányalelnök, az agrár-, a környezetvédelmi és a régiófejlesztési miniszter...

Az meg még érdekesebb, hogy a többi kormánypárt egyáltalán nem kapkodott e minisztériumok után, ezeket a posztokat senki sem akarta. A csatlakozás után azonban részben már meg fog változni a helyzet, és felértékelődik a szociális, a közlekedési és az oktatási tárca.

Mennyire érzékelitek úgy, hogy kormányon lévőkként egyre kevésbé vagytok virtigli kisebbségi politikusok?

Biztos, azzal, hogy kormányon vagyunk, a helyzet megváltozott, mert tulajdonképpen minden egyes kormányzati kérdésben állást kell foglalnunk, nemcsak azokban, amelyek a hagyományos kisebbségi politizálás témái. De ez nincs ellenünkre, mert a választóink ezt várják tőlünk. Egyre világosabb, hogy most már nem elég fölállni és elmondani, hogy „mi, magyarok el vagyunk nyomva”, mert az emberek megkérdezik tőlünk, hogy mit csináltatok a munkanélküliség ellen, mit tettetek a külpolitikában, a mezőgazdaságban. És igazuk van, mert munkanélküliként nehezebb „büszke magyarnak” lenni. Azt nem gondolom, hogy mi, az MKP igazán kiváló párt lennénk, de relatív előnyünk mégiscsak van, mert a többi párt még gyöngébb. Tehát a szlovákiai magyarok előtt nincs komoly választék. Biztos öndicséret, de mi törődünk a választóinkkal, szoros kapcsolatban vagyunk velük. Természetesen vannak pártok, amelyek komolyabb intellektuális tőkével rendelkeznek, vagy jobbak a reformelképzeléseik, ez tény, de ez csak része a politikai párt hitelességének. A másik, hogy bennünket érdekel a választók véleménye, arra építkezünk. Az is igaz, hogy mi könnyebb helyzetben vagyunk, mint a többi párt: mi tudjuk, hogy kik a választóink. Tehát mi el tudunk menni egy faluba, és biztosra vehetjük, hogy ott lesznek a választóink, mert a falu lakosságának, mondjuk, a 70 százaléka ránk szavazott. Ezt egyetlen szlovák párt sem tudja megtenni.

Mit szóltok hozzá, amikor a határokon kívüli magyar közösségeket a magyarországi politikai vitákban szerepeltetik? A legutóbbi MÁÉRT ülés után például az MKP küldöttsége is kapott hideget-meleget a magyarországi jobboldali sajtótól.

Ehhez már nagyon hozzászoktunk. A Magyar Koalíció Pártja azonban elsősorban a saját választói érdekeit képviseli. A párt természetesen a mindenkori magyar kormánnyal jó viszonyra törekszik, mi nem tehetjük meg, hogy bármelyik kormánnyal háborúba keveredjünk, és a magyar parlamenti pártokkal is korrekt kapcsolatot szeretnénk kialakítani. De biztos, hogy amit cselekszünk, azt nem azért cselekedjük, mert valaki súg nekünk, hanem mert az a választóink érdeke. Az MKP négyévente a szlovákiai politikai piacon méretik meg, tehát minket az érdekel elsősorban, hogy itt mit érhetünk el. Az, hogy Magyarországon mit írnak a sajtóban, az a nagy többségünk számára nem annyira fontos. Nekünk sem közömbös, de a lényeg az itt van, Szlovákiában.

(Az interjú 2003. június 13-án készült Pozsonyban.)

• Beszélő-beszélgetés