Marosi Ernő

Nyomtatóbarát változat

 
„Február 16-án jónevű munkatársammal, Szerencsés Istvánnal – nomen est omen – az említett ciszternával szomszédos falköz sarkába ásattam bele. A helyiség járószintjének holléte érdekelt. Szerencsés István csákánya egy férfikart ábrázoló kőfaragáson, szobortöredéken akadt meg... Hamarosan előkerült egy szoborfő is, majd egy – sem a karhoz, sem a főhöz nem tartozó – szobortalp.” (Zolnay László–Szakál Ernő: A budavári gótikus szoborlelet, Corvina, Budapest, 1976, 21. o.). Zolnay László így számolt be többször is a lelet pillanatáról. Mindig ragaszkodva az „ismeretlen” ásatási munkás nevének említéséhez is, a névből adódó bon mot-hoz is. Zolnay a rá jellemző intuícióval – s a régi viseletek iránti szenvedélyes érdeklődésének megfelelően – a fűzött ruhaujjú kartöredéket azonnal „íjászkarnak” nevezte el – alapvetően helyesen, mivel az az egyik apród- vagy címerhordozó-figura részének bizonyult. Az említett fejről néhány nappal utóbb kiderült, hogy egy püspökfigura időközben megtalált törzstöredékéhez illeszkedik. A szobortalpra pedig, amelyen testhez álló vörös („harisnya”-) nadrágba öltöztetett láb volt látható, utóbb sok kisebb-nagyobb töredékből egy előkelő öltözetű lovag torzóját sikerült felrakni deréktájig.

1974. február 16-a szombatra esett, ami akkoriban még munkanap volt. Zolnay László a következő hét elején keresett telefonon az egyetemen, de vagy órán voltam, vagy őt nem tudták kapcsolni, mert természetesen az ásatásnál volt. Végül a sürgetések nyomására néhány nappal később, hallgatóim legnagyobb örömére, a reggeli szeminárium egész hallgatóságával felbuszoztunk a Várba, ahol már állt a bál. A Munkásmozgalmi Múzeum épülete előtt egy gödröt a földhányásokon csúszkáló, botladozó nagyobb csoportosulás vett körül. A gödörben szobrok egész tömege. Rövid idő múltán a gödörben voltam, s tekintettel városias öltözetemre, térdem alá egy vadonatúj hungarocell lemezt is kaptam valakitől. Szerszám volt bőven, a festőkéseket (közismert nevükön: „spaknikat”) egymás kezéből vettük ki, de inkább csak puszta kézzel mertünk túrni. Mindaddig, amíg – ugyancsak szépen, elegánsan öltözve – meg nem jelent a már legendás hírű kőszobrász restaurátor, Szakál Ernő is (beszámolója szerint február 21-én, tehát már a következő pénteken), s nem hozatott egy csomó mintázófát, nehogy megsérüljenek a nedves, puha mészkő szobrok. Hogy a hallgatóimmal mi lett, azóta sem tudom. Valószínű, hogy egy részük éppúgy ott maradt estig, mint magam és a többiek. Jellemző, hogy mindenki, aki a leletről beszámolt, szükségesnek tartotta a napi dátum rögzítését: valamennyien életünk nevezetes dátumának tekintettük. A nézők sokasága idővel még tovább nőtt. A szobroké is. Estére már több tucatnyi nagyobb szobortöredék, sok-sok ládányi morzsa és szilánk került elő. Ezeket folyamatosan vitték át a Vármúzeum épületébe. Az együtt talált, de elrepedt nagyobb darabokat a helyszínen gézkötéssel rögzítették, s ezeket a saroglyára fektetve mint egy tömegszerencsétlenség vagy harc sebesültjeit szállították be a tábori kórházzá változott restaurátorműhelybe. Az alkonyat beálltával euforikus hangulatban hagytuk ott a helyszínt: folytatás a következő héten, nyugodt körülmények között. Enyhe kora tavaszi idő volt. Hétfőn reggel a lelőhely félig üres volt. Az alján sáros víz. A múzeum szó szerint tömve töredékekkel. Zolnay és közvetlen munkatársai tántorogtak a fáradtságtól. Szombaton ugyanis megeredt az eső, s nem maradt más választásuk, mint hogy az esőben vízgyűjtőként működő gödörből kimentsék az eliszapolódástól fenyegetett szobrokat – mint utóbb kiderült, a lelet legnagyobb részét. Zolnayt e tapasztalata indíthatta arra, hogy a feltárt helyiséget ciszternafélének tartsa. (Természetesen azonnal megkezdődött a vádaskodás a szakszerűtlenül lefolytatott ásatásról, a fegyelmi felelősség felemlegetése, a fenyegetettek önvédelmi reagálása titokzatoskodással vagy a megfigyelések utólagos pótlásával. A lelőkörülmények rekonstrukciója időközben hálás vitatémává is vált.)

Magam Zolnay Lászlót személyesen csak néhány héttel korábban ismertem meg. Addig is ismertem persze mint figurát. Leginkább a budai várásatások dolgában különvéleményen lévő fenegyerekként volt nimbusza. Még egyetemista koromban hallgattam végig egy szakmai vitát, amelynek során a Vármúzeum munkatársai sorra és élesen cáfolták Zolnaynak azt a tézisét, miszerint a budai Várhegy déli részén a XIII-XIV. században valamilyen település lett volna, illetve, hogy az egykori Királyi Kúria a mai Táncsics Mihály utca 9. számú ház helyén állt. Zolnay az 1967-től kezdve folytatott budai kutatásaiban is feltevéseinek igazolását kereste, s még a szoborlelet előkerüléséről szóló beszámolóiban is gyakran előbbrevalónak tekintette a Várhegy déli végének – ugyan, amint azóta már tudjuk, nem „suburbiális-falusias”, hanem városias – településszerkezetét bizonyító leleteit. Megismerkedésem a nálam huszonnégy évvel idősebb Zolnay Lászlóval az ő kezdeményezésére történt, s számomra különösen nagy kitüntetést jelentett, mert egy 1973-ban megjelent tanulmányomra hivatkozott. Ebben többek között a magyar Anjou- és Zsigmond-kor szinte nyomtalanul eltűnt udvari művészetének feltételezhető jelentőségéről írtam, s ez keltette fel érdeklődését, hiszen addigi leleteit egy ilyen tárgyú könyvben készült közzétenni. Nyitottsága, önzetlensége lenyűgöző volt, és mindmáig páratlan. Úgy vélte, igen bölcsen, hogy elsősorban különféle művelődéstörténeti kérdésekben van szüksége konzultációkra (ilyen, nem hivatalos, soha nem is szerződött személyes konzultánsként volt dolgom a szoborlelettel is), s ennek érdekében minden leletét szinte pazarlóan azonnal hozzáférhetővé tette, sőt dicsekedve mutogatta. 1974 elején nekem is megmutatta budai kutatásainak terepét.

Akkoriban az északi részen tereprendezés folyt a Nemzeti Galéria előtti, már véglegesen kikövezett előtérhez vezető bejárati út kialakítása érdekében. Ekkor bontották el a XIX. századi épületek (őrség, istálló) utolsó alapfal-maradványait, és süllyesztették le a felszínt olyan mértékben, hogy a Munkásmozgalmi Múzeum számára a feltöltésekbe (minden kutatás vagy ellenőrzés nélkül) beépített északi toldás emeletes homlokzattal jelenhessék meg. A tereprendezés, amelynek során a középkori vár északi zárófalát és annak kapumaradványait is elbontották, lázasan folyt, robbantással és gépi erővel. A terület régészetileg feltártnak számított, késő középkori és annál későbbi épületmaradványai szerepeltek is az ásatási térképeken. Az ezeket megelőző, nagy középkori feltöltésről, amelynek elhordása 1973-74 fordulóján éppen folyamatban volt, senkinek nem volt tudomása. Zolnay László ezekre hívta fel a figyelmemet, megmutatva sok, különböző korokból származó leletet, amelyet ő és munkatársai a tereprendezési munka nagy nehezen kivívott szüneteiben félretettek (s amelyekből olykor egy-egy csomó követ a törmeléket elszállító teherautók mégis elvittek valamelyik feltöltésre kijelölt lerakodóhelyre). Zolnay és nagyrészt fiatalokból álló kis csoportja (akik addig főleg a budaszentlőrinci pálos romok feltárásán dolgoztak) kifejezetten kellemetlen bajkeverőkként, a tervteljesítés szabotőreiként harcoltak a munkát sürgető kivitelező vállalattal a kutatáshoz szükséges időért, a leletekért, legalább a felmérési rajzzal, fényképezéssel való dokumentálás lehetőségéért. Akkoriban ez nem volt szokatlan. Az óbudai lakótelep számára kijelölt hatalmas építési területen például a Budapesti Történeti Múzeum régészei kénytelenek voltak állandóan versenyt futni a rombolással. Mielőtt tehát a lelet napvilágot látott volna, adva volt sorsának akadálypályája is.

A fentiekből és Zolnay László egyéniségéből következnek a továbbiak. Az ásatáshoz szükség volt sürgős technikai segítségre és a kivitelezési munkálatok leállítására. Csakhogy minden nagyon lassan haladt. Így például a nyomatékosan követelt sátor – általános derültségre – csak a jó idő végleges beköszöntével került a lelőhely fölé. Az első fényképeket főleg Zolnay barátai készítették. Ő azonnal (szokatlan, úgyszólván úttörő módon) a nyilvánossághoz fordult. Ez természetéből, lap- és könyvkiadói előéletéből is következett. Nemcsak egy-két szakembernek telefonált, hanem mindenkinek. A lelőhelyen újságírók, rádióriporterek nyüzsögtek, „kijött a televízió is”. Egyes lapok – például az Esti Hírlap – naponta beszámoltak a feltárás előhaladásáról. Képek is jelentek meg. Nagyon hamar formális sajtótájékoztatót is tartottak. Rózsa János rendezésében hamarosan elkezdték a Szobortemető című dokumentumfilm forgatását, amely nyomon követte, hogyan válnak a leletek kiállítási tárgyakká, s közben hogyan alakulnak a róluk alkotott nézetek. Szóba kerültek persze a nehézségek is: – akkoriban fontos eszköz volt a visszásságok kibeszélése sajtóban, rádióban, tévében. Hamar kiderült, hogy a fegyelmezetlen tömeg akadályozza a nyugodt munkát, károsíthatja a leleteket is. Kerítés épült, hírzárlat következett.

Közben az ásatás tovább folyt, Zolnay beszámolója szerint április 16-ig. Az első napokban csak a házfalakkal határolt, L alakú udvar keleti, keskenyebb szárának feltárása, kiürítése történt meg. Mint kiderült, ez volt a leletekben leggazdagabb rész. A szélesebb, nyugati rész viszonyai bonyolultabbak voltak; itt a szobrokat tartalmazó feltöltés nem is volt egészen érintetlen. Újkori épületek alapjai nyúltak le a kivetett kőtöredékekig; némelyiket kemény habarcsból kellett kivésni. Viszont ezekről már „normális” régészeti dokumentáció készült. Március 15-én (csak!) iskolai szünet lévén, rám bízott kislányaimmal éppen akkor értünk fel a Várhegyre, amikor a három darabra tört, de tetőtől talpig egyben fekvő apostolalak (úgy gondolom, Szent Bertalan szobra) előbukkant. Kék ruhája még tündökölt; okkerrel festett arcát mintha nap barnította volna. Mindez élénk kontrasztot alkotott szalmasárga hajával. Feledhetetlen élmény. A feltárás szemtanúi páratlan élményben részesültek, olyan erős, tiszta színeket láthattak, amilyeneket a középkorból addig inkább csak faszobrokon, táblaképeken ismertünk. E színek sokszor már nem is voltak jelen a felületen, de a nedves kőből a talajtól átvett nedvesség mintegy előhívta őket. Az egyik finom női (szent) alak kiemelése után a szobor lenyomatát őrző agyagban összefüggő (a szobor hátáról levált) ultramarinkék felület maradt. Akkor még a nőalak ruházatának elülső része is élénk kék színben ragyogott: a mai, halvány színezés ennek már csak az emlékét őrzi. Sok szoborról leporlott az aranyozás: a legfeltűnőbb annak idején egy arany(ozott) hajú női fej volt, amelynek stilizált hajfürtjei szinte aranypántokként vették körül a sérült arcot. Sajnos, a szobrok restaurálása e tekintetben sikertelen volt. Amikor 1986-ban Bernben a Münsterplattform alatt hasonló szoborlelet került elő, az azzal foglalkozó szakemberek szinte azonnal Budapestre jöttek, s részben az itteni tapasztalatok nyomán kezdték alkalmazni azt a módszert, hogy a kőfaragványokat nedves állapotban fagyasztják, hogy kiszárításuk lassú ütemű legyen, s közben gondoskodhassanak színezésük rögzítéséről. Ki tudott azonban erről, s hol lett volna hozzá klímatechnika 1974-ben Budapesten?

Egyébként is, a régész, a restaurátor és a művészettörténész által igényelt és sürgetett nemzetközi konzultáció, esetleg kisebb konferencia összehívását mereven elutasították (elvégre a hírzárlat az hírzárlat!). 1978-ban, IV. Károly császár halálának 600. évfordulóján Kölnben megrendezték A Parlerek és a szép stylus című, mára legendássá vált, az egész kor művészettörténeti kutatását előmozdító kiállítást, ahová a budai szobrokat is igényelték. Azok azonban még akkor sem utazhattak, csak a katalógusban szerepelt a leírásuk és a képük. Az ok a csehszlovák elvtársak iránti szolidaritás volt, akik úgy döntöttek, hogy IV. Károly nem haladó, s uralmának egyetlen pozitívuma az, hogy hibáival megkönnyítette a huszita forradalom kirobbanását. (Végül a kényszeredett és felemás prágai kiállításra sem igényelték a budai szobrokat, viszont Kölnben a prágai udvari művészetet gazdag válogatás képviselte.)

A mára nagyrészt eltűnt eleven színesség a budai szobrok művészettörténeti stílusjelenségének egyik legfontosabb tényezője volt. Ugyanolyan nagy a jelentősége, mint a szóra nyitott szájaknak, a festett, a nézőre pillantó szemeknek, az arcok és a kezek ereket, inakat, idegeket, ráncokat megkülönböztető faragásának. Ezek alapján beszélnek a XV. század elejének írói olyan csodálatos (főként antik) szobrokról, amelyek „mintha élnének”, „a megszólalásig hasonlítanak”, éppen csak nem lélegeznek. A szobrok megtették a hatásukat: olyanok rendültek meg láttukon, akiket nem hozott volna izgalomba semmiféle régi kőtörmelék. A képmágia működését csak fokozta a szánalom és együttérzés, amit a szobrok töredékes állapota keltett. A sajtó- (és a nem lebecsülendő irodalmi) visszhang legelső rétege a tökéletesség bámulata mellett ez az azonosulás. Ezeket a művészi kvalitásokat szokás szerint – ahogyan az iskolában is tanultuk – az olasz reneszánsznak tulajdonították. Eleinte elő-elő is fordult ez a feltételezés a leletről szóló írásokban. De mivel mindenki határozottan és az első perctől kezdve gótikus szoborleletről beszélt, az e stílussal szembeni idegenkedésnek is oldódnia kellett. Soha senki nem vonta kétségbe azt sem, amit a szobrok kvalitása és lelőhelye egyaránt sugallt, hogy az udvari művészet termékei. Ez a tény pedig a feudális miszticizmusban gyökerező antirealizmus, illetve a feltörekvő polgárság diadalmas valóságérzéke közötti vulgáris ellentét sémáját ingatta meg.

A következő hang a sorskérdéseké volt. Megindultak az asszociációk: így van eltemetve a magyar történelem minden igazi értéke; föld-, törmelék- és szemétrétegek fedik el szemünk elől a múlt igazi értékeit. De van feltámadás! A sebesült szobrokkal való azonosulás nem nélkülözött bizonyos funerális elemeket. Mindjárt megindult a máig sem szűnő találgatás: kik, milyen okból csonkították meg a szobrokat? A legmesszebbre Szakál Ernő ment, aki hosszas töprengés után, bizonyítékokat keresve, jelképrendszert, a módszeres megbecstelenítés tudatosságát fedezte fel a barbár csonkításokban. Magam azok közé tartozom, akik nem képesek többet felfedezni e sérülésekben a kiselejtezendő, gazdátlanná vált értékekkel szemben magától értetődő (?) hétköznapi vandalizmus következményeinél. De megrendített, amikor (s az utalást valójában csak 1989-ben fogtam fel) először épp ebben az összefüggésben hallottam az 1956 mártírjait ért barbár temetési szégyenrítusokról. Mindenesetre ugyanebben az időben vált a művészettörténet témájává a képrombolás s a művészet mint a szociális konfliktusok médiuma. Ki gondolt még akkor a negatív képkultusz e megnyilvánulásának majd bekövetkező aktualitására?

A szobrokkal foglalkozókat más feladatok kötötték le. Az első feladat a tisztítás, konzerválás, azonosítás volt, annak érdekében, hogy mielőbb – lehetőség szerint – egész művek támadjanak fel. Hamar kiderült, hogy a szerencsés leletből egész szobrok csak kivételesen állíthatók össze, s hogy a töredékek nagy száma ellenére is több az, ami hiányzik, mint ami meglehetett. Végül 1989-ben összesen 72 tétel került a katalógusba. A munka mindenekelőtt érdekfeszítő puzzle-játék volt, amiben boldog-boldogtalan részt vett, s dicsekedhetett is bizonyos sikerekkel. Így kerültek össze darabokra tört törzsek, kaptak a törzsek kezet-lábat (néha fejet is). Ami másnak játékos felismerés volt, Szakál Ernő számára művészetének diadala. Ő volt az, aki anyaguk, faragásmódjuk alapján azonosította a letört darabokat, nemegyszer már semmilyen faragott felülettel nem rendelkező, egy-egy széttört figura belsejéből való szilánkban ismerve fel a hiányzó darabot. Ha egy ilyen töredék éppen egy nyakból való, a torzó a fejét kapta vissza. E munka során jelleget, arculatot, stílust kaptak a szobrok. Minden változást hosszú előadások, feltételesen előadott, majd feledésre ítélt értelmezési kísérletek követtek. Mindenki szívesen vezetett látogatókat, lesve véleményüket.

A két leginkább kézenfekvő kérdés, amelyre a közvélemény ez első perctől kezdve választ várt és vár ma is: kit ábrázolnak ezek a (első pillantásra is nyilvánvalóan portréjellegű) szobrok, és mikor készülhettek. Elevenségük láttán, ami a feltárás résztvevőiben olykor éppen élő vagy nemrég elhunyt ismerőseik emlékét keltette fel (Zolnay egyik kedvence volt egy „Dutka bácsinak” becézett prófétafej), nehéz volt bizonyítani, hogy ezeket a szobrokat nem feltétlenül fiziognómiai hasonlóságuk alapján lehet azonosítani (vagyis nem a szó modern értelmében vett portrék), hanem hiányzó jelvényeik, címereik, esetleg felirataik révén. Egyébként is hiányzott minden, ami az azonosítást segíthette volna. Csak annyi volt bizonyos egy-egy jelvény s a szobrok viselete alapján, hogy egy udvartartás tagjaival: királyokkal, előkelő lovagokkal és hölgyekkel, püspökökkel és kísérőikkel van dolgunk. Az is hamar kiderült, hogy a leletek között van egy a Madonnát és az apostolokat, valamint néhány prófétát és szentet ábrázoló sorozat is. (Ez a tény utóbb csaknem végzetesnek bizonyult, mert a Vármúzeum akkori főigazgatója katonásan úgy döntött, hogy a szentek menjenek a kápolnába, a lovagok a lovagterembe. Így az első kiállításon sikerült megbontani a lelet egységét, s a két helyiség csak alkalmatlanságban versenghetett egymással.) A legvalószínűbbnek mindenesetre az a feltevés látszott, hogy a szobrok Zsigmond király, illetve veje, Albert osztrák herceg (és későbbi király) környezetét ábrázolják. Mindenesetre a „Zolnay-féle szobrok” mellett hamar elterjedt „budai lovagszobrok”, „szoborgaléria”, „szoborpanteon” kifejezések e vélekedést tükrözték.

A másik kérdés a szobrok korára vonatkozott. Erre sem volt könnyű megfelelni (éppen a lelet nemzetközi tekintetben is ritka volta miatt), de már az első percben mondani kellett valamit. Az újságíró pedig egyértelmű, szabatos választ vár. Az, hogy a szobrok „legkorábban az 1370-es évek végén, legkésőbben 1430 táján” keletkezhettek, nyilván nem volt kielégítő válasz. Pedig ennél pontosabban máig sem sikerült meghatározni a szobrok korát. Végül is a dilemma egyszerű életrajzi megfontolással is feloldható: a két szélső pont elfér egy emberéleten belül is: akik az 1370-es években húsz év körüliek lehettek, az 1420-as években hetvenes éveikben is faraghattak szobrot, ha megérték! A népszerűbb, mert elsőbbséget, világrekordot ígérő hipotézis szerint a szobrok a késő Anjou-korban készülhettek. Írtak is sokat, amíg ez a napisajtó témája volt, „Anjou-kori budai leletről”. Csak csendben, a tudományos közleményekben terjedt el – ha nem is teljes egyetértéssel – a „Zsigmond-kori budai szobrok” elnevezés, amit máig szívesen használunk – mintegy a további tévedések elhárítására. Emellett szólt egyre több művészettörténeti megfigyelés is, s végül heraldikai bizonyíték is került a luxemburgi uralkodóház egy címertöredéke formájában. A lelettel foglalkozó, nyolcvanas években írt két német nyelvű disszertáció szerzői közül az egyik 1395 tájára, Zsigmond uralkodásának elejére datálta a leletet, a másik, a mi feltevéseinkhez közelebb álló, az 1420 körüli időt valószínűsítette. Ez az utóbbi feltételezés korántsem volt annyira népszerű, mint az, amelyik Nagy Lajos uralkodásának idejére datálta a szobrokat, hiszen Zsigmond minden szempontból fekete bárány volt: léha idegen, a Kontot és társait vérpadra küldő „cseh disznó”, a Tar Lőrinc által a pokolban látott parázna, Husz János hitszegő megégetője, a Marx Károly által megbélyegzett „Lumpáciusz Vagabundusz”. Ennek ellenére, az 1987-ben rendezett Zsigmond-kiállítás idején tartott nemzetközi kollokviumon az otthon szilenciummal sújtott ellenzéki cseh történészekkel egyetértésben – egy egészen másfajta klímában – közmegegyezés alakult ki arra nézve, hogy Zsigmond mégis nagy – reálpolitikus – volt.

A szoborlelettel foglalkozó szakemberek közötti elfogulatlan, barátságos eszmecserének, sajnos, hamar vége lett. Az intrikus, rosszindulatú környezetben, a nehéz körülmények között végzett munkában, az egész szoborügy lezárását követelő sürgetések közepette a két kiváló egyéniség, Zolnay László és Szakál Ernő hamarosan összekülönbözött. Az első részletes ismertetést tartalmazó közös könyvük megjelenése idején már nem nagyon beszéltek egymással. Ennek előszavában a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatója bejelentette, hogy „A szobrok végleges kiállítása a Budapesti Történeti Múzeumban 1976. április 4-én, hazánk legnagyobb nemzeti ünnepén fog megnyílni.” A kiállítást Bertalan Vilmos rendezte. Fennállott a nyolcvanas évek végéig. Zolnay László 1985-ben elhunyt. A Zsigmond-kori szobrok újabb állandó kiállítása 1992-ben nyílt meg. 1996-ban a Budapesti Történeti Múzeumban sor kerülhetett A budavári Szent Zsigmond-templom és gótikus szobrai című kiállításra is, amely egy újabb, kapcsolódó helyszín, a budai Szent György tér ásatásainak eredményéről számolt be, köztük – több mint húsz év múltán – az 1974-es szoborlelethez kapcsolódó darabokkal is.

Érdekes elgondolni, mi történnék másképp, ha ma kerülne elő a szoborlelet folytatása. A lehetőség elméletileg megvan.

• Beszélő évek – 1974