Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Amikor Keserü Katalin (egyetemi oktató, a Műcsarnok igazgatója) az év elején tanítványaival és sűrűn változtatott, ki-be cserélt munkatársaival elkezdte szervezni a 80-as évek – képzőművészet című kiállítást, s kiszálaztak vagy száznegyven művészt a számon tartott nagyjából 5000-ből, hogy meghívják őket az egyszerre monstre és tudományos tárlatra, a tervbe már eleve és önkézzel építették bele a kudarcot: a felkért „minta” túlságosan kicsiny volt ahhoz, hogy reprezentálja a teljes „populációt”, ahhoz viszont abnormálisan nagy, hogy valamifajta koncepciót pontosan ábrázolva viselkedhessen a kiállítás vizsgálati körülményei között. Másképpen fogalmazva: ha Keserű és társai valóban a cím sugallta neutralitásra törekedve hívtak meg ennyi művészt, akkor tévedtek, mert ez igencsak kevés ahhoz, hogy az elmúlt évtized meglehetősen zavaros, egyszersmind rendkívül látványos szcénája bemutattassék, arra viszont igencsak sok, hogy reprezentáljon egy feltehetőleg kiérlelt, de legalábbis kigondolt tézist, vagy – még a legrosszabb esetben is – felvillantson valami kószálása közben elcsippentett ötletet a korról. Szűkös a lista, mert a nyolcvanas években még jócskán létezett tendenciák és azok protagonistái zárulnak ki a tárlatról, s túlságosan bő, mert egyrészt nem volt (és nincs most sem) ennyi jelentékeny, a korra érzékeny és a kvalitását illetően támadhatatlan művész, másrészt – s ez az iméntiekből következik – egy ekkorára hizlalt lista nem adhat alapot egy koherens gondolat illusztrálására, már csak technikai okokból sem.

De hát hol van itt koherens gondolat? Ha a kérdés ugyanis az volt: mi történt a nyolcvanas években a magyar képzőművészetben, úgy egyfelől a válaszra kértek számának ambivalenciája, másfelől a sokságukból eredő tehetetlenség zárja ki a felelet esélyét; ha viszont Keserű és a többiek azt firtatták, hogy vajon ez a száznegyven művész teremtette-e meg a nyolcvanas évek magyar művészetét, s ráadásul olyan formában, amint az az Ernst Múzeumban látható, akkor megint csak melléfogtak, mert a vak is tudja, hogy nem ezek mind, s nem ebben a formában.

És most kezdjük majdnem elölről. Keserű Katalin jobb- és balkezeivel valamikor elkészíttetett egy alfabetikus (mondhatnánk diabetikusnak is – hommage à Sarkadi Péter, akit ide persze nem hívtak meg) és egy kronologikus listát, mely nagyjából Banga Ferenctől az Újlak-csoportig vezet, majd összeállított egy kérdőívet, szerteküldte választottjainak, s várt. A gondolat ennyi. Vagyis, hogy van egy névsor, s az majd megcsinálja önmagát, hiszen a művészeknek feltett kérdések s rájuk a válaszok – Keserű szerint – körvonalazzák majd a helyzetet, megteremtik a gondolat (a szervezők-rendezők gondolatainak) keretét, már majd csak ki kell azt tölteni. A művészek válaszolnak, kik is ők, s mit akarnak – többnyire nem saját szavaikból, hanem semmitmondó, agyonidézett katalógusszövegekből, innen-onnan szerzett cikkek morzsalékaiból állhat és áll is össze így az apparátus –, s megjelölik legfontosabbnak tartott műveiket is, megtakarítva így a kutatóknak a kutatást, s a rendezőknek a rendezést. A keret tehát megvan, az idea azonban nincsen sehol. Azt ugyanis nem lehet ép elmével elgondolni, hogy a kérdőívet postázó szakemberek éppen ezekre a művekre vártak, éppen ezeket a válaszokat vágytak, éppen ezeket a kihagyásos módszerrel írott curriculum vitaeket álmodták meg és ki maguknak (melyek révén a katalógus a teljes és végleges használhatatlanság setétjébe merült). Szóval a művészek megjelölik főműveiket, hármat is, a rendezők pedig berendeznek ezekből egyet-egyet a kiállításba (talán csak Erdély Miklóstól kettőt, őt viszont a katalógusban hipp-hopp grafikusnak minősítik, hogy ne legyen miért örülnünk, ámbár ez már teljesen mindegy is), majd észreveszik, fogy a fal, megy össze a tér, s megkérnek tíz-húsz művészt, vigyék magukat egy kicsit haza, s majd egyszer, menet közben belerendezik őket is az anyagba, csak előbb valakik kirendezésével helyet csinálnak. A decens művész mindent megért: már eleve kis-közepes vagy tényleg piciny munkát hozott, s egy-kettő kivételével elsomfordálni is hajlandó, ha kell. A renitens megsértődik és szecesszionál, vagy hatalmas vászonnal bosszantja a koncepciót (ezért nem látható Kelemen Károly-kép, és így lesz például az évtized meghatározó figurája, ha a rendezést komolyan kellene vennünk, az amúgy valóban jó festő, de épp Keserű által sohasem, szóra meg a legkevésbé sem méltatott Tolvaly Ernő). A művek mindenesetre – mint a flakonból kinyomott poliuretán hab – betöltik a teret, s ahol bírnak, ki is türemkednek, hogy összetapostassanak és fellökessenek kicsinyt. Amúgy a képakasztás-mint-interpretáció, a képakasztás-mint-műtörténetírás most az Ernst Múzeumban önnön korlátait ad astra meghaladta: egy kéz a hatalmas, vagy három méter magas Birkás Ákos-mű mellé függesztette Stubier Zsuzsa 30x20 cm-es képecskéjét (gyenge is), együtt látva őket a néző a téboly szelét érzi lengedezni.

És most menjünk vissza megint egy-két lépést. A kiállítandó tárgyakat tehát a művészek választották, Keserű és emberei következésképpen lemondtak arról, hogy eldöntsék maguk, egyedül, melyek a korszak döntő képei, szobrai. Ha viszont ez így van, akkor lemondtak a véleményükről, a korszakot megfogalmazni képes mondataikról (vagy belátták, nem tudják azokat megformálni, mert még nincsenek meg), s átruházták – ahogy mondani szokás – a felelősséget. Csakhogy ez egyrészt nem illik, másrészt ellenszenves, harmadrészt érthetetlen. Ha ugyanis valami nincsen meg, akkor arról nem kell nagyon beszélni. Ha Keserű Katalin úgy gondolja, hogy neki 120-140 ember jelenléte szükséges ahhoz, hogy általuk sugallhasson valamit, az ugyan kicsit forszírozottnak hat, de nem tragikus. Abban a pillanatban azonban, ha önnön jelenlétüket is a meghívottaknak kell indokolniuk, sőt igazolniuk, ha az ideológiát is nekik kell szállítaniuk, akkor már nagyon nagy baj van, akkor már csak jajonghatnak azok, akik még bírnak, mert akkor nincsen másról szó, csak a semmiről, csak a gondolat nélküli akaratról, a fel-le sétáló adrenalinról.

És éppen ezért bírálhatatlan is a kiállítás. Arról ugyanis teljesen értelmetlen beszélni, hogy vajon milyennek tartja saját képét vagy szobrát valaki, amikor magáról a történetről – s a művekről, mint eme történet elemeiről – kellene először hallanunk, de csak a csönd zsizsikelése jut el hozzánk; érdektelen, hogy ki, mit választott, amikor pusztán az üres akarat rakatta egymás mellé a választás eredményét anélkül, hogy valamennyire is ismerte volna saját szándékát.

• Kultúra