Bán Zoltán András

Nyomtatóbarát változat

A történetmondás iránti bizalom (vagy bizalmatlanság) – e kérdés körül forog az elmúlt két évtized epikus gondolkodása. Vannak-e még történetek, és ha igen, akkor elmondhatók-e? E két kérdés persze voltaképpen egy. Mert ha létezik történet, akkor jelen van a történetmondó is, ha van egy történetnek hordozója, akkor a történet elmondható. De kicsoda a történethordozó? Thomas Mann öregkori válasza viszonylag egyszerű volt: a narrátor az Elbeszélés Szellemének megtestesítője. Ám ez a felelet meglehetősen metafizikus. Ráadásul – posztmodern szemmel nézve – érvénytelen; hisz feltétlen bizalmat szavaz a Nagy Elbeszéléseknek. Márpedig – legalábbis Lyotard szerint – ezek nem léteznek. E hetvenes évekbeli kétely mára odáig fokozódott, hogy már-már az ellentétébe csapott át, az egyre „kisebb” történetek liliputivá zsugorodtak, hogy egymondatnyira törpüljenek a legszélső esetben. Jó példa erre a legújabb német nyelvű próza egyik divatos mesterének tavaly megjelent kötete, melynek címadó novellája (Zur Stadt Paris) így szól: „Az emmentali Langnauban van egy áruház. Úgy hívják: Párizs városához. Ez vajon egy történet?” Egyszóval a Nagy Elbeszélések iránti bizalmatlanság most a legkisebb iránti szélsőséges bizalommá változott; Bichsel kérdésének lényege, hogy egyáltalán feltehető.

Spiró György hasonló utat járt be. Korábban nem volt számára kétséges a Nagy Elbeszélések érvényessége. Két régebbi regénye (Az Ikszek; A jövevény) már műfajában is a XIX. század egyik legátfogóbb narratívájának, a történelmi regénynek megújítási kísérlete. Nem itt a helye, hogy e két nagy terjedelmű prózáról beszéljünk, de annyi talán megállapítható: egyikük sem került bele az újabb magyar irodalom kánonjába. Szinte bizonyos, hogy nem értéktelenségük okán, talán inkább sajátos, szinte elszánt anakronizmusuk akadályozta meg a kortársi befogadás sikerét. Ez az anakronizmus valami túlméretezett írói szándékkal, megszállott nagyotakarással párosult: Spiró régebben Nagy Könyvet akart írni, Mindent Átfogót és Mindent Megválaszolót. Olyat, hogy „beszakadjon tőle az asztal”, amint Az Ikszek fülszövegében kijelenti. Ám – hogy a számára is oly kedves Gombrowiczot idézzem – nem szerencsés, ha „túl Vajas a Vaj” és félő, hogy ilyenkor a „nem bírás” fenyeget mind az olvasó, mind az író, és persze a forma részéről is. Talán nem tévedek nagyot, ha az új kötetet az író „nem bírásának” eseteként is értelmezem: jönnek az aprócska elbeszélések.

Az első rövidke történet ezt a helyzetet rögzíti. (A könyv.) Ez a Könyv, a Nagy, a Mindent Tartalmazó, minden valamirevaló író leghőbb álma: „Én írtam, csak megfeledkeztem róla.” A Könyv megvan, és ez a lényeg, léte oly szükségszerű, hogy akár meg is lehet feledkezni róla: van, mint a természet. Hogy mit tartalmaz, ugyancsak lényegtelen – valami „nagyon egyszerűt”. De mégis: ez az a Könyv, „amire várnak az emberek”. Aztán persze kiderül, hogy mindez csak álom, a kijózanodás szívszorító: „és nézem a kopott íróasztalt, ugyanaz, fiókjában kacatok.” Vallomásértékű, hogy Spiró ezt a tárcát tette Új kötete élére. A Könyvek Könyve még nem íródott meg, de megalkotásának igénye továbbra is fennmaradt. Innen nézve persze érthető a keserű önértékelés: nincs meg a Könyv, csak „kacatok”. Ez természetesen nem igaz, ám csak a kötet végére születik meg a valódi katarzis: lényegtelen, hogy több ezer lapos fóliánsokat vagy kétsoros karcolatokat írunk, „az a művészet, amelyik elmulasztja az ember fejfájását, olyat írjál nekem”. Ez a kérés a történetmondó halálosan beteg feleségének az ajkán fogalmazódik meg. Újabb ars poetica, egyben példája a könyv megkomponáltságának – a Nagy Könyvtói eljutottunk egy egészen kicsinyke, magánemberi igényig. Ám ez a követelmény voltaképpen a legnagyobb, ami az irodalomtól egyáltalán elvárható, nehéz lenne egyszerűbben és megrendítőbben megfogalmazni a művészet küldetésének lényegét. És perdöntő, hogy mindössze a két idézett történet szól egyes szám első személyben.

Ismét a magyar (és nyugati) próza egyik központi kérdésénél vagyunk. A Nagy Elbeszélések iránti bizalmatlanság együtt járt az írói mindenhatóságot érintő kételyekkel. A történethordozó csakis az esendő, a sebezhető, a saját elbeszélésének érvényességét, elmondhatóságát állandóan megkérdőjelező Én lehet, olyasvalaki tehát, aki immár nem az Elbeszélés Szellemét, csak puszta esélyét képviselheti. Spiró könyvében határozott és jól észlelhető küzdelem folyik az egyes szám első, illetve harmadik személyű történetmondó között. A már idézett első személyű történetek mintegy vallomásos keretbe foglalják a kötet többi darabját, és megkísérlik, hogy szervessé formálják a könyv egészét. Ez azonban csak részlegesen sikerült. Két, meglehetősen széttartó és egymással nehezen vagy alig összebékíthető anyaggal dolgozik Spiró, egyrészt az önéletrajzi ihletésű, hol egyes szám első, hol harmadik személyű elbeszélésekkel, másrészt a mindig harmadik személyben elmondott „rémnovellákkal”. (Erről a horrorisztikus rétegről nem sok jó mondható. Már a könyv címe sem világos számomra, nem tudom, miért angol nyelvű a szójáték, és azt sem értem, mi közük e sztoriknak a legkevésbé sem „rémes” önvallomásos rövid történetekhez. E „rémnovellák” jelentése, üzenete persze teljesen egyértelmű, korunk tébolyának aprócska, színes tükrei, mostani életünk őrületének seregszámlája: faji, vallási, nemzetiségi háborúk; a szexualitás zsákutcái; a házasság képtelensége; az elnyomottság, a megalázottság gyötrelmes helyzetei, erőszak, türelmetlenség, kíméletlenség, a teljes bomlás iszonyata szívekben, lelkekben egyaránt, a Törvény megszegése mindenütt. Ám ezek a tárcák csak nagy ritkán haladják meg egy újságcikk filozófiáját, bölcseletük meglehetősen közhelyes, nyelvi megformáltságuk igénytelenségre vall. És ha mindehhez hozzáteszem a képzelőerő sokszor bántó hiányát, sivár az összkép.)

A kötet valódi értékeinek semmi közük a horrorhoz. Ezek a memoár jellegű tárcák valódi szenvedésekről, megélt gyötrelmekről és mámorokról beszélnek. Egy ember életének rövidke, ám nagyon is megrázó summái. A felnőtté válás kataklizmája, a lázadás az apák világa, vagyis a Történelem ellen (Erdő; Rabszolgalázadás), a szerelem és a kultúra kapcsolata, a művészet és a szeretet kínzó, ám megtisztító reménytelensége (Erdő; Fellini, köd). Ezekben a történetekben valóban lefegyverző Spiró szemérmes érzelmessége, világosan érezzük, hogy tényleg nem akart többet, mint olyan mondatokat fogalmazni, melyek elmulasztják az olvasó fejfájását. Nagyon szláv, nagyon orosz szólam; a könyvnek mindenekelőtt ezt a dallamát ajánlom az olvasók kitüntetett figyelmébe; „A fiú talán egy orosz erdőt akart neki megmutatni, ennen emberi fensőbbségét bizonyítandó, mert hiszen Magyarországon ilyen hatalmasra nőtt és ennyire jéggé dermedt fák biztosan nincsenek, s ő, az orosz zsidó, ennek az erdőnek a törvényes tulajdonosa, míg vendége, akinek a feleségét még aznap éjjel le fogja fektetni, ilyen erdővel, ekkora és ennyire szép transzcendenciával nem rendelkezhet, vagyis emberileg sem ér fel hozzá; talán kevesebbet akart, úgy vélte, az erdő az övé, és most megmutatja, mintegy a hozományt; vagy ennél emberibbet akart, a saját tulajdonát meg akarta osztani azzal, akit éppen kifosztani készül, az erdőt ajánlotta fel a nőért cserébe; talán előre ki akarta engesztelni a jogfosztandót; de a vendég, aki ilyen magas fákat még életében nem látott, nem annyira orosznak fogta fel az erdőt, amely szépségével és fagyával lenyűgözte, hanem erdőnek, amely annak a bolygónak a tüneménye, amelyen a röpke tudattal bíró élők, az olyanok, mint ők, átmenetileg tartózkodni szoktak.”

A horror elől menekülőben Spiró, a vendég otthont talált ebben az erdőben.

• Kultúra