Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Hogy mi történik itt „elöl”, mi folyik az úgynevezett művészettörténeti vagy művészettörténészi közmegegyezés esztrádszínpadán, ahol érvényesítődnek, máskor érvényüket vesztik munkák, életművek, nos azt nagyjából tudjuk. Tudjuk, mert a szemünk előtt folyik a dolog, tudjuk, mert mi magunk is részesei vagyunk valamilyen szinten a szcénának, mert nekünk is megvannak a szándékaink: akarunk mi is valamit, legalább már annyit, hogy a megegyezés a szájunk íze szerint való legyen.

De mi van ott oldalt, vagy hátul, vagy – jó, legyen, ha a nézőpontok viszonylagosságát nem vitatjuk – elöl? Tényleg, mi történik és esik meg ott, ahova a szem valami oknál fogva nem lát el, ahonnan nemigen vannak (talán még, esetleg már) információk, ahol jobbára ismeretlenek a nevek, s nem azért, mert olyan fiatalok lennének, vagy ellenkezőleg, túlságosan is idősek, hanem csak azért, mert nincsenek itten, nincsenek errefelé, mihozzánk útba esőleg. Szóval az a kérdés, mi folyik azon a pályán, melyre kevesebb figyelem jut, ahol a közmegegyezés „szigora” szétoldódik-szétoldódhat valamiféle – régen népfrontosnak mondott – engedékenységbe; mi a művészet az okkal – ok nélkül? – félreeső helyeken?

Ha egy kiállításra – melyet pályázat előzött meg –, több mint ötven műteremből több mint száz munka érkezik, akkor már csak a „számosság” okán figyelni kell a tárlatra, még akkor is, ha valóban csak a „számosság” az, ami a falak között föltűnik. A Kecskeméti Képtárban a nézők elé tárni vágyott Ecce Homo Országos Képző- és Iparművészeti pályázat anyaga ugyanis tényleg nem kicsiny, ám jellegzetesen az a fajta, ideiglenesen egybekerült műegyüttes, melyre a szervezőkön és a részvevők némelyikén kívül mások nemigen fognak emlékezni, melynek nyoma a katalóguson túl nem marad (ez persze önmagában, különösen Magyarországon semmit nem jelent), s amelyik semmilyen módon nem befolyásolja a művészet természetét. A művészetét mint absztrakt fogalomét valóban nem, egy élő, sajátos folyamat ritmusát, pulzálását viszont meglehetősen.

A kecskeméti kiállítás s általában a hasonló, országos igényű, ám hatásukat tekintve mégiscsak helyi értékű tárlatok érvényét szinte minden esetben a „közlekedés”, a korrespondancia lehetősége és esélye adja: az élő és már elsorvadt tendenciák, az aktuális vagy éppen teljesen idejétmúlt törekvések keverednek ezeken a helyszíneken, illusztrálva a művészetcsinálás hihetetlenül finom rétegzettségét, az idő és a tér nem elvont, nem metafizikus, hanem nagyon is gyakorlatias hatását. Az Ecce Homo egyszerre prezentálja a Kecskeméten hagyományosan erősen forszírozott naivtradíciókat, a közeli Alföldi Iskola „vizuális emlékeit” (ebben a szolnoki változat, a vásárhelyi variáció és a szegedi mutáns éppúgy megmutatkozik, mint a budapesties „alföldizmus”), az olaszos-impresszionisztikus realista szobrászat – a hetvenes évek nagy magyar és lektorátusi vívmánya volt! – utóéletét, a szentendreies new wave kiáradását a kopárabb vidékekre, s a városias új expresszivitás nyomulását a tanyavilág irányába.

A dolog lényege a forma, a stílus popularizálódásában rejlik, más szempontból a regionalizmus továbbrétegződésében, abban a sajátos folyamatban, melyben a művészeti tény és információ a maga furcsa, követelőző módján – megtartva önnön lényegét – szétszármazik, szétszivárog és keveredik, mintegy ráül a létezőre, a régire (mely persze már maga sem „eredeti” semmilyen szempontból, még ha olykor archaikusnak is látszik), s létrejön valami különös keverés, az alsóbb vagy oldalsó regionalizmusok stílusa. Mindez önmagában nem tartalmaz értékítéletet, bár tagadhatatlan, hogy a forma frissességének a hiánya nem éppen vigasztaló. A kiállítás színvonalát nem az információ által befutott út hossza s nem is az információ torzulásának mértéke befolyásolja, sokkal inkább azok a – már szociológiai értékű – mozzanatok, melyek az ilyesfajta prezentációt általában körítik. Most csak egyet említek: a művészet demokratizmusába vetett olthatatlan és naiv hitet, mely hol a sokszínűség iránti vágyban, hol a szociális szempontokban, máskor pedig az érzelmi zsarolhatóság kényszerében bukkan fel, majd erőszakol ki álszent gesztusokat, melyek egy teljesen hamis és, bár romantikus, de a végeredményt tekintve eléggé veszélyes helyzetet szülnek; a mindent egybemosó, értékeket nivelláló, átlagoló magaviselet diadalát.

Előtolakodhat az a kérdés is most már, végül, hogy milyen az ember a kecskeméti tárlat tükrében. Éppolyan, mint az összes többi tükörben – ez végül is kiderülhetett a fentiekből –, tudunk róla mindent, s ha cinikusnak is tetszik a dolog, ilyen szempontból a kecskeméti munkák tökéletesen egybevágnak kész ismereteinkkel, ebben a tekintetben sem ráznak meg a művek. Ez persze nem okvetlenül a festők, szobrászok, grafikusok hibája, inkább az emberé, a maga hihetetlen unalmasságával.

• Kultúra