Skip to main content

Szemadám György kiállítása

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Szemadám György festőművész gyakran hívja fel a figyelmet – interjúban, televíziós műsorban – a magyar művészet gazdagságára, sokszínűségére. Amihez maga is hozzájárul saját munkásságának minden mástól elütő jellegével. Művészete fő különössége elsősorban jellegzetes stílusában, hangulatkeltő hatásában nyilvánul meg. Legelőbb nem a művész személyiségével szembesül a néző, hanem azokkal a kultúrhistóriai rétegekkel, melyek közte s a festő között sűrűsödnek: egy rejtelmektől terhes, titokzatos világgal. A művész benső világához és szándékához csak e rétegek lehántása, azaz beleérzés, meditáció segítségével juthatunk közelebb.

Mit látunk? Javarészt korrekt aprólékossággal, a régi mesterek szakmai tökélyével megfestett képeket. A tárgy gyakran madár: a természetrajzi tapasztalathoz hű formában. Hogy miért éppen madár, arról a művész megkapóan ír a katalógusban, számba véve a madárjelkép több lehetséges jelentését: „A lélekvándorlásra, a múlandóságra, a »szárnyaló időre« emlékeztethet bennünket. Még az idő alig belátható mélységeire is.” Ez talán a legfontosabb, Szemadám műveit meghatározóan átlengő sugallat. De a képekre pillantva amúgy is rögtön feltűnik, hogy a művész nem pusztán a látvány reprodukálására tör. Ritkán keletkezik kép csak a megfestés öröméért; többnyire valamilyen elidegenítő vonás zavarja a látványhű szegmenst, hogy egy gondolatfolyamot, érzelmi hullámot indítson el a nézőben. Az elidegenítő eszközök általában ugyancsak az idő szolgálatában jelzik azt a szoros, mondhatni bensőséges kapcsolatot, melyet Szemadám a családi, történelmi és művészeti múlttal fenntart. Régi festménybe háttérként belefestett, absztrakt kép; barokk festménytöredék saját műbe illesztése; világháborús fotográfia festett császármadárral és „Allegorikus csendélet behasított képpel és Vermeer-motívummal”. Noha a történelemnek több síkja is megjelenik Szemadámnál, mégis az 1910-es évekre, az első világháború korára különös hangsúly esik. Az egykor virágzó és múltba süllyedt nagypolgári szalon és rekvizítumai a mély vonzalom és ragaszkodás, valamint az ironikus, távolságtartó megítélés kettős, ambivalens érzéséről adnak számot. Hasonlóképpen kettős e művészet fontos összetevőinek, az avantgárd gesztusoknak a szerepe is. Klasszikus avantgárd megoldások alkalmazása nemcsak az egyetemes eszköztár természetes igénybevételét jelenti itt, de nosztalgikus visszavágyódás is olyan időkbe, amikor a frontok még élesen elváltak, és a célok tisztán kirajzolódtak. A Makart-ízlésű nagypolgári enteriőr halódása egykorú a dadaizmus keletkezésével; tárgyak, hangulatok, helyzetek egyidejűleg idézhetik föl mind a kettőt. A dadából kinőtt szürrealizmus leleményei: a talált tárgy, a talált kép, idegen elemek és eljárások meghökkentő társítása, a sokértelműség kedvelése, a romlás-bomlás szépségének tisztelete és illúziót keresztező manipulációk a festővásznon – szellemi és stiláris egységben, találkoznak Szemadám művészetének többi elemével.

Kiemeli és kiegészíti a festő szándékát, hogy a kiállítás rendezése a szokványostól merőben eltér. Vörösváry Ákos funkciójukat vesztett s már-már abszurd tárgyai és a nagypolgári miliő torzképét felidéző kvázi bútorai három dimenzióban erősítik a festő megidézte hangulatot. A jelek szerint nem újkeletű ez az együttműködés, művész és rendező ízlése nosztalgia és irónia dolgában hajszálra egybevág; egyes képeken az installált tárgyak másaira bukkanhatunk, s a festmények nagy része a Vörösváry-féle Látványtár gyűjteményéből való. A rendező szerepe több a megszokottnál; meghatározó a kiállítás karakterében és sikerében:

Különleges kiállítás, „posztmodern” korunk egyedi színfoltja.








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon