Neményi László, Zádori Zsolt

Nyomtatóbarát változat

Hogyan lettél közvélemény-kutató?

Egy nagyon érdekes véletlennek köszönhető, ami persze biztosan nem az. Sok minden az életemben véletlennek látszott, és aztán később valahogy értelmet nyert. Már a gimnáziumban készítettem játékból kérdőíveket, Nádasdy Ádámmal meg többek között abban is versenyeztünk, hogy ki tud ügyesebb grafikonokat gyártani a luxemburgi rádió slágerlistájából. De soha nem akartam közvélemény-kutató lenni, ez abban az időben nem is létezett, mint életpálya. Mindig úgy éltem, hogy nem törekedtem nagyon erősen valamilyen határozott cél felé, egy kicsit inkább taoista alapon éltem az életem. Zaklatott kamaszkort tudok magam mögött, nagyon elszánt fazon voltam, az iskolákból kicsaptak, magántanulóként érettségiztem, miközben nagyon jó tanuló voltam. Ilyen priusszal nem volt esélyem egyből egyetemre menni, csak pár év után próbálkoztam, amikor már nem számított a gimnáziumi pontszám. Addig voltam segédmunkás az édesiparban, könyvesbolti eladó, és a közvélemény-kutatás előtti utolsó állásomra is büszke vagyok: vizsgázott tarifőr voltam a MASPED-nél.

Micsoda az a tarifőr?

Aki a díjszabások alapján megállapítja a szállítmányozási díjtételeket. Bár én a fuvardíj-ellenőrzési osztályon voltam tarifőr, tehát nem én állapítottam meg, hanem én ellenőriztem a díjtételeket, rengeteg fuvarlevelet kellett megnézni, és azokban kellett a hibákat kiszúrni. A hatvanas évek közepe, második fele volt ez az időszak, és nagyon jól éreztem magam a MASPED-nél. A Kristóf téren voltam hivatalnok, pontosabban külkereskedelmi ügyintéző III., és amikor ötkor véget ért a munkaidőm, elhagytam az épületet, ott voltam a Belvárosban, és ott voltak a haverok, a csajok... Jó életem volt, de ez azért mégsem elégített ki. Aztán egyszer megláttam egy hirdetést. Nem emlékszem arra, hogy szisztematikusan álláshirdetéseket tanulmányoztam volna, de mivel sokat olvastam újságot, kiszúrtam egy kicsit titokzatos hirdetést, amely társadalmi kérdések iránt érdeklődő, egyetemi végzettséggel rendelkező fiatalokat keresett kérdezőbiztosi munkára „tömegkommunikációs kutatóközpont” jeligére a kiadóba. Ez ’69 nyarán volt. A jelentkezésemet úgy kezdtem, hogy ha önök a felhívásban foglalt követelményeket szigorúan veszik, akkor akár már most papírkosárba hajíthatják a levelemet, merthogy nincs egyetemi végzettségem. Ennek ellenére behívtak a Rádió Pollack Mihály téri akkor nagyon elegáns és nagyon modern új épületébe. A bizottságban ott volt Vészits Ferenc is, egy nagyon érdekes ember, aki kifejezetten barátságos, már-már atyai volt. És fölvettek egy egyhónapos tanfolyamra. Majd annak a végén tagja lehettem az első magyar főállású kérdezőbiztos-teamnek.

Ki volt Vészits Ferenc?

Móra Ferenc unokája, és nagyon kulturált lény, de közben a kádárista korszak egy nagyon jellegzetes figurája volt, állítólag nagyon erőteljes belügyi kapcsolatokkal. Tömpe Istvánnak, a Magyar Rádió elnökének volt a személyi titkára. Igazi szürke eminenciás. És mellékesen, nyilván azért, hogy az állambiztonság teljesen nyugodt legyen, odarakták az újonnan alakult Tömegkommunikációs Kutatóközpont élére. Szecskő Tamás lett a tudományos igazgató, Vészits pedig az ügyvezető igazgató. Igazi paternalista figura volt, aki azt a húsz embert, akit oda fölvettek kérdezőbiztosnak, mint a gyerekét pátyolgatta.

Mi köze volt a Rádiónak a közvélemény-kutatáshoz?

Amikor behívtak, még én se tudtam. De tény, hogy a hatvanas évek második felében egész sajátos politikai konstelláció eredményeképpen a Magyar Rádió kebelében jött létre ez a főosztályszintű közvélemény- és médiakutató központ. Csak, hogy érzékeltessem a helyzetet, ebben az időben a Magyar Rádió párttitkára Grósz Károly volt, aki akkoriban reformernek számított. Későbbi főnököm, Szecskő Tamás, aki pedig kifejezetten reformer típusú rádiós közgazdasági újságíró volt amerikai ösztöndíjjal a háta mögött, ráharapott az empirikus társadalom- és médiakutatásra, eladhatta nekik az intézeti ötletét. Elég vicces egyébként – és itt jön be a sorsszerűség –, hogy néhány évvel korábban gimnazistaként én egyszer már jelentkeztem a Rádióhoz önkéntes kérdőívkitöltőnek. A házunkban meg a környéken kellett kérdeznem az embereket a Szabó családról, jó referenciáim voltak, de nem voltam tudatában, mert a hirdetésből nem jöttem rá, hogy a Rádióról van szó.

A központ csak a Rádiónak dolgozott?

Nem véletlen, hogy ez ennyire kényes hely volt, hiszen kettős funkciója volt: a tömegkommunikáció mellett a politikai közvéleményt is kutattuk, ezt persze – különösen eleinte – szigorúan bizalmasan. Külön színkódokkal jelölték, hogy ki olvashatja a kutatási jelentéseket. Először voltak a kék tanulmányok, majd a rózsaszín, később a piros tanulmányok. A kékek kézzel számozott példányok voltak, és egyenesen az agitprop. osztályra mentek – szig. biz. utasítással. A felettes szervünk – bár szervezetileg a Rádióhoz tartoztunk – a párt agitprop. osztálya volt. Engem pontosan emiatt nehezen vettek föl. A Rádió személyzetise ugyanis lekáderezett, és tudomást szerzett a gimnazista „gyújtogatási” ügyemről, amikor brahiból, meg mert fáztunk, eltüzeltünk néhány ócska széket a politechnikai gyakorlóműhelyünk vaskályhájában. Ártatlan ügy volt, de mivel a Rádióban nem sokkal azelőtt stúdiótűz volt, komolyan vették, és a Tömegkommunikációs Kutatóközpont pártalapszervezete is foglalkozott vele. Az is kiderült, hogy a gimnáziumból kicsaptak. De valamiért többeknek annyira tetszettem, hogy végül is kiálltak mellettem. Vészits is kiállt mellettem, azt hiszem, bírta az ilyen nehezebb eseteket. De volt egy más ügyem is, amit éppen ő hozott fel. Akkoriban normál postai úton ingyen lehetett megrendelni Amerikából a Korunk szellemi körképe című középszerű kiadványt, ami a fellazítás politikájának volt az egyik eszköze, olvasókönyvszerű válogatás a XX. század politikai, filozófiai irányzatok műveiből. Akkoriban, amikor efféléket magyarul nem lehetett olvasni, nagyon megbecsült kiadvány volt.

Ez tiltott irodalomnak számított?

Talán a határán, de nem vehették túl komolyan, ha postai úton is hozzá lehetett jutni. Nekem több példányom is volt belőle, és ’68 tavaszán megszorultam, így aztán több példányt is eladtam belőle az antikváriumnak, ahol egyébként pult alól árusították. De az eladáskor – ahogy szokás – szépen felvették az adataimat. Csakhogy augusztusban megtörtént a csehszlovákiai bevonulás, és rögtön más lett a „politikai helyzet”. A vicc az, hogy ami ’68 tavaszán politikailag még nem volt kényes, az szeptemberben már rendszerellenesnek számított. Ki is jött a Verpeléti úti lakásunkra egy állambiztonsági nyomozó, elmondta, hogy ez bizony nagyon helytelen, és elkérte a maradék példányokat. Apám persze nagyon megijedt, én meg a szüleim miatt nem akartam balhézni, bár a hajlamaim szerint azt tettem volna. A nyomozó figyelmeztetett, hogy nagyon kell ezekkel a dolgokkal vigyázni, mert lám-lám, hova vezet a fellazítás. Szóval Vészits miután közölte velem, hogy felvesznek, mintegy közbevetőleg megkérdezte: Bandi, ismeri maga azt a könyvet, hogy Korunk szellemi körképe? Hát persze – mondom. – Azért legyen körültekintőbb – és ezzel el volt intézve. Egy kis keresztnéven szólítás, meg egy kis finom fenyegetés. Ekkor és így lettem közvélemény-kutató, azóta is ezt csinálom.

A családod mit szólt az „elszántságodhoz”?

Nehezen viselték. Apám vegyészmérnök, Németországban szerezte a diplomáját. Talán nagy szerepe volt az ő baloldaliságában annak, hogy a harmincas évek Berlinjében tanult. A háború után hamarosan kommunistává vált. Zárójelben: apám apja erdélyi szász volt (tőle a Hann név), az anyja meg székely, az anyám pedig zsidó. Úgyhogy elégedett vagyok a jó kis közép-európai pedigrémmel. De vissza apámhoz. Ő államosította azt a gyárat, ahol vegyészmérnök volt, és ki is nevezték vállalatvezetőnek az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyárhoz, a korábbi Dr. Wanderhez. Igazán közszeretetnek örvendett, és tisztességes polgárember maradt. Vegyészmérnök létére humán érdeklődésű volt – nagyon komoly könyvtárral, német, angol, francia nyelvtudással. És nagyon puritán, számomra ő a protestáns etika megtestesítője. Amennyire apám igazi introvertált személyiség, anyám az ellenkezője. Tőle örököltem bizonyos szélhámoshajlamokat is, ahogy mindent el tudott intézni, mindent meg tudott dumálni. A kamaszkori nagyon vad korszakom persze anyámat viselte meg a legjobban. Ő, mint főállású családanya, mindig szorongott miattam, és mindig járt az iskolákba, hogy a tanároknál kimagyarázza a fia vitézi tetteit, emiatt vállalt el mindenféle társadalmi munkát.

Apád kommunistasága meddig tartott?

Nem tudom pontosan, de nagyon hamar véget érhetett. Mindig románul hallgatta az Amerika Hangját, mert a romániai zavarás az kevésbé hatott Budapesten, mint a magyar. Meg mert nagyon veszélyes lehetett volna, ha a gyerek, vagyis én elfecsegem, amit otthon hallok. Az első kicsit zavaró politikai élmény hatéves koromban ért, amikor 1953 márciusában meghalt Sztálin, és én hoztam be a gyászjelentéses Szabad Népet, és sírtam, hogy ez a nagyon jó bácsi most meghalt. És akkor észrevettem valamit a szüleimen, valamiféle összekacsintást, amiből kiderült számomra is, hogy ők egyáltalán nincsenek annyira megrendülve. Tízéves koromra ’56-ban aztán már teljesen együtt éltem a forradalommal, az egyértelmű volt, ott nem volt már mese. Aztán az érett Kádár-korszakban is sokat vitatkoztunk a rendszerről. Ezekben az általam talán túlélezett vitákban érdekes módon, mert ugye az ember szükségképpen ellentmond az apjának, Kádár tetteire inkább már én találtam mentségeket. De ezek valójában csak generációs játszmák voltak.

Akkor a családban már az apád volt a reakciós?

Ő egész életében megmaradt baloldalinak, de ’56 után nem lépett vissza a pártba. Az új helyzetben egy idő után már nem maradhatott igazgató, és lemondott. Aztán több infarktust kapott, és korán meghalt. Akkor rettenetesen fájt, hogy nem érhette meg a lányom születését, meg a lengyel Szolidaritás színre lépését. Annyira leste a híreket a szovjet rendszer minden apró kudarcáról! Voltak szlogenjei, ritualizált fordulatai. Ha hallott például egy kedvező hírt, akármilyen apróságot a rendszer működési zavaráról, mindig azt mondta – ma is hallom a kárörvendő hangsúlyát: „recseg-ropog”. A másik kedvenc mondása volt a rezsim embereiről: nem találják a kijáratot.

Hogy nézett ki a közvélemény-kutatás akkoriban?

Kampányszerű munkák voltak. Kivonultunk bérelt autókkal vidékre egy-két hétre, szállodákban laktunk, aztán nyaknyúlásig kérdezgettünk, igazi interjúzás folyt, igaz, közel sem akkora hatékonysággal és gyorsasággal, mint most. Persze nagy volt az emberekben a bizalmatlanság, de borzasztóan vendégszeretők voltak, mindig halálra etettek bennünket.

Az idea az volt, hogy mi a Rádiótól jövünk. A Rádiónak akkoriban nagyon nagy volt a tekintélye, hozzá írták meg az emberek a panaszokat, mert nem voltak normál intézmények, amelyek ezekben intézkedhettek volna, de a Rádióban bíztak, hogy majd igazságot tesz. Mi aztán úgy mentünk, mint az ő közvélemény-kutatói, semmiképpen sem az agitprop osztályé, de még csak nem is a Tömegkommunikációs Kutatóközponté. Azért adódtak egész nevetséges helyzetek abból, hogy a Rádióval azonosítottak bennünket. Mondták például, hogy jaj, itt már hónapok óta rossz ez a készülék, és nézze már meg, aranyoskám. Sok rádióhallgatási kérdést tettünk fel, de aztán rátértünk a kényesebb politikai dolgokra is. A mechanizmus fogadtatására vagy a Szovjetunióhoz való viszonyra. Ez utóbbi aztán teljes csőd volt, mert Magyarországon tényleg nem lehetett erről beszélni rendesen, bármilyen trükkösen voltak is megfogalmazva a kérdések. De aztán fokról fokra egyre több olyan kutatás volt, aminek volt értelme. Főleg az ún. gazdaságitudat-kutatásoknak. Akik ezeket csinálták, ma is jó nevű emberek: Angelusz Róbert, Tardos Róbert vagy Nagy Lajos Géza. De nálunk dolgozott Erős Ferenc, Levendel Ádám, Lázár Guy és Terestyéni Tamás is. Később már egyre kisebb lett a titkolódzás, és a zártkörű terjesztés mellett, majd egyre inkább helyett, megindult az eredmények publikálása is. Az első folyóiratunk a Rádió és Televízió Szemle volt, ebben inkább médiakutatások jelentek meg, aztán megindult a Jelkép című folyóirat, amelynek szerintem már a hetvenes-nyolcvanas években is nagyon érdekes számai voltak. Bizonyos értelemben az intézeten belül átéltük a rendszer fellazulását: ez egy nagyon szigorúan ellenőrzött intézet volt, de belül mégis nagyfokú szabadsággal. Miközben az agitprop. osztálynak dolgoztunk, nem erőltették a belépést a pártba. Minimális volt a pártépítés. Szecskő, aki egy visszatetsző figura, a Kádár-rendszer ideáltipikus alakja volt, aki tökéletesen kiszolgálta ugyan a rendszert, de mégis – mondhatni – bravúrosan óvta meg az intézetét a támadásoktól, és tartotta egyben ezt a nagyon érdekes társaságot. Én nagyon élveztem, hogy a Rádióhoz tartozunk, mert ott pezsgett az élet. A Pagodában meg a másik rádiós büfében óriási piálások meg dumálások voltak. De az igazi nagy tapasztalat az volt, hogy kérdezőbiztosként megismertem az országot.

Aztán ’72-ben mégiscsak elmentél egyetemre. 25 évesen miért a pszichológia szakot választottad?

Pár évvel korábban talán irodalmi szakra mentem volna, de ekkor már egyre jobban érdekeltek a társadalomlélektani folyamatok. Akkoriban került az intézetbe Hunyady György, igazgató-helyettesként szociálpszichológiai kutatásokat vezetett, és nagyon jó viszonyba keveredtünk, az, hogy énbelőlem aztán kutató lett, azt részben neki köszönhetem.

Hogyan alakult az intézeten belüli karriered?

Előbb tudományos segédmunkatárs, aztán tudományos munkatárs lettem, majd az utolsó években tudományos titkár. Szecskő is bírt engem, de azért alapvetően konfliktusos volt a viszonyunk. Szecskő egy meglehetősen paranoiás figura volt. Mindig volt egy bizalmasa, és mindenki mástól tartott, és amikor az egykori bizalmasával, Hunyadyval konfliktusba keveredett, utána már engem is nyírt, mert engem Hunyady bizalmasának tartott. A másik mániája az átszervezés volt, állandóan átszervezett – így bonyolította a hatalmi játszmáit. De az intézeten belül a többség szeretett, és például ilyen módon megválasztottak engem szakszervezeti titkárnak, amiről 1979-ben, a második Charta-aláírás után lemondattak. Bár egy teljesen demokratikus választáson lettem titkár, ehhez a szerepvállalásomhoz máig egy kicsit ambivalens a viszonyom, mert végül is egy politikai intézményben, a Magyar Rádióban vállaltam funkciót.

Hogyan írtad alá?

Szilágyi Saci, aki szintén sokat kódolt az intézetben, egyszer csak megjelent, és azt mondta, hogy ezt itt alá lehetne írni. Nem tudom, hogy vagányságból vagy megfontolatlanságból-e, de nem is sokat töprengtem rajta. De hát nálam is megvolt az aláírás utóélete. Akkoriban a Rádió szakszervezeti bizottságának elnöke, ami a függetlenített titkárhoz képest csak egy díszfunkció volt, Marton Frigyes, a Rádiókabaré főszerkesztője volt. Hivatott magához, hogy megdorgáljon, és aztán teljesen összekacsintósan beszélt: Bandikám, de hát ilyet nem lehet csinálni, meg: itt ebből óriási balhé lehet... Eléggé gyomorforgató volt. Persze megelőzte egy másik, jóval kellemetlenebb találkozás is, úgynevezett elbeszélgetés. Nem akarok hősi szerepben tetszelegni, de nem volt könnyű. Nehéz volt, meg kell mondanom. Engem például Kis Kálmán, a Magyar Rádió akkori egyik alelnöke, egy nagyon súlyos figura rendelt be magához, és voltak erősen megfélemlítő mozzanatok a beszélgetésben. És még egy elbeszélgetés volt Szecskővel is. Abban talán kevesebb volt a megfélemlítés, inkább ez az összekacsintás, ez hülyeség, ezzel csak nagyobb bajt hozunk magunkra.

De mit akartak tőled? Azt, hogy vond vissza?

Igen. Akkoriban mindenkinek, aki állásban volt, fölajánlották a lehetőségét, hogy kihátráljon. Hiszen az a levél, ami a Le Monde-ban jelent meg, és amit hárman írtak, Bence György, Kenedi János és Kis János, először teremtett valamiféle szellemi kontinuitást a magyar ’56 és a csehszlovák ’68 között. Mi egy rövidebb és kevésbé radikális írást írtunk alá. Kis Kálmán erre nekem azt állította, hogy minket becsaptak, mert aláírattak velünk egy puhább szöveget, de azt a látszatot keltették, mintha mi is egyetértettünk volna a keményebbel. Kérdezte, egyetértek-e azzal, hogy nekik, a levél három szerzőjének ’68 világosította meg, mit jelentett valójában ’56. Mire én azt válaszoltam, hogy nem értek vele egyet, mert személy szerint engem ’56-ról nem ’68 világosított meg. A palinak teljesen lila lett a feje. De az, hogy végül is nem rúgtak ki az intézetből, az is csak újabb bizonyítéka, hogy egy elég védett szigetnek számított. Szecskő meg az akkori pártvezetőség kiállásában nyilván szerepet kapott az a józan megfontolás, hogy a kirúgás esetleg valamilyen szolidaritási akciót válthatna ki, amit kockázatosnak ítéltek.

De ettől kezdve téged megbízhatatlannak tekintettek?

Szecskő szemében bizonyosan gyanús, veszélyes figura voltam, de végül is megvoltunk. És megvoltunk az egész nyolcvanas években, amikor szerintem nem lehet, hogy ne tudták volna, hogy én szamizdatot árulok. Szóval az például vicces dolog volt, hogy az Állami Könyvterjesztő Vállalat munkahelyi könyvterjesztőjeként dolgoztam az intézetben, és az irodánk előtt a folyosón volt két közönséges irodai szekrény: az egyik tele volt ÁKV-s könyvekkel, a másik meg tele volt hivatalos dossziékkal meg iratokkal – és szamizdattal. És akkor jöttek a kollégák, és rendelhettek helyesírási szótárt, Szabó Magdát, Moldova Györgyöt, Beszélőt, Hírmondót meg egyebeket. De sosem volt belőle bajom. Pedig egy időben a terjesztésben meg a nyomdai szállításban is részt vettem, és nem mondom, hogy nem szorongtam néha, amikor késő este Pest megyei mellékutakon autóztam, a csomagtartó tele volt Beszélővel, és akkor valahol mögöttem megjelent egy autó. A Beszélőben álnéven publikáltam néhányszor, egyszer még vezércikket is írtam, ez komoly büszkeségem. Kis Jánosnak annyira tetszett a csernobili írásom, hogy főhelyre tette, oda, ahol általában csak ők, a szerkesztők publikáltak. Ebből se lett bajom. Már nem olyan időket éltünk. Pedig biztosan tudtak valamit, hiszen az intézetbe többen is bejártak hozzám, Demszky, Krassó. Sokak kódolási munkát is kaptak, többnyire álnéven. Abban, hogy kapcsolatba kerültem a demokratikus ellenzékkel, nagyon nagy szerepe volt a Kenedi Jancsihoz fűződő barátságnak, akivel rettenetes kamaszként együtt huligánkodtunk. Úgyhogy engem, ha úgy tetszik, ezekbe a dolgokba talán ő vont be. És nagyon sokat jelentett, hogy Mérei Ferenc tanítványai közé is sorolhattam magam, és a szakmai, erkölcsi integritás megőrzésében ő lehetett a minta. Ő, akinek hivatalosan nem lehetett katedrája, a Lipóton meg a saját lakásán tartott olyan képzéseket, amik akkoriban teljesen eretnek módszerekkel ismertettek meg. És közben az intézeti munkában is egyre izgalmasabb témákhoz nyúlhattam, olyan érzékeny dolgokkal foglalkozhattam, mint például a Szabad Európa hallgatottságának felmérése. Én erre nagyon büszke vagyok, ez egy szakmai teljesítmény volt. Mindig nagyon érdekelt, hogy hogyan lehet kényes kérdéseket föltenni. Ha az életemben valamilyen kontinuitást akarnék találni, akkor mondhatnám: én már akkor kitaláltam, hogyan lehet becsléssel jól megközelíteni a SZER tényleges hallgatóságát. Ma vannak, akik azon sírnak, hogy az úgynevezett rejtőzködő szocikat nem tudták azonosítani, ami egyébként szerintem részben igaz, bonyolult, de én meg büszkén híresztelem, hogy a Mediánnak ez most is kevésbé okozott problémát. Ez az én kis magánlegendám. De tény, hogy ez a nagyon bizalmas kutatás aztán ’89-ben megjelent a Mozgó Világban. Abban a számban, amelyikben – Vásárhelyi Mária intézte el – vastagon foglalkoztak az intézeten belüli válsággal.

Miféle válság volt ez?

A szokásos átszervezési kampány, csak hát közben az országban is történt egy-két változás. Úgyhogy ez utóbb a végjátéknak bizonyult. 1988-ban alakult meg a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete, a TDDSZ, aminek én is alapító tagja voltam. Félig-meddig már az előkészítő folyamatban is részt vettem Lázár Guy kollégámmal egyetemben, akivel az intézetben egymás mellett dolgoztunk. A Metró Klubban az alakuló ülésen beválasztottak az országos vezetőségbe, majd aztán a munkahelyemen, a Magyar Közvélemény-kutató Intézetben is megszerveztem egy helyi szervezetet. Nekem kapóra jött az új szakszervezet, mert rögtön ki is használhattam a konfliktus intézményesítésére. És közben a TDDSZ-nek is jól jött az ügy, ahol megjelenhetnek, nyilatkozhatnak, támogathatták az intézeti tiltakozást. Elhúzódó konfliktus volt, aminek nagypolitikai összefüggései is lettek, mert mi megpróbáltunk Pozsgayra támaszkodni Szecskővel szemben, aki meg a Grószban bízott. Pozsgayról persze nagyon hamar kiderült, hogy nem egy erős politikai figura, mert mindenfélét ígérgetett, de igazából soha semmit nem tett az érdekünkben. A lényeg, hogy valamikor ’89 tavaszára patthelyzet alakult ki, senkinek sem sikerült győzni. Vásárhelyi Marcsival, aki ebben a küzdelemben nagyon komoly harcostárs volt, beláttuk, hogy ebből nem lehet elmozdulni, de miért ne csinálhatnánk egy közvélemény-kutató magáncéget. A társasági törvény akkor jött be, és az ötlet kidolgozásához bevontunk két-három embert, aztán azon kezdtünk spekulálni, hogy honnét lehetne erre támogatókat szerezni. Először – teljesen önbizalom és persze hozzáértés nélkül – bankokban vagy valami külföldi cégben gondolkodtunk. Hetenként többször összeültünk és téptük a szánkat, elég sokat tehetetlenkedtünk, amíg eljutottunk odáig, hogy saját magunk fogunk egy ilyen céget alapítani, és ebben segítséget kaptunk a HVG-től. Ők akkoriban privatizálták magukat. Beszálltak a cégünkbe, ma is kisebbségi tulajdonosok. Átmenetileg adtak nekünk egy kis helyiséget, abban volt egy darab 286-as számítógépünk, amit én csempésztem be Németországból, és használhattuk az ő infrastruktúrájukat, telefont, faxot. ’89 őszére létrejött a Medián. Az alapítók többsége még a Magyar Közvélemény-kutató Intézet alkalmazásában állt, én meg egy fegyelmit és munkaügyi egyeztetést követő betegállományban voltam, amikor a HVG egyik ’89 júniusi számában már debütáltunk. Felmérést készítettünk a Nagy Imre-temetésről, de azt még nem mint Medián, hanem mint független közvélemény-kutatók egy csoportja jegyeztük.

A mediános csapat a Szecskő-féle intézetből szállt ki?

Igen. Hatan alapítottuk, és a HVG, de már csak hárman vagyunk benne. A többiek különféle okok miatt és időben szálltak ki. Sajátos konstrukció volt, hogy minden magánszemély tulajdonos egyben dolgozik is. Ilyen módon nem helyes céget alapítani, mert sokféle ember, sokféle ambíció, sokféle képesség, lehetetlen olyan konstrukciót alkotni, ahol a teljesítményelv is érvényesül, de közben konszenzusos alapon működik.

Az ország a négyigenes népszavazáskor ismert meg.

Igen. Néhány nappal a ’89. novemberi népszavazás előtt fölhívott a tévétől Jakab Zoli, aki korábban szintén az intézetben dolgozott, de a krízis idején átzsilipelt az MTV-hez, hogy kéne neki, pontosabban Balónak, egy ezerfős országos felmérés egy nappal a szavazás előtt arról: érvényes lesz-e a referendum, és milyen eredmény születik az elnökválasztás módját illetően. Azt is elmondta, hogy több cégnek teszi fel ugyanezt a kérdést, és ha több cég elvállalja az akkor hihetetlen nehéznek tűnő munkát, akkor urnazárás után mindegyikük képviselője ott ülhet a tévéstúdióban, és elmondhatja a prognózisát.

Meséltem, hogy korábban hosszú éveken át készítettünk ezerfős, meg még annál is nagyobb országos felméréseket, de azokat mindig az akkor normális szocialista tempóban, két-három hét alatt. Egy nap alatt ekkora felmérés elképesztő kihívás volt. Egy nap gondolkodási idő után mégis elvállaltuk. Arra gondoltunk, hogy csak az egykori anyacégünk képes ilyen munkát elvégezni, neki megvan hozzá a kellő szakértelme, gépesítettsége, infrastruktúrája, emberei. Nekünk viszont mégis óriási lehetőség, hogy a tévében szerepelhetünk, megmutathatjuk, hogy van egy új kis cég, a Medián; és lehet, hogy mi rosszabbak leszünk, de a közönség arra fog emlékezni, hogy ott van ez a kis cég a nagy állami intézettel szemben. Másnap jelentkeztem a szerkesztőnél, aki azt mondja: hát ez óriási, ti vagytok az egyetlenek. A konkurenciánál szerintem máig verik a fejüket a falba, hogy nem merték elvállalni. És nemhogy megcsináltuk, hanem jól csináltuk meg. Ez fantasztikus volt. Két kérdésre két válasz. Érvényes lesz a szavazás, és az elnökválasztási kérdésre annyira szorosnak tűnik az eredmény, hogy nem lehet megmondani, hogy igen vagy nem. Ez piszokul bejött nekünk. Az 1990-es országgyűlési választásokon már persze hárman ültünk a stúdióban Bokor Ági az MKI-től, Bruszt Laci, aki akkor még Gallup-os volt, meg én.

Néhány hete is volt egy választás, és az MTV választási műsorát, miként ’89-ben és ’90-ben is, most is Baló György vezette. Egyesek meglepetésére te is ott ültél a stúdióban, hogy a Századvég–Tárki-s Kolosi Tamás mellett elmondhasd a Medián választási prognózisát.

Baló, mint a választási műsor szerkesztője, ragaszkodott ahhoz, hogy ne csak egyetlen közvélemény-kutató cég adatait ismertessék. Ezt valóban Balónak köszönhetem, de mondhatnám azt is, hogy Baló meg nekem köszönheti, hogy legalább volt egy jó előrejelzés a Magyar Televízióban, bár ennek nem biztos, hogy mindenki örült. Mármost ami a választások estéin történt, az nekünk igazi elégtétel, mert bár korábban is sokszor nagyon jók voltunk, a nyilvánosság ezt nem igazolta vissza. Nem érdekelte a dolog a nyilvánosságot.

Mitől lett a közvélemény-kutatás az elmúlt időszakban ennyire lényegi kérdés?

Mostanra jutott ide a politikai fejlődés, hogy a médiamunkások és a politikai elit egy része is kezdi érteni, hogy mire használhatók a felmérések. Az Orbán-kormány volt az első, amelyik tudatosan a totális politikai kommunikáció részévé tette a közvélemény-kutatási eredményeket. Belátom, hogy ezt kétes dolog fejlődésnek nevezni, mert közben etikai és szakmai szempontból is elfogadhatatlan dolgok történtek, és ez ártott a közvélemény-kutató céh reputációjának. Nyilvánvalóan propagandisztikus kérdésekre adott válaszok leközlése közpénzből fizetett kormányzati hirdetésekben aligha növeli a közvélemény-kutatás elfogadottságát a társadalomban.

Muszáj brutálisan föltenni a kérdést: régóta vannak arról mindenfajta mendemondák, hogy a közvélemény-kutató intézeteknek vannak politikai elfogultságaik. És hát azok az eredmények, amelyeket a Tárki és különösen a Gallup tavaly év vége óta folyamatosan a nyilvánosságra hozott, bizony tovább táplálták a gyanút. Mintha a Fidesz valóban elhitte volna az MDF-es értelmiségiek panaszát, hogy az MDF-et a sajtó és a közvélemény-kutatási manipuláció csinálta ki. Egyszerűen megpróbálkoztak azzal, hogy a közvélemény-kutatást a politikai PR részévé tegyék. Úgy tudjuk, hogy ti figyelitek egymást. Ha két cég akármilyen okból megbízhatatlanná válik, mindegy hogy annak az oka az inkompetencia, a wishful thinking vagy a tudatos manipuláció, akkor a többiek is kezdik elveszíteni a szilárd talajt a lábuk alól. Szóval mi történt a választások előtt?

Nekem most az a hipotézisem, de hangsúlyozom, hogy ez csak hipotézis, mert se időm, se energiám, és lehet, hogy eszközöm sincs arra, hogy igazán komolyan bebizonyítsam: tényleg bekövetkezhetett az, amiről egy ideje beszélünk és gondolkodunk, hogy van szelektív válaszmegtagadás vagy elzárkózás. A HVG fölkérte a Gfk-t, amely politikával egyáltalán nem foglalkozó piackutató intézet, hogy egy országos felmérésében érdeklődjön a közvélemény-kutató cégek ismertsége mellett az esetleges politikai részrehajlásukról. És az az igazság, hogy elég mérsékelt volt az ilyen irányú tudatosság. Most már csak az a kérdés, hogy az utolsó időben ez elérte-e azt a kritikus tömeget, ami már a számokban is megjelenik. A Gallupról, de talán még inkább a Tárkiról elég sokszor esett szó a nyilvánosságban, mint kormányközeli cégről. Még olyan prominens politikus, mint Horn Gyula is többször szóbahozta a Tárkit kritikusan, mint amely cég manipulál, és hozzájárult az MSZP ’98-as vereségéhez. Ha ezt elég sok ember meghallja, és mondjuk, ha az MSZP elkötelezett, tudatos szavazóinak egy része ezt elfogadja, akkor elképzelhető, hogy ezek az emberek, amikor becsönget hozzájuk egy közvélemény-kutató, és azt mondja, hogy ő a Szonda Ipsostól van, amelyikről inkább azt lehet gondolni, hogy szocialisták barátja, akkor beengedik, ha meg azt mondja, hogy a Tárkitól van, akkor nem engedik be. A szándékos csalást én már azért sem tudom elfogadni, mert még ha a választásokat megelőzően lehetne is manipulálni célzatos eredményekkel, semmi értelme az igazság pillanatában, a választások éjszakáján is ilyen eredménnyel előrukkolni.

És ha nem az adatok átírásával manipulálnak, hanem a mintavétellel, és tudatosan olyan helyekre mennek el, ahol az egyik párt köztudottan jól áll? 

Ismétlem: miért csinálnám ezt a disznóságot még az utolsó pillanatban is? Tegyük fel, hogy én le vagyok fizetve, hogy folyamatosan a Fidesz előnyét sugalljam, hogy ezáltal is megerősödjék, de az utolsó héten akkor is az igazat kell mondanom, mert különben lebukom. És akkor azt kéne mondanom, hogy itt az utolsó héten valami elképesztő nagy földcsuszamlásszerű változás következett be. Persze, az is igaz, hogy van, aki most utólag ilyeneket próbál mondani. Úgyhogy, sajnos, erre tényleg nem nagyon vagyok alkalmas, hogy megmagyarázzam. Nem vagyok. Két okból, egyrészt, mert tényleg nem tudom, másrészt, mert nem is az én dolgom vizsgálni más cégek működését, módszereinek minőségét. Nekik most maguknak kell megoldani ezt a problémát, vagy ha megteremthető a most eléggé hiányzó bizalom, akkor közösen. Egy biztos: a Gallup nagyon nagy kockázatot vállalt azzal, hogy egyfelől több százmilliós nagyságrendű megrendeléseket fogadott el a kormánytól – legalábbis megkérdőjelezhető tisztaságú – közbeszerzési pályázatokon, másfelől a nagy tekintélyű, nemzetközi image-re építve független politikai előrejelzésekkel orientálta a közvéleményt. Ez a kettő együtt valószínűleg nem megy, a nagyközönség egy része is kételkedni kezd. Most van egy újonnan felfedezett jelenség, a döntő magyarázat, a varázsige, a „rejtőzködő szocialista szavazó”. Azt gondolom, hogy az a rejtőzködő szoci szavazó, amennyiben tényleg létezik, akkor lehetséges, hogy megkülönböztet intézeteket. Tehát én azzal hitegetem magamat, hogy a Medián sikerének egyik oka, hogy tényleg kevésbé van odarendelve bármelyik politikai oldalhoz. Engem mindenesetre megnyugtat, amikor a Magyar Nemzet címlapon hivatkozik ránk, hogy „még a Mediánnál is...”

Európában több országban is betliztek nagy tekintélyű közvélemény-kutatók. Nem lehet, hogy válságban a szakma? Vagy megváltozott a választói magatartás, amit a régi, bevált módszerekkel már nehéz vagy egyenesen képtelenség nyomon követni?

Nem hiszem, hogy képtelenség lenne, de kétségkívül nehéz. Azért az igazság kedvéért tegyük hozzá, hogy a választási előrejelzések többsége változatlanul pontos, csak hát olyan az emberi természet, meg a sajtó természete, hogy a szokatlan, a szabálytalan, a botrányos, az mindig jobban magára vonja a figyelmet. Az az igazi téma, ha a postás harapja meg a kutyát, és ha téved a közvélemény-kutató. De abban is van igazság, hogy miközben mi egyre újabb mintavételi és kérdezéstechnikai trükkökön dolgozunk, az állampolgárok is egyre rafináltabbá válnak. Vannak új demokráciák, ahol esetleg úgy érzik, hogy félnivalójuk van, ezért aztán elkezdenek rejtőzködni. Vannak olyan fejlettnek mondott demokráciák, ahol meg már annyira tudatosak, hogy a közvélemény-kutatókon keresztül „üzennek” a pártjuknak: ha nem úgy viselkedsz, ahogy én akarom, leszavazlak. És Nyugaton sem ismeretlen jelenség, hogy a kérdezőbiztos valamilyen vélt társadalmi elvárás hordozója: ezért mondják utólag mindig többen, hogy elmentek szavazni. Pár éve nagy feltűnést keltett az Egyesült Államokban az egyik helyi választáson az exit poll kudarca: a közvélemény-kutatók a színes bőrű szenátor jelölt győzelmét jelezték, pedig csak arról volt szó, hogy a szavazók nem mondtak igazat a kérdezőknek: ahol olyan a közhangulat, hogy trendy dolog az egyenjogúság, sikk a másság iránti nyitottság, ott esetleg emiatt mondják a valóságosnál többen, hogy a fekete jelöltre szavaztak.

• Beszélő-beszélgetés