Kováts Albert

Nyomtatóbarát változat

Alcíme szerint „A víz alatti régészet regénye”. Ám szerencsére nem regény, hanem élvezetes ismeretterjesztő mű egy múzeumi restaurátor feleségének a tollából. Egyébként pedig a víz alatti régészetnek szinte monográfiaszerű feldolgozása az 1980-as évtized közepének állapotai szerint, 242 tételből álló irodalomjegyzékkel, amiből csupán egyetlen a magyar nyelvű. Már ez is jelzi fontosságát a hazai könyvpiacon. Ha az alcímadás mégis jogos, akkor azt a krimi izgalmasságú tárgy olvasmányos taglalása indokolja.

A tárgy ugyanis túl a kalandos részleteken (mint pl. nyomozás a hajóroncs után, ágyúcső, aranypénz és koponya a tenger mélyén) főként azért izgalmas, mert egy új tudományág születésének tanújává avatja az olvasót. A születő tudományág pedig számos részlettel egészíti ki a történettudomány (és az olvasó) ismereteit, miközben nemegyszer történelmi rejtélyeket old meg vagy segít megoldani.

Az írónő 1936-ot jelöli meg a víz alatti régészet születési éveként. Akár a pompeji ásatások (1748), akár Schliemann Trója-kutatása (1870) megkezdéséhez mint nevezetes régészeti dátumhoz viszonyítunk, az elmaradás tetemes. Oka ennek a hiányzó technikai feltételek mellett annak a bizonyos gondolatnak a hiánya, amely utólag rettentő egyszerűnek tetszik, s ami rendszerint a felfedezések és találmányok elindítója. Nem is lepődünk meg, hogy a bábák közt ott sürgölődik a legendás Cousteau kapitány is: társaival együtt ő ássa ki az első – egyébként 2000 éves – hajót a Földközi-tenger mélyén. Természetesen már korábban is voltak tenger alá merülések, sikeres és sikertelen kísérletek avégett, hogy bizonyos elsüllyedt hajókról értékeket mentsenek a felszínre. A régészethez azonban ezeknek vajmi kevés közük volt. Igaz persze – hangsúlyozza az írónő –, hogy az első „szárazföldi” régészek se voltak mások, mint kincskeresők és sírrablók.

Ahogyan kezdetben Schliemannt is kinevették vagy hóbortosnak vették, úgy mulattak a „komoly, hivatalos” szakrégészek a kezdeti próbálkozásokon. Az új szakágazatnak meggyőző tudományos eredményekkel kellett előrukkolnia ahhoz, hogy elfogadják a klasszikus régészet részeként. Ez számtalan gyakorlati nehézségbe ütközött. Áramlásban, víznyomás alatt, gyakran látási nehézségekkel küzdve vagy dermesztő hidegben, a nélkülözhetetlen felszereléstől akadályoztatva szinte embertelen feladatnak tűnt valamely üledékkel borított hajóroncsnak akár egy négyzetméterét is rétegről rétegre haladva feltárni és dokumentálni. Ezernyi annak az apróbb-nagyobb műszaki, fizikai és vegytani ötletnek, találmánynak és készítménynek a száma, amelyre szükség volt az újabb és újabb kutatásokhoz, illetőleg ahhoz, hogy a víz alatti régészet megfelelhessen egy tudományos igényű diszciplína ismérveinek. A kihegyezett bicikliküllőt mint a vízi régészet nélkülözhetetlen eszközét például kínjukban agyalták ki a tengermélyi feltárók, hogy segítségükkel, mint óriási gombostűkkel, a feltárt hajódeszkákat a fenékhez rögzítsék a rajzolás, fotózás idejére. Rajzolni egyébként rúzzsal lehet a legalkalmasabban a víz alatt, ha valaki nem tudná. A hajó méretű rozsdamentes acélkád pedig az egyben kiemelt vagy a szárazon összeállított hajótestek konzerválásához, a konzerváló folyadék befogadásához szükséges.

Ez utóbbi már a sikeres végkifejlet, amikor – ritkán – egy-egy nemzet teszi magáévá valamely történelmi régiségű hajó kiemelésének és múzeumi megőrzésének az ügyét. Olyasmi ez, mintha nekünk, tenger nélkülieknek, megadatna, hogy mindenestől felszínre emeljünk egy kisebb települést, mondjuk Budavár visszavétele korából. A mindennapok élete ismerszik meg így, egy századokkal ezelőtt leáldozott nap keresztmetszete, hiszen 8 süllyedő hajó magával viszi a kor minden rekvizítumát, tekintet nélkül arra, hogy kié volt, értékes-e vagy értéktelen, használtatott bármely nap- vagy évszakban, a fedélközben vagy egy előkelőség kajütjében. Időbe telt mire szakma és közönség felismerte a múlt ilyesforma szondázásának, e történelmi mélyfúrásnak a jelentőségét, azt, hogy a viszonylagos épségben megmaradt hajótest csodálatos időzárvány az elmúlt századokból.

A víz alatti régészeknek kezdettől fogva kétfelé kellett hadakozniok. A szakma értetlensége mellett a leletek fosztogatói (egyszersmind rongálói, elpusztítói) voltak a tudományág legbuzgóbb hátramozdítói – lettek légyen kíváncsi turisták, kalandot kereső fiatalok vagy hivatásos kincskeresők. Ez utóbbiak a legmegátalkodottabbak: a pénz beszél. A pénz, ami lehetőleg ezüst vagy arany legyen. Amerika a hazája a vállalati formában működő kincskeresőknek, akiknek a munkáját a levéltári kutatástól a kiemelésig üzleti meggondolások irányítják. Különösen ott, ahol a törvények sem szabnak gátat, csak a nemesfém tárgyaknak vagy más, áruba bocsátható értékeknek van becsük, a régészet, a történettudomány hoppon marad.

Másutt viszont megnyerhetőnek bizonyult a közönség jelentős része. Nagy szerepe volt ebben a könnyűbúvár-technika megszületésének a II. világháború után, majd sporteszközként való elterjedése és népszerűsége világszerte, elsősorban persze a tengeri országokban. Amatőr búvárok nyújtottak és nyújtanak önzetlen segítséget a lelet felfedezésétől a feltárásáig sok mindenben. Másfelől pedig joggal keltheti fel bámulatunkat az az egészen kiváló tudomány-népszerűsítő munka, mellyel egyes északi országok dicsekedhetnek. Valóságos tömegek izgatott érdeklődését képesek felkelteni és fenntartani az őstörténet kérdései iránt. A 60 ezer példányban megjelenő dán Skalk c. folyóiratban évente hatszor olvassák mohón a „legújabb híreket a legrégibb időkről”. Aminek a legfőbb haszna, hogy a hobbiból búvárkodók és régészkedők azonnal felismerik és jelentik, amit találnak.

Olvashatunk Gabriele Hoffmann könyvében híres-nevezetes és csak szakkörökben ismert leletekről, feltárásokról – és a konzerválásról, hiszen ez utóbbinak a vízi régészetben különös a jelentősége. Minderről a felfedezések izgalmával és azzal a részletességgel, amit az újsághírekből minduntalan hiányolunk A legrégibb feltárt hajórakomány „Homérosz hőseinek idejéből származott”, kora a vizsgálatok szerint i. e. 1200 ± 50 év. Föníciai, görög és római, bizánci hajók katasztrófája világít rá a Földközi-tenger legkülönbözőbb sarkain a kereskedelem, a hajóépítés és a kézművesség bizonyos kérdéseire, és ad módot összefüggések felismerésére. A viking hajólelet, az elmerült spanyol galeon-ok mint Amerika gyarmatosításának kései tanúi, az Armada hajóhadának roncsai Írország és Skócia partjainál. A szirtjei előtt elsüllyedt brit vitorlásokban Ausztrália történelmének legkorábbi, féltve óvott emlékeit tiszteli. És a hajóhírességek: a svéd Wasa 1627-ből (ma idegenforgalmi nevezetesség) és a brit Mary Rose (1545). De előkerülnek a víz alól települések nyomai is. A nevezetesebb kutatások: a Zürichi-tó cölöpépítményei (i. e. 4000–750), kőkorszaki telep Dániában, Karthágó kikötői, a viking Haithabu kikötőváros és az 1692-ben földrengés miatt tengerbe csúszott Port Royal gyarmati központ.

Úgy tűnik, olvasás közben mintegy lebegve siklunk valamely kevéssé ellenálló közegben. Cousteau kapitánynak egy régen látott filmje dereng fel előttük, melyben a legnagyobb hatást talán nem is a tengeri herkentyűk színes, különös és önmagában is bizonyos szabadságillúziót keltő világa tette ránk, hanem a találkozás a spontán, eruptív, jókedvű és kötetlen tettvággyal, melynek határait egyfelől – tágítható módon – a természet szabja meg; ám másfelől a társadalmi korlátok sem merevek és állandók. A tettvágy mellett szerepe van itt a vállalkozási kedvnek, merészségnek, szakértelemnek, kalandvágynak, leleményességnek és a kíváncsiságnak is. Váltakozó sikerű küzdelemnek vagyunk tanúi, melyben a pragmatikus és praktikus részletekben nem vész el a lényeg: az ideológia páncéljával teljesen felvértezetlen tudományos értékrend bocsátkozik küzdelembe a kapzsiság, a közömbösség, az érdektelenség és a butaság erőivel.

Ilyesformán a könyvet a természetes magától értetődéssel jelenlévő szabadság levegője lengi át, felkeltve a közép-kelet-európai olvasó rezignált érzeményeit, a Csinn-Bumm Cirkusz vezényszavát juttatva eszébe: Tengerre, magyar! A magyar tengerre. (Novotrade)

• Kultúra