Sándor L. István

Nyomtatóbarát változat

Clavigo, miután elhatározza, hogy bűnbánóan visszatér elhagyott menyasszonyához, hosszasan turkál egy ládányi fiókban. Könyveket hajigál ki, papírokat dobál szanaszét. Végül megtalálja, amit keresett. Egy szomorkás mosolyú, felemelt kezű gipszangyalt húz elő. Különféle vásznakat igyekszik izgatottan a szoborra tekerni, próbálja méltó módon becsomagolni az emléktárgyat, hogy – a megbocsátását kérve – visszavihesse Marie-hoz. Aztán, az egyik oszlophoz támasztja. A pici angyalka ebből a sérelmes alulnézetből figyelheti és figyeli is végig, ahogy az előadás szereplői – a romlékony, hamis angyalok – önmagukkal és egymással viaskodnak.

Marie (Moldvai Kis Andrea) ártatlan és értetlen, mint egy földiek közé keveredett, sérülékeny égi lény. Nem vetkezett semmiben, de nem érti, hogy vétlen az is, aki enged az érzelmek megmagyarázhatatlan átváltozásának. Nem gyűlöli Clavigót, amiért elhagyta, de nem tud neki önfeledten megbocsátani, amikor visszatér. Riadalmas rajongással és szomorkás idegenkedéssel nézi egykori kedvesét, amikor az váratlanul beront. Sokáig bénultan áll, majd kitépi kezét Clavigo szorításából. Aztán mégis átadja magát az ölelésnek. Lehuppannak a földre a szerelmesek, nevetve összefonódik a testük. Clavigo azonban föláll gyorsan, hogy üdvözölje régi-új menyasszonyának bátyját, a belépő Beaumarchais-t (akinek számon kérő látogatása végül is a bűnbánatra késztette). A hivalkodó férfiak egyike sem veszi észre, hogy Marie – az ölelés pózában elárvulva, fájdalommá torzult görnyedtséggel – lent maradt a földön. Ugyanabban a mozdulatban, viharos, egymásutánban érezte meg a lány az örömöt és a kínt, az új életet ígérő szerelmet és a végzetes fájdalmat. Tudjuk, nem lehet ereje ahhoz, hogy túlélje, amikor Clavigo másodszor is elhagyja majd.

Clavigóban (Vasvári Csaba) folytonos küzdelmet vív az angyal és a démon. Tele belső kétellyel, ami gátlástalanságba hajszolja, elbizakodottsággal, ami önmagától megriadva keres igazolást. Karriervággyal, amely jogosult emberi és művészi ambícióknak keres formát. Tisztában van vele, mennyit jelentett számára Marie, de be kell vallania azt is, teljesen eltűnt szívéből a lány. Maga sem tudja, hogy mit kíván a tisztesség, hogy mivel tartozik a másiknak, önmagának. Nem Beaumarchais erőszakának enged, inkább saját lelkifurdalásának, amikor visszatér kedveséhez. Aztán megdöbbenve vallja be, pusztán sajnálatot érez, szerelmet már semmit. Nem tudja, nem nagyobb hazugság-e hűségesnek maradni ebben a részvétben, mint kíméletlenül beismerni egy kapcsolat végét. Carlos (Mihályfi Balázs) Clavigo sötét védangyalaként ezt a belső kételyt erősíti fel kérdéseivel. Tanácsaiban is barátja önmaga számára bevallhatatlan elhatározásai szólalnak meg. Így veszi rá Clavigót, hogy vonja vissza még egyszer a megismételt házassági ígéretet.

Beaumarchais (Lux Ádám) a kétes bosszú elszánt angyalaként érkezik Párizsból Madridba. A tisztességtelenség megtorlást kíván – mondja dühödten, és ennek a gyanúsan egyértelmű morális parancsnak nevében mindenkire csak bajt zúdít. Akaratlanul Marie-t is, Clavigót is a halálba űzi, maga is gyilkossá, üldözötté válik. Beaumarchais feszeng is mindvégig az erénycsősz szerepében tetszelgő, bosszúszomjas fivérként. Azzal a szándékkal lép be Clavigóhoz, hogy elégtételt követeljen, de szemmel láthatóan zavarba jön, amikor a férfi kitérő válaszokat ad. Éppoly tétova, mint ellenfele. Nem tudja pontosan, hogyan is teljesíthetné maga választotta küldetését. Izgága dühvel kiabál, de nem képes leplezni erőtlenségét.

A főiskolás Bagossy László rendezése épp ezekről a belső ellentmondásokról, eldöntetlenségekről szól. Olyan emberek a szereplői az előadásnak, akikben kicsinyesség és erény, méltatlanság és emelkedettség vitázik egymással. Polgárokat látunk, akik szokatlan érzékenységgel és sérülékenységgel szenvedik meg az életüket; művészeket, akik riadtan néznek szembe a lehetőséggel, hogy emberileg méltatlannak bizonyulnak hírükhöz, szerepükhöz. Csupa átlagembert, akiknek sorsa attól fénylik fel, hogy művészként mégis képesek megélni azt, amit a hétköznapjaikban megoldani képtelenek. Ezt húzza alá a rendező szövegváltozata is. A szolnoki előadásban ugyanis a darab Hamlet-reminiszcenciákkal egészül ki. Az első jelenetben a Hamlet kezdőmondataival szólítja meg egymást Clavigo és Carlos (aki ezzel – akár Horatio – azt vállalja, hogy rezonőr legyen a barátja életében). Marie virágokkal a kezében lép be, elragadtatott eszelősséggel osztja szét a csokrot (akár Ophélia utolsó színre lépésekor). Clavigo a Marie-nál tett látogatás után Hamlet nagymonológját idézve kacérkodik az öngyilkossággal. Bagossy Hamlet-idézetekből teljesen újraírta a darab utolsó jelenetét. Marie temetésének kétes hatású, a mai ízlésnek túlzottan teátrális, szentimentális alaphelyzetét azzal helyettesítette, hogy Clavigo a halottas ház előtt Beaumarchais-t végső párbajra hívja ki (éppúgy, ahogy Hamlet provokál összecsapást Laertesszel Ophélia sírjánál). Clavigo a pengeváltás végén leteszi a fegyverét, és önként szalad bele Beaumarchais előrenyújtott kardjába. Az életét meghatározó tévelygések sorozata után választott irodalmi hősének halála kínál példát számára ahhoz, hogy felnőjön sorsához.

Bagossy László rendezése Goethe Sturm und Drang zaklatottságú drámáját nem tette idézőjelbe, nem ironizálta (ahogy ez Valló Péter tavalyi, Radnóti színházbeli rendezésében történt), hanem jelenkori hangulatokra, ismerős gesztusokra fordította le a darabot. Szélsőséges érzelmek hullámoznak a szereplőkben, gyors hangulatváltások jellemzik őket. Indokolatlan agresszivitás és palástolhatatlan belső bizonytalanság érződik mindnyájukon. Erőt fitogtatnak erőtlenül, szenvedélyekbe gabalyodnak bele, hitetlenül. Sorssá teljesítik tévelygéseiket – véletlenül.

Szép előadást láttunk Szolnokon. Egy rendező bemutatkozott.

• Kultúra