Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Ha jól értem a kiállítás koncepcióját – mely Fabényi Júliától származik –, akkor a képfelbontás amúgy az optikából és a nyomdaiparból ismert fogalma helyett inkább a képanalízisét kellene ajánlanunk, és fölcserélni a kettőt egy okszerűbb, mármint az eredményt illetően okszerűbb interpretáció kedvéért. Mert a címet komolyan véve úgy tűnhetne, mintha a válogatás látható szempontjait elsősorban egy meglehetősen mechanikus, formai szándék motiválta volna: szeriális vagy több részből álló munkákkal akarná illusztrálni ideáját a rendező. Szerencsére nem erről van szó.

A hét művésznek a Műcsarnokban bemutatott viszonylag új munkái ugyanis jobbára a képnek-mint-fogalomnak és a képnek-mint-tárgynak valamiféle elemzésére törekszenek, s bár tagadhatatlan, hogy Konkoly Gyula festményei a látvány érzékelés-észlelés ismert pszichofizikai rítusát is megidézik, a kép felbontásának processzusáról a művészek többsége vagy nem beszél, vagy éppen ellenkezőleg, egyfajta szintézisre törekszik.

A kép, mint a látvány megfogalmazása, mint formaadás, mint materializáció, mint a látottnak vagy sejtettnek jellé vált alakja maga is látvány, analízise olyan utat követ és rögzít, melynek stációi spirálisan követik egymást, mintegy egymásra rakva a szétszedett és összeszerkesztett elemeket. Károlyi Zsigmond kép-sorai a festményt befogadó környezet (mint aktív, észrevett látvány), a megformált, motivált tárgy és festett síkon megjelenő elemek viszonyát vizsgálják. Károlyi eljárásában minden elemzett mozzanat jelként viselkedik; fogalmivá lesz a vakkeretre feszített festett vászon, az általa hordozott, minimális mozgást rögzítő festékréteg, az abból és azon kiszálazható, fölismerhető struktúra, valamint az egészet „tartó” környezet, fallal, nézővel, festővel együtt. Mindezt valamifajta „didaktikus” illuzionizmus és monochrom-monoton, egyszersmind fátyolosan érzelmes festészet közvetíti, festészet a szó szoros értelmében, melynek materiális és fogalmi rétegzettsége a konceptuális-minimalista „érdek” ellenére is igen gazdag.

Látszólag hasonló Birkás Ákos eljárása is, de míg Károlyi lecsupaszított jelei a festészetet, a vizuális ábrázolást magát jelenítik meg, s a mozgás, a szerialitásban megnyilatkozó „cselekményt” hordozó képépítő elem, Birkás művei egy antropomorf szimbolikán alapulnak, s a mozgás, mely az ő számára is igen fontos, más forrásból ered. A festés motorikussá tisztázott-egyszerűsített gesztusa, az állandósított mozdulat ereje sugárzik Birkásnak a nyolcvanas évek dereka óta ismert fejképein, melyek üres arcain a megfogalmazhatatlan tartalmú (és tartamú), végsőnek tetsző képmás a megismerhetőség képtelenségének, a mindennek ellenére működő, de automatizálódott vágynak s a formaadás iróniájának szintézise.

Ugyanezt gondolom Lovas Ilona bélből készült, orsó formájú szobrairól is, melyeknek amúgy a kiállítás címéhez és koncepciójához végképp semmi közük. Nagy, egyszerre érzékien vonzó és asszociációs terüket illetően taszító munkái a figura-mint-fogalom végső formáját megfogalmazva egy végletes és mégis billenékenynek rémlő statikusságról is szólnak, döntő mozgáshiányról, mely éppen attól az ellentmondástól lesz rendkívül izgalmas, ami a felfüggesztett forgástestek akasztottságából fakad. (Birkás és Lovas munkáinak szembe- vagy párhuzamba állítása egyébként Fabényi legjobb ötlete volt.)

Míg Lovas Ilona és Birkás Ákos munkái egy kitüntetett szerepű és jelentőségű, metaforává lett tárgy képének visszfényét fogalmazzák meg, Károlyi Zsigmond a képteremtő struktúrát, annak révén pedig a metafizikussá desztillált mesterséget ragadja meg. Konkoly Gyula festményei és Jovánovics György virtuóz gipszmunkái, elképesztő hártyái a látvány képpé alakulásának folyamatát elemzik, a művészetcsinálás tradicionálisabbnak látszó, ám mindenesetre rendkívül érzéki módján. Jovánovics színes „gipszfestményeinek” finom, olykor Mark Rothkóéira emlékeztető elomló, mégis feszültséggel teli foltjaiban a technika kiszámíthatatlan és mégis időzítettnek tetsző, rejtélyes autonomitása nyilatkozik meg.

Ugyancsak a látvány, de már nem a fizikai, hanem a pszichológiai látvány (ha van ilyen, de tegyük föl, hogy létezik, különben a mutatvány sikertelen lesz) megy analízisbe Baranyay András és Gémes Péter kezén. Mindkettőjük tárgya az Én, mindketten szerepbe burkolják önmagukat, ám a különbség a szerepválasztásban döntő. Míg Baranyay önmagát és önmaga kioltott, elmosott-elmosódott képét keríti önarca elé szerep és álarc gyanánt, mintegy kimenekülve önmagából, hogy visszatérhessen (?) ugyanoda. Gémes valóban beöltöződik, héjakba bújik, „próbálkozik”. Baranyay önmagának, Gémes a világnak lesz szereplője, de legalábbis így tételezik és tételeztetik magukat, ennek pusztán eszköze, még ha adekvát módon is az, a kép, nem pedig célja vagy eredménye. Ilyen értelemben sokkal inkább dokumentumok Baranyay és Gémes művei, a személyes lét megélésének csak némileg közvetített „aktái” egy szomorú irattárban, ahol a kép talán felbomlik, talán nem, de egyre fájdalmasabb.

• Kultúra