Bán Zoltán András

Nyomtatóbarát változat

 
Pilinszky pályáját az irodalomtörténészek általában két vagy három szakaszra osztják. De abban minden irodalmár megegyezik, hogy a jelentős stílusváltást hozó utolsó szakasz 1972-ben kezdődik, ekkor jelent meg a Szálkák című kötet. Az új ars poeticát már a könyv címe is kinyilvánítja. A katolikus metaforika mellett (ebben a felfogásban többek közt a kereszt szálkáira utalna a cím, vagy arra, hogy a kereszt csupán szálka: „Az Atya, mint egy szálkát / visszaveszi a keresztet”) az is nyilvánvaló, hogy nincs immár szó erdőről vagy széles fatörzsről, maradnak a rövid, néhány soros, rendkívül aforisztikus, a költői képekről, hasonlatokról majdnem teljesen lemondó, nem elsősorban a szenzualitásra, de a jelentésre, a gondolatok plaszticitására törekvő versek. Sokan vélekedtek ekkor úgy, mindenekelőtt az Újhold köréhez tartozó egykori barátok, pályatársak, élükön Nemes Nagy Ágnessel, hogy Pilinszky pályája hanyatló szakaszába lépett, rövid szösszenetei meg sem közelítik a Harmadnapon kötet szintjét (a középpontban persze az Apokriffal), mi több, Pilinszky elárulta múltját, „pálfordulást” követett el, külföldön páváskodik, primadonna lett az egykori ballonkabátos, presszójáró szegénylegényből. És így tovább. Hogy ebben a vádsorozatban mennyi volt az akkoriban természetesen kimondhatatlan politikai szemrehányás – ad notam: Pilinszky „lefeküdt” a rendszernek, vagy Vas István szavát használva „bezupált” –, netán irigység, és mennyi a komolyan gondolt esztétikai kifogás, azt nem lehet eldönteni.

Maradjunk mi most a széptani vádnál. Az a legkevésbé sem furcsa, hogy korábbi pályatársainak nem tetszett az új hang. Pilinszky radikálisan szakított ugyanis a posztnyugatosok versideáljával, lemondott az eufóniáról, arról, hogy – Karinthy szavaival – csupán „a széphangzás mián” toldjon be egy sort vagy jelzőt a versbe, elvetette a költői képet mint alapvető versszervező formaelvet, ledobta magáról a rímelés kényszerét is. Ettől kezdve az volt a legfőbb célja, hogy gondolatokat közöljön olvasóival, megtartva persze a vers szenzualitását, de abban az értelemben, ahogy T. S. Eliot gondolta: a versben a gondolatnak is olyan intenzívnek kell lennie, akárha egy rózsa illatozna. Két alapvető élmény érte Pilinszkyt a pályafordulata előtt. Találkozott Simone Weil írásaival, ez átalakította gondolkodását, és találkozott Robert Wilson színházával (köztudott, hogy mindenekelőtt a Párizsban látott, A süket pillantása című előadás hatott rá elemi erővel) ez megváltoztatta esztétikáját. Ha belegondolunk, Nemes Nagyék vádjait kissé furcsán fogadhatta Pilinszky, netán a provinciális gondolkodás termékének vélhette azokat. Ő Párizsba járt rendszeresen, megismerte az akkori dernier cri alapműveit, látta Robbe-Grillet filmjeit, olvasta a nouveau romant, Beckettet, megismerte, igaz, francia fordításban, Gombrowiczot, egyszóval az európai késő modernség centrumában érezhette magát. Minderről nem sokat tudtak Magyarországon. Lényeges látni, hogy itt viszonylagos fogalmakról van szó. Pilinszky nem istenítette ezt a modern kultúrát, de kiszabadulva Magyarországról nyilvánvaló, hogy hatalmas adagokban lélegezte be Párizs frissebb, felszabadultabb szellemi levegőjét. Az Újhold utóvédharca, lett légyen az mégoly rokonszenves, mégiscsak kis összefüggésnek tűnhetett számára a nyugat-európai nagy szcénához képest.

Pilinszky egyébként sosem volt a nyelv eufóniájának nagy művésze. Illyés írta róla valahol, hogy mindig csodálattal töltötte le, hogyan képes Pilinszky a lehető legprimitívebb jambussal, az elgondolható legegyszerűbb páros- és keresztrímeléssel olyan rendkívüli verseket írni, mint a Harmadnapon kötet nagy része. Pilinszky sokat beszélt a nyelvi szegénységről, a dadogás nyelvéről. Így voltaképpen szükségszerű, hogy radikálisan váltott, hogy elidegenedett az Újhold nyelvközpontú versszemléletétől. Vegyük még mindehhez, hogy a késő nyugatosok mondhatni zsigerileg idegenkedtek a teóriától; a filozófia az ő szemükben legföljebb afféle lukácsista bolsevik huncutságnak látszott. (És persze tudjuk, hogy Lukács György volt az egyik legfőbb denunciánsa az Újholdnak 1948-ban.)

Pilinszky viszont mindig komolyan érdeklődött a filozófiai kérdések iránt. Az Újhold költőinek a nyelv olvasztott aranyaként csillogó versei ódivatúnak tűnhettek immár. Egyszóval, érzésem szerint Pilinszky, miután megírta az Újhold-korszakának alapverseit, a Szálkáktól kezdve olyasmit csinált, amire mindig is vágyott, ami mindig is elemi megszólalási módnak tetszett a számára – ezt a vágyát csak megerősítették és mintegy igazolták a nyugati művészeti tapasztalatok.

És ekkor valóban megújította művészetét. Ma már egyre világosabban látszik, hogy igaztalan volt az értékítélet; nem, Pilinszky utolsó költői korszaka semmivel sem marad el a Harmadnapon (1959) kötetben összefoglalt művészete mögött. Maga Pilinszky szervesnek érezte a változást, nem radikális átalakítást érzékelt, csak erős hangsúlyeltolódásokat. A Szálkák első versében azonnal leszögezi: „Amiként kezdtem, végig az maradtam. / Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom. (Amiként kezdtem)

A Végkifejlet kötet továbbmegy a Szálkák által megnyitott úton. A nyelv, a megszólalás tovább egyszerűsödik, még elemibbé válik, eltűnik mindig fölösleges cicoma a versből. Nincsenek rímek, nincsenek kötött formák, megritkulnak a jelzők, a versek nem „szépek” akarnak lenni, de mindenekelőtt pontosak. A kötet, akár a Szálkák, hangsúlyozottan kötet, és nem önálló, önmagukban is megálló versegészek gyűjteménye. Tény, hogy olyan összefoglaló jellegű, nagy vers nincs a kötetben, mint mondjuk az Apokrif vagy a Jelenések VIII. 7. volt korábban. Az egyes verseket nem is igen lehet önállóan olvasni, mindig a könyvet olvassuk, ha kezünkbe vesszük a Végkifejletet. Az első, a Szépirodalminál megjelent kiadásban még minden egyes verset külön oldalra tördeltek. Szép, levegős lett így a könyv. Nem folytak egybe a szövegek, mint az összegyűjtött művek sorozatában megjelent kötetben (Versek, Századvég kiadó, Bp. 1993). Természetesen ennek a kötetnek is megvannak a centrális versei. Mindenekelőtt a két Sztavrogin-vers (Sztavrogin elköszön; Sztavrogin visszatér) tekinthető alapvető jelentőségűnek. Szerep-versek, ha úgy tetszik, bennük az Ördögökből ismert legdémonibb, legmodernebb Dosztojevszkij-alak lép színre. (Érdekes egybeesés, hogy Kálnoky László, aki ugyancsak eltávolodott egykori „istállójától”, a késő nyugatosoktól, és aki ezekben az években újította meg radikálisan művészetét, pár évvel korábban szintén megírta a maga jelentős Dosztojevszkij-versét: Szvidrigaljov utolsó éjszakája.) Ez a Sztavrogin Pilinszky-alakmás, akárcsak a költő „számára a világ / már semmi más, mint „tárgyi bizonyíték.” Sztavrogin elköszön („Unatkozom. Kérem a köpenyem.”) és Pilinszky is kezd kivonulni a költészet világából. A Végkifejlet után alig ír már verset, hogy utolsó éveiben teljesen elnémuljon benne a költészet. Csak a közlésre szorítkozó, kijelentő mondatok még soha nem szóltak olyan intenzitással, mint Pilinszky utolsó köteteiben. Így rögzíti helyzetét a Végkifejlet című háromsorosban: „Magam talán középre állok. / Talán este van. Talán alkonyat. / Egy bizonyos: későre jár.”

Utolsó éveiben a próza és a dráma került érdeklődése középpontjába, és ha valahol, akkor itt bizonyosan helytálló művészi hanyatlásról beszélni. De talán ez is túlzás. Inkább arról van szó, hogy párizsi élményeinek hatására Pilinszky megpróbálkozott valamivel, ami zsákutcának bizonyult. Színházi kísérleteinek első darabjait a Végkifejlet tartalmazza. Négy „darabot”, kis „drámát” közöl a kötet, maga Pilinszky színműveknek nevezi őket. Már megjelenésük pillanatában problematikusnak látszottak e jelenetek, több mint húsz év múltán még kétségesebb e szövegek értéke. Hogy előadhatatlanok, az szinte bizonyosnak látszik, bár lehet, hogy egyszer megszületik majd az a rendező, aki megcáfolja e vélekedést. De olvasva sem okoznak sok örömet. Többnyire a versekben sokkal koncentráltabban megjelenített anyag kommentárjainak tűnnek, de ami ott intenzitás és tévedhetetlenül pontos rajz, az itt bőbeszédűség és kontúrtalan szituációérzékelés. Robert Wilson színháza megújította Pilinszky esztétikai gondolkodását (emlékezzünk a „mintha-színház”-ról írt mélyenszántó soraira), ám zsákutcába vitte teátrális képzeletét. A művészet akarásából itt csak az akarást érzékeljük. És néha kissé komikus is ez a hallatlanul nagy szándék. Emlékszem, hogy már a kötet megjelenésekor Karinthy legszebb paródiái egyikeként olvastam az egyik Pilinszky-dráma szereplistájának elején: „Nő, Medve.” De mindez lényegtelen, hiszen csak a nagy művészek tudnak ekkorát tévedni. És vigasztalásul ott vannak a kötet felejthetetlen, enigmatikus nagy versei (Meghatározás; Tapasztalat; Fohász; Kárhozat; Fölriadva; Ékszer). Pilinszky költői megújulása a fiatalabb pályatársakra is termékenyítően hatott. Petri, Rakovszky, Tandori, Várady Szabolcs modern versbeszéde, a korai Bodor Ádám balladisztikus prózája elképzelhetetlen a Végkifejlet Pilinszkyje nélkül. E könyvben, Kleist szavaival, Pilinszky úgy nézi a világot, mint akinek levágták a szemhéját.

(Pilinszky János: Végkifejlet. Versek és színművek. Szépirodalmi, 1974. 123 oldal, 27 Ft)

• Beszélő évek – 1974