Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

A világ két Joszelianiról tud. A sakkozónővel épp e napokban mérkőzik a világbajnokságért Polgár Zsuzsa, névrokonának, Otar Joszelianinak e héten játssza a magyar televízió És lőn fény (értelmesebb magyar címen természetesen: És lőn világosság) című francia filmjét. Otar Joszeliani, a legismertebb grúz rendező ugyanis másfél évtizede Franciaországban él.

Számos jelentős grúz származású rendező tevékenykedett a szovjet–orosz filmben. Egyikük, Csiaureli a sztálinizmus első számú hivatalos rendeltfilm-készítője lett. Az Eskü és a Berlin eleste díszlapokon szerepel a propagandafilmek világtörténetében. Csinált szörnyű s Sztálin-díjas filmdolgozatot a nála sokkal jelentősebb (Kalatazosvili néven született) Mihail Kalatozov is, akire persze nem ezért, hanem a Luxustutajon és főleg a Szállnak a darvak miatt jó emlékezni.

Filmtörténész legyen a megmondhatója (például az orosz és grúz film avatott értője, Csala Károly), hogy mióta és mennyire élvezett bizonyos, az oroszországinál nagyobb függetlenséget és szabadságot a tbiliszi filmgyártás. Az ötvenes évek legvégén indult új grúz filmalkotók mindenesetre kritikus szellemükkel, „más” hangjukkal váltak ismertté. Tengiz Abuladzét vagy a két Sengelaját világszerte megismerték az igényes mozinézők. A grúz filmiskola a hatvanas évektől kezdve mindenütt nagy becsben állt; a grúz filmeknek saját és összetéveszthetetlen világuk volt, leginkább az olasz neorealizmus hangulata érződött bennük Abuladze egyik korai (talán kicsit azóta is túlértékelt) filmjét, az Idegen gyerekeket szokták a „grúz neorealizmus” szép példájaként emlegetni. (Kamaszként láttam, s bizony leginkább a magyar fülnek és szemnek mókás Cicino Cicisvili nevére emlékszem: ő játszotta a női főszerepet, s egy iskolai vetítést a Május 1. moziban e név nagybetűs megjelenése utáni „„derültség” miatt félbe kellett szakítani – bocsássák meg e pironkodásra késztető emlékemet a grúziai kultúra és film barátai.)

A Tbilisziben készült filmek sokáig orosz szinkronhanggal kerültek a magyar néző elé, először talán Abuladze mesés-mitikus filmje, A kívánság fája szólalt meg nálunk grúz nyelven. (Ha jól emlékszem, későbbi, leghíresebb, Cannes-ban díjazott sztálinizmus elleni legendáját, a Vezeklést ismét orosz nyelven láttuk: eredetileg is így készült-e, nem tudom.)

A függetlenség és az alkotói szabadság azonban mégsem lehetett olyan nyilvánvaló, mint Moszkvából látszott. Abuladze arra a kérdésre, volt-e, van-e „cenzurális okokból” meg nem valósult filmje, röviden úgy válaszolt: „Ajaj!” (Filmvilág, 1987/5. szám) Azt is tudjuk, a Vezeklés elkészülte is csak az egykori grúz pártfőtitkár, Sevardnadze támogatásának köszönhető.

Otar Joszelianinak, a tbiliszi filmművészet legígéretesebb tehetségének a Lombhullás és az Élt egyszer egy énekes rigó után elege lett kérelmezésből, elutasításokból és politikus pártfogókból. Ezekkel a filmjeivel is „baj volt”, hiába arattak nagy nemzetközi sikert. 1976-os Pasztoral című lírai munkáját aztán már be sem akarták mutatni, külföldi terjesztését nem engedélyezték (Magyarországra is csak hosszú évek múlva jutott el: Gazdag Gyula, majd Böszörményi Géza írt róla szép méltatást). Ekkortájt a grúz–örmény zseni, Paradzsanov épp börtönből szabadult. Joszeliani nem volt Paradzsanov-formátumú fenegyerek, ilyen élményekhez nem támadt kedve. Megengedték, hogy utazhasson, hogy francia fesztiválokon zsűritag lehessen. Párizsban maradt.

Párizsban maradt, és 1985-ben megrendezte az évtized egyik legjobb francia filmjét, A Hold kegyeltjeit. A René Clair klasszikus komédiáinak hangulatát fanyarabb, olykor Bunuel szürreális humorával ötvöző film a magyar mozikban és tévéelőadásban is meglehetős sikert aratott. Lírai tolvajkomédia, kitalálhatatlanul szellemes, egyszerre harsány és finom fordulatokkal. Kiderült, hogy a híres „grúz humor” a párizsi flaszteron is megállja a helyét. Kiderült, hogy párizsi hangulatokat egy tehetséges grúz rendező is meg tud éreztetni. „Plebejus bajtársiasság fűzi az olcsó, utcai pillangókhoz, szakadt, bölcs clochard-okhoz, bolondos, vén anarchistákhoz, tolvaj trubadúrokhoz, és szinte gyermeki kárörömmel figyeli, hogyan járnak pórul a pénzéhes bajkeverők, felfuvalkodott rendőrfőnökök, a tárgyak és javak gyűjtésének erkölcsi koldusai” – jellemezte a filmet s rendezőjét Létay Vera a Filmvilág 1986/10-es gazdag „Joszeliani-számában”.

A francia grúz megint hallgatott jó néhány évig. Az 1991-es Velencei Fesztiválon meglehetősen nagy várakozással fogadták új, Afrikában forgatott filmjét. Az És lőn világosság talán nehezebben megközelíthető, lassúbb tempójú film, mint Joszeliani előző lírai komédiái. Nagyobb figyelem kell hozzá. Persze a világ is zavarbaejtő, melyet ábrázol. Az isten háta mögötti afrikai falu mindennapjaiban nehezen igazodunk el, kicsit bizonytalanul állunk a zűrzavaros cselekmény középpontjában. Vagy épp az lenne Joszeliani trükkje, hogy nem igazítja el nézőjét, mire is kell figyelnie, hol is a dolgok és az események „középpontja”? Egy afrikai falu vándorútra kényszerül, mert a civilizáció betört életükbe. Egy afrikai falu megszűnik létezni… Ezt a tragédiát a Tbilisziből Párizson át ideérkezett grúz rendező kesernyés komédiával láttatja. Talán ő is a vándorlók között érzi magát.

Hogy Joszeliani a „Hold kegyeltje” volna, abban nem vagyok egészen biztos. Az igazi tehetségeknek nem mindig alakul szerencsésen az életük. Most múlt ötvenkilenc éves, február elején. Most láthatjuk az És lőn világosságot a televízióban.

Jó, hogy élnek s dolgoznak még ilyen furcsa filmrendezők.

• Kultúra