Neményi László

Nyomtatóbarát változat

„Feszült és keserves idők” jártak 1973 táján Amerikában, és ha valaki ezt nem veszi figyelembe, félreérti azokat a döntéseket és eseményeket, amelyek elvezettek a Watergate-ig – védekezett Nixon évekkel a botrány után visszaemlékezéseiben. Lehet ezt másnak tekinteni, mint egy megszégyenített politikus szánalmas magyarázkodásának? Negyedszázaddal az után a „komplex amerikai tragikomédia” után – a Nixon-biográfus és brit parlamenti képviselő, Jonathan Aitken jellemzi így a Watergate-botrányt –, amely a huszadik századi amerikai történelem legkomolyabb alkotmányos válságát idézte elő, egyre többen vannak, akik szerint igen. Számos jelenkortörténész gondolja úgy, hogy a Watergate-botrány ortodox ábrázolása több ponton nem felel meg a tényeknek, vagy legalábbis nem tartalmazza a teljes igazságot. Az utóbbi években revizionista történészek és újságírók meggyőző érveket fogalmaztak meg amellett, hogy a Watergate – ahogy a közvéleményben és a történelemkönyvek lapjain hosszú ideig élt – legalábbis részben mítosz. Olyan mítosz, tehetjük hozzá, amely a hatvanas és a Nixon-évek megrázkódtatásai után rendkívül hasznos funkciót töltött be az amerikai politikai intézményekbe vetett bizalom helyreállításában.

A Watergate-botrányt ortodox módon nagyjából a következőképpen lehet összefoglalni. 1972. június 17-én betörőket fogtak a Demokrata Párt főhadiszállásán, amely a washingtoni Watergate komplexumban volt. Szinte azonnal kiderült, hogy a hét betörő a Bizottság az elnök újraválasztásáért nevű szervezetnek dolgozott, miként az is világos volt, hogy ez a szervezet szoros kapcsolatban állt a Fehér Házzal. De arra nem volt bizonyíték, hogy Nixon vagy stábjának valamelyik tagja adott volna utasítást a betörésre. És talán soha nem is lett volna, ha a Washington Post két fiatal riportere, a később mozivásznon is megörökített Bob Woodward és Carl Bernstein, nem lát neki makacs szorgalommal és halálmegvető bátorsággal az igazság felderítésének. Fáradozásuk – meg persze a demokrata többségű kongresszus vizsgálódása – kilenc hónappal a betörés után hozta meg első gyümölcsét.

1973 márciusában James McCord, az egyik betörő – saját bőrét mentendő – vallomást tett, amelyben John Mitchellt, az elnök jó barátját és a Bizottság az elnök újraválasztásáért elnökét nevezte meg a betörés elrendelőjeként. Egy hónappal később Patrick Gray, az FBI igazgatója beismerte, hogy a Watergate-tel kapcsolatos bizonyítékokat semmisített meg az elnök munkatársainak kérésére. A két beismerés következményeként a Fehér Ház több munkatársa lemondásra kényszerült, köztük John Erlichman belpolitikai tanácsadó, Robert Haldeman, az elnöki kabinetiroda vezetője és John Dean elnöki tanácsadó.

Ezt követően Nixon maga is támadások célpontja lett. John Dean elmondta egy szenátusi bizottságnak, hogy Nixon személyes jóváhagyásával fizettek hallgatási pénzt a betörőknek. Három hét múlva a bizottság azt is megtudta, hogy az Oval Office-ban folytatott minden beszélgetést magnóra rögzítettek, vagyis mód van John Dean vallomásának megerősítésére.

(Nixonnak nem voltak sötét szándékai, amikor az Oval Office bemikrofonázását elrendelte: csak azt akarta, hogy az ott elhangzott szavak fennmaradjanak. Már Johnson elnök is ezt tette – a mai történészek nagy örömére.)

Nixon – a végrehajtó hatalmat megillető privilégiumra hivatkozva – megtagadta a magnószalagok kiadását. Miután Archibald Cox különleges ügyész bírósághoz fordult a szalagok megszerzése érdekében, Nixon októberben elbocsátotta hivatalából. A kongresszus azonnal vitát nyitott az elnök vád alá helyezéséről azzal a céllal, hogy elmozdítsák hivatalából. Amikor Nixon a következő év áprilisában kiadott néhány szalagot, ez csak olaj volt a tűzre, mivel 18 percnyi felvételt valaki letörölt. Az sem elégítette ki a vizsgálódókat, hogy Nixon írásos, szerkesztett változatban az összes magnószalag anyagát kiadta: ebben is annak bizonyítékát látták, hogy takargatnivalója van. (Pedig a szerkesztés pusztán abból állt, hogy kipontozták az elnök indulatszavait. Ezek trágárságáról is azonnal legendák keletkeztek, pedig igen ártatlan kiszólások voltak. Nixon jámbor kvéker volt – ezeket is restellte.)

Júliusban a Legfelsőbb Bíróság a szalagok kiadására kötelezte Nixont, aki ezt augusztus 5-én megtette, majd négy nap múlva a kongresszus tekintélyes republikánus tagjainak tanácsára – a kongresszus általi elmozdítását megelőzendő – lemondott az elnökségről.

Nixon ellenségei szerint – ekkora már a közvélemény-formáló elit szinte egésze és egyre inkább a közvélemény is ebbe a kategóriába tartozott – a felvételek minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy Nixon szinte semmilyen eszköztől nem riadt vissza, hogy az igazságszolgáltatás munkáját, az igazság napvilágra kerülését akadályozza. Még sokkolóbbnak találták, hogy a Watergate nem elszigetelt jelenség volt, hanem csak a jéghegy csúcsa. Az elvetemült Nixon és hasonszőrű bandája rutinszerűen alkalmazta a betörés, a lehallgatás és a politikai szabotázs eszközét a politikai küzdelemben. Nixon – hangzik a szokásos következtetés – a rendelkezésére álló jelentős hatalmat kihasználva alattomos belső kémkedési programot indított el és vezérelt, és ily módon gúnyt űzött a demokráciából. Szerencsére a demokrácia képes volt megvédeni önmagát. A szabad sajtó tette a dolgát, és a Fehér Ház fenyegetőzése ellenére bátran feltárta a feltárandókat. Az igazságszolgáltatás is tette a dolgát, amikor megvédte a sajtót a végrehajtó hatalom zaklatásaitól. És a törvényhozás is tette a dolgát: a mélyére ásott a sajtó által megfogalmazott vádaknak, és amikor bizonyítottnak találta őket, nem riadt vissza a legradikálisabb eszköz igénybevételétől sem a demokrácia védelmében. A tanulság: a fékek és ellensúlyok rendszere működik, Amerikában nem lehet a hatalommal túl hosszú ideig visszaélni, és különösen nem lehet puccsot szervezni.

Len Colodny és Robert Gettlin 1990-ben megjelent Silent Coup (Csendes puccs) című könyvében más következtetésre jutott: szerintük legalábbis egyszer igenis lehetett Amerikában sikeres puccsot végrehajtani, és ez a puccs Nixon lemondatása volt. A rendkívül jól dokumentált munka nem konstruál nagyszabású összeesküvés-elméletet. Miként Roger Morris történész, egy sokat dicsért Nixon-életrajz szerzője fogalmaz: a szerzőpáros egy amerikai államcsínyt ír le, amelyet nem tankok vittek sikerre, hanem „a könnyelmű dőreség és a számító alattomosság, a kereskedelmi számítás és a public relations, az intézmények manipulálása és ugyanezeknek ebbe való gyáva beletörődése, a hideg szándék és egy jó adag vigyázatlanság”.

Sem Colodny és Gettlin, sem pedig a többi, a Watergate-et árnyaltabban látó történész (többek között Jim Hougan, Jonathan Aitken és Roger Morris) célja nem az, hogy Nixont rehabilitálja. Nixon valóban rendkívül erőszakos, erkölcsi, jogi és alkotmányos korlátokat semmibe vevő politikus volt, aki sok mindent elkövetett abból, amivel a Watergate-ügyben vádolták, és még több mindent vett fontolóra, majd vetett el – nem morális vagy jogi aggályok miatt, hanem mert nem tartotta őket kivitelezhetőnek. De nem követett el mindent, amivel vádolták, nem ördögi, hanem ellentmondásos figura volt, és főleg nem angyalok ellen harcolt korábban sohasem hallott nemtelen eszközökkel.

A Watergate-ügy egyebek mellett az investigative journalism apoteózisa is volt. A Watergate-mítosz szerves alkotó része az a diadalittas meggyőződés, hogy a sajtó, a demokrácia házőrző ebe, jó munkát végzett. Nem biztos, hogy ez így volt. Nem biztos, hogy a „források”, a kiszivárogtató politikusok az igazsághoz vitték közelebb a sajtót. Több esetben is bizonyítható, hogy a kiszivárogtatók saját céljaik érdekében használták az újságírókat. Néhány esetben az is valószínűsíthető, hogy a kiszivárogtató maga fabrikálta azt a bizonyítékot, amelyet aztán kiszivárogtatott.

Ebből a szempontból érdekes, amit Colodny és Gettlin Bob Woodward múltjáról kiderített. A Nixon megbuktatásában kulcsszerepet játszó két újságíró egyike 1969-70-ben a tengerészet hadnagyaként fontos és bizalmas beosztást töltött be a Pentagonban, de erről a tényről a Silent Coup megjelenéséig mélyen hallgatott. Úgynevezett briefer volt, akinek az volt a feladata, hogy terjedelmes anyagokat olvasson el, és azok tartalmáról röviden és intelligensen tájékoztassa az adott téma iránt érdeklődést tanúsító katonai vezetőt. Ebben a minőségében kapcsolatba került több tábornokkal, többek között Alexander Haiggel is, aki először Kissinger helyetteseként, majd a vezérkari főnökök testületének fejeként szolgált a Nixon-adminisztrációban.

Különféle és együttesen elég meggyőző megfontolások alapján Colodny és Gettlin arra a következtetésre jutott, hogy Woodward fő informátora – ha úgy tetszik: Deep Throat – Haig volt. Ha nem is vesszük ezt a következtetést készpénznek, annyi akkor is biztos, hogy Deep Throat nem egy kriptoliberális ártatlan bárány volt, aki azért merészkedett be az oroszlán barlangjába – és tömte onnan származó információkkal Woodwardot –, mert véget akart vetni Nixon antidemokratikus praktikáinak. Sokkalta valószínűbb, hogy a fő informátor a Pentagon megingathatatlanul antikommunista tábornokai szándékainak és érdekeinek megfelelően vágta Nixon alatt a fát. Ezek a tábornokok mérhetetlen gyanakvással szemlélték Nixon és Kissinger külpolitikáját (az enyhülési politikát, a Kína felé való nyitást, a vietnami politikát) és a Kissinger vezette Nemzetbiztonsági Tanács hatalmának a szokásjoggal ellentétben álló megnövekedését. Ez a gyanakvás odáig ment el, hogy a Pentagon kémet alkalmazott a Fehér Házban, aki 1971 nyarán bekövetkezett lebukásáig mázsaszámra másolt le titkos iratokat a gyakran sötétben tartott tábornokok számára. Nixon pragmatikus megfontolásokból – és talán azért is, mert imponált neki a tábornokok csibész viselkedése – szőnyeg alá söpörte az ügyet.

Bárki informálta is a sajtót Nixon bűneiről, és bármilyen megfontolásból tette is ezt, fontos marad a kérdés, hogy mennyire voltak súlyosak ezek a bűnök. Először is érdemes leszögezni, hogy a Watergate-tel kapcsolatban kevesebb bűne volt, mint amennyit lemondásakor a közvélemény bizonyítottnak látott. Egészen biztos, hogy Nixon nem tudott előre a betörésről, még kevésbé rendelte el azt. A betörés John Dean magánakciója volt, aki az akció megszervezésekor azért hivatkozott a szintén mit sem tudó Mitchellre, mert saját hatáskörében ilyesmit nem rendelhetett volna el. De ő sem igazi politikai titkok után akart kutattatni a Demokrata Párt főhadiszállásán, hanem egy olyan lista után, amelyen tudomása szerint call girlök szolgáltatásait igénybe vevő demokrata politikusok nevei szerepeltek. Amikor később bizonyítékot tüntetett el, azt sem Nixon utasítására vagy védelmében tette, hanem saját kezdeményezésére és barátnője jó hírének védelmében, akinek neve félreérthető kontextusban szerepelt egy luxus-prostituáltakat közvetítő ügyvéd telefonfüzetében.

Bizonyosan ártatlan Nixon a hírhedt letörölt tizennyolc perc ügyében is, amelynek óriási szerepe volt abban, hogy a közvélemény ellene fordult. Több mint valószínű, hogy a felvételt ugyanaz a személy törölte le, aki aztán a hiányra felhívta Woodward figyelmét.

Persze ennek ellenére is maradt elég a rovásán. Tényleg gyűjtetett információkat titkosszolgálati eszközökkel politikai ellenfeleiről, barátságtalan újságírókról, kiszivárogtatással gyanúsított hivatalnokokról, a vietnami háborút ellenző aktivistákról. Ez természetesen rettenetesen ronda dolog volt tőle, de hogy mennyire volt jogellenes, az kérdéses. A Legfelső Bíróság csak 1972 nyarán mondta ki, hogy a titkosszolgálati eszközök bírói jóváhagyás nélküli alkalmazása sérti az alkotmány negyedik toldalékát, amely tiltja az alapos ok nélküli, ésszerűtlen kutakodást. Az is felhozható Nixon védelmében, hogy a kiszivárogtatási járvány visszaszorítására tett kétségkívül durva, de teljesen sikertelen próbálkozásait nem lehet eleve illegitimnek tekinteni. Ami pedig a háborút ellenző aktivisták megfigyeltetését illeti: ezek egy része minden kétséget kizáróan az „ellenséggel cimborált”, egy kisebbségük pedig a forradalmi recept szerint „haza akarta hozni a háborút”, vagyis terrorista cselekményeket tervezett és követett el. Végül pedig lehet ugyan, hogy Nixon gátlástalanabb volt, mint korának bármelyik másik amerikai politikusa, de nem minőségileg különbözött kollégáitól, csak mértékben: a titkosszolgálati eszközök alkalmazásától nem riadt vissza két közvetlen – demokrata párti – elődje, Kennedy és Johnson sem.

Maradnak az igazságszolgáltatás akadályozásával, a hamis tanúzásra való buzdítással kapcsolatos vádak. A Watergate óta mindenki tudja, és ha alkalma adódik rá, ritkán mulasztja el megjegyezni, hogy az amerikaiak az ilyesmit nagyon komolyan veszik. De az az igazság, hogy az amerikai politikai kultúrának ezt a fényűzően moralizáló hagyományát sok tekintetben és nagymértékben Nixon elveszejtése céljából találták fel a Watergate-botrány idején. Nem kizárt, hogy sokkal jobban ellen lehetett volna állni e hagyomány erejének, ha a Watergate-botrány idején a kongresszusban nem demokrata, hanem republikánus többség van. Vagy ha nincs olajválság, infláció és vietnami háború. Ha nem olyan hiszterizált a politikai légkör, mint amilyen volt. Jellemző a hisztérikus légkörre – és arra, hogy mennyire nem lehetett kibújni hatása alól –, hogy nem az elnök valamelyik megveszekedett politikai ellenfele, hanem honvédelmi minisztere vette fejébe: lemondatását elkerülendő Nixon puccsra készül. Ezért James Schlesinger Nixon elnökségének utolsó napjaiban parancsban tiltotta meg a vezérkari főnököknek, hogy ellenjegyzése nélkül harckészültséget vagy nagyobb katonai mozgást rendeljenek el. És ezt a politikai légkört nem egyedül Nixon teremtette meg.

Javára vált-e az amerikai politikai életnek a Watergate? Kétségtelen, hogy a Watergate után tisztább lett az amerikai politika. 1974 óta egyetlen elnök sem teheti meg azt, amit Nixon, Kennedy és Johnson még magától értetődő módon megengedett magának. De mindennek van ára: az is a Watergate következménye, hogy az amerikai politikába, úgy tűnik, kiűzhetetlenül befészkelte magát az álszent képmutatás. Miként az is, hogy a kitalált hagyomány erejénél fogva ügyes manőverezés esetén nyilvános gyónásra lehet kényszeríteni a politikai ellenfelet. A nixoni Fehér Ház viselt ügyeit vizsgáló Archibald Coxtól egyenes út vezet a Clinton örömszerzési szokásait kutató Kenneth Starrig.

• Beszélő évek – 1974