Neményi László

Nyomtatóbarát változat

Milyen fontos események történtek 1994-ben a nagyvilágban? Hogy sok minden történt, ahhoz nem fér kétség. Állam- és kormányfők csúcstalálkozókon vettek részt, diplomaták diplomáciai alkukat kötöttek, polgárok szavazataikkal politikusokat büntettek és jutalmaztak, háborúk folytak, tömeggyilkosságokat követtek el, békekezdeményezések születtek és holtak hamvukba. Summa summarum: a lapok külpolitikai rovatai naponta megteltek.

De fontos volt-e, ami történt? Releváns múltja lesz-e 1994 – néhány esemény ebből az évből – valami távolabbi jövőnek? És kinek a jövőjéről beszélünk? Az emberiségéről? Ká-Európáéról? A magyarokéról? Vagy akiéről éppen?

Ha nem az számít, hogy egy esemény mekkora közvetlen hatással volt a hét legjómódúbb ipari demokráciára, ha nem aszerint ítélkezünk, hogy mennyire mozdította elő Kelet-Közép-Európa nyugati integrációját, akkor a májusi dél-afrikai elnökválasztás igen-igen fontos esemény volt. Talán 1994 legfontosabbika.

Mandela elnök

Nelson Mandela elnökké választásával kulminációs pontjához érkezett az a folyamat, amely eltörölt egy visszataszító, az emberi méltóságot elvi alapon semmibe vevő rezsimet. Ebben az értelemben Mandela békés hatalomátvételének globális jelentősége van: a szabadság ügyét vitte előbbre. Ezen az sem változtat, hogy Mandela és fehér partnere, de Klerk – mint hírlik – semmit sem hagyott a véletlenre, a választások eredményét sem. (Mandela és pártja, az ANC nyert, de nem érte el a kétharmados többséget: vagyis nincs veszélyben a kialkudott alkotmány. A zulu párt is megkapta – ha nem a választóktól, akkor a szavazatszámláló bizottságoktól – a számarányok alapján neki dukáló voksokat.)

Mandela elnökké választásának helyi jelentősége pedig minden kétséget kizáróan korszakos. Semmi biztosíték sincs ugyan arra, hogy az apartheidből kilábaló Dél-Afrika a paradicsomba tart. De a negyvenmilliós afrikai Megabosznia horrorvíziójától mintha – jó órában legyen mondva – egyre kevésbé kellene tartani. Egyébként pedig: Dél-Afrikában igen hosszú ideig a tragédiák is azokon a kereteken belül fognak megtörténni, amelyek Mandela hatalomátvételével szilárdultak meg igazán.

A népek választásai

De nemcsak Dél-Afrikában (és nálunk) voltak többé-kevésbé sorsfordító választások 1994-ben. Az urnákhoz szólították a polgárokat az Egyesült Államokban, Németországban, Olaszországban, Ausztriában, Nagy-Britanniában, Szlovákiában, Belorussziában, Finnországban, Svédországban, Norvégiában és még jó néhány országban. Volt, ahol parlamentet választottak, volt, ahol helyhatóságokat, önkormányzatokat. Négy EFTA-ország polgárai az EU-hoz való csatlakozásról szavaztak. Minden választáson és minden népszavazáson fontos dolgok dőltek el – vagy fontos dolgok eldöntése odázódott el, ami majdnem ugyanaz. De az amerikai, a német és az olasz választások talán mégis kiemelkednek a sorból.

Egyesült Államok. November második keddjén az amerikai választók politikai földrengést idéztek elő. Fittyet hányva az elmúlt fél évszázad amerikai politikai hagyományaira, mind a képviselőházban, mind a szenátusban republikánus többséget teremtettek. A választási eredmény legnyilvánvalóbb következménye: Clinton elnök januártól, az új kongresszus megalakulásától fogva csak gúzsba kötve táncolhat. Nagy belpolitikai reformtervezeteit elfeledheti: az amerikai belpolitikát ezentúl nem a clintoni témakatalógus fogja meghatározni, hanem a republikánus »Szerződés Amerikával«. Valamelyest kiszámíthatatlanabbá válik az amerikai külpolitika is. Bár továbbra is az elnök az, akinek joga van a külpolitika fő irányát meghatározni, de mint minden, a külpolitika is pénzbe kerül. Márpedig az adófizetők pénzével elsősorban a kongresszus rendelkezik. Vagyis Clinton meggyengült, és alaposan megcsappantak újraválasztási esélyei.

De jelent-e ennél is többet a republikánus választási diadal? A republikánusok abban bíznak, hogy ez az időközi választás annak a nagyszabású politikai átrendeződésnek a záró aktusa, amely már két-három évtizede folyamatban van, és amely végre a Republikánus Pártot tette meg természetes többségi erővé. A republikánusok radikális konzervatívok (mindenekelőtt a vallásos jobboldal képviselői), azt is remélik, hogy az állítólagos politikai átrendeződés Amerika ideológiai jó útra térését is jelzi. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a fősodorbeli Amerika jobbra fordult, és hangos nemet mondott a balliberális társadalmi kísérletekre. De igen kétséges, hogy egyúttal betért volna a vallásos jobboldal utcájába.

Merre tart hát Amerika? Biztosat csak az tud mondani, aki – mint néhány markánsan nemzeti-konzervatív elkötelezettségű magyar újságíró – képes túllépni a provinciális amerikai szempontokon, és képes az amerikai mellékhadszíntér eseményeit a globális emdéefes–eszdéeszes polgárháború kontextusába belehelyezni. Aki erre képes, az tudja: november 8-án Amerikában győztek a Jók, és vereséget szenvedtek a Gonoszok.

Németország. Választási szuperév volt az idei. Márciusban az alsó-szászországi tartományi parlamenti választással kezdődött a nagy politikai vizsgaidőszak, ezt tizenhat tartományi és helyhatósági választás követte, májusban egy választói kollégium szövetségi elnököt választott, júliusban az Európa Parlamentbe küldtek új képviselőket a németek, végül pedig október 16-án a Bundestag-választásokon lehetett elnyerni a fődíjat: a kancellári posztot.

A választási maratont az ellenzéki szociáldemokraták kezdték jobban, de a célba orrhossznyi előnnyel mégis a Kohl kancellár vezette keresztényliberális koalíció érkezett be. Ha minimális többséggel is, de az új Bundestag ismét Kohlt választotta kancellárrá.

A választási szuperév végérvényesen maga alá temette a német hárompártrendszert, amelyben a két keresztény testvérpárt (a CDU és a bajor CSU) képviselte a jobboldalt, az SPD a baloldalt, az FDP pedig a mérleg nyelvének szerepét betöltve hol a jobboldalt, hol a baloldalt segítette hatalomra. Az FDP tartományi és helyi szinten gyakorlatilag megsemmisült, a Bundestagba is csak a CDU farvizén sikerült bejutnia. A szervezett liberalizmusnak pillanatnyilag meglehetősen borús kilátásai vannak Németországban. A zöldek megerősödtek, s ha aritmetikailag nézzük, belenőttek az eddig az FDP által játszott szerepbe. Végül pedig parlamenti pártként konszolidálta magát a Demokratikus Szocializmus Pártja, a keletnémet állampárt NSZEP utódja.

Az új ötpártrendszer szokatlan problémák elé állítja és még szokatlanabb gondolatkísérletekre kényszeríti a német politikai élet minden szereplőjét. A nagy kérdés, hogy mi lehet a kormányon lévő koalíció alternatívája. Szükség esetén persze ott van a nagykoalíció lehetősége, de a nagykoalíciót a német politikai erők legfeljebb mint átmeneti anomáliát hajlandók felfogni. Egy másik lehetőség a zöldek kormányzati szerepvállalása szövetségi szinten. Csakhogy a jelenlegi erőviszonyok – és ezek középtávon nem fognak radikálisan változni – szociáldemokrata–zöld koalíciót a DSZP nélkül nem tesznek lehetővé. Aritmetikailag lehetséges viszont egy keresztény–zöld koalíció. És talán nemcsak aritmetikailag: a zöldek és a kereszténydemokraták viszonya a Bundestag-választások óta feltűnően szívélyes. Végül pedig el lehet tűnődni az utódpárt, a DSZP esetleges kormányzati szerepén is. Scharping és elvbarátai iszonyatára néhány szociáldemokrata ezt meg is teszi. Még szerencse, hogy a keresztényliberális koalíció fennmaradásának hála, semmit sem kell elsietni.

Olaszország. Márciusban az olasz választók gondoskodtak politikai égzendülésről és földindulásról. Negyvenhét évnyi folyamatos kormányzati szerep után törpepártokká változtatták a kereszténydemokrata utódpártokat, megsemmisítették a korábban rendszerint miniszterelnököt adó Szocialista Pártot, a sarokba utasították a szociáldemokratává vedlett hajdani kommunisták által vezetett baloldali Haladó Szövetséget, és pajzsra emelték a jobboldali Szabadság Pólusát, amely Silvio Berlusconi médiamágnás vicces nevű (Hajrá Olaszország) mozgalmából, Gianfranco Fini Nemzeti Szövetség névre átkeresztelt posztfasiszta pártjából és Umberto Bossi regionalista-populista Északi Ligájából áll.

A hihetetlenül korrupt első olasz köztársaság politikai reprezentánsai megérdemelték vesztüket. (A választások idején az első köztársaság tizenegyedik parlamentjének minden harmadik képviselője és szenátora ellen ügyészségi eljárás folyt korrupció gyanúja miatt.) Mégis: az a körülmény, hogy a győztes jobboldali koalíciónak a posztfasiszta Nemzeti Szövetség is tagja, okozott némi nemzetközi megrökönyödést. Nem minden ok nélkül. Hiszen mi garantálja, hogy igenlő a válasz az olasz választások által felvetett izgalmas kérdésre: lehetséges-e demokratikus politikai kultúra a fasizmustól való idegenkedés nélkül?

Egyébként a korrupciós botrányok a második olasz köztársaság első kormányát sem kímélik.

Nyugati integráció

Mármint a miénk, a kelet-közép-európai térségé és benne Magyarországé. Történt egy s más ebben az ügyben, még többször keletkezett (nem magától) az a látszat, hogy történt valami, de hogy végül is mennyivel kerültünk közelebb az áhított nyugati integrációhoz, vagyis a NATO- és EU-tagsághoz, azt nehéz felbecsülni.

Az év a békepartnerséggel kezdődött, ezt vitte Clinton elnök Prágába, a visegrádiakkal való találkozójára. A békepartnerség ideájából nem hiányoztak az altatás és a hitegetés elemei, de az érintettek – Walesa kivételével – igyekeztek elragadtatottnak mutatkozni. (Már amennyire ez hosszú arccal lehetséges.) Az év végére jobban el lehet hinni, hogy a nyugatiak a békepartnerséggel nem akarják kiszúrni a visegrádi várományosok szemét, hogy komolyan fontolgatják a NATO-ba való felvételüket, de azért egyelőre csak fontolgatásról van szó.

A régió országai az EU-tagságtól az elmúlt évben még az optika és a retorika szintjén is inkább távolabb kerültek, mint közelebb. Az EU nem is kecsegtet: a reformországok megsegítésére, gazdasági integrációjára nincs pénze, de főképp nincs elegendő pénze.

A két legnagyobb nyugati integrációs szervezetnek nemcsak a fogadókészsége, de alighanem a fogadóképessége is korlátozott. Mind a NATO-nak, mind az EU-nak megvannak a maga problémái, amelyek közül a boszniai válság „kezelése” során legalább egy közszemlére is került: nincs konszenzus a két szervezet tagállamai között a tekintetben, hogy mire is való a NATO és az EU.

Bosznia

A többség véleménye szerint nyilvánvalóan nem arra, hogy véget vessen a boszniai vérontásnak. Így aztán nincs is vége a vérontásnak. Csak a városnevek változnak. Az év elején Szarajevó tragédiájáról írtak az újságok, aztán Gorazdéről, most meg Bihacról.

Pedig februárban úgy látszott, hogy a NATO (az ENSZ égisze alatt) tettekre szánta el magát: Szarajevó szerb ostromának megszüntetését sikerült is kikényszerítenie. Csakhogy hamarosan mindenki számára világossá vált – a szerbek számára is –, hogy a NATO nem fog olyasmit tenni, ami valóban fájdalmat okozna nekik.

A nemzetközi szervezetek tehetetlensége különösen akkor szembeötlő, ha figyelembe vesszük, hogy Kis-Jugoszlávia ma már nem támogatja nyíltan a boszniai szerbeket. Elvben a Palei Szerb Köztársaság egyedül dacol a nemzetközi közösséggel, egyedül utasítja el a békejavaslatokat, és egyedül folytatja irtóhadjáratát a boszniai muzulmánok ellen.

A muzulmánok az év elején is tragikusan nehéz helyzetben voltak. Az év végére helyzetük kilátástalanná vált. Februárban a világlapok még vezércikkekben követelték a muzulmánokat is kielégítő rendezés kierőszakolását. Most viszont legszilárdabb támogatóik is azt mondják, hogy egyetlen megoldás van: rá kell kényszeríteni a muzulmánokat vereségük elismerésére.

Ruanda

Március közepétől június közepéig félmillió tuszi nemzetiségű ruandai vált tömeggyilkosság áldozatává, vagyis az egész ruandai tuszi népesség közel fele.

Sok más fontos dolog…

…is történt még, természetesen. Az izraeli–palesztin megállapodás a palesztin autonómiáról kétségkívül figyelmen kívül nem hagyható előzménye lesz a közel-keleti békének – ha egyszer bekövetkezik. Észak-Írországban a szélsőséges katolikusok és a szélsőséges protestánsok felfüggesztették a gyilkolást. Ha kitör a kereskedelmi örök béke, arra a napra is meghatottan fognak visszaemlékezni, amelyen a GATT-ból (az Általános Kereskedelmi és Vámügyi Egyezményből) WTO (Kereskedelmi Világszervezet) lett. Ebben az évben halt meg Kim Ir Szen, de Észak-Korea nemcsak ezért került be a hírekbe, hanem azért is, mert atomfrászt hozott a világra. Kubából menekülnének az emberek, de nincs hová. Oroszországban terebélyesedik és tekintélyesedik az önmagát fasisztának nevező mozgalom, de nemcsak tőlük kell tartani: az orosz birodalmi törekvések a reformereknél is jó kezekben vannak. A FÁK-beli válsággócok az EBEÉ figyelmét is kiérdemelték. Csecsenföldön háború folyik. Az év elején önkezével vetett véget életének Gamszahurdia, a független Grúzia első, színes egyéniségű elnöke. Görögország alkalmas (a törököknél gyengébb) ellenségekre lelvén az athéniről a spártai tradícióra kíván átnyergelni. Az Egyesült Államok békésen megszállta Haitit, és visszahelyezte hivatalába Aristide elnököt. Algériában az Iszlám Üdvfront hívei újságírókra és külföldiekre vadásznak. Az ausztriai választásokon megerősödött a szélsőjobboldali Jörg Haider pártja. Meciar pedig egyenesen megnyerte a szlovák parlamenti választásokat.

Stb.

• Extra Hungariam