Bán Zoltán András

Nyomtatóbarát változat

Teknősbékatempóban bár, de mégis pótolgatjuk hiányainkat: az először 1970-ben publikált, de valószínűleg jóval korábban írt regény végre magyarul is olvasható. Köszönet mindenekelőtt Romhányi Török Gábornak, aki évek óta szívósan és lankadatlan invencióval magyarítja Beckett lefordíthatatlannak látszó prózaszövegeit. Régebben elsősorban drámaírónak tartottuk Beckettet, eszünk ágában sem volt figyelembe venni számtalan nyilatkozatát, miszerint színpadi műveit csak szórakozásból, pihenésképpen írta, mikor aztán a nagy regénytrilógia és a „semmi-szövegek” Budapesten is megjelentek – magam legalább –, kezdtem egyre komolyabban venni a szerző önértékelését. A félelmetesen koncentrált, ördögi humorú, a végletekig következetes, a csontig lecsupaszított elbeszélések fényében a drámák valóban kissé hígabb fecsegéseknek tűntek, a regényekben oly baljós világérzékelés harmonikusabb, puhább, engedékenyebb változatának – az epikában kérlelhetetlen Beckett a mégoly ragyogó darabokban szívélyesebbnek, megvesztegethetőbbnek bizonyult. És a közönség persze azonnal megérezte ezt, míg a káprázatosán üde ifjúkori regényremeklést, a Murphy-t negyvenkét (!) kiadó utasította vissza, az első dráma, a Godot azonnal világsiker lett 1953-ban. Beckett negyvenhét éves volt ekkor. A század talán legtürelmesebb írója nem hiába várt, ettől kezdve mindent elfogadtak és értékeltek tőle, legendás dobozából egyre-másra kerültek elő a kéziratok. Ezek egyike a most tárgyalandó regény is.

„Hogy miként akadtak egymásra? Véletlenül, mint mások. Mi volt a nevük? Hát fontos ez? Honnan jöttek? Csak innen a közelből. Hova tartottak? Hát tudjuk azt, hogy hová megyünk?” E kérdések Diderot-tól származnak, nem a recenzenstől. A magyarul kissé félrevezető című Mindenmindegy Jakab bevezető mondatai legalább annyira vonatkoztathatók Beckett két főhősére, mint Jacquesra és a Gazdájára. Mindig ketten vannak: Don Quijote és Sancho Pansa, Robinson és Péntek, Bouverd és Pécuchet, Estragon és Vladimir. Ezúttal Mercier és Camier a nevük. A névpárok egy része egyben kijelöli azt a regényterületet, mely leginkább rokonítható Beckettével. A pikareszk, az utazási regényekről van szó, mindenekelőtt ezek szimulációja és persze paródiája is a Mercier és Camier. Vagy Sterne híres címét gúnyolva: Unsentimental Journey. Szó nincs itt már kalandról, a megismerés vágyáról, új földrészek, új emberi tájak, ismeretlen magatartások, szokások, hegyek-völgyek feltérképezéséről vagy felfedezéséről, kihunyt itt már bármiféle érdeklődés a világ iránt, a száguldásból téblábolás, a körutazásból toporgás lett. Körbe-körbe forgás, egyenes labirintus. Az alapérzület világos: a világ megismerhetetlen. A világ? Ugyan már! Jószerivel még egy találkozó pontos időpontja sem rögzíthető utólag. Hogy kilencre vagy negyed tízre volt megbeszélve ama sorsdöntő randevú, ezt Mercier és Camier a legnagyobb erőfeszítések árán sem képes kideríteni. Ebben a súlyos tudatlanságban a regényíró is osztozik: „Némely dolgokat sohasem tudunk meg teljes bizonyossággal” – ez a rezignált megállapítás legalább tucatszor fordul elő a szövegben. Ha még ennyire sem vagyunk képesek, ugyan mit érdekelhet minket a „világ”? A megismerhetetlenség alapélménye az egész regényformára is vonatkoztatható. A művész a legkevésbé sem omnipotens immár, sokkal inkább impotens, ő maga sem tudja, hogyan alakul a cselekmény, merrefelé sodródnak az események. Idézzük fel ismét a már említett találkozót! Így indít Beckett: „Camier érkezett elsőnek a találkára.” Aztán kiderül, hogy Mercier már ott volt, csak odébb sétált egy kicsit, mikor látta, hogy Camier még nem jött meg. „Tehát Mercier és nem Camier érkezett elsőnek a találkára.” Ha ilyen végtelenül bizonytalan minden, nem tehetünk mást, a lehető legpontosabban rögzítenünk kell a dolgokat. A regényíró sem lehet ekkor kivétel: Beckett egy táblázatban pontosítja Mercier, illetve Camier érkezését, illetve távozását, ám ez a megoldás sem bizonyul sikeresnek, mindössze annyi állapítható meg: kilenc óra ötven perckor következett be a sorsdöntő találkozás. Ez a suta rubrikázás, rögzítés ismét a nagyforma teljességre is vonatkoztatható: az író minden második fejezet végén címszavakban foglalja össze a megelőző eseményeket. Akárha ez valamiféle garancia lenne, hogy valóban úgy és az elbeszélt módon következett be minden – siralmas, gyötrően groteszk vállalkozás.

Mert hát mifélék ezek az események? Semmifélék, semmifajták. Mercier és Camier egy napon – hosszú-hosszú latolgatás után – elhatározzák, hogy elhagyják a várost. Hogy miért és hová? – ez mindörökre felderíthetetlen. Csak el innen: „anywhere out of the world”, mint azt egy Baudelaire-prózavers állítja. A föld köpedelem. Ám az utazás több kétségbeesett próbálkozás ellenére kudarcba fullad, a két barát (?) újból és újból a gyűlölt városban találja magát. Ilyenkor többnyire betérnek Helene-hez; hogy a hölgy kicsoda, egy szajha, egy kuplerosnő, valamiféle rokon – nem tudható meg soha. Másnap – némi „prütykölés” után – ismét útra kelnek, de mindenféle nevetséges, kisszerű, ám végzetesen gátló események minduntalan megakadályozzák a vállalkozást: nem képesek kinyitni az esernyőt, nincs meg a hátizsák és hasonló nagyságrendű nehézségek. Marad a vigasztalan téblábolás az utcák alagútjaiban; az ég, akár a gyűrt kátránypapír, miközben szakadatlanul ömlik az eső. És néha kísértetiesen üzen a múlt: Mercier-t saját gyerekei (?) szólítják meg az agyoncsapzott utcán, Camier immár használhatatlanná vált noteszének lapjait szórja szét a szélbe, hideglelős álmok gyötrik a két botcsinálta utazót.

És végül persze bekövetkezik a Végzetes Esemény is, egy verekedéssé fajuló szóváltás végén agyonvernek egy nyomorúságos rendőrt. Ettől kezdve lidércnyomássá válik a csetlés-botlás, holtfáradtan támolyognak a városszéli elhagyatott romok között, hogy aztán teljesen megmagyarázhatatlan módon szétváljanak – látszólag örökre. Impotenciájának megfelelően mindez – a cselekmény váratlan felpörgése, a barátok elválása – villámcsapásszerűen éri a regényírót is, talán erre számított a legkevésbé: a regény regényszerű lett! Hogyan? – erre nem ismer semmiféle magyarázatot: „Szétváltak! Nagyjából így történhettek a dolgok.” Később persze ismét összejönnek, de a regény nekilódult logikáját már nem lehet leállítani többé: Mercier végleg egyedül marad.

Morbid, groteszk, Buster Keaton fapofáját idéző humora ellenére (vagy éppen amiatt?) a Mercier és Camier az elképzelhető legszomorúbb regények egyike. A két öreg clown félszeg, reménytelen barátsága eleve kudarcra ítélt, de hősies totyogása a legmélyebben szívbemarkoló. Végjáték – mint minden Beckett-szöveg. Zárunk! – kiáltoznak a Hyde park őrei a Murphy végén. Még néhány felvillanó, vigasztalan kép: az eső Mercier arcán, a fejükben doboló fájdalom. És aztán a kioltás: „Teljes sötétség.”

A regény az Istentől elhagyott világ műformája – valami ilyesmit írt Lukács a század elején. De negatív jelenlevőként persze mindvégig ott bujkál a Mindenható a regényben. Ebben a regényben is. Hiszen „omni-omni barátunk” – ahogy Camier mondja – „leszarhatatlan”.

Ezért hiába próbál a regényíró odaszemtelenkedni a helyére: láttuk, hogy omnipotenciája mint válik vigasztalanul nevetségessé. Hiába lép ki néha a szövegből, hiába hangsúlyozza annak megcsinált, irodalmi jellegét, mindhiába jegyzi meg ilyenkor: „vége a leíró résznek”, vagy biggyeszti egy mondatzuhatag végére: „új bekezdés”. Akár hősei, ő is csak szánalmasan bukdácsol az érvényét vesztett formában. Mindössze annyit tehet, hogy felmutatja annak érvénytelenségét. A regényíró bizony leszarható – ez Beckett művészetének öngyötrően következetes summája. És mégis: „folytatni kell, nem tudom folytatni, folytatom.”

• Kultúra